A következő címkéjű bejegyzések mutatása: múltidéző. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: múltidéző. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. október 13., csütörtök

3 az 1-ben, azaz 9 a 100-ban


Tavaly nyáron rendszeresen átjártam férjemmel együtt Mezőberénybe apósom szabó-varró műhelyébe. Sokat gyakoroltam a varrást, és amikor elfáradtam, elvonultam egy csendes helyre írni. Azért szerettem átjárni, mert ott szó szerint a kutya (meg a cica) sem zavart, mint otthon. Na jó, túlzás, hogy önszántukból zavartak volna a kis szőrmókok, inkább arról van szó, hogy amikor otthon maradtam, mindennel foglalkoztam, csak az írással nem: takarítottam, sütöttem-főztem, kertészkedtem, szabtam, csinosítgattam a házat; vagy kutyáztam-cicáztam. Jaj, elkalandoztam.🙈

Ha a becenevemet akarom felhasználni, akkor azt mondhatnám, hogy Berényben a napi rendszeres röpke relaxációs Rituálé a következő volt: kávézás apóssal. Rendszerint 3 az 1-ben kávét hörpöltünk, és egyszer valamiért a csomagoláson az összetevőkre tévedt a tekintetem. A forró kávé és a kánikula ellenére is meghűlt bennem a vér az összetevők láttán! Mit olvasok a csomagoláson? Idézem: “Cukor, glükózszirup, kókusz növényi zsír és/vagy pálmamag növényi zsír, azonnal oldódó kávékivonat 6%, gabonakávé kivonat 3%, emulgálószer, stabilizátorok, tejfehérje, csomósodást gátló anyag.”

Hogy mi volt ezzel a bajom? "Csupáncsak" a következő: a szervezetünket mérgező cukornak álnevei vannak. Ami óz-ra végződik, az mind azt jelenti, hogy cukor! Tehát cukor, alias glükóz, alias szacharóz. Ezzel csak az a baj, hogy amikor azt írják, “cukor, glükózszirup”, akkor azt imígyen kell dekódolni: cukor, cukorszirup. A következő, ami szúrta a szememet, az volt, amikor (gyengécske matematikai képességeim ellenére is😅) rövidke fejszámolás után a következőre jutottam: abban az egy adagnyi kávéporban mindösszesen 9%-ot tesz ki maga a kávé. A többi 91% cukor még több cukorral, és egy sor egyéb borzalmas, egészségre semmiképpen sem pozitív hatással lévő mesterséges anyag! Ez volt az a pillanat, amikor bizonytalan időre szüneteltettem a kávéfogyasztásomat. Azóta persze jóízűen elszürcsölgetem az én kis reggeli fahéjas hosszúkávémat, ám azt jó minőségű, cukormentes kávégranulátumból készítem, és vagy édesítés nélkül, vagy egy pici édesítővel iszom.

Tulajdonképpen más hozzáfűznivalóm nincs ehhez a témához, így ezennel befejezem bejegyzésem.

2015. július 20., hétfő

Dia-képek


Miközben ezeket a sorokat írom, napenergiás hajszárítót használok, és várom, hogy Batman az ölembe üljön.

Nem szívtam semmit. Kiültem hajmosás után a teraszra, hogy a napocska megszárítsa a hajamat, és azt lesem, hogy a kis fekete cicánk, Batman az ölembe kérezkedjen, hogy miközben írok, nyugodtan pihenjen és doromboljon nekem.

Nna, cica az ölemben heverészik rezgő üzemmódban, füzet mellettem az asztalon, jöhet egy régi történet, aminek még az “Ibidenes-korszakomban” voltam a túlélője. És ez most nem költői túlzás volt.

A következő emlékképek nagyon elevenen élnek az elmémben. Igyekszem ezeket szavakkal hűen lefesteni.

Amikor Pesten laktam a munkásszállón, volt egy olyan rövid időszak, amikor két női lakótárssal osztoztam egy szobán. Közülük az egyik egy teljesen normális, aranyos, középkorú hölgy volt, a másik egy húszas évei elején járó fruska. Nevezzük mondjuk Diának, és így talán találóbb lesz a cím. Külön műszakban dolgoztunk mind a hárman, így a napi rutinunk is eltolódott egymástól időben. Térben pedig az a csaj szerintem a Marsra tolódott, vagy valamilyen másik bolygón járt, de az tuti, hogy nem ezen a Földön!

Történt egyszer, hogy nyugodtan olvasgattam egyik pihenőnapomon az ágyamban. Erzsó, a normális szobatársam éppen dolgozott. Dia a nappalos műszakja után délután hétkor berontott az ajtón, amit előzőleg olyan hirtelen tépett fel, hogy ijedtemben majdnem kihajítottam a könyvet a zárt ablakon. Szerintem egy agresszív gömbvillám nem tud egy szobában olyan pusztítást végezni, mint amit Dia művelt öt percben, miközben megállás nélkül kántálta: “Úristen randim lesz, úristen nincs időm enni, úristen még hajat is kell mosnom, úristen mit vegyek fel?!”

Végül is az első enyhébb agybevérzésem után egész jól elszórakoztam ezen a kétségbeesett pörgésen.

Dia sikeresen megszervezte, hogy egy tizenkét órás műszak után, félig vizes hajjal, éhesen, pánikszerűen magára kapkodott és természetesen jól a testre tapadós göncökben csak kevéske késéssel érjen a randira.

Este annak rendje és módja szerint szépen nyugovóra tértem. A hajnal kellős közepén felébresztett a szervezetem, ugyanis megijedt szegény az oxigénhiánytól. Nem tudtam lélegezni! Hamar magamhoz tértem, ugyanis az agyam azt a vészjelet küldte, hogy: “Cselekedj, különben megfulladsz!!” Azt láttam, hogy Dia áll az ágya mellett, egyik kezében egy rózsacsokor, a másikban pedig egy doboz hajlakk, aminek elszántan igyekezett az egész tartalmát a virágra fújni! Nem értem rá újabb agyvérzést kapni, gyorsan kinyitottam az ablakokat, plusz az ajtót is. Utóbbit csupán a túlélésünk érdekében (tudod, kereszthuzat). Amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csinál és miért, akkor boldog mosollyal az arcán válaszolta, hogy ily módon akarja tartósítani a gyönyörű csokrát. Nem akartam lelombozni szegényt: attól még, hogy ráfúj egy doboz hajlakkot, ugyanúgy meg fog dögleni a virág. Meg vele együtt én is…

Azóta eltelt jó néhány év. Hiába voltunk lakótársak, Diával nem tartom a kapcsolatot.

...most elmerengtem egy percre, és belegondoltam, milyen levelezés zajlott volna köztünk.
Én: “Szia, hogy vagy, mi újság veled?”
Dia: “Úristen randim volt, egy hatalmas csokrot kaptam, csak sajnos most sehogy sem áll a hajam, mert elfogyott a hajlakkom!”
Én: “Jaj, hát ez szörnyű! Erzsóval még egy szobában laksz?”
Dia: “Úristen ez az Erzsó akkora bunkó, már napok óta hozzám sem szól, csak fekszik az ágyában, mint egy tuskó.”
Én: “Úristen azonnal szólj valakinek hogy Erzsó rosszul van!!!”

Na jó, ez kicsit talán morbid példa volt. Csak remélni merem, hogy az a rendkívül felelősségteljes és összeszedett kiscsaj eddig még senkinek sem oltotta ki az életét akaratán kívül. Leszámítva persze a virágokat.

2015. július 7., kedd

Elmeromboló csapatépítő


Már hetek óta mocorog elmém egyik rejtett bugyrában a gondolat, hogy meséljek el egy “kedves kis” történetet. Így hát egyik este elvonultam a dolgozószobába, kényelembe helyeztem magam kedvenc kockás fotelemben, és elkezdtem írni. Lásuk, mi lett belőle.

Mindössze két éve, amikor még az Ibiden Hungary Kft.-nek dolgoztam, és amikor már a közös ösvényünkön haladtunk kézenfogva Tibivel, történt, hogy a cégünk csapatépítő estet szervezett a dolgozóinak.

Nem sokat töprengtünk a dolgon, valahogy egyikünknek sem tartozott az értékrendjébe az ivászat, a bulizás, így fel sem iratkoztunk. Na, amikor ezt megtudták a velünk sokat bandázó fiatal kollégák, rögtön bevetettek mindent, hogy megfűzzenek minket! A “jó lesz, mi tavaly is voltunk, nagyon jól éreztük magunkat, kitett magáért a cég, jó műsorok voltak”, és ehhez hasonló végeláthatatlan dicshimnuszt kellett egész műszak alatt hallgatnunk. És mi szépen bedőltünk ennek a dumának, feliratkoztunk, hogy biz’ mi is részt akarunk venni az igényesnek hitt party-n.

Tulajdonképpen az volt a vesztünk, hogy a cég cseles volt, és nem ám Pesten, a munkásszállónk közelében szervezte meg a mulatságot, hanem buszokkal elvittek minket egészen az Óperenciás tengeren túlra! Ha agyonvágnának, sem tudnám megmondani, pontosan melyik, általam soha nem is hallott, a térképen sem jelölt piciny faluba fuvaroztak minket, mindenesetre nagyon, nagyon sokat buszoztunk a célállomásig. Ez azért volt szörnyű, mert amikor kiderült, miről is szól a buli valójában (lerészegedés), nem tudtunk hazamenekülni. A buszok ugyanis csak hajnalban indultak vissza.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a “kirándultató buszok” Dunavarsányban, a gyár előtti parkolóban vettek fel minket, ahová szintén céges busz fuvarozta el a kikapcsolódni vágyókat Pestről. Amikor azt láttuk, hogy már a parkolóban volt olyan, aki mit sem tudott magáról, vagy arról, hogy őt milyen rendezvényre viszik, Tibimmel még csak megmosolyogtuk az ilyen előre alaposan betintázott suttyókat. Na de amikor az este folyamán kiderült, hogy az egész bagázsból (voltunk vagy egy-kétszázan) mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nem arról szól a csapatépítés, hogy állati szint alá isszák magukat, cseppet lehervadt az arcunkról a mosoly.

Nem akarom túl hosszan ecsetelni, mi minden folyt ott (le az emberek torkán, aztán sugárban visszafelé), csupán három momentumot szeretnék kiemelni.

Egy: volt ott egy srác, aki biliárdozni szeretett volna, csak a lelkem annyira részeg volt, hogy a biliárdasztal előtt úgy dőlt el, mint egy falhoz nem gondosan odatámasztott zsák krumpli. Így utólag visszagondolva ez szerintem az alap volt.

Kettő: az éjszaka folyamán arra lettem figyelmes, hogy egy középkorú kollegínát kétoldalról támogatnak a wc felé. Igazából akkor lepődtem meg, amikor kisvártatva kifelé jöttek, ugyanis szegénynek vagy súlyos vizeletvisszatartási problémái voltak, és pont nem volt nála Tena Lady; vagy pedig az történhetett, hogy olyan ocsmány módon hígagyúra itta magát, hogy elfelejtette lehúzni a nadrágját pisilés előtt… Csak azt tudnám, az ilyen ember, ráadásul nő, hogyan képes józan állapotában a munkahelyén a kollégák szemébe nézni?

Három: csapatépítő tréning lévén vetélkedők is voltak. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az a következő “játék” volt. Ki kellett állni a színpadra két csapatnak, és az nyert, aki több ruhadarabot vett le magáról. Az egyik csapattag annyira nyerni akart, és persze annyira elvesztette emberi mivoltát a sok alkoholtól, hogy egy szál brokira vetkőzött. Még csak egy fonnyadt fügefalevél sem takarta alkoholtól fonnyadt fütyülőjét... Szerencsére Tibivel egy másik helyiségben ültünk, így csak fültanúi voltunk e csodálatos és kreatív versenynek. Volt viszont egy szerencsétlen kislány (az egyik pincérnő tizenkét éves forma lánya), aki sajnos szemtanúja volt a részeg pucér “bácsi” előadásának. Végül a vezérigazgató-helyettesnek volt annyi lélekjelenléte, hogy szegény kislányt eltávolítsa a jól sikerült műsorszám közeléből.

Ó, attól tartok, eszembe jutott egy negyedik momentum. Az egyik fiatal és rettentő kétszínű kollégánk igencsak meglepett minket. Azzal a csajjal bonyolódott ugyanis egyéjszakás kalandba, akit józan állapotában - a háta mögött, természetesen - mindenféle dagadt disznónak elhordott. Hát, ezek szerint aznap éjjel pont disznóhúsra vágyott…

Valahogy végigszenvedtük azt a borzalmas éjszakát, felvirradt a hajnal, és végre elindultak a buszok Pestre, vissza a civilizációba. A vége az lett a dolognak, hogy megfogadtuk Tibivel, soha az életben nem merünk egyetlen egy csapatépítő tréningre sem elmenni. De még feliratkozni sem.

2015. január 18., vasárnap

A jövő nemzedéke


Egyik nyáron, miután már felmondtam az élményfürdőben, a nagy hőség kiűzött minket a strandra. Minket alatt értem a húgomat, a barátnőjét és jómagam. A csomagmegőrző szerepét választottam, hogy a csajok nyugodtan tudjanak csúszdázni (én pedig nyugodtan tudjak olvasgatni). Szekrényt pluszpénzért anyagi okok miatt nem kértünk, elég volt a belépőt kifizetni. Mint a helyszínen kiderült, hiába ígérte a volt főnököm, hogy egyszer megnézhetem a felújított strandot ingyen, meg kellett vennünk a belépőt, hiszen az új vezetőség még a saját dolgozóitól is belépőt kért. Szégyen! Mindegy. Amúgy sem akartam csúszni egyszer sem, nem kockáztattam, hogy megsérülök, aminek megvolt minden valószínűsége, annyira rövid csúszdaérkező medencét építettek a legnagyobb és leghosszabb csúszdához. Mondjuk meg is lett az eredménye az elcseszett tervezésnek, olyan délután két óra körül ugyanis megvolt az első vendég, aki betörte ott a fejét. Utána le is zárták a "bűnös" csúszdát. Nem tudom, vajon mindennap megvárják az első szerencsést, aki szétveri a fejét, és csak utána zárják le? Másodszor is: szégyen!

Nem is a strandolás volt annyira lényeges, hanem a hazaindulás. Szépen összegyűltünk, mi, kitikkadt strandolók a főbejárattal szemközti buszmegállóban, amely mögött egy cseppnyi erdő húzódik, nem mesze tőle kis kilátóval. Tőlünk olyan tíz lépésre két darab kis teenager, na jó, magyarosabban két kis picsa állt (14-15 évesek, ha lehettek), persze rendesen kimázolva. Egyszer csak megjegyezte a húgom, hogy egyikük épp most hajított el az erdő irányába egy másfél literes ásványvizes flakont. Ááá, ezt nem tűrhettem! Első felindulásomban elképzeltem, ahogy odamegyek hozzájuk, és a "természet nevében" feldugom a sejhajukba a flakont. De csak annyi történt, hogy felvettem a szemetüket, hozzájuk léptem “lányok, ezt elejtettétek” mondatommal, és kidobtam a tőlük öt lépésre lévő kukába. Ők meg csak röhögtek. El sem szégyellték magukat. Mondjuk erkölcsileg igazából én voltam a menőbb, és aki nem így gondolja, azzal baj van...

Másnap elmentünk sörözni (ugyanígy hárman) - meg fogsz lepődni - egy sörözőbe. Kint telepedtünk le, a szomszéd asztalnál pedig egy marék suttyó ült. Pontosabban olyan 15-16 év körüli két fiú két lány dupla páros. Fél füllel egyszer-egyszer belehallgattam a beszélgetésükbe. Persze nagyon nem kellett megerőltetnem magam, és még csak irányba sem kellett állítanom a fülkagylóimat, ugyanis az egyik kiskrapek erőteljesen lökte ki a szájából a parasztvakítást. Kötőszava volt a b. meg és a f.-om meg hasonlóak. Nagyon fárasztó volt a srác, mert csak az önfényezést adta elő. Hogy ő ezt rúgta combon az iskolában, meg azt rúgta fejen; meg hányszor volt úgy be b.-va, hogy világáról nem tudott; meg a "dizsiben" nyolc biztiőr sem tudta lenyomni. Már majdnem sírtam. De ha megkérdeznénk az ilyen fiataloktól, hogy mik a terveik a jövőre vonatkozóan, akkor:
A/ nem tudják
B/ celebek akarnak lenni
C/ nem tudják, és röhögnek
Szép.

Huh, nemrég láttam a neten egy kis összefoglalót: fiatalokat kerestek egy újabb csodálatos és tartalmas valóságsóhoz, ahol az egyik huszonéves csajnak szegezték a kérdést, miszerint ő biszexuális-e? Válasz: "hát, végülis igeeen, válság van, nem lehet válogatniii"...

Csak röviden mászok még bele a fiatalok öltözködése témába. A (kis)lányok nem értik, miért nem tisztelik őket a fiúk, és miért csak két vállra fektetni akarják őket, persze nem egy birkózó verseny keretén belül. Nos, talán ha a ruházatukról nem az ordítana (ruházat alatt picsavillantó szoknyát, forrónacit, vagy csak egy átlátszó harisnyát tangával vagy anélkül, és "dekoltázsom-még-nincs-de-kirakom" topokat értek), hogy gyertek és csináljatok meg, más értékem úgysincs... A fiúkról pedig annyit, nem értem, miért akarnak egyre nőiesebben öltözködni. Nagy divat a rózsaszín, strasszkövekkel kirakott póló, amit előszeretettel hordanak csőnacival és női retikülökre hajazó táskákkal.

Ezek után reszketve gondolok a jövőre. Ki fog dolgozni, hogy fognak ezek gyereket nevelni? Hogy fogják továbbvinni a nyugdíj-rendszert? Ja, addigra úgyis feltornázzák a honatyák a nyugdíjkorhatárt száz évre, a kötelezően bedolgozott éveket pedig hetvenre. De ez már egy másik téma, amibe most nem kezdek bele.

Na, ennyit a jövő generációjáról.

2015. január 14., szerda

Kirajzás


Nem hiába mondják, hogy a tavasz csalóka. Ez főleg a húsztízes esztendőre volt igaz (2010), amikor is egyik héten még annyira jó idő volt, hogy végre előszedhettem a tárolóból az egyetlen és kedvenc bicajomat, a következőn pedig visszatért a sapka-sál-kesztyű jól összeszokott triója.

Szóval a húsztízes tavasz egy jól megérdemelt szabadnapján (ha jól emlékszem, valamikor hét elején) gondoltunk egy nagyot a húgommal, és mivel olyan nagyon szépen sütött a nap, elterveztük, nyeregbe pattanunk, hogy megmozgassuk télen elgémberedett izmainkat-ízületeinket. Felkaptuk hát tavaszi bicajos hacukánkat, és szépen kigurultunk a nagyvilágba. Illetve csak gurultam volna, ugyanis csak nagy nehezen tudtam haladni, mivel az első kerekem (gyaníthatóan a téli pihenő miatt) teljesen leeresztett. Alighogy ezt konstatáltuk, pár szem eső pettyezte a járdát. „Hohó, nehogy már két ilyen kis semmiség megállítson minket!” - gondoltuk. Így továbbra is lelkesen a közeli benzinkút felé vettük az irányt, hogy ott feltankoljuk az "elsőmet” levegővel. No igen. Kemény izommunkával tekertem odáig, és neki is láttunk a "tankolásnak". Húgom azt javasolta, ha már ott vagyunk, fújjunk kicsit a hátsó kerékbe is. Mhm. Azzal a lendülettel, amivel belepasszíroztuk a levegőt, mind ki is szökött a szelepen. Kicsit odébb tettük magunkat, hogy nyugodtan vakarhassuk a fejünket, ugyanis más bicajosok is fújtatásra vártak.

Enyhén tanácstalanul álldogáltunk a ráfon álló hátsó kerekem fölött, amikor feltekintettem a borongós égre, és megkérdeztem a fent ülő és rajtunk jól mulató égieket: "Most komolyan, miért nem akarjátok, hogy bicajozzunk?" Alig fejeztem be a kérdő mondatot, az egyik fújtatásra váró srác odafordult hozzánk, és megkérdezte, nincs-e szükségünk átalakítóra? Nem tudtam ugyan, mi az, mégis rögtön rábólintottam, mert gyanítottam, az talán segít gurulóvá tenni a bicajomat. Egyébként a srác megjegyezte, hogy együtt mulattunk ősszel az unokatestvérem lagziján, és jé, tényleg felkiáltással lopva az ég felé küldtem egy megbocsátó mosolyt, amiért máris segítséget küldtek nekünk. Mire végeztünk a kerekekkel, időközben az a pár csepp eső is abbahagyta a szabadesés élvezetes gyakorlását, így boldogan és nagy lendülettel vágtunk neki egy közel 10 km-es délutáni bicajozásnak. És kábé eddig tartott a Nagy Tavaszi Kirajzás.

A következő napoktól ugyanis nagy iramban hanyatlásnak indult az Időjárás egészségi állapota, olyannyira, hogy hétvégére ágynak dőlt a Tavasz, ezért a Tél ugrott be helyette. Elég kellemetlen sarki szelek vették át a hatalmat. Még egy darabig eltartott az a hideg-szeles idő, de aztán hamarosan fogta magát Tél anyó, és elment melegebb éghajlatra hideget csinálni.

2015. január 13., kedd

A megoldhatatlan probléma


Egyik télen történt, hogy éppen hazafelé buszoztam, amikor a közelünkben lévő főiskolánál egy regiment diák szállt fel. Hát, nem szépítem, tömi-nyomi volt a járművön fél perc alatt. Arra lettem figyelmes, hogy felszállt a középső ajtón két „öribarinő” (fúj a kifejezésért), a szokásos tip-top szerkó, fejbúbra tűzött haj, lefagyott fülek (legalább olyankor engedné le a haját, amikor farkasordító hideg van, ha már manapság „égő” a sapka viselése mínusz öt fokban), rózsaszín bőröndök, és az elmaradhatatlan Luisz-Puttony táska a karokon, kezükben pedig egy-egy buszjegy. Ott álltak bambán, amikor egy néni jóindulatúan figyelmeztette őket, hogy ajánlatos lenne kilyukasztani a jegyet, ha nem akarnak az ellenőrrel konfrontálódni. Az egyik értelmiségi főiskolás csaj erre vázolta az igen nehezen megoldható problémájukat, miszerint ha otthagyják a bőröndöket, hogy átfurakodjanak előrébb a lyukasztóhoz, akkor elviszik azokat. (Nos, kérdem én, egy guruló, zárt ajtós buszban vajon meddig szaladhat vele a tolvaj? A hátsó ajtóig? Mindegy.) A néni kapásból tudta a választ, hogy elég, ha csak az egyikük megy érvényesíteni a jegyeket, addig a másik vigyázhat a cuccokra. „Jaaa”, jött a reakció, és megindult az egyik igen életrevaló, talpraesett hölgyemény előre. Nem tagadom, sokkot kaptam. Mégis miket tanítanak a főiskolákon? Bár, elnézegetve az ilyen-olyan közösségi oldalakra felrakott képeket, kb. ilyeneket: csontkovácsért kiáltó, természetellenes gerinctartású pucsítás; csücsörítés a kamerába szájfénytől csillogó szájjal és értelemtől nem csillogó szemekkel; minél nagyobb és nehezebb táskák cipelése könyökhajlatba akasztva, aprót kérő kéztartással; végezetül: csinálj minél több képet magadról a fürdőszobában, ahol mindig a tőled okosabb telefonodat nézed, miközben villan a vaku. Természetesen pucsítva és szájcsücsörítve.

Nem tudom, ezzel a bejegyzéssel hány embert bántok meg, de őszintén nem is érdekel. Hiszen akinek csak az a mániája, hogy „lájkoljon” meg „posztoljon” a neten, az úgysem olvas ehhez hasonló oldalakat, ahol nem csak a képeken van a hangsúly, hanem azon, hogy mi pattan ki az ember agyából. Akinek meg nem inge, ne vegye gatyára.

2015. január 11., vasárnap

Morzsák


Húsztíz szeptemberében (2010-ben), annak is a végén, állandóan ragyogó lelkesedésemet egy betegség kezdte el koptatni. Hörghurut, de nagyon makacs. Kb. annyi erő volt bennem, mint egy újszülött kiscicában, csakhogy én édes kis nyávogás helyett úgy "ugattam", mint egy kivénhedt véreb! Rossz volt hallgatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor köhögtem, szúrt a hátamba. El is húzódott a betegségem három hétig, ami alatt a háziorvos, a kórház röntgenosztálya és a tüdőgondozó között ingáztam...

(Zárójeles közbeszúrás következik: az akkori, és sajnos azóta sem változó magyar egészségügyet minősíti, hogy egy alkalommal úgy vártam a tüdőgondozóban étlen-szomjan 7 és fél órát, hogy időpontom volt reggel fél 8-ra.)

…és hogy még rosszabbul érezzem magam, belegondoltam a három hét táppénz anyagi következményeibe. Arra az időre ugyanis az akkori, egyébként is gyérecske, vérszegényke fizetésem helyett ugye csak „alamizsnát” kaptam. Szerintem egyébként nemhiába létezik a TÁP-pénz elnevezés, hiszen a gyógyszerekre költött kiadásaim következtében jóformán csak tápra maradt keretem.

Ám mindennek ellenére sem hagyott el a hév, hogy mielőbb meggyógyuljak, és lehetőleg ne hagyjam el magam. Szóval továbbra is a humort, mint addig is nagyon jól bevált ezerlövetű fegyvert vetettem be a bacilusok ellen. Ja, és hogy legyen még egy kanyar a történetben, pont a táppénzem kellős közepén egy lagzira voltam hivatalos. Le már csak azért sem mondhattam, mert előtte igent mondtam a vőlegény kísérője kitüntetett posztra. (Csak azon kellett imádkoznom, nehogy a szertartás alatt a kamerába „ugassak”.) Az egyik unokatestvérem nősült szűk százhúsz fős családi-rokoni-haveri körben. Nagyon jól sikerült a lagzi, pláne, hogy valóságos kiváltságosként egy szépen feldíszített kamionnal mehettem a vőlegénnyel együtt a házasságkötő teremig, illetve a templomig. És ami a legjobb, kibírtam az egész mulatságot vakkantgatások nélkül.

Még ebben az időszakban egy többlépéses, sikeres foggyökér-kezelésen is túlestem. Akkori körzeti fogorvosomat azonnal a szívembe zártam, amint megvillantotta cinikus oldalát. Amikor ugyanis közölte velem, hogy választhatok foghúzás és gyökérkezelés között, nem kevés rettenettel a szememben abbéli félelmemnek adtam hangot, hogy az utóbbi nagyon fájhat, legalábbis ezt hallottam azoktól, akik már átestek ilyen kezelésen. És akkor a doktornő higgadtan csak annyit jegyzett meg, nyilván, akik ezt elmesélték, még életben vannak. Ez valahogy meg is győzött arról, hogy nála jó kezekben leszek, és belevágtam a kezeléssorozatba (már csak a társasága kedvéért is).

Végezetül elmesélek még egy mókás történetet. Egyik délután a Spar-ba készültünk a húgommal bevásárolni, s a gyorsabb előrehaladás érdekében buszra szálltunk. Szokás szerint a legelső kettes ülésre telepedtünk le; a vezetőfülke mögötti egyesre pedig egy bottal rendelkező (nem állítom, hogy harcművészete bemutatása céljából volt nála) idős, fejkendős, szóval tradicionális nénike foglalt helyet. Utazunk-utazunk, amikor egy enyhe jobb kanyar előtt a néni a botjával bedörömbölt a sofőrnek, hogy ugyan mit keres az úton keresztben állva egy busz?! A hirtelen hanghatástól megijedt sofőr csak annyit bírt megnyugtatásul közölni a nénivel, hogy annak biz’ ott kell állnia. Persze nem az úton állt a busz, hanem arról volt szó, hogy a jobb kanyar mellett bal kézre közvetlenül a Szabolcs Volán ZRt. telephelye van, ahol mindenféle formációban parkolnak a szolgálaton kívüli buszok, és egy nem kimondottan sasszemű embernek úgy tűnhetett hirtelen, hogy az a nagy mordály a kerítésen kívül téblábol. Hülyére röhögtem magam ezen a kis jeleneten, persze csak diszkréten, nehogy a néni azt higgye, kigúnyolom. Erről szó sem volt, az volt számomra annyira mulatságos, ahogyan a sofőrnek szólt: majd’ beverve a fülke ajtaját.

Lassan a nosztalgiázás végére érek, ugyanis már csak három múltbéli történetecske van a tarsolyomban. Addig is álljon itt két kép a híres-nevezetes kamionos esküvő egy-egy mozzanatáról.


2015. január 10., szombat

Majdnem


Néhány éve, amikor még Nyíregyházán éltem, egy hétfői napon moziban voltunk a húgommal. Hazafelé menet - már épp az albérletem előtti szakaszon - jól nevelt kislányokhoz méltóan alaposan szétnéztünk, mielőtt leléptünk volna a zebrára. Tiszta volt a levegő. Legalábbis úgy tűnt. Ugyanis már a zebra felénél járhattunk, amikor a semmiből előtermett egy fehér taxi, és durván 80-90-el rongyolt felénk. Hogy vészhelyzetben mi minden át nem fut az ember agyán röpke 1 másodperc alatt...

Első gondolatom: előre vagy hátrafelé szaladjak?
Második gondolatom: közben ráncigáljam magammal a húgomat, vagy taszítsam el jó messzire a kocsi elől?
Harmadik gondolatom: ha ez nem lassít és nekünk jön, talán meg is halhatunk.
Negyedik gondolatom: a lökhárító miatt először a lábunk törik el térd alatt, aztán átpördülünk a kocsin.

Mire ezek a szösszenetek átfutottak az agyamon, karon ragadva a húgomat már meg is lódultunk előre, elkerülve az ütközést. Mondjuk az az állat még gondolkozott, vajon álljon-e meg, esetleg elég, ha félrerántja a kormányt és kikerülve minket továbbhajt. Végül nagy nehezen és nagy csikorogva csak megállt félig lelógva a zebráról. Pechére, mert majdhogynem szó szerint leordítottam a haját. És mit válaszolt? "Ne haragudj nem láttalak, igazad van." Én azért csak nem átallottam megkérdezni tőle, hogy ugyanezt mondta volna az anyánknak is a koporsó mellett? Válasz helyett csak "bocsizott" és elhajtott.

Szóval volt az életemben egy elég durva majdnem. Mégsem rázott meg túlságosan a dolog. A húgomért sokkal jobban aggódtam. Ő még nincs olyan "edzett", mint én. Én ugyanis úgy vagyok vele, hogy a sorsunkat úgysem tudjuk elkerülni, akármit is csinálunk. És nem is szabad az életet túl komolyan venni. Csak egy dolgot kell tenni: élni!

2015. január 7., szerda

Mizéria


A PC-k abban az időben (körülbelül 6-7 éve) már-már kifutóban voltak, amikor a következő események történtek velem, ám én mégsem hagytam egyszerűen veszendőbe menni a gépemet. Egyrészt, mert keményen megdolgoztam érte, másrészt pedig szórakoztatott a megmentéséért tett erőfeszítések sorozata. Emlékszem, mindez akkor történt, amikor szingliként egy olyan női lakótárssal éltem együtt, aki még annyit sem konyított a számítástechnikához, mint én.

Azt hiszem, minden hónapnak megvan a maga sajátossága. A július nekem pl. abban a bizonyos évben a szervezkedésről és utánajárásról szólt. A legnagyobb felhajtás a számítógépem körül zajlott. Nos, ha áttekinthetően akarom összefoglalni az egész „kedves kis” történetet, akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha napokra bontom le az eseményeket.

Az egész azzal kezdődött, hogy július hónapot megelőzően néhány héten keresztül azt észleltem, hogy a számítógépem szó nélkül kikapcsolja magát, miközben én mindenfélét molyolok rajta. Eleinte homlok-ráncolva arra gyanakodtam, hogy oké, biztosan túltoltam a dolgot, mert egyszerre ment körülbelül 5 böngésző, egy Media Player, egy szövegszerkesztő, valamint msn-en történő eszmecsere 2-3, esetenként 4 emberrel. Amikor azonban egyre sűrűsödtek ezek a duzzogások a masinám részéről, hogy ő márpedig nem hajlandó dolgozni, kénytelen voltam mozgósítani az informatikus ismerőseimet. Hosszas egyeztetés után a következőképpen alakultak a dolgok.

július 11, szombat
Topi (Informatikus Haver 1) és Andrew (Informatikus Haver 2) megjelentek nálam egy doboz sűrített levegővel, hogy felvegyék a harcot a gépházban bujkáló "pornagymacskák" ellen. Gyönyörűen ki is tisztították, ám a gép megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elindulni, pedig eleinte szépen kértem, és csak utána kezdtem el azzal fenyegetőzni, hogy kipróbálhatja, milyen érzés két emeletet szabadesésben zuhanni. Pár perc hümmögés után Topi kitörpölte, hogy elviszi a gépemet a munkahelyére, mert ott úgyis nagyon ráér egész nap az egyik informatikusuk. Rábólintottam, mert egyrészt nem nagyon volt más választásom, másrészt ott volt vésztartaléknak a laptopom.

július 13, hétfő
Topitól jött a telefon: az informatikus kolléga megdiagnosztizálta a gépet, új "táp" kell bele. 3600 Ft. Jó. Hétfő-kedd meló az élményfürdőben, tehát szerda táposbolt, be a gépgyógyítók munkahelyére, hogy beszerelhessék az alkatrészt, és ezzel meg is volnánk. Gondoltam naivan...

július 16, csütörtök
Az új táp már a gépemben figyelt okosan, amikor Topi elhozta nekem. Igen ám, de indítanánk el nagy boldogan, és semmi! Némi fejvakarás után Topi megállapította, valószínűleg az a baj, hogy az egerem csatlakozó pöcke szerte-szana-széjjel van barkácsolódva, de sebaj, majd hoz ő nekem kölcsönegeret, azt érzékelve biztosan feláll a rendszer. Gond kipipálva.

július 17, péntek
Mivel péntek-szombat melóztam, az „Informatikus Haver 1” volt olyan kedves, és kiszaladt egy kölcsönegérrel a munkahelyemre, hogy majd este próbáljam meg csatlakoztatni, biztos jó lesz a gép. Én akkorra már eljutottam arra a pontra, hogy kajánul mosolyogva beletörődjek a sorsomba, miszerint ezzel még nincs vége. És persze igazam is lett: az egér nem segített.

július 19, vasárnap
Topi felajánlotta, hogy amíg ismét elviszi a munkahelyére a gépemet a nagytudású informatikus kollégának, addig kölcsönadja nekem az egyik gépházát, mivel neki kettő van otthon. Időközben kikönyörögtem tőle egy rootert is, hogy megoszthassam a netet a gép és a laptop között, és sikerült beszereznem egy „kütyüt” az egérkábelhez. Szóval, a hétfői nap úgy nézett ki, hogy volt asztali gép működőképes nettel, viszont működésképtelen „D” meghajtóval. Ez csak annyiból említésre méltó mozzanat, mivel az akkori lakótársamat nem sokkal azelőtt bocsátották el a munkahelyéről, otthon volt mindennap, és nyafogott, hogy így nem tud filmeket nézni. Mindegy, tőlem akár le is irigyezhet bárki, akkor sem adtam oda neki a laptopomat, hiába kérte, mivel azt kímélni akartam.

július 20, hétfő
Sikerült elcsábítanom Ákost az albérletembe. Na, ezt nem kell ám félreérteni! Ákos egy olyan informatikus haverom volt (csak a rend kedvéért "Informatikus Haver 3"), aki azzal kereste a kenyerét, hogy interneteket állítgatott be. Ezért csábítottam magamhoz, pontosabban a laptopomhoz, hogy segítsen megosztani a netet. Ment is minden, mint a karikacsapás, egészen másnapig, amikor újra bekapcsoltam a laptopot, és nem találta a hálózatot, amit pedig előző nap Ákos beállított. Hm... Néhány olyan okos pislogás után, mint egy jól kifejlett ponty egy Tesco-s szatyorban, tárcsáztam Ákost, hogy elpanaszoljam neki, mennyire kicseszett velem a technika ördögfiókája. Új időpontot egyeztettünk. Erika (akkori lakótárs) megint bepróbálkozott, hogy elkérje a laptopot, és most már akár gonosznak is lehet engem nevezni, de akkor sem adtam oda neki, hogy egész álló nap szünet nélkül azon csüngjön.

július 24, péntek
Délután felugrott Ákos, hogy ismét ölébe vegye az irányítást. Ugyanis az ölében volt a laptop, miközben ujjai a gép klaviatúráján száguldoztak. Nem részletezem a ténykedését, mert nekem, mint laikusnak, gőzöm sincs, mi a manót művelt a gépen, azt azonban láttam, hogy nagyon dolgozik. Mindenesetre miután elhagyta a lakást, aznap még volt net a gépen és a laptopon egyaránt. Másnap már egyiken sem...

július 25, szombat
Melónap. Nem gyenge. 1000 vendég, persze szokás szerint értelmesebbnél értelmesebbek. Este bent maradtunk pár kollégával zárás után az élményfürdőben pancsolni és beszélgetni, hogy lazítsunk az aznapi agyzsibbasztás után. Éjfél után értem haza, de olyan fáradtan, mint egy dög, ami ráadásul végkimerülésben patkolt el, erre rám pirít a lakótársam, hogy mi a francért nincs net? (Bár talán egy másik f-betűs szót használt, nem emlékszem.) A munkám során megtanultam, hogyan kell a hőbörgő embereket úgy lecsillapítani, hogy még ők kérjenek tőlem bocsánatot, szóval ezt a taktikát vetettem be Erikánál is, és békésen elvonultam aludni.

július 27, hétfő
A barátnőmmel augusztus 11-én indultunk nyaralni Abádszalókra, és mire összeegyeztettünk mindent, rám várt a feladat, hogy lefoglaljam a szállást. Éppen ezért a legjobbkor maradtam net nélkül... Sebaj, gondoltam, nagylány vagyok, megoldom a dolgot. Irány egy net-kávézó, ott kigyűjtöttem a szükséges adatokat, telefonon tárgyaltam szállásügyben, elküldtem az előleget üdülési csekkben, majd miután mindezzel végeztem, megérdeklődtem, mizu a gépemmel. Szegény Topi már félve bökte ki, hogy új alaplap is kell. Amikor azt is közölte, hogy az durván 11 rongy lesz, jött az újratervezés. Mármint anyagilag.

július 28, kedd
Ahhoz, hogy minél hamarabb visszaszerezzem a makacs kis gépemet, kénytelen voltam két és fél órát elpazarolni az életemből az OTP-ben, hogy még több hitelt vegyek a nyakamba. Miután felmarkoltam a pénzt, indultam vele az informatikus urak munkahelyére, hogy meg tudják venni, amit kell. Délutánra kész is lett a gépem. Topi leszállította, és ha már ott volt – igaz telefonos segítséggel -, beállította a netet is. Tehát minden működött. Illetve, látszólag csak, hallhatólag már nem, este ugyanis Erika észrevette, hogy nincs hang a gépen, ráadásul nem ismeri fel a dvd-ket… Valószínűleg az új alaplap miatt néhány program még feltelepítésre várt, és akkor már tényleg úgy tűnt, hogy kész lesz a megújított gépem. És végül sikerült!

A legjobb az egészben az volt, hogy mindezek után sem őrültem meg, mert tudtam, hogy pontosan ez lett volna a céljuk az égieknek. "Hadd röhögjenek csak rajtam!" - gondoltam. Én meg azon mulattam, hogy mindez nem borított ki, sőt, még élveztem is azt a sok-sok intézni valót. Elvégre úgy szép az élet, ha zajlik!

2015. január 4., vasárnap

Hosszú műszak


Volt idő, amikor azzal kínozták a fogolytáborokban a szerencsétlen, szabadságuktól megfosztott embereket, hogy napokig nem hagyták őket aludni, ez pedig komoly károkat okozott az idegrendszerükben, nem egy esetben pedig hallucinációkig fajult a dolog. Nos - leszámítva a hallucinálós részt -, ebbe az "élménybe" egyik hétvégén (még az élményfürdős korszakomban) én is belekóstolhattam, és meg kell mondjam, annyira nem ízlett, hogy rágás nélkül ki is kellett köpnöm.

Szombaton egy szokásos 12 órás műszakot követően néhány önként jelentkező kollégával bent maradtunk zárás után, ugyanis egy kb. 200 fős gyerekcsoport bejelentette magát hozzánk éjszakai fürdőzésre. Ha csak annyit árulok el, hogy az ábrázatunk simán megihletett volna bármely kortárs festőművészt, hogy vászonra vigye magát a szenvedést, akkor azzal el is árultam mindent. Hajnal 1-kor már ágyban is voltam, vasárnap pedig kezdődött egy újabb 11 órás műszak (különleges akció keretében a műszakvezető engedélyezte, hogy a túlórázók egy órával később álljanak csatasorba). Mindaddig úgy tudtam magamról, csak akkor vagyok „kissé” ingerült, ha éhes vagyok, de azt tapasztaltam, hogy a kialvatlanságtól némileg agresszívabb leszek a kelleténél… Tudvalevő ugyanis, hogy az idegrendszer este 10 óra és éjfél között regenerálódik a leghatékonyabban, és nálam ez azon a hétvégén nem valósult meg. Amúgy sem vagyok az a sokáig fent lévő típus, általában tyúkokkal fekszem és kelek (ezt nem kell szó szerint érteni).

Tőlem olyannyira távol áll a sokáig ébren maradás – későn kelés ritmus, hogy amikor itt Londonban tavaly úgy alakult, hogy éjszakai műszakba csöppentünk, nekem másfél hónap elég volt, hogy kikészüljek. Folyton fáradt és beteg voltam, hiába aludtam napközben 12-14 órákat. Muszáj volt váltanom, de arról már írtam.

Egyszóval maradok az úgynevezett ’pacsirta’ típus, aki korán fekszik – korán kel, vagyis minden aranyat bezsebel!

2015. január 3., szombat

Nőnap anno és most


Anno: a pontos évre nem emlékszem. Annyit azonban biztosan tudok, mindez akkor történt, amikor még az élményfürdőben dolgoztam, és éppen a nőnapot ünnepeltük munkahelyünkön a következőképpen.

Március 8-án a cégünk minden hölgydolgozót sok szeretettel várt az élményfürdő előterében nyitás előtt. Többek között kaptunk egy szép beszédet magától a vezérigazgató úrtól, néhány kedves mosolyt, és ki-ki választhatott egy igényes kerámia fűszertartó, illetve egy cupros csukor között. Vagyis, cukros csupor. Sajnálom, néha összeszavakat a keverem. Szóval. Én a cukortartót választottam, mivel pont előző héten egy laza mozdulattal a szemetesbe kellett helyeznem a régi kapcsos tartómat, ugyanis szegény már nem működött a számomra elvárható módon. Na de nem is ez volt az igazi meglepetés nőnap alkalmából, hanem az, hogy a mini-ünnepség végén egyesével az igazgató úr elé járultunk, aki átadott nekünk egy-egy borítékot, benne fejenként 5000 Ft-tal. Akkor azt hittük legalábbis, hogy ez volt az igazi meglepetés. De nem! Következő hónapban ugyanis a bérpapírjainkat böngészve feltűnt, hogy az összes, ünnepségen részt vett és ötezres borítékot felmarkoló hölgydolgozó béréből levontak 5000 Ft-ot. Vagyis, ha úgy vesszük, megkaptuk a saját bérünkből a nem is kért fizetéselőleget. Köszönjük, drága vezérigazgató úr eme nemes gesztust, igazán jólesett!

Még aznap éppen hazafelé tartottam busszal, miután elintéztem a nagybevásárlást. Ha nagybevásárlást kellett intéznem, az legtöbbször azt jelentette, hogy egy akkora vászonszütyővel nyomultam végig a városon, amibe akár még egy fagyasztott víziló is belefért volna. A táska méretét pedig úgy kell elképzelni, hogy szerény számításaim szerint egy kezdő vezető is képes lett volna beleparkolni egy nagyobb családi autóval. Egy ilyen tele szütyő pedig kb. annyit nyomhatott, mint egy lesoványodott teve. Na, éppen egy ilyen kaliberű táskával igyekeztem hazafelé, amikor olyan buszt fogtam ki, amelyiken egyetlen ülőhely sem volt. Mármint, nyilván voltak beszerelve ülések, csak éppen mindegyik foglalt volt. Egy ’egyes’ ülésen terpeszkedő fiatalember mellett foglaltam el álló pozíciómat, amikor is egy kósza gondolat vágtázott át az agyamon. Ha én férfi lennék, legalább nőnapon átadnám a helyem egy nőnek a buszon, ezzel is bizonyítva, hogy én igenis méltó vagyok az "erősebbik nem" jelzőre. Na jó, nem vagyunk egyformák, lehet csak én gondolkodom így.

Most: igazából zaftos vagy zaft nélküli történettel sajnos nem tudok szolgálni a legutóbbi nőnapomról. Csupán annyit szeretnék ide fűzni, hogy még most is ugyanúgy gondolok erre az ünnepre, mint eddig. Vagyis szép-szép, hogy van egy külön nap, amikor minket, nőket ünnepelnek, de szerintem az összes többi napon ugyanígy emlékeznie kellene arra minden egyes úriembernek, hogy mennyi mindent kibírunk, elviselünk, véghezviszünk, elérünk, túlélünk. Ehhez pedig nem kellene egy adott napon szerencsétlen virágokat ezrével lemészárolni, hogy otthonainkban, egy üvegkoporsóban áztatva őket napokig nézzük és szagoljuk a haldoklásuk folyamatát, hogy végül kidobjuk ezeket a – már szépségüket vesztett – ajándékokat a kukába.

Lehet, sőt biztos, hogy ez kissé fura felfogás, de aki ismer, az tudja, hogy semmilyen ünnep alkalmával nem szabad elém járulni valamiféle derékban elmetszett, haldoklását megkezdett növénykével! Akkor már inkább az épségben hagyott Kakaóbab Fa leszüretelt terméséből készült finomságokból álljon a meglepetés!

2015. január 1., csütörtök

VALAHA (gyűjtőcím)


A minap rendezgettem a gépemen a mappáimat, és találtam néhány feljegyzett kis gondolatot, anekdotát, mely események ugyan jó pár éve történtek, mégis jó szívvel emlékszem vissza rájuk. Éppen ezért azt találtam ki, hogy indítok egy amolyan 'múltba révedő sorozatot', és megosztom Veled, mi minden történt velem akár a néhai munkahelyemen (élményfürdő), akár a hétköznapjaimban.

Kellemes szórakozást kívánok!

Céges kirándulás

Amíg még a sóstói élményfürdőben dolgoztam (pontosabban Sóstógyógyfürdőn), egy ízben volt olyan szerencsénk nekünk, a fürdővíztől elázott igát rendíthetetlenül húzóknak, hogy egy cserelátogatás ürügyén elmehettünk az egerszalóki fürdőbe. Mondhatni, gyárlátogatásra, na de hogy nézne ki ez a szó fürdők esetében.

Egy keddi napon indultunk el Egerszalókra a céges kisbuszunkkal reggel 8-kor. Ez amolyan háztűznéző is volt egyben, ugyanis a gépészeink és a főnökök még a gépházba is lemehettek, hogy megszemlélhessék az egerszalóki fürdő-üzemeltetési technológiát!

Miután megérkeztünk, az ottani műszakvezető körbekalauzolt minket, egy kellemes kis idegenvezetést kaptunk tőle, utána 11-től szabad program volt: fürdőzés, napfürdőzés, szaunázás, fél 2-kor ebéd, végül indulás haza.

A szaunázás részre muszáj kicsit jobban kitérnem: volt ott egy nagyon kedves és nedves szaunamester, aki megkért minket, hogy a finn szaunába történő belépés előtt vegyük le a fürdőruháinkat. Na, mire kimondta a mondat végén a pontot az úriember, az ijedősebb kolleginák már el is húzták a csíkot. A hím kollégák, a főnökök, egy darab nőnemű kollegina és én NANÁ, hogy bementünk! Persze kaptunk egy-egy szaunalepedőt, amit magunk köré kanyaríthattunk, úgyhogy nem látott ám minket tök pucéron a csapatnyi férfi kolléga! A legjobb az volt az egészben, hogy sörrel öntötte fel a szaunamester a köveket, és intenzíven kavarta körülöttünk a levegőt egy erre a célra létrehozott célszerszámmal (vagyis egy egyszerű törölközővel). A negyed órás program után belemerészkedtem a jéghideg merülő-medencébe. Kár lett volna kihagyni! Nagyon élveztem!

Szóval, ott tartottam, hogy hazaindulás. Igen ám, de a nagy többség megszavazta, hogy ha már úgyis a környéken téblábolunk, ugorjunk már át a Szépasszony-völgybe borvásárlás céljából. A sikeresen végrehajtott akció, és némi buszban történő, borkóstolással egybekötött mérsékelten zajos zötykölődés után 5-kor meg is érkeztünk Nyíregyházára, és ki-ki szétszéledt a szélrózsa egy-egy irányába. Én keletnek indultam, az akkori albérletem felé.

Aznap kellemesen elfáradtam ugyan, ám mivel én olyan vagyok, hogy nehogy már tétlenül lődörögjek otthon, hajmosás és a tiszta ruhák behajtogatása után bevetettem magam a konyhába. Mondjuk nem merültem bele nagyon a főzésbe, csak egy kis fahéjas almalevest, és dióban panírozott rántott sajtot csináltam. Végezetül, mivel láttam, hogy csak este 7 óra van, szóval az idő még csak gyerek-surranóban jár, kicsit átrámoltam a kamrát is.

Dióhéjban ennyi volt a történet, és mivel nemigen jut most eszembe semmiféle frappáns befejező mondat, így ez lesz az.

2014. október 12., vasárnap

Teácska


Ennek a csajnak muszáj egy egész fejezetet szentelnem, annyira hülye. Na jó, bocsánat, visszaszívom, ez gonosz megjegyzés volt. Nem hülye, hanem sötét, buta, ostoba.
A Teácska egy becenév. Az élményfürdős báros kislányunk beceneve. Onnan ered, hogy a tulajdonosa valódi neve Beácska, ám mivel egyrészt lágyabb a kiejtése a t kezdőbetűvel, másrészt annyi esze van szegénynek, mint egy jól kiázott teafilternek, kézenfekvő módon Teácska lett belőle.
Félreértés ne essék, nem lenézésből, gúnyból szentelek neki egy egész fejezetet. Éppen ellenkezőleg. Ezzel tisztelgek a szürkeállomány-zsibbasztó és mókás megnyilvánulásai előtt. Akad belőle bőven.
Mielőtt elkezdem a sztorikat összegyúrni, hogy egy igen kellemes és pikánsan csípős ízű csemege sülhessen ki belőle, annyit még hozzáfűzök, hogy Teácskának joga lett volna ahhoz, hogy ügyvéd jelenlétében hallgasson! Ám mivel nem élt ezzel a lehetőséggel, a Józan Ész képviseletében büntető eljárást indítványozok ellene. És nem mellesleg szórakoztató anekdotákat mesélek el.
Bocsánat, még egy dolog (ígérem az utolsó), mielőtt elkezdem. Azt még érdemes tudni, hogy a szóban forgó hölgyemény 28 éves, igen dekoratív (ha ezalatt az agyonszolizott bőrt, méteres műszempillát és kilónyi sminket értjük), kettős állampolgár (szlovák-magyar), és igen tagoltan beszél, minden egyes betűt alaposan kihangsúlyozva. Sípoló s-ek, zizegő z-k, ropogó r-ek, elnyújtott kettős hangzók.
Oké, akkor csapok a lecsóba.
Csupán néhány lépésnyire állt a hármas kasszától a bárpult, ami Teácska territóriuma, kicsit mégis fel kellett emelnie a hangját a nagy tömegre és zsivajra való tekintettel, amikor egy nap váratlanul ezt kérdezte tőlünk, pénztárosoktól:
-Csajoook, be lehet hozzni a fürdőbee kisskutyáát? (A betűduplázások direkt vannak, szimbolizálva az előadásmódot.)
Marika ült hozzá legközelebb, így ő válaszolt nem csekély megrökönyödéssel a hangjában (Julcsival mi amúgy is túlságosan le voltunk döbbenve):
-De Beácska, ez egy fürdő!
-De hát tásskáában vaaan.
…Itt most tartani kellene az olvasásban bő egypercnyi szünetet, mert nekünk ennyi idő kellett, hogy újraélesszük Teácska szavai által lemészárolt agyunkat.
Utólag kiderült, egy vendég érdeklődött blökifürdetés ügyében, ezúton is szívből gratulálok neki!

Az élet rendje, hogy egy idő után amortizálódnak a dolgok (Teácska hatására főleg az agyam), valamint készpénznek vehetjük Murphy X-edik törvényét is, miszerint ami el tud romlani, az előbb-utóbb el is romlik.
Ebből kifolyólag a bár egy új nyomtatót kapott a pénztárgéphez. A neve is sejteti talán: utóbbi a pénz tárolására kialakított eszköz/gép, a nyomtatót pedig azért kell hozzá szinkronizálni, hogy a kedves vendég két szemével láthassa a nyugtáján, mennyi pénzétől szabadult meg egy kis nyalánkságért cserébe.
Szóval ott tartottam, hogy a régihez teljesen hasonló nyomtató került a pénztárgép mellé. Mondhatni, a régi helyére. Olyan masina, amiből csak úgy áradtak a blokkok, amiket Teácska gondosan és kéthetente manikűrözött kacsóival nyújtott át a vendégeknek. Tehát ennek fényében számomra még a mai napig nyitott a kérdés, ami elhagyta Teácska száját, miközben tágra nyílt szemekkel a nyomtató fölé hajolt:
-Úúrissteen, éss ebbe hogy fog beleférni az apróó?
A mellette álldogáló kisfőnök eljött a bárból, megállt Marika pultja előtt, és gyengéden, de határozottan háromszor beleverte a fejét a márványlapba (nem a Marikáét, a sajátját), majd visszatért a kávéjához a bárba.

Ahogyan az általában szolgáltatást nyújtó cégeknél előfordul, úgy nálunk is voltak különböző akciók, kedvezmények. Az egyik ilyen arról szólt, hogy a vendégeknek gyűjteniük kellett a blokkokat, és 5 db bármilyen típusú belépő után egy alkalommal ingyen szaunázhattak. Persze ez a kedvezmény szépen meg volt fogalmazva és kellően meghirdetve, amiről a marketingesünk gondoskodott. Igen ám, de a fürdőnkben nem csak magyarul tudó pancsolni vágyók fordultak meg. Több nyelvre le kellett hát fordíttatni a szöveget. És ahogy azt említettem korábban, Teácska nagyon is tudott szlovákul, így a műszakvezetőnk megkérte, legyen oly bűbájos másnapra lefordítani az akció sorait.
Itt és most hozzá kell tennem a történethez, hogy mivel az adott irományt először mi, pénztáros és egyéb kollégák kaptuk az irodáról, így kezdődött: „Kedves Fiúk, Lányok! Fürdőnkben ilyen és ilyen akció lesz, a további tájékoztatást lentebb olvashatjátok stb.”
Teácska hazament munka után, és szépen nekiült fordítani. A barátja ott téblábolt körülötte, és rákérdezett, mi jót csinál. Az asszonykája vázolta a helyzetet, milyen feladatot kapott a főnöktől. Csakhogy ő nagy lelkesen elkezdte lefordítani az egész levelet, amit mi, dolgozók kaptunk, és nem csak az akció leírását. A barátja rá is kérdezett, hogy ezt most hogy gondolja? Hát úgy gondolta, hogy ez a levél a vendégeknek szól, éss először a fiúúúknak, utána pedig a lányoknaak. És ezt a műhibát képes volt elmesélni nekünk! Nos, köszönjük az ismételt agyzsibbasztást, jólesett!

Hiába helyezkedett el a fürdőnk egy csendes és nyugodt fürdőövezetben, azért volt ám részünk krimibe illő izgalmakban is! Egyik téli este, szóval antiszezonban szokás szerint kevés vendég áztatta magát bent a fürdőtérben. A helyünkön nyugisan ücsörögve beszélgettünk a csajokkal (Marika, Julcsi, Teácska a bárpult mögött és szerény személyem). Én a forgószékemmel a többiek felé fordultam, vagyis a bejárati ajtónak háttal ültem, Julcsi szintén. Marika hol Teácska felé fordult, hol felénk, így ő láthatta a főbejárattól kb. 50-60 méternyire lévő parkolót. Először az tűnt fel nekem, hogy Teácska – bár szereti magából ontani ’elmés’ kis megjegyzéseit -, egy ideje feszülten figyel valamit a parkolóban a pultra támaszkodva, és egy mukkot sem szól. De ez a fura állapot pár percig is eltartott. Már épp meg akartam kérdezni, hogy jól van-e, vagy mi a szösz, amikor Marika, miután éppen felénk fordult, felkiáltott, hogy:
-Úristen lányok, valami ég a parkolóban!
Majd felugrott, és rohant kifelé, hogy jobban szemügyre vehesse a dolgot. Természetesen Julcsival rögvest elkezdtük sasolni a parkolót, és valóban! Tűz volt, nem is kicsi. Egy békésen parkoló autó állt lángokban! Marika már rohant is hátra az úszómesteri helyiségbe a szolgálati telefonért és az ott őrködő őr úrért, majd sebtiben hívta a tűzoltókat. Utólag kiderült, hogy szándékos gyűjtögetés, jaj bocsánat, illetve gyújtogatás történt, az egyik fürdővendégünknek volt egy kis "nézeteltérése" pár rossz arcú taggal. Na de nem is akarom nagyon szaporítani a szót, a csattanó most jön. Amikor megkérdeztük Teácskát, hogy miért nem szólt legalább nekünk rögtön, amikor meglátta a tüzet, ahelyett, hogy percekig meredten bámulta, csak ennyit válaszolt nagy nyugalommal:
-Jaa, én azzzt hittem, hogy a hajléktalanook gyújtottak ott tüzeet, hoggy melegedjeneek.
Köszi, puszi. Senki ne vessen meg ezért, de pont az ilyenekkel csináltatnék alkalmassági tesztet, amikor bejelentené, hogy gyereket akar. Ennyi ésszel hogy lehet egy gyereket felnevelni? Ha mondjuk a csöppség fuldoklik a fürösztővízben, az értelmes anyja csak néz rá meredten percekig, gondolván: „Jaaaa, én azzzt hittem, hoggy buggyborékossat játsszik a gyereek.”?!
Remélem, soha nem jut a csaj eszébe, hogy valaha gyereket akarjon. Bár ha azt vesszük, ez eleve lehetetlen. Mármint, hogy az eszébe jusson valami. A fejében lévő légüres térben szerintem nemigen fogalmazódik meg ilyen gondolat.
De kanyarodjunk szépen vissza a többi eset elmeséléséhez.

Egyik nap nagy tettre szántam el magam. Általában becsületesen ültem végig a munkaidőmet a munkaállomásomon, és csak kajálni „tűntem el”, ám mivel a forgalom kicsit gyérebb volt aznap, kihasználtam hát az oly ritkán adódó alkalmat, és elugrottam a bárba egy szelet csokiért. Amikor visszahuppantam a helyemre Julcsi mellé, megkérdezte:
-Voltál Beácskánál eszmecserélni?
Mostanra már remélem senki nem gondolja, hogy bántó voltam, amikor a következőt válaszoltam:
-Hát, vele nem sok eszmét lehet cserélni…

Természetesen a munkahelyünkön nem csak munkáról esett szó. Ha tehettük, elcsevegtünk erről-arról, kivel mi történt. Szegény Marika nagyon megszenvedett az egyik fogával, ami fölött végül meghozta a fogorvosa az ítéletet: ki kellett húzni. Másnapra úgy-ahogy begyógyult a helye, Marika beszélni is tudott, így elmesélte, mi volt vele előző nap. Teácska a vendégek kiszolgálása miatt csak később kapcsolódott be a beszélgetésbe, és érdeklődött, miről dumcsizunk. Marika kibökte:
-Képzeld, tegnap kihúzták a fogamat.
Teácska döbbent arcot vágott, elkerekedett a szeme, és vontatottan megkérdezte:
-Koomoolyaan? Kihúzzták az össsszes foogadaaat?
Újabb sokkterápiában részesültünk. Már nem emlékszem, mit felelt Marika, mert azt hiszem, inkább az önkéntes kómába menekültem, csak ne kelljen elviselnem ezt a butaságot a nap hátralévő részében.
De ezt mégis hogyan?? Marika nem tette többes számba, nem úgy hangzott el a mondat, hogy kihúzták a fogaimat! És ha ki is húzzák, akkor nem cuppan össze a szája szerencsétlen betegnek, hogy még nyammogni sem tud? Egyébként is, abba bele is halna! Elvérezne! Na jó, ez lehet túlzás (bár idős korban és vérzékenység esetén nem az). Még aznap este egyébként utánaolvastam a dolgoknak. Ha bírja a páciens, egyszerre bármennyit lehet húzni, elvileg. De nem javasolt az egyik oldal után ellentétes oldalról húzni. És a gyökér állapota is befolyásolja a műveletet. Ááá, nem is megyek bele. Csak nagyon feldühített ez a mérhetetlen butaság! Miért húzták volna ki az összeg fogát?? És hogy jött volna dolgozni másnap? Nem, ez nekem sok. Lapozok.

Hagyjuk most kicsit a munkát! Menjünk egy jó kis helyre! Legalábbis ezt terveztük a csajokkal az egyik szabad szombat esténkre. A csajok alatt értem magamon kívül a másik műszak pénztáros kisasszonyait – három darabot -  és természetesen Teácskát. Őt feltétlenül vinnünk kellett magunkkal, mert így sokkal olcsóbban megúsztuk a teljes agyzsibbasztást. Úgy értem, jelentősebb mennyiségű alkohol elfogyasztásának mellőzésével.
Még meg sem érkeztünk, máris kaptunk az agyba Teácskától. Miközben kedvenc szórakozóhelyünk felé közeledtünk, ami az X-Café névre hallgat, illetve bocsánat, helyesbítek: nem hallgat arra a névre, hiszen nincs füle, és tudata sem a helynek (bár talán több, mint Teácskának). Szóval csak így nevezik a helyet az emberek. Na, miközben már majdnem odaértünk, az egyik kollegina meglepett minket azzal, hogy ő már előre foglalt nekünk asztalt, tekintve, szombat éjszakánként mekkora tumultus szokott ott lenni. Teácskának feltétlenül meg kellett nyilvánulnia a következőképpen:
-És ha foglalok egy asztalt, az azt jelenti, hogy lesz asztalom?
Csak egyikünk nem kapott még agyhalált, ugyanis vissza tudott válaszolni:
-Igen, de nem viheted haza.

Nos, kimerítettem a témát. A jövőben egyéb, mókás vagy kevésbé mókás kis történetek elmesélése következik majd, esetleg egy-két más típusú gondolatmenet.
Jó olvasgatást kívánok!

2014. október 11., szombat

Az utolsó előtti


Mindazonáltal nem csak a vendégek tudták lezsibbasztani az elmémet. Álló helyzetben, ráadásul kapaszkodás nélkül könnyen kibillentem volna az egyensúlyomból, miután az egyik biztonsági őrünk (az „Őr Úr”) télen a következő megállapítást tette fél nap töprengés után:
- Azért van hideg a szerverszobában, mert bukón nyitva van az ablak.

Jut eszembe az őr úrról: a biztiőreinknek is meg kellett ám küzdeniük a sötétebbnél sötétebb vendégekkel. Történt egyszer, hogy – bár a bejáratnál jól látható helyen hatalmas táblán olvasható minden információ a medencék vizeiről – az egyik vendég alig lépett be, épphogy köszönt, máris az ott tébláboló őr úrhoz intézte kérdését:
- Mi a víz összetétele?
Jani bá’nak sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, hogy megadhassa a vendégnek a kielégítő választ:
- Két rész hidrogén, egy rész oxigén, estére három rész ammónia.
Mi, pénztárosok pedig csak nehezen tudtuk megállni, hogy ne törjön ki belőlünk a nevetés eme epés megjegyzés hallatán.
Egyébként a fent nevezett kedvenc biztiőrünk nagyon szívesen élt a „beszólás” lehetőségével. Többször is előfordult, hogy egy-egy vendégnek sehogy sem tudott a fürdőnk megfelelni – vagy csak rossz napja volt (mármint nem a fürdőnek, hanem a vendégnek) -, ezért távozáskor rossz szájízzel köszönés helyett a pénztárosokhoz vágta, hogy „na, ide sem jövök többet”. Ilyenkor bizony néha kiszaladt Jani bá’ száján, hogy:
- Most sem mi hívtuk.
Mindezt persze a leghiggadtabb hangon közölte, de azért szúrós pillantása megakadályozta, hogy tovább hőbörögjön a „kedves” vendég.

Visszatérve a különböző vendégek „alakításaihoz”:
Minden különösebb bonyodalom és fennakadás nélkül vásárolta meg egy család a jegyét 7 db karszalag formájában. Magyar család volt, vagyis nem külföldi, mégis érthetően, lassan, tagoltan magyaráztam el - az egyesével szót félkövér betűtípussal külön hangsúlyozva -, hogy helyezzék a karszalagjukat a külső háromszögre. Kivételesen eltalálták elsőre, melyik is a külső és a háromszög, csak a számolással akadt gond, ugyanis az apuka egy szép kupac formájában rápakolta az összes órát a kijelölt helyre. Nem mertem ezt a megmozdulását lereagálva a homlokomra csapni, bár szívesen éltem volna ezzel a lehetőséggel.

A következő esetnél a kedves vendégnek a szekrények kezelésének felfogásával voltak nagyon komoly gondjai. Hozzáteszem: pedig magyar volt. Először elmagyaráztam, még mielőtt becsekkolt volna a hölgy, hogyan működik a szekrény. Mivel láttam, mekkora üresség süt a szeméből, elmagyaráztam még egyszer, immáron mutogatva is hozzá. Ekkor már hevesen bólogatott a delikvens, mondván, jó-jó, érti. Mhm! Átjön a beléptető kapun, kezében a blokk, megáll mellettem, rámered a blokkra és ezt kérdezi: "És a blokkon rajta van a szekrény száma?" Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, és egyúttal áldottam az eget, amiért annak idején forgószék alkalmazásával oldották meg a tervezők a pénztárosok kényelembe helyezésének problémáját, így nagyobb erőkifejtés nélkül tudtam elfordulni - könnybe lábadt szemmel - a vendégtől. Szerencsére a közelemben tébláboló biztiőr résen volt, és rögtön pártfogásába vette a hölgyet.

Hasonló kis történet volt, amikor szintén egy hölgyvendégnek - persze magyarnak -, minden túlzás nélkül négyféleképpen magyaráztam el az öltözők használatának csínját-bínját. Láttam, ahogyan árad a szeméből: “Mondjad, hülye, kit érdekelsz, csak jussak már be!” Egyszóval nem figyelt rám. Amikor eltűnt az öltöző bejáratánál, oldalba böktem a kolleginát, és odasúgtam neki: "Fogadjunk, hogy visszajön." Vissza is jött...

Egyébként azt a logikát sem értem, amivel sokszor a vendégek bírtak. Gondolok most itt a babakocsisokra. Az volt a helyzet velük, hogy gondosan elterelgettük őket a beléptető kaputól a gyerekhordozó járgányukkal együtt, mivel ott helyszűke miatt úgysem tudtak volna keresztülhatolni. Szóval átirányítottuk őket a mozgáskorlátozottak könnyebb áthaladását biztosító üvegajtóhoz, ami persze kellő szélességének köszönhetően a babakocsik bejutásának megkönnyítését is segítette. Akkor már csak azt nem értem, a fürdőzés végeztével, kifelé menet miért nyomultak a szülők azokkal a gördülő monstrumokkal a beléptető kapuk felé? Gondolták, bent-tartózkodásuk ideje alatt átépítettük a pénztárakat??

Azért vannak ám szimpatikus és értelmes vendégeink is. Egyszer egy anyuka az esti zárás előtt, tehát édességfalásra igencsak alkalmatlan időpontban jött ki a fürdőből a kisfiával. A fiúcska elácsorgott a szépen megvilágított, csábító bárpult előtt, s hogy ne legyen hiszti, a mama így szerelte le gyermekét: “Gyere kisfiam, ezek a nyalókák kiállítási darabok. És látod? A csokik már alszanak, el is vannak fektetve.”

Gyereklogika: kisgyerek átjön a beléptető kapun, majd meglepve közli: “Ez nem is fájt!” Miért, mire számított? Megsokkoljuk?

Végszónak már csak egyetlen kis vicces történet felidézését tartogatom: egyik vendégünk odacsattogott úszómester kollégámhoz, és a feje fölött vízszintesen(!) kanyargó zárt csőrendszer felé mutogatva a következő kérdést intézte hozzá:
- Azokhoz a csúszdákhoz hogy’ lehet feljutni?
Kollégám felnézett, majd a vendégre, és próbálva elkerülni, hogy kitörjön belőle a röhögés, ezt válaszolta:
- Azokhoz sajnos sehogy. Az ugyanis a szellőzőrendszer.


2014. október 10., péntek

Még mindig


Továbbfűzvén az eddig leírtakat:
Mindezek ellenére, vagy talán pont ezek miatt imádtam emberekkel dolgozni! Mindig volt valami újdonság, nem volt két egyforma nap.

A legjobbat még nem is írtam! Bár ez egyszeri eset volt, szerintem megéri pár sorban összegeznem.
Első információmorzsa: gyakran fordultak meg nálunk angolul kommunikáló vendégek.
Második információmorzsa: nagyon sok szlovák vendég fordult meg nálunk.
Harmadik információmorzsa: előttem a pulton található volt egy laminált, szlovák nyelvű tájékoztató.
A következő kis jelenet játszódott le a kasszámnál egy verőfényes napon. Bejött két angol úriember, és szokatlanul kedvesen és intelligensen érdeklődtek, mi újság nálunk, hogyan lehet bejutni, mik a szabályok stb. Az egyikük éppen a szlovákul megírt ártájékoztatót böngészte, és az egyik sorra bökve megkérdezte tőlem, hogy mi is van odaírva. Én meggondolatlanul csak annyit mondtam, hogy azt nem tudom elolvasni, bár ez az angol nyelvben értelmezhető úgy is, hogy nem tudok olvasni. A másik felkapta a fejét és amolyan félhangosan megjegyezte a társának: "Te, itt dolgozik és nem tud olvasni?" Szerencsére leesett a tantusz, és elmagyaráztam nekik, hogy nem olvasni nem tudok úgy általában, hanem a szlovák nyelvet nem tudom értelmezni. Hú, látni kellett volna a megkönnyebbülést az arcukon! Az akkor szolgálatban lévő biztiőrünk pont ott téblábolt körülöttem, és kíváncsi volt, miről tárgyaltunk mi hárman. Amikor elmeséltem neki, igen jót mulatott rajtam.

A következő szituáció leginkább akkor fordult elő, amikor sok volt a vendég, és állt, mit állt, kígyózott a pénztárak előtt a sor. 3 db pénztár közül az esetek többségében a bejárati ajtóhoz legközelebbit választották a vendégek, ami a 2-es pénztár. Rögvest jobb kézre mellette van az 1-es, ott ültem én, balra tőlünk kb. öt lépésre pedig a 3-as. Kis ideig (éppen addig, ameddig a hátunk mögött tébláboló műszakvezetőnknek fel nem tűnt) általában még kiélveztem a nyugis helyzetemet, ugyanis amint kasszát nyitottunk, a 2-es sorban taposták egymást a vendégek, tolakodtak, szuszogtak, kígyóztak, méltatlankodtak, ebből kifolyólag a mellettem ülő kolleginám majd’ elhagyta a haját, míg eközben előttem csak a nagy légüres tér volt. Nem tudom, talán nem úgy néztem ki, mint egy átlagos, hétköznapi pénztáros…
Nos, miután már a szemkontaktus megteremtése, mosolygás, integetés sem segített, nyomatékosan felhívtam magamra a figyelmet egy csatakiáltással:
- Tessék, lehet ide is jönni!
És erre mi történt? Az egész sor átállt hozzám, és a 2-es pénztár előtt alakult ki a légüres tér! Hiába, az emberekben is fellelhető a csordaszellem.

Ami még megtörtént: párbeszéd, amikor a kolléganőm adta a felvilágosítást a vendégnek:
- Van egy kinti meg egy benti medence.
- Benzines medence?!
Erre nem lehet mit válaszolni...

Vagy: élményrész előtt átlépő kapu elektromos karja leengedve, ezzel biztosítva a szabad és díjmentes átjárást, odabent díszkivilágítás, ricsaj és úszkáló emberek. Vendég kérdése:
- Nyitva van az egész?
- Neeem, akik bent vannak a hullámmedencében, csak statiszták. Menjen innen! Zártkörű rendezvény.

És még: amíg különdíjas volt az élményrész, az előtte álló forgókaros kapu üzemben volt. Persze akkor sorra nekirontottak az emberek, és feszítették ész nélkül, pedig az órájukkal működött volna. Amióta azonban bekerült az alap-szolgáltatásunkba, nem üzemelt a kapu, nonstop le volt eresztve a kar. Csak át kellett volna sétálni rajta. És mit figyelhettünk meg úszómester kollégáimmal? Püfölik az órát a leolvasón, pedig nem is világít, sőt, olyan is volt, aki fel akarta emelni a lógó forgókart... Igen, no comment.

Telefonon egy kedves érdeklődő: ha egy órás az út ide, mikor induljon el, hogy pont ne a telt házat fogja ki?
- Nos, mivel olyan programot nem telepítettek a gépünkre a rendszergazdák, amivel előre kiszámolhatjuk, mikor adjuk ki az utolsó szabad szekrényt; és azt sem árulta el a betelefonáló, hogy milyen gépjárművel jön, abban hány személy utazik és mennyi a pluszteher csomag, esetleg teli tank formájában; illetve voltunk olyan figyelmetlenek, és nem néztük meg az előrejelzésben az aznapi szélerősséget és szélirányt, így csak annyit tudok kis szégyenpírral az arcomon válaszolni, hogy nem tudom. De egyébként persze jogos volt a kérdés.

Csörög a telefon. Illedelmesen, annak rendje és módja szerint felveszem a kagylót, majd kis idő múlva a mellettem ülő kollegina, mivel a hívó felet nem hallja, a következő fél-párbeszédnek lesz fültanúja: "-...egész napos a jegyünk ...nincs időkorlát ....nem, egész napos ...nem négyórás ...zárásig lehet maradni a jeggyel ...igen, este 8-ig lehet maradni." Én már csak azért is végig higgadt hangon soroltam a litániát. A több mint 3 év, amit a cég életében eltöltöttem, igen rugalmassá edzette az idegrendszeremet.

Telefonos kérdés:
(A választ a mai napig nem tudom rá. Erre nem lehet mit válaszolni.)
- Jó napot, csak azt kérdezném, hogy a 10-től 15 óráig érvényes belépő 3 óra időtartamra szól?

Vagy:
- És ez a 10-től 3 óráig szóló jegy egész napos?

Bonyolult jegytípus:
- Van 800 Ft-os jegyünk, az délután 3 óráig szól.
- És az mennyibe kerül?

Egyik nyáron, teltháznál történt, hogy pofátlanul ki mertem menni jócskán fél 2 után ebédelni. Zárójelben: a teltház azt jelenti nálunk, hogy mivel a szekrények befogadó kapacitása, illetve a karszalagok száma véges; akkor jöhet be vendég, ha egy bent lévő megunja magát, és kilép. Ilyenkor a 3 kasszából az egyik kifelé enged, a másik befelé. Tehát a harmadik pénztáros úgymond üresjáraton megy, tartalékos. Szóval kimerészkedtem ebédelni, és amikor visszaértem a munkaállomásomra, Julcsi (2-es számú pénztáros) odasúgta nekem, hogy egy vendég elkezdett méltatlankodni: “Miért nem megy a sor, mire kell annyit várni, hol a harmadik pénztáros?” Julcsi közölte, hogy ebédelni mentem, mire a kedves vendég epésen megjegyezte: “Ilyenkor kell ebédelni?”

Végezetül egy vicces kis szitu: Általában megkérdeztük a vendéget, szaunával kéri-e a jegyét. Marika (1-es számú pénztáros) is hasonlóképpen tett, amikor – miután a vendég kikérte a jegyet – nekiszegezte a kérdést: “Szaunával vagy szauna nélkül kéri?” A páciens megrökönyödött arcot vágott, majd visszakérdezett: “Hogyan?!” Marika - immáron lassabban - megismételte a kérdést. A vendégnek ekkor esett le a tantusz, s jót nevetett magán, ugyanis ő azt értette: “Szalonnával vagy szalonna nélkül kéri?”

2014. október 9., csütörtök

További élmények


Következzen hát élményfürdős élménybeszámolóm folytatása! Ahhoz azonban, hogy megértsd a most következő szituációt, ismerned kell a geometriai alakzatokat. Nem kell megijedni, egyszerűekre gondolok, mint például a háromszög vagy a négyzet. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem vizualizálható a különbség a két alakzat között. Akkor most ecsetelem a leg-leg-legtöbbször előforduló szitut. Van a beléptető kapunk, aminek a tetején a következő sorrendben sorakoznak egymás után az alakzatok: háromszög, négyzet, háromszög. De nagyon kell ám vigyázni, trükkös volt a tervező, mert van a kapunak egy külső és egy belső része. A külső része az, amelyik a vendéghez közelebb esik, hiszen ő még nincs bent a fürdő területén, a tőle távolabb lévő pedig a belső. Hiszen oda akar be-menni.
Amikor a vendég már megváltotta a jegyét, pontosabban egy chip-pel ellátott műanyag karperecet, az aktiváláshoz hozzá kell érintenie a külső, azaz a hozzá közelebb eső háromszöghöz. Nem tudom, én fogalmaztam-e bonyolultan, de a következőképpen hangzott a dolog az esetek nagy többségében:
- Tegye legyen szíves az óráját a külső háromszögre. ...A háromszögre! ...A külsőre!!!
És sokszor még így is fel kellett állnom segíteni...

Persze nem csak személyesen kaptuk ám az ívet.
Csörög a telefon. Felveszem, illedelmesen bemutatkozom, illetve bemondom a fürdő nevét. A vonal túlsó végén pedig csak ennyi hallható:
- Nyitva vannak?
És engem csak a védőangyalom tart vissza attól, hogy nem válaszolok hűvösen egy hasonlót:
- Nem, zárva vagyunk, csak azért ültettek engem ide, hogy felvegyem a telefont és ezt közöljem Önnel.

Ha már így belejöttem, elmesélek egy számomra olyan érdekes megtörtént esetet, aminek gondolatára még ma is összeszalad a szemöldököm. Egy szép napon megjelent a munkaállomásom előtt egy figura. Megpróbálom hűen felidézni a kettőnk között lezajlott párbeszédet, a köszönésemmel kezdve:
- Jó napot kívánok!
- Helló, milyen kedvezményetek van?
- Nyíregyházi lakosoknak 25% kedvezmény jár.
- Ezt nem tehetitek! Jó, akkor azt mondd már meg, hetekre előre tudok-e jegyet venni?
- Nem, adott napon kell megváltania a jegyet, nincs bérletünk sem.
- Próbáld már meg összerakni a fejedben, mit akarok!
Éppen nyitottam volna a számat, hogy kiengedhessek rajta egy frappáns, de kedves választ, amikor megszólalt a telefon. Elnézést kérve felemeltem a kagylót, amikor is a szóban forgó úriember ennyit mondott távozóban:
- Jó, ez nekem elég.
Miután újra felvették normális alakjukat elkerekedett szemeim, az futott át az agyamon, lehet ez valamiféle teszt volt a vezérigazgató által küldött beépített ember részéről, hogy mennyire tudok megbirkózni az ehhez hasonló elvetemült vendégekkel. Nem tudom, átmentem-e. Másra nem tudok gondolni. Vagy tényleg lennének ilyen hóbortos fazonok?

2014. október 8., szerda

Az élménybeszámoló folytatása


Ahogyan azt ígértem, megosztok Veled még néhány különleges „élményt”, amit az Élményfürdőben sikerült beszereznem, amikor még az ott dolgozók lelkes táborát erősítettem.

Munkám során két-nap-mint-két nap (mivel kettőt dolgoztam - kettőt pihentem) érdekesebbnél érdekesebb emberekkel, és ebből adódóan izgalmasabbnál izgalmasabb szituációkkal kellett csatákat vívnom. Nem mondom, volt, amelyik összeütközésnél komoly károsodást szenvedett a türelmem és az ép elmém, de szerencsére a pihenőnapjaimon sikerült redegenerálódnom. Mi, pénztárosok, mint a frontvonalban állók, illetve ülők, azt a kiképzést kaptuk, hogy legyünk segítőkészek, türelmesek; mosolyogjunk, és ami a legfontosabb: a vendégnek mindig igaza van. Oké, ezt alá is írom, elvégre az ő pénzecskéjükből él a cég. És most idekívánkozik egy "DE!". De amikor a "kedves vendég" nem vett emberszámba, vagy azt láttam, hogy hiába tépem a szám és osztom az információkat, néz rám meredten azt gondolva magában: mondjad hülye, akkor át-átvillant az agyamon, vajon kockáztassam-e az állásomat vagy legalábbis egy „beírást”, és váltsak keményebb, esetleg flegma hangnemre; vagy pedig törődjek bele szép csendben egy nagy sóhajjal körítve, hogy bizony nem vagyunk egyformák? Sajnos nem tehettem meg, hogy az úgymond "hülye kérdésre-hülye válasz", számomra amúgy igen szimpatikus és kedvelt módszert alkalmazzam, ezért csak gondolatban játszottam el néhány példával. Párat most megemlítenék, ám azt még hozzá kell tennem, már csak azért is voltak bosszantóak ezek az egyszerű mondatok, mert a legtöbb esetben nem előzte meg őket a társas érintkezés alapja, a köszönés!! Íme:

- Négyen vagyunk.
- Én pedig egyedül.
...
- Bemennénk.
- Én meg már hazamennék.
...
- Jöttünk fürödni.
- Nahát, én meg dolgozni!
...
- Először vagyunk itt.
- Én már 3 éve!
...
Ja igen, értelemszerűen az első (szerintem provokáló!) mondat a vendég száját hagyta el, a második csak a képzeletemben adott egy-egy lehetséges és kiérdemelt válaszom. Volt olyan visszatérő eset is, ami leginkább nyáron volt érdekes, amikor akkora vendégsereg özönlött fürdőnkbe, hogy nyugodtan nevezhettük az állapotot „tömi-nyominak”. Nyári szezonban a sor vége általában a tőlünk kb. 100 lépésnyire lévő szálló előtt állt.

Elém kerül a soron következő vendég - nyilván szokás szerint köszönés nélkül -, széles ívben maga mögé mutat és közli:
- Ennyien vagyunk.
- Jó, az egész sor?? Abból hány felnőtt, hány gyerek, hány darab nyugdíjas és az úristen bocsássa meg nekem, hogy meg merem kérdezni, de ki hová szeretne jegyet váltani? Termálba? Szaunába? Élménybe?

Hm, kicsit elgondolkodtam… (Igen, olyat is tudok.)
Mivel igen nagy mennyiségű kis epizódról van szó, úgy döntöttem, folytatásosra veszem a figurát, és több részletben teszem közzé az élményeimet.
Egyszóval: most búcsúzom (hoppá, ez nem csak egy szó volt).

ott özönlöttek be a kedves vendégek

2014. október 5., vasárnap

Kettő az egyben


Előszó

Szeretnél rácsodálkozni arra, milyen nehéz, ugyanakkor mégis mennyire szórakoztató dolog emberekkel dolgozni? Szeretnél egy kicsit a kulisszák mögé pillantani, és megtudni, hogyan tud egy egyszerű beosztott megbirkózni a legkülönbözőbb embertípusokkal? Érdekel, milyen vicces szituáció alakulhat ki egy kis félreértésből? Ha a kérdések olvasása közben bőszen bólogattál, akkor jó szívvel ajánlom Neked a következő oldalakat, ahol kedvedre szemezgethetsz kedvenc történeteim közül.

Amikor a lentebb megörökített, számomra igen kedves – bár gyakorta nehéz – események megtörténtek, még Magyarországon, egy élményfürdőben dolgoztam pénztárosi vagy úszómesteri munkakörben, attól függően, éppen melyik munkaállomáson kellettem, mint bevethető munkaerő. Bár ez az időszak elmúlt, minden nehézsége ellenére örömmel és enyhe mélabúval vegyes nosztalgiával gondolok rá.
Kellemes kikapcsolódást kívánok!


Élménybeszámoló egy élményekkel teli munkahelyről

Egy Élmény-és Gyógyfürdőben dolgoztam közel négy évig. Beosztásomat tekintve pénztáros per úszómester, mindennapjaimat tekintve pedig egy igazi túlélő kötőjel életművész voltam azon a munkahelyen.

Mivel a nyári szezonban szó szerint ezernyi emberrel találkoztam (ilyenkor a napi látogatottság 950 és 1300 vendég között mozgott), így elmondhatom, hogy az élmények mezejéről nem csupán egy csokorra valót sikerült összeszedegetnem, hanem annyit, amennyivel egy egész virágboltot is meg lehetne tölteni.
Szeretném most bemutatni egy akkori átlagos munkanapomat a maga küzdelmes valójában. Íme.

Már akkor sejtettem, hogy nem lesz egyszerű a napom, amikor a műszakvezetőm közölte, hogy aznap nem pénztárban leszek, hanem az élményrészbe vagyok beosztva, mint úszómester. Ez azzal járt, hogy először is át kellett öltöznöm. A pénztárosok fehér nadrág - kék póló kombinációban ülnek a pult mögött, míg az úszómesterek szürke rövidnadrág – narancssárga póló együttesében teljesítenek szolgálatot. A feltűnő színre azért van szükség, hogy az esetleges ügyetlenebbül úszóknak, magyarul szegény fuldoklóknak rögtön szembetűnjön, mely irányba fordulva kell fuldokolniuk.

Miután az elmaradhatatlan fegyelmező eszközt, a sípomat a nyakamba kanyarítottam, csatlakoztam a többi úszómesterhez, és mindegyikünk szépen elfoglalta gondosan kijelölt helyét a csúszdák érkező medencéjénél.

Délig nem is történt semmi különös, akkor is csupán annyi, hogy sietve megebédeltem.

Ebéd után elindítottuk a szokásos órai hullámverést egyik úszómester kollégámmal. Ez egy speciális „effekt” a medencében: minden egész órában 10 percig mini-hullámokat generálunk. Felfigyeltem egy fiatalemberre, aki nem nagyon tudott kikeveredni egy hullámból. A szemét összeszorítva (gondolom, hogy ne legyen vizes) vakon elcsapkodott a medence legmélyebb részéig. Nyújtottam neki a botot, de az istenadta nem akart belekapaszkodni. A „botot” azonban nem úgy kell elképzelni, mint egy darab 30 centis fadarabot, amit a kutyusunknak hajigálunk naphosszat, „hozdvissza” parancsszóval. Ez egy kb. 6 m hosszú, masszív, mégis hajlékony eszköz, amit a medence széléről benyújtva megfoghat a bajba jutott vendég, akit ily módon biztonságosan ki tudunk húzni a sekély részig.

Miközben éppen átfutott az agyamon, hogy "hűha, ugranom kell", nagy nehezen (és még mindig vakon) sikerült rákapnia a fickónak, akit szerencsésen ki tudtam húzni. Azért jó tanácsként még közöltem vele, akármennyire szomjas, legközelebb ne a medence vizéből igyon, mert az klóros, ráadásul rossz íze van.
Alig foglaltam el a helyem a csúszdák érkező medencéjénél, újabb helyzet állt elő. Az ’egyhuszas’ medencében egy kb. ’egytizenötös’ kiskölyök ugrabugrált nagy erőkkel a lépcső felé a vízben. Ismét mérlegelnem kellett, ugorjak-e, de szerencsére kiküzdötte magát a kisfiú. Külföldi volt, így jelmagyarázattal kellett a tudtára adnom, hogy ha nem hoz felnőtt kísérőt, akkor inkább ne csúszdázzon, mert nem tud úszni, én meg nem fogok állandóan beugrálni hozzá.

Délután 3 óra körül jött az újabb áldás: az egyik vendég szólt, hogy a sodrómedence barlang részében talált valami oda nem illő dolgot. Kollégám bement szétnézni, és rögtön meg is hozta az ítéletet, miszerint le kell engedni a medencét, és kitakarítani, mert bizony egy „kedves” vendégünk összekeverte a barlanghasználatot a wc-használattal…

Miután végeztünk a medencével, hallottam, ahogy kiabál a gyomrom egy kis élelemért. Alig ültem le a teakonyhában, amikor jöttek, hogy egy srácnak kötözzem már be a lábát, mert vércsíkot húz maga után, és az nem túl dizájnos a fürdő kövezetén. Még jó, hogy nem vagyok finnyás, így a kötözés után jóízűen, ámde szokás szerint sietve meguzsonnáztam.

Közeledett végre a záróra, alig lézengtek bent kedves és kedvetlen vendégek, amikor egy idősebb úr megjegyezte, hogy de jó már az úszómestereknek! Nos, mosolyogva, magamban minden szépet és jót kívánva neki elmagyaráztam, hogy nekünk nem csak annyi a dolgunk, hogy csendben ülünk egy sarokban 12 órán keresztül, mint egy rakás plüss-jószág egy harmincas szingli ágyán, hanem folyamatosan koncentrálva azt kell lesni, ki az, aki csak bohóckodik a víz alatt, és azért nem jön fel kis ideig, és ki az, akit már hozni kell a felszínre. Valamint az sem éppen veszélytelen, ha nem figyelünk oda, és miután a kölkök szünet nélkül csúsznak a csúszdán, hátba, esetleg fejbe rúgva a másikat érkeznek a vízbe. Persze a kisöreg csak azt látta, hogy ülünk és „bámészkodunk”.

Záróra után rekordidő alatt elkészültem, és siettem a buszomhoz, amit jobb napjaimon kényelmesen elértem. Na, ez a nap nem tartozott a jobb napjaim közé! Azzal ugyanis nem számoltam, hogy a buszvezető bácsinak két perccel siet az órája az enyémhez képest, így buszostól együtt szépen elhúzott az orrom előtt. Sebaj, mosolyogva tértem vissza a munkahelyemre, ahol a pénztáros kisasszonyok éppen a kasszazárással bajlódtak, és csak ennyit mondtam nekik széttárt karokkal: "Ez már igazán belefért ebbe a napba".

Röpke 1 óra múlva indult is a másik buszom hazafelé, de addigra már az eső is eleredt. Az alatt az idő alatt, amíg várakoztam, akár haza is sétálhattam volna, ha nem 8 km-re lakom a munkahelyemtől, és ha nem egy sötét erdőt kettészelő úton kellett volna keresztülmennem.

Otthon egy forró zuhany és két szelet étcsoki után már egész jól éreztem magam. A másnapi szabadnapomra való tekintettel pedig úgy terveztem, hogy addig alszok, amíg fel nem kelek.

Aquarius Élményfürdő, Nyíregyháza :0)