2022. március 27., vasárnap

A vonat nem vár...

 

Igen érdekesen indult az egyik reggelem.

Ahhoz, hogy eljussak a Nyugatiba, előbb át kell vonatoznom Klotildligetről a Piliscsabai állomásra, mert sajna a gyorsított járat nem áll meg nálam. Munkába indultam, tehát ki volt számolva az idő. Igen ám, de késett a vonat! 😱

Igyekeztem megőrizni nyugalmamat, és bíztam abban, hogy úgyis a legjobb úton-módon alakulnak majd a dolgaim. 🙏 Volt viszont egy nő a klotildligeti állomáson, aki éppen beszélt valakivel telefonon, és végig panaszkodás és kétségek hagyták el a száját. Na, gondoltam, most kell csak igazán megerősíteni a pozitív energiáimat. Én továbbra is bíztam benne, hogy elérem a Nyugatiba tartó vonatot.

Végre felszállhattunk Klotildligeten. Megkérdeztem a kalauz hölgyet, hogy ilyen esetekben bevárják-e egymást a járatok. Miközben beszéltünk, fél füllel hallottam, hogy a telefonáló nő továbbra is ontja magából az aggodalmait.

Oké, dióhéjban a lényeg az, hogy éppen a mellettünk futó vágányra gördült be a Nyugatiba tartó vonat, amikor mi is befutottunk Piliscsabára. Tulajdonképpen csak át kellett lépni rá. Még meg is jegyezte a kalauz hölgy, hogy szerencsés vagyok. Igen. Ezt meg is erősítettem. Mondtam neki, hogy én valóban szerencsés vagyok. Én ebben hiszek, és eszerint működik az életem. 💗

2022. március 15., kedd

Testközelből

 

Sokat utazok. Legutóbb az egyik nagyváros állomásán felszállt az addig szinte üres vonatra sok-sok ukrán menekült. Lassacskán mindenki szépen elhelyezkedett. A gyerekek többsége a szülők vagy testvérek ölébe fészkelte be magát, de volt olyan is, aki lekuporodott az anyja lábához a padlóra, és ott nyomta el az álom.

Békés csendességben utaztunk. A menekülni kényszerült lelkek, akik mindenüket hátrahagyva indultak el egy idegen országba, a legszebb ruhájukban keltek útra. Csak annyit hoztak magukkal, ami egy-egy táskába belefért. Egy kislány a plüssmaciját szorongatta. Egy fiúcska a műanyag teherautóját ölelte magához.

A mellettem ülő apuka, ölében kisfiával, tanácstalanul kérdezgette a megállókban: “Budapest? Budapest?” Elővettem füzetemet, és felírtam a hátralévő megállók nevét, és bekarikáztam az utolsót: “Budapest-Nyugati”. Majd magamra mutattam, hogy én is ott szállok le. A férfi megnyugodott. Talán a mosolyom is segített. Rám nézett, és a maga módján elmagyarázta, hogy hátra kellett hagyniuk az otthonukat. Én pedig a magam módján elmutogattam, hogy imádkozom értük.

A végállomáshoz közeledve a családok izgatottan sorakoztak az ülések között. Egy-egy érintéssel bátorították egymást. És mosolyogtak!

…és mi sírunk?? Mi elégedetlenkedünk, akiknek megvan mindenük?

Van néhány ismerősöm, akiknek valóban megvan mindene, mégsem tud szívből örülni, mosolyogni, hanem csakis panasz hagyja el a száját.

Harmincas fiatal nő. Megvan keze-lába, az összes érzékszerve működik, hitelmentes lakásban él, mindennap jóllakhat, tisztálkodhat; a párja a tenyerén hordozza, eljárnak moziba, étterembe, szórakozni. Mégsem láttam mosolyogni már hosszú ideje. El van borulva az arca, a lelke. De hát a boldogságot is el kell bírni. Nem mindenki képes rá ebben az életében.

Negyvenes fiatalasszony. Ott van neki a kisfia, épen és egészségesen. Gyönyörű kis lélek, aki az édesanyja példáját látva fejlődik, cseperedik emberré. Ha az a “program” ivódik belé, hogy az élet borzasztó, az emberek hülyék és gonoszak, félni kell mindentől, akkor vajon milyen világképe lesz?

Én nem vagyok hajlandó híradót nézni, és tovább erősíteni a félelmet. Ahol a figyelem, ott az energia. És aminek energiát adsz, az növekszik. A szeretetet, a kedvességet választom. Hiszem, hogy előbbre visz, ha másokra mosolygok (igen, ok nélkül), ha megkérdezem az illetőt, hogy van (és meg is hallgatom a választ), és ha segítek, ahol csak tudok (nem várva ellenszolgáltatást).

A félelem lehúz, a szeretet felemel. A mi döntésünk, hogy melyiket választjuk.

(A pipacs a viktoriánus idők virágnyelvében az örömöt vagy a vigaszt szimbolizálta.)

2022. március 8., kedd

Ünnepeld magad!


Drága Hölgyismerősöm!

Kívánok Neked nőnap alkalmából sok örömöt, erőt, boldogságot! Ünnepeld MAGAD, mert értékes vagy! Egy csoda vagy, pusztán azáltal, hogy létezel.

