2018. március 30., péntek

Hét nap élményei - 4. nap, csütörtök


Ez a reggel a szerdaihoz képest sokkal nyugisabb volt. Nem a szobánkba kértük a reggelit, hanem az emeleti szalonna, ...nem, szalonban csüccsentünk le, miután összeszedegettük kedvünkre való csemegéinket. Íme, egy pillanatkép a reggelimről:

Már megint ezt csinálom! Kifelejtem az ébredés utáni muris momentumot:
Szegény Borzas nem tudott kiszabadulni Judit praclija alól. (Kellett neki bemászni oda az éjjel.) 😅

A bőséges reggeli után bőven jutott időnk a pakolásra is, hiszen csak délben jelentkeztünk ki a hotelből. Nagyon tetszett barátnőm egyik mondata, ami a bőröndjébe pakolással kapcsolatos terveire vonatkozott: “Na, én most szépen betetriszezem a cuccokat a táskámba.” Én már ekkor be voltam sózva a repülés miatt, ezért csak ennyit tudtam válaszolni frappáns megjegyzésére: “Ú, de vagány lesz Londonban landolni!!”

Mivel továbbra is volt időnk délig, ezért amíg én a hétfői blogbejegyzés “nyersváltozatát” megírtam, addig Judit megmasszíroztatta magát ezzel a remek masinával:
Munkám végeztével én is beültem egy kis jutalom dögönyözésre, és meg kell mondjam, a hosszú út előtt igencsak jó ötlet volt ily’ módon átmozgatni porcikáinkat.

Eljött végül a pillanat, és miután elhagytuk a hotelt, utunk Judit rokonaihoz vezetett (1 db nagymama, 1 db nagybácsi a feleségével, 3 db unokatestvér), ahol két órát töltöttünk, és egy finom ebédet költöttünk el.

Ezután következett az autókölcsönző, ahol visszaadtuk a járgányt, és végül a reptér, ahol elég sokat kellett várakozni, ám ahogy a mondás is tartja: “jó társaságban repül az idő.” 😊

Most néhány kép, illetve egy videó következik, amelyek egy részét a reptéren, néhányat pedig már a gépből készítettünk.

Még felszállás előtt, becsekkolásnál történt, hogy a személyzet egy tagja, aki Judit jegyéért nyúlt, véletlenül megkarmolta a karját. Nem nagyon, persze. Én azon sopánkodtam, nem elég, hogy a kutyám rátámadt a barátnőmre, meg vacsorát kellett főznie nálunk, meg még meleg víz sem jutott neki, még ki is karmolják itt mellettem.😅 (Mondjuk jobban járt, mint ha a cicusaim mélyesztették volna bele a húsába borotvaéles karmaikat!) Szóval ott jajveszékeltem a pechsorozatán (ami mind nyilván miattam történt), de ő csak röhögött, és megölelt boldogan, amiért ott vagyok vele! 💖

Eddigi életem során még csak nappal repültem, ezért számomra külön élmény volt, hogy odafentről láthattam az éjszakai fényeket. Csodaszép volt!

Muszáj megemlítenem, mi történt landolásnál! Még javában gurultunk a kifutópályán, amikor hallom, hogy az utasok sorra kapcsolják ki a biztonsági övüket (nem szabad!!), és egyikük annyira sietett, hogy felállt, és felvette a kabátját is. A férfi légi utaskísérő rögtön rászólt a hangosbemondón, hogy üljön le rögtön, mert mozgásban van a gép, és marhára déndzsörösz a folyosón álldogálni! A fickó csak megrántotta a vállát, és csak nagy nehezen, kb. a negyedik felszólításra ült vissza a helyére. Judittal le voltunk döbbenve. Ő meg is jegyezte, biztosan azt gondolta a hülyéje, hogy a legelsőként leszállót jutalom várja.😂

Barátnőmmel szépen megvártuk a helyünkön, hogy a sok utas lekecmeregjen a gépről. Ilyenkor felesleges nyomulni, meg kabátban pácolódni a meleg gépben. Az ember jobban jár, ha szép nyugisan, kényelmesen megvárja, amíg lesz elég helye összeszedni a motyóját. Különben is, a kicsekkolásnál birkatürelemmel kell kígyózni a tyúklépésben haladó sorban, akkor meg minek sietni? Az a nagyon türelmetlen “úriember” is kábé csak öt emberrel volt előttünk…😏

A reptéren egy automatánál megvettük szépen a buszjegyünket, majd még egy keveset várakoztunk, amíg felszállhattunk a buszra. Ekkor már este fél tíz körül járt az idő, és mi már eléggé el voltunk csigázva. Amikor viszont elindultunk, és megszólalt a buszsofőr, minden fáradtságom elillant. Istenem, az a drága jó, rég hallott brit akcentus!

Innen még egy másfél órás út várt ránk. Egyrészt a reptértől messze van a város, másrészt a londoni forgalom még késő este is kb. ilyen:

Egyébként, csak hogy a londoni sofőrök képességeit és vezetői morálját érzékeltessem: kétszer is a buszvezető reflexein és dudahasználatán múlt egy-egy koccanás elkerülése. Elénk akartak fordulni mindenáron személyautóval! Nem tudom, nem feltűnő egy böhöm nagy, több tonnás busz nyomulása a forgalomban?!? Szegény sofőrünket eléggé sajnáltam. Ennyi hülyére figyelni az utakon! Persze külön csemege volt a számára az is, amikor a buszsávban egyszerűen ott parkolt egy bunkó! Ez a piros itt ni, pont előttünk. Sofőr meg sehol...😒

Szerencsésen megérkeztünk végül a buszállomásra, ahonnan kicsikét még gyalog mentünk tovább, végül Judit szerzett nekünk fuvart a londoni hotelünkig. (Nem, nem ott lakik a barátnőm, csak mivel a párja késő estig dolgozott, nem tudott kijönni elénk a reptérre, hogy egyenesen hazavigyen minket. Másrészt pedig a következő nap úgyis ott volt programunk a belvárosban.)

Kicsivel fél tizenkettő előtt szálltunk be végre a liftbe, és ekkor már valahogy így nézhettünk ki:
 

Egy idős házaspár is pont akkor vette igénybe a felvonóeszközt. Amikor a férj ránk nézett, elmosolyodott, és kedvesen megkérdezte: “Hosszú út, ugye?” Csak bólintani volt erőnk.

Belépve szobánkba, ez fogadott minket:

Most ismét néhány kép következik: lesz közte egy részlet a szobáról és a fürdőről, és kuriózumként a WC-ről is, amiről azért teszek említést, mert fűtött ülőkéje volt, és egy olyan nyomógombos-felülettel lehetett beállítani rajta dolgokat, amilyet eddig csak sci-fikben láttam.
 

Hiába voltunk kimerültek, arra azért még valahogyan jutott erőnk, hogy hajnal fél kettőig elpezsgőzgessünk és megtárgyaljuk a nap eseményeit, meg persze az élet dolgait. Aztán szépen kidőltünk.

Ennek a bejegyzésnek a végére egy linket tartogatok magáról a felszállásról. Ez alá direkt nem rakattam zenei aláfestést a férjemmel, hiszen a lényeg a dübörgő lóerők hangjának élvezetében van!

2018. március 25., vasárnap

Hét nap élményei - 3. nap, szerda


Hajnali hatra állítottunk ébresztőt, mert rengeteg elintéznivalónk akadt erre a napra. Első dolgom volt megnézni a telefonomat, ugyanis rémlett, hogy az esti koktélozás alatt bőszen irkáltam a jegyzettömbömbe. Na igen, kellett az anyag az élménybeszámolóhoz.

Futólag rápillantottam a galériára is, mert az is felsejlett elmémben, hogy képeket is készítettem. És ekkor rátaláltam egy Snapchat videóra!😬 A hagyományos, nagyszemű-nagyszájú “karakterem” ecsetelte éppen tíz másodpercben, zsiráfos pizsamában, hogy részegen talán nem kellene Snapchatelni, mert azt sem tudja, mit nyomkod, és ideje lenne alukálni.😅 (Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor szembesültem Snapchat-függőségemmel.)

Közben megérkezett szobánkba a reggeli, amit kutyafuttában kellett bekapkodnunk, és talán ezért történhetett, hogy a szintén kutyafuttában lekapott reggelizőasztalt ilyen elmosódottan sikerült csak megörökítenem:

Jut eszembe, ki ne maradjanak a mai nap elmeséléséből a kis rosszcsontok! Erre keltünk:
Nagyon úgy tűnik, hogy Bütyök egész éjszaka Gui álmát őrizte.😇

Szóval, reggelizés közben kellett a bőröndjeinkből öltözködni (ami nem túl jó móka), ridikült összepakolni, fésülködni-sminkelni, stb. Valahogyan még arra is jutott időm, hogy elspájzoljam a reggeli maradékát, ami este jól jött, hiszen az egész napos lótás-futásban elfelejtkeztünk a vacsoránk biztosításáról.

Juditnak időpontja volt egy tetováló-szalonban, ezért kocsiba pattantunk, és a jó kis reggeli pesti forgalomban szépen eldöcögtünk a színhelyig. Éppen időben érkeztünk.

Amíg a barátnőmet “varrták”, addig elhelyezkedtem egy kényelmes székben, kicsit írtam, olvasgattam, majd átvizsgáltam Judit sminkes neszesszerét, amit előzőleg rám bízott. ...és mondta, hogy nyugodtan nézegessem meg, tehát nem illegálisan kutakodtam benne.🙈
Egyebek mellett erre a csodás rúzsra leltem a kincsek között:

Röpke három órácska elteltével készen is lett a nagy mű alapja (Judit még kiegészítteti a tetoválását, ha legközelebb hazarepül), és már mehettünk is, hogy keressünk valami helyet, ahol megebédelhetnénk. Miután sikeresen feltankoltuk szervezetünk raktárait, beugrottunk az egyik szupermarketbe venni néhány apróságot, ugyanis következő célállomásunk egy baráti látogatással egybekötött munkamegbeszélés volt. Az időnk eléggé ki volt centizve, ezért egy óra elteltével kocsival elrobogtunk Judit fogorvosához, fogfehérítésre. Én ebből a mókából is kimaradtam, csakúgy, mint a tetoválásból.😛

Hogy ne törjük meg a varázst, innen is rohanvást nyargaltunk a következő helyre: Judit anyukájához, aki sütikkel és csokihegyekkel várt minket. Egyem meg! A húsvétváró csokikat nem ott faltuk fel, azokat ajándékba kaptuk, és még külön a férjemre is gondolt barátnőm gondos anyukája. Mi ez, ha nem a figyelmesség netovábbja? Azt hiszem, ezt a jó tulajdonságát Judit innen örökölhette.💝

Gondolom, ezek után mondanom sem kell, hogy időre kellett visszaérnünk a hotelbe, hiszen estére egy-egy masszázsfoglalásunk volt. Még reggel egyeztettünk a wellness részlegen, ahol Judittal kis tanácskozás után arra jutottunk, érdemes volna fizetni a különbözetet, és inkább egy-egy hatvanperces masszázsélményben részesülni. Egymás után következtünk, mert ugyanahhoz a hölgyhöz (Edina, akinek isteni keze van) osztottak be minket. Az én időpontom 19:50-re esett, a Judité 20:55-re.

Megérkeztünk tehát a hotelbe, szépen átöltöztem kényelmesbe, és már indultam is, hogy megfáradt porcikáim élvezhessék a jó kis pihentető masszázst.

Most azon töprengek, megemlítsem-e az alábbi kis momentumot, de ha már belekezdtem…😏
A wellness részlegen a recepciós hölgytől kaptam egy öltözőszekrény-kulcsot, valamint egy törölközőt. Egy átlagos méretűt. Csakhogy én nem vagyok átlagos méretű.😅 Na nem szélességre értem, hanem hosszúságra. A csekélyke 180 centis magasságomhoz “kissé” kacér volt a törölköző, amiben az öltözőből a masszázs-helyiségig kellett slattyognom, de hála az évek óta tartó rendszeres edzéseimnek, immár nem kellett szégyellnem kikandikáló virgácsaimat.

Mialatt Juditot masszírozták, addig én a szobánkban megvacsoráztam a reggel eltett bőséges maradékokból, egy-két szerettemnek helyzetjelentést küldtem, majd miután Judit is megérkezett, szépen nyugovóra tértem.

E bejegyzés végére egy videót szántam, amely egy szeletkét mutat meg csodás fővárosunk esti képéből. (Eredetileg a videó alatt Judittal nyomjuk a sódert, de férjem segített megvalósítani az elképzelésemet: kicsit szerkesztett rajta, az eredmény pedig szerintem tökéletes lett!)
Híd alatt haladva

2018. március 22., csütörtök

Hét nap élményei - 2. nap, kedd


Érdekes módon erre a hétre valahogy sikerült összeszednem minden tartalék erőmet. Köhögtem ugyan, mégsem hagytam el magam.

Azzal kezdtem a napot, hogy kora reggel pityeregtem egy kicsit, hiszen akkor búcsúztam el a férjemtől. (Az volt a szerencsém, hogy az egész hetünk pörgős volt, így nemigen akadt szabad percem, hogy a férjem után siránkozzak.) Ő elment munkába, mi pedig Judittal úgy fél kilenc körül szépen beraktuk a motyónkat a bérautóba, és elindultunk. Jut eszembe, motyó: a három fő rosszaságunk, Bütyök, Szutyok és Borzas önkényesen úgy döntött, hogy ők is utaznak velünk.😄 (Aki kicsit jobban ismer, vagy olvasta a mesekönyvemet, az nem lepődik meg azon, mennyire el tudom képzelni, hogy a plüss jószágainknak lelkük van, és életre tudnak kelni. Judit is ilyen, ő például Gui nevű majmocskája nélkül nem tesz egy tapodtat sem.)
Íme, néhány kép a kis banditákról:
 

Útközben megtízóraiztunk egy helyen, én pedig desszertként, már a kocsiban ülve szürcsölgettem a szirupomat.

Amolyan köd előttem, köd mögöttem hangulatban utaztunk, miközben retró-partit rendeztünk a kocsiban. A gimis kedvenceinkre vokáloztunk a legnagyobb átéléssel, mint például Britney Spears, a Backstreet Boys, Spice Girls-ék, Five. Ja, és menet közben egy érdekes színű markolót is szemügyre vehettünk. Odabent a kocsiban mi ketten szakadtunk a röhögéstől, odakint pedig az eső szakadt. Kellemes utazás volt.😊


Végre megérkeztünk Pestre! Első körben egy cukrászdába tértünk be (hova máshova?), ahol Judit találkozott egyrészt a volt osztálytársával, aki a tulaj is egyben, másrészt egy régi kedves ismerősével. Azt hiszem, itt a reklám helye: elég sok sütit ettem már életem során, de bizton állíthatom, hogy olyan mennyeien finomat, mint a The Fat Fairy-ben (1061 Budapest, Király utca 6.), még sohasem ízlelhettem! Mutatok egy képet a választékról, és a választottamról is.
 

A találka után elkocsikáztunk a nem is olyan messzire lévő könyvesbolthoz (Underground Kiadó művészellátója), ahol előzetes megrendelés alapján elhozhattunk jó néhány példányt a könyveimből. Judit ugyanis pár szerettének ezekből vitt ajándékot hazalátogatása alkalmából. Egyem meg a szívét!😇

Következő, egyben végső úti célunk az Aquincum Hotel volt, ahol Judit szobát foglalt nekünk, még Londonból. Miután látták, micsoda menő helyről érkezett az e-mail (barátnőm ugyanis szép karriert futott be a The Connaught nevű hotelben), bejelentkezésünkkor mosolyogva közölte a recepciós hölgy, hogy a Business Woman Szobát kapjuk, amihez reggeli is jár, valamint egy-egy félórás masszázs. Wow, le voltunk nyűgözve! Kipakoltunk hát csodaszép szobánkban, rendbe szedtük magunkat, és lementünk vacsorázni. Az volt a legjobb az egészben, hogy vacsoránk végeztével nem kellett átvonulnunk a bárba (ami amúgy is egy légtérben volt az étteremmel), hanem kényelmes helyünkön maradva rendelhettük meg koktéljainkat. Az a helyzet, hogy eléggé ritkán iszunk (idejét sem tudom, mikor csúszott le alkohol a torkomon), így talán nem is oly’ meglepő, hogy már az első pohár után igencsak feloldódtunk. Judit megkérdezte: “Kérünk még egyet?” Én meg álszerény módon: “Hát nem tudooom… de lehet jólesne.” Szóval kértünk még egyet.😅

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy fáj a szám a sok nevetéstől, és kissé homályosan azt láttam, hogy Judit előtt üres a második pohár, az enyém meg még tele van. Értetlenül megkérdeztem, rámutatva poharára, aminek alján csak néhány jégkocka búslakodott: “Mikor ittad meg?” Nagy komolyan ennyit válaszolt: “Amíg te röhögtél.”😂 Bele kellett hát húznom, mert Judit már rendelte is a harmadik kört.🙈 Közben bevizualizáltam magamnak, hogy a pincér finoman közli velünk, nem szolgálhat fel több italt a “kisasszonyoknak”, de Judit megnyugtatott, hogy egyáltalán nem is viselkedünk botrányosan. A kutya sem törődött velünk, egyedül egy tőlünk nem túl távol helyet foglaló úriember mosolygott rajtunk.

Ez talán a harmadik körnél történt.
Egyszer csak észrevettem, hogy egy narancs-rostocska kandikál ki a szívószálamból. Ezen persze elkezdtem röhögni. Megszólalni nem bírtam, ezért csak mutogattam Juditnak, aki felém hajolva, suttogva utasított, hogy “Dugd vissza!” Ezen persze még jobban kellett nevetnünk. Aztán egy olyan mókás sztorit mesélt nekem, ami miatt már az oldalam is fájt, annyira kellett nevetnem. Barátnőm Londonban egyik este beült egy bárba italozni a kollégáival. Egyik gin tonic követte a másikat, Judit pedig arra gondolt, milyen jó lenne megörökíteni a csapatot, ezért nekiállt szelfizni. Készített vagy hat képet. Másnap nézi a telefonját, és értetlenül gondolkodott azon, hogyan lehetséges, hogy a csupasz falról csinált egymás után vagy hat felvételt? Na igen, az lett volna a szelfi. Már ha elég tiszta a feje ahhoz, hogy jól állítsa be a funkciót a telefonján. De lehet jobb is, hogy az aznap estét nem sikerült képekben megörökítenie…😅 Kedd esti művészi hajlamának megvillanását viszont ékesen tükrözi eme remek fotó:

Az volt az intő jele, hogy ideje lenne most már lepihennünk a szobánkban, hogy Judit elkezdte keverni a magyart az angollal. Miután egy ilyet mondott, hogy “oh yeah, persze”, jobbnak láttuk, ha fizetünk. Ami nem volt egyszerű. Bemondtuk a pincérnek a szobaszámot (324), ő elment a kasszához, hogy a fogyasztásunkat a szobához írja, ám ezzel a mondattal jött vissza: “Nem stimmel, hacsak nem ön Mr. Grut”.😂 Néztünk egymásra Judittal okosan, amikor eszünkbe jutott, hogy talán nem jó számot mondtunk. Kis fejtörés után rájöttünk, hogy a szobánk valójában a 342-es. Nem mindegy…

Sikeresen eljutottunk a liftig. Beszálltunk, megnyomtuk a harmadik emelet gombját, ám egy angol úriember még be tudott slisszanni az utolsó pillanatban. Kérdezi Judit, hányadikra megy. Válasz: második. Barátnőm megnyomta a megfelelő gombot, de véletlenül úgy sikerült az a mozdulat, hogy egyúttal az első mellett is világított a piros jelzőfény. Én persze ezen annyira nevettem, hogy csak mutogatni bírtam a gombokra, hogy mindhárom világít. Így hát felfelé menet szépen megálltunk minden emeleten, ám szerencsére nem volt morci az úriember.

Kicsivel éjfél előtt aludhattunk el, de olyan részletekre, hogy miként sikerült pizsibe bújnom, nem nagyon emlékszem.🙈 A legmeglepőbb dologra azonban másnap bukkantam a telefonomban. Hogy mi volt a kis meglepetés? Ezt csak a szerdai nap élménybeszámolójában fogom elárulni.

2018. március 17., szombat

Hét nap élményei - 1. nap, hétfő


Mivel az ötödikével kezdődő hetet megelőzően végig beteg voltam, és a házimunkával kissé megcsúsztam, így elég sok tennivalóm volt a lakásban a vendég érkezéséig. Éppen ezért hajnali öt előtt keltem a férjemmel, és miután ő elment dolgozni, nekiláttam összerendezni mindent. Kereken tizenegy órakor tettem le magam az ágyra, hogy egy szusszanással megünnepeljem sikeres lakást rendbe tévő akciómat, amikor megérkezett a barátnőm, Judit!!💗 Úgy örültem, hogy csak na!

Úgy indult az egész vendégvárósdi, hogy be sem engedtem őt a kapun. Befagyott, na!😅 Nekem meg nem volt erőm kirugdosni, mert le voltam gyengülve. Bocsíííí! Szóval amíg én Bogarat elzártam a kiskertbe, addig Judit beállt a bérautójával. Neki persze pikk-pakk kinyílt a kapu, hiszen durván jó erőben van. Valahányszor megölel, hallom ropogni a csontjaimat.😂

Miután tehát barátnőm sikeresen benavigálta magát az udvarunkra, első dolga volt (persze az ölelésem után), hogy jól elkényeztesse az állatkáinkat. Kint napozott mindhárom kis szőrmók a helyén, és boldogan fogadták a felkínált jutalomfalatokat. Amíg a két cica kultúráltan ropogtatta az ízletes szárazeledelt, addig Bogár ült a foteljában, Judit pedig sorra adogatta neki a baconos pálcikákat. Igen ám, de egyszer csak elég lett a kutyusunknak a sok finomság. Volt előtte két darab félberágott pálcika. Judit éppen nyúlt Bogár felé, hogy megsimogassa, az irigy kutya pedig morogva nekirontott (gondolom féltette a hülye kis pálcikáit), és figyelmeztetőleg belekapott a barátnőm kezébe. Persze a kis kopott fogacskáival nem tett benne semmi kárt, én mégis majd’ elsüllyedtem szégyenemben.🙈 Hát így kell bánni egy vendéggel, aki ráadásul még jutalomfalatokat is hoz?!?

Délután háromkor hazaért a férjem. Miután evett, megnézte, mi mindent kaptunk Judittól, aztán beszélgettünk, végül úgy döntöttünk, vacsoráig Scrabble-özünk egyet. Az volt az érdekes, hogy három játékosból én lettem a IV. helyezett.😳 Judit számolt. Pedig ő jó matekos. Akkor mi lett volna, ha én összesítem a pontokat?...😄

Vicces volt, ahogyan társasoztunk. Megfogtunk ugyanis előtte egy nyulat, és lemészároltuk. A következőképpen történt a dolog.

Már jó előre tisztáztam Judittal, hogy a közös egy hét alatt, amit együtt töltünk majd előbb Pesten, aztán Londonban, finoman szólva hanyagolni fogom az egészséges táplálkozást. Ezt a következőképpen adtam tudtára egy januári videó-üzenetben:

Judit mélységes egyetértése jeléül beállított hozzánk egy nagy szatyor édességgel.😋 Előkerült a szütyőből - többek között - egy óriási lila csokinyúl is. Megláttam, és elszörnyedve ezt mondtam: “De hát ez kövér! Megeszed, és te is ilyen kövér leszel!” Judit erre lazán megjegyezte: “Tudom, hogy ártalmas. Azért kell megölni.”😂 Ezzel el is dőlt a nyúl sorsa. Hárman ízekre szedtük, és felfaltuk. Vacsora előtt. De hát felnőttek vagyunk, megtehetjük az ilyet.

Na de ez még csak a kezdet volt, már ami a remekbeszabott vendéglátásomat illeti. Készültem ugyan kajával, tele volt a hűtő, azonban egyedül a csirkemellet hétfőn délelőtt akartam megsütni, hogy friss legyen. Meg is vettem reggel, elkészíteni azonban sem időm, sem erőm nem volt sajnos. Így hát ebéd után (karfiol-krémleves, brokkolis-sajtos rizs, házi túró rudi), elmentünk sétálni egyet, ami sajnos elég rosszul sikerült. Útközben rám tört egy fulladásos száraz köhögőroham. Víz persze nem volt nálunk. Na mindegy. Sikeresen túléltem a rohamot, ami sajnos úgy kivette az erőmet, hogy hazaérve már csak ülni bírtam az este hátralévő részében. Ezzel csak az volt a baj, hogy szegény barátnőm sütötte meg nekünk vacsorára a husit. Persze örömmel tette.😇 Még rám is parancsolt, fel ne álljak a konyhaasztaltól, csak mondjam, hogy mi hol van. Egyszer azonban mégis felálltam előhozni a fokhagymát, és megjegyeztem: “Úgy röstellem, hogy te főzöl.” Ő kedvesen csak ennyit válaszolt: “Inkább azt röstelld, hogy ott állsz!” És vigyorogva mutatta a nagykést: “Nézd csak, mi van nálam?” Onnantól kezdve inkább ültem szépen a helyemen. Bejött a férjem a konyhába, mire én küszködve csak ennyit mondtam (estére nem sok hangom volt már): “Szép egy asszonykád van. Én itt reszelem a körmöm, a vendég főz, te meg mosogathatsz.”😅

Vacsora után összeszedtem meglévő maradék erőmet, lezuhanyoztam, bebújtam nyakig a paplan alá, és olvasgattam. Judit bejött a szobámba, leült az ágyam végébe, ám én nem szóltam hozzá egy szót sem. Na nem mintha haragudtam volna rá, dehogy! Mindössze suttogásra futotta csak az erőmből, de még az is köhögésbe torkollt mindig. Végül mindhárman elcsendesedtünk. Férjem másnap korán reggel elindult munkába, Juditra és rám pedig kalandok sorozata várt!

Annyit még arcpironkodva elárulok, hogy drága barátnőm nem úszta ám meg a fentebb sorolt “apró kellemetlenségekkel” vendéglátásomat. Másnap kiderült, hogy szegénykémnek nem jutott elég meleg víz zuhanyozáskor (kétszemélyes a bojlerünk), ráadásul éjszakára beszabadult a szobájába egy vadállat (nem kell megijedni, “mindössze” egy halálosan bosszantó, zümmögő légy bújt elő pont aznap a redőny réseiből).🙈

Ezzel a képpel búcsúzom, amely Judit remekbeszabott művészi hajlamait bizonyítja.😁

2018. március 13., kedd

Hét nap élményei (felvezető)


Fergeteges volt az elmúlt hetem!😃 Annyi élménnyel gazdagodtam, hogy egyetlen bejegyzésbe bele sem fog férni. Éppen ezért elindítok egy folytatásos élménybeszámolót, amelyben hétfőtől-vasárnapig minden egyes napomról készítek egy-egy összefoglaló szösszenetet.

Eredetileg az volt a tervem, hogy amint hazaérek Londonból, rakom is fel az első bejegyzést, amit sikerült ugyan megírnom, azonban begépelni, valamint javítgatni és szerkeszteni már nem volt időm. Annyit ígérhetek, hogy amint elkészült a hétfői nap végleges változata, rögtön feltöltöm.

2018. március 5., hétfő

A betegség torkában, avagy bajok a torkomban


Kemény hetem volt. Február 23-án, egy pénteki napon kezdődött.

Délután szörnyen fájt a torkom, estére pedig ágynak dőltem. Pocsékul éreztem ugyan magamat, mégis megpróbáltam pozitívan gondolkodni, és erősen a gyógyulásra koncentrálni. Az éjszakám nem is volt vészes. Hétvégén viszont továbbra is gyenge voltam, ami hihetetlenül frusztrált. Azon dühöngtem, hogy a francba betegedhettem meg?! Arra jutottam végül, hogy a következő tényezők adódhattak össze:
  • Előző héten négy napra kimaradt a vitaminadagom, mert sajna kifogytunk belőle.
  • Ugyanez a hetem eléggé stresszes volt, mivel kóctalaníttattuk Tornádó cicánkat, és agyonaggódtam magamat érte. (Mi is ez a kócoltatás? Részletek a Kócmanó című bejegyzésemben.)
  • Egész télen folyamatosan baromi hideg volt a munkahelyemen.
  • Az egyik kolléganőm behozta nekünk a vírusait.
  • Szimpátia-betegséget produkáltam, mivel az egyik legkedvesebb barátnőm szintén ramatyul volt.
Meglehet, soha nem tudom meg, pontosan melyik tényezőnek mekkora szerepe volt a lebetegítésemben, mindenesetre kiválasztottam fő okozóként a kolléganőmet, aki hangtalanul jött be csütörtökön (mármint nem settenkedve, hanem egy deka hangja nem volt). Szóval miatta pufogtam, ami persze nem segítette a gyógyulásomat…

Február 25-én, vasárnap még ekképpen vélekedtem a dologról:


Aztán a férjemmel kicsit átbeszéltük a dolgokat, aminek hatására megenyhültem. Hiszen ha belegondolunk, inkább az a bunkóság, hogy állam bácsi azzal stresszeli a beteg dolgozót, hogy amennyiben táppénzre megy, lefelezik a fizetését adott időre, holott a gyógyszerek méregdrágák, amely bogyókat ráadásul annak, aki hónapról hónapra él, esélye sincs megvenni. Így talán érthető, ha egyes embereknek egyszerűen nincs választásuk. Kénytelenek betegen végigkínlódni a munkanapjaikat. Nem baj, ha közben fertőzik a környezetüket, meg nem hatékonyak a munkában, meg nehezebben épülnek fel a betegségükből, esetleg még szövődményt is kapnak…

Na de lássuk inkább a keddi helyzetjelentésemet.

A szerdai, csütörtöki és pénteki napom igen érdekes volt. Annak érdekében, hogy ne fulladjak be a száraz köhögésemtől, non-stop mézes negró volt a számban. Nem túlzok. Két csomagnyit faltam fel. Amire persze nem vagyok büszke, de hát kellett a túléléshez. Az agyba-főbe C-vitaminozott teát pedig hektoliterszámra vedeltem.

A hétvégém sem telt éppen karneváli hangulatban. Lássuk, mennyit javultam:

Zárógondolatként bölcs férjem egyetlen mondatát írnám csak le, amit akkor mondott, amikor már fél napja a köhögésem miatt siránkoztam, valahogy így:
- Francba, kiesett egy egész hét, mert csak itt szenvedek.
- És? Örülj neki, hogy nem bénultál le, akkor meg kiesne az egész életed.