Hóbortos hétvége (második felvonás)

Legutóbb ott tartottam, hogy a szabadulós játékmester türelmére és épelméjűségére súlyos csapást mérve mi négyen (Gabi, Judit, Enikő és én) elindultunk a nemsokára kezdődő Besenyő-estre.

Már gyerekkorunktól kezdve odáig voltunk a L’art pour L’art társulatért, és az elrettentő cím ellenére alig vártuk, hogy elfoglaljuk végre helyeinket az első sorban!! Miféle elrettentő cím? Az est témája: “A pofon egyszerű, avagy egy szerencsés néző viszontagságai”. Gabival két éve már voltunk egy Besenyő-féle előadáson, természetesen akkor is az első sorban stoppoltunk magunknak helyet, és hát amikor az egyik színész lassan, a frászt hozva a nézőkre, mászott lefelé a színpad melletti lépcsőkön, hogy kiválasszon egy “szerencsést”, és felinvitálja a kínpadra, akarom mondani színpadra, igencsak berosáltunk. Ja igen, mielőtt bárki felvetné a kérdést, hogy a fiúkat miért hagytuk ki a mulatságból, megjegyezném, nem mindenki vevő a L’art pour L’art féle humorra.😏

Szeretek zsonglőrködni a szavakkal, sajnos mégis képtelen vagyok kifejezni, mennyire nagyon jó volt az előadás!!😃 Amikor az a színész, akit gyerekkorodban a tévében láttál, egyenesen rád néz, és neked ad elő, az valami leírhatatlan érzés. Volt egy jelenet, amikor bevonult a színpadra Edebede bácsi, vagyis Laár András, hajhálóban, halálfejes köntösben, hozzá illő halálfejes sálban, és elkezdte a meséjét… Na, én ott már nem láttam semmit, mert csík szemmel, könnyezve röhögtem.😂 Egy életre szóló élmény volt az előadásuk. Olyannyira jó volt az a pénteki nap, hogy hazafelé metrózva azt kívántam, másnap reggel bárcsak megint a péntekre ébrednék!

Most jött el az idő, hogy őszintén bevalljak valamit. Azon a hétvégén cukrot ettem! Na jó, nem úgy, hogy fogtam egy evőkanalat, és azzal lapátoltam a számba a kristálycukrot, hanem bizony nem álltam ellen a bolti cukros mignonnak és puncsszeletnek. Kedves nőrokonaim azzal cukkoltak, hogy a következő blogbejegyzésem címe lehetne ez: Hazudtam!, vagy: Cukrot ettem! Való igaz, botor módon korábban pontatlanul azt állítottam magamról, hogy én nem eszek cukrot. Ez annyiban helytálló kijelentés, hogy sütéshez-főzéshez mézet használok, és nem veszek bolti édességeket. Múlt hétvégén azonban megbotlottam. Igen, bevallom, gyarló ember vagyok, bűnöztem.🙈 Mondjuk elnyertem méltó büntetésemet, ugyanis hétfőre az arcomon megjelent jó néhány csúnya pattanás. Úgy látszik, a szervezetem ezt a módját választotta a méregtelenítésnek.

És még mindig csak a pénteknél tartok! Feldobódott hangulatban, este nyolc után értünk haza. Vacsorával egybekötött élménybeszámolónk után végre nyugovóra tértünk.

Szombat. Miután mindenki felébredt, elkezdtünk nyüzsögni: reggelizés, készülődés, harc a tükörért (persze csak finoman), a női szakasz felsorakozása az ajtó előtt - indulásra készen. Aznapra szimpla plázázás volt betervezve, amit sikerült kulturáltan lezavarnunk. Ám késő délután, már otthon, Gabiék albérletében, kezdtünk kibújni a bőrünkből! Elővettük az UNO-kártyát, amihez “járt” négy üveg pezsgő is! Időközben előkerült jó kis ropnivaló zene, így két és fél óra kártyajáték után a lányok jól bepezsgőzve elvonultak a nappaliba táncolni. A fiúk szolidan elsörözgettek a konyhában, és folytatták eszmecseréjüket a kütyükről.😁

Amikor már eléggé csapzott voltam a sok táncikálástól, Judit volt olyan elvetemült, és kitalálta, hogy mi ketten rendezzünk plankversenyt. A plank az a fajta mulatság, amikor az ember lánya/fia talajgyakorlat címszó alatt mindössze az alkarján és a lábujjain támaszkodva, egyenes törzzsel tartja magát. Két táncmozdulat között lelkesen rábólintottam a kihívásra, nem tudva, mire vállalkozok:

1. alkoholos befolyásoltság alatt még soha nem plankoltam,
2. azt feltételeztem, hogy Judit edzetlenebb, mint én vagyok, és fél perc után feladja.