2022. március 5., szombat

Haspók a hegyekben

 

Egy szép napsütéses délután elmentem túrázni a hegyekbe. Vittem az állványt is, hogy felvegyek néhány gondolatot. Ez lett belőle:

Otthon, édes otthon

2022. március 1., kedd

Angyali üzenet

 

Nem szépítem a dolgot, piszkosul mélyen voltam az elmúlt hetekben. Inkább nem tipegnék vissza a múltba, szóval nem részletezem, lelkileg miken mentem keresztül.

Nehéz volt felkelnem, mert nem volt, ami motiváljon – az életre. Aztán egy reggel üzenet várt a telefonomon. Egy kedves ismerősöm, pontosabban a “spirituális fogadott lányom” írta, hogy pénteken Pestre jön, mi lenne, ha találkoznánk. Hatalmas volt az örömöm, és már lendítettem is a lábam, hogy kipattanjak az ágyból, és elkészüljek.

Pontosan akkor érkeztem az állomásra, amikor begördült a vonat. Arcomon széles mosoly terült el. Az ölelés pedig természetesen alap nálunk.

Hihetetlenül szuper napot töltöttünk együtt.

Isteni finomságokat ettünk és ittunk, sokat nevettünk, és Carlotta olyan dolgokat mondott nekem, amelyekről meggyőződésem, hogy az angyalok üzeneteit csatornázta le. Új erőre kaptam. Néhány dologra másként láttam rá, más szögből. És ez egy teljesen más képet adott az életemről.

Hiszem, hogy vannak körülöttünk emberek, akik segítenek minket az Utunkon. Illetve, egymást segítjük, támogatjuk. Még azok is a fejlődésünket szolgálják, akikről adott élethelyzetben, tapasztalások után azt gondoljuk, hogy ártottak nekünk, vagy fájdalmat okoztak. Hiszen minden értünk történik.

Sosem tudhatjuk, ki az, akinek éppen ránk van szüksége. Ezért is fontos, hogy lehetőleg a derűt, a szeretetet válasszuk, minden egyes nap. Ily módon tudjuk átadni egymásnak a Fényt. És egy világos, ragyogó helyen, ahol mindinkább eltűnőben van a sötétség, már nincs mitől félnünk.

“Az ember utólag döbben rá, mennyi csoda mellett ment el. Utólag jön rá, hogy elfelejtett szeretni. Utólag, hogy boldog volt, s észre sem vette. Utólag, hogy nem is figyelt a másikra. Utólag, hogy elfelejtett jónak lenni hozzá. Utólag, hogy kár volt őt nem szeretni. Kár volt unni, aminek örülni is lehetett volna.”

Müller Péter

2022. február 15., kedd

Soha ne add fel!

 

A lenti kép fontos momentumot örökít meg. Egyrészt, két év után végre hazalátogatott Judit barátnőm Londonból. Másrészt éppen a krimink kinyomtatott kéziratát böngészi át, mint társszerzőm. 😇

Négy éve indult el az ötletelés. És sikerült! Összeraktuk a könyvet, amely az ‘Érdem szerint’ címet viseli. Egyelőre csak elektronikus formában érhető el, két másik könyvemmel együtt. Bővebb infót a honlapomon találsz róluk, a Könyveim fülecske alatt.

Könyvek Szívből

Hatalmas köszönet jár Tibinek, amiért segített összerakni a honlapomat, elviselte a kiborulásaimat, amikor az istennek nem akart működni az automatizált rendszer, és még akkor sem adta fel, amikor én már lemondtam a dologról.

"A siker titka csupán az elhatározásban rejlik: elhatározod, mit akarsz elérni, majd napról napra kitartóan teszel is érte, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem fog sikerülni."

Anthony Robbins

2022. február 13., vasárnap

Hazatérés


Senkinek nem kívánom a tíz százalékát sem mindannak, amin az elmúlt jónéhány héten keresztülmentem.

Vállalkozásindítás, válás, költözés. Nem akarok visszamenni a múltba, és felidézni a nehézségeket. A túlhajszoltság és túlstresszelés viszont szépen megtette a hatását: padlóra küldte az immunrendszeremet, és lebetegedtem.

Egyre mélyebbre csúsztam. Egy nap pedig odáig jutottam, hogy komolyan megkérdőjeleztem magamban, vajon van-e még értelme annak, hogy éljek.

Aztán bevillant egy gondolat, hogy amíg ezen a Földön vagyok, és reggelente a Gondviselés felébreszt, addig valószínűleg van még itt feladatom.

Volt egy stabil, nyugis, megszokott életem. Én és kiléptem belőle. Nem racionális döntéseket hoztam. Minden lépésemet a belső hangom egyre erőteljesebb sugallatára tettem meg. Bánok-e bármit is? Nem, egyáltalán nem. Hiszen most vagyok ott, ahol lennem kell. Jól érzem itt magam. És végre önmagammal lehetek. Végre itt a lehetőség megismerni és megszeretni azt, aki vagyok.

Néhány napja, amikor még mélyponton voltam, elindultam sétálni. Közben beesteledett. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Kicsit bemerészkedtem a fák közé is, ahol már az orromig sem láttam. Aztán visszafordultam, és megláttam a fényt. A kivezető utat. És arra gondoltam, talán az én életemben is van kivezető út a sötétből. Elindultam hát a fény felé…

…és hazatértem.