Hát nem így történt! Szépen lementünk plankállásba a dohányzóasztal két végén, egymással párhuzamosan, és az nyert, aki tovább bírta. Úgy saccolom, másfél percen bőven túl voltunk már, amikor elkezdtem iszonyúan izzadni és fújtatni. Már-már feladtam, amikor oldalra lesve láttam, hogy Judit minden porcikája remeg. Tudtam, hogy nem bírja már sokáig, ezért fogaimat összeszorítva kitartottam, és méltó ellenfelem után 1 másodperccel rogytam a szőnyegre. Tudom-tudom, nem vagyunk normálisak.😅 Judit utólagos engedelmével bátorkodom idebiggyeszteni, hogy ő kilenc évvel idősebb tőlem, szóval igencsak meglepett a teljesítményével! Le a kalappal!👏

Estére szép lassan elcsendesedtünk. Kivételesen nem tolongtunk a tükör előtt a fürdőszobában, hanem kulturáltan, egyesével mostuk le magunkról a nap eseményeit.

A vasárnap számunkra (Enikő, Tibi, én) a hazautazásról szólt. Véletlenszerűen sikerült úgy alakítanunk, hogy pont délben gurultunk be a kapunk elé. Bogár ugrándozva üdvözölt minket, szegény macsekon azonban látszott, hogy megviselte őt a gazdik távolléte. Azóta úgy követ engem mindenhová az udvaron, mint egy hűséges kutyus.

Felvetődhet a kérdés, milyen apropóból rendeztük meg január kellős közepén ezt a kis rokoni dorbézolást? Úgy alakult, hogy Gabi és Imi Németországban próbál szerencsét. Márciusban kerekednek fel, ezért Gabi megszervezte, hogy összehívja a bandát, és volt olyan végtelenül kedves, hogy amolyan búcsúajándékként ő állja a cechet. Ezúton is, még egyszer köszönöm neki a felejthetetlen hétvégét!

Afféle tanulságként még annyit szeretnék megosztani veled, hogy lám, megéri időt, energiát és pénzt nem sajnálva néha megszervezni valamilyen mókás kikapcsolódást szeretteinkkel, hiszen az élmény, amit ezáltal szerzünk, megfizethetetlen, és nem veheti el tőlünk senki.

Aki esetleg kíváncsi a Besenyő-féle est hirdetményére, csak vessen egy pillantást az alábbi képre:

Hóbortos hétvége (első felvonás)

Nem mindennapi hétvégében volt részem múlt héten. Előzetes egyeztetések után azt terveztük ugyanis, hogy 2 db unokanővérem (Gabi és Judit), 1 db húgom (Enikő), 1 db férjem (Tibi), szerény személyem (Rita), valamint Gabi vőlegénye (Imi) összeröffenünk Pesten, és belecsapunk a lecsóba. El is regélem, mindez hogyan történt.

Múlt csütörtökön a húgom elbuszozott hozzánk Köröstarcsára, hogy péntek reggel együtt indulhassunk Pestre, kocsival.

Azzal kezdtem a péntek reggelt, hogy (szokás szerint) felébredtem. Tornádó már a konyhaablak párkányán miáúkolva követelte a reggelijét, ezért úgy döntöttem, előbb a négylábúak kapnak enni. Tornádóval ellentétben Bogár a villásreggelijét türelmesen, mindenféle nyávogás nélkül várta ki - főleg hogy ő kutya. Szóval, saját reggelimet nekem a szokásosnál is alaposabban kellett letudnom, ugyanis aznapra kinéztem magamnak egy jó kis véradást! Úgy volt, hogy még decemberben elmegyek vért adni, mivel itt volt a számban, Tarcsán, csak sajnos előző este elrontottam a gyomrom, és egész éjjelre egy mohó lakodalmas kutya szerepébe bújtam. Meglepően élethűre sikerült az alakításom, ugyanis tökéletesen illett rám a mondás: úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya… A véradást akkor tehát el kellett napolnom.

Térjünk vissza a 15-ei péntek reggelre. Bő reggeli után Enikővel és Tibivel végre útra keltünk. Első megállónk a véradás színtere volt Mezőberényben. Sajnos olyannyira kevés az önkéntes véradó, hogy az én véremre már akkor lecsaptak, amikor még csak a vércsoportom derült ki. Megkérdezték ugyanis, hozzájárulok-e, hogy egy műtétre váró bácsika kapja meg a véremet. Már hogyne járultam volna hozzá?! Mégis, mi másért megyek vért adni, ha nem azért, hogy azt valaki, akárki megkapja? A sikeres véradás után most már Pest felé vettük az irányt. Menet közben döntöttem magamba a paradicsomlevet, ami ugyan a vérem mielőbbi pótlásában is segített, ám abban is, hogy jó alaposan átmossa a vesémet... Egy rövid pihenő után az út maradék részét már én vezettem le. Tibim aggódva megkérdezte, tudok-e koncentrálni, ám sikerült megnyugtatnom őt; tekintve, hogy a bennem keringő 5-6 liter vérből mindössze 4,5 dl-t hagytam meglovasítani, és persze az “operációhoz” kábításra sem volt szükségem, bizony oda tudok figyelni a vezetésre.

Juj, hát a legjobb részt nem is mondtam! Igaz ugyan, hogy ha véradóként nem kapnék az égvilágon semmilyen ellenjuttatást a véremért cserébe, akkor is önként nyújtanám bal vénámat, mégis igen megörültem, amikor a szervezők egy tiszteletjegyet nyújtottak át nekem a Gyopárosfürdőn található Gyógy- és Élményfürdőbe!

Tehát, az utolsó kilométereken én tapostam a gáz-, és egyéb pedálokat. Unokanővéreim már fürtökben csüngtek az ablakban, úgy vártak minket, így azt is láthatták, ahogy egy lendületes bal kanyart követően biztonsággal leparkoltam a célállomás előtt.

Ebéd után két csoportra szakadtunk: mi csajok nekikészültünk - ez alatt értem azt, hogy egymást lökdöstük el a tükör elől, hogy kicsinosíthassuk magunkat -, és elindultunk a délutáni programokra. A fiúk szépen otthon maradtak. Első megállónk egy szabadulós játék volt. Összefoglalva a játék lényegét:

helyszín → egy félhomályos pince,

időtartam → 60 perc,

küldetés → kiszabadulni a pszichopata gyilkos fogságából, de csak miután hatástalanítottunk egy bombát,

segédeszköz → a józan paraszti eszünk.

A játék megkezdése előtt - amíg a játékmester a csapdákat rendezgette - a pincehelyiség előterében helyet foglaltunk, és buzgón nekiláttunk, hogy meguzsonnázzunk. Ezt látva a játékmester, lazán megkérdezte tőlünk: “Áá, az utolsó vacsorát fogyasztjátok?”, majd átnyújtott egy lapot, amit aláírva bizton állítottuk, hogy tudomásunk szerint nincs pánikrohamra vagy klausztrofóbiára való hajlandóságunk, vagy ha van is, nem a pincében óhajtunk kipurcanni. Viccet félretéve, mielőtt a srác ránk zárta volna az ajtót, elmagyarázta a szabályokat, valamint megnyugtatásul azt is közölte, hogy van egy pánikgomb az ajtó mellett, melynek megnyomásával azonnal kiszabadít minket. Én erre azt gondoltam, hogy ha bármely vérrokonom a pánikgomb felé merészelt volna nyúlani, azon nyomban én lettem volna ott a pszichopata gyilkos! Elvégre játszani mentünk oda!

Tehát ránk zárták az ajtót. Az első 10-15 percben óvatosan ismerkedtünk a félhomályos, bizarr miliővel, amibe csöppentünk. Illetve önként csöppentettük magunkat. Egy igazi porlepte pincehelyiségben voltunk, félhomályban, körös-körül ősrégi bútorok, a falakon vagy “véres” festmények, vagy ijesztő és különös bemélyedések. Szóval ott tököltünk, amikor végre rászántam magam, és az egyik kép mögé lestem. Mert ugyebár nekünk küldetésünk volt: kulcsokat keresni, lakatokat kinyitni, kódokat megfejteni, bombát hatástalanítani, kijutni. Szóval ott fityegett a kép mögött egy kulcs, aminek megtalálása végre kimozdított minket alamuszi-nyuszi, szebben fogalmazva beszari állapotunkból. Szép sorban itt-ott újabb kulcsokat találtunk; a két jobb matekos, Gabi és Enikő segítségével kódokat fejtegettünk; Judit vakmerőségének köszönhetően sötét, poros fiókokban turkáltunk. Néha-néha, amikor kicsit elakadtunk, egy hangszórón keresztül, eltorzított hangon segítséget jelentő instrukciókat próbált nekünk adni a gyilkos, vagyis a játékmester. Azért írom, hogy próbált, mert mi négyen extázisban voltunk, ijesztgettük egymást, hőbörögtünk, röhögcséltünk, és nem mindig értettük, mit is mond nekünk a “gyilkos”. Egy ízben szerencsétlen 5X mondta el nekünk, hogy nézzünk az üveg fenekére. Mi meg: “Mi vaaan, hideg? Ideg? Milyen ideg?” De közben röhögve hajoltunk derékig az egyik nagy szekrény aljába, ahol véletlenül sem volt üveg. Vagy hideg… Szóval lehet, hogy kicsit a játékmester idegeire mentünk, főleg, amikor bátran hőzöngtünk, hogy a szabolcsiak nem félnek semmitől! De azért a nyíló szekrényajtó elől egymást taposva, sikongatva ugráltunk hátra.🙈😅

A játék végére kellőképpen szétesett a csapat. Leginkább röhögve nosztalgiáztunk az ősrégi berendezési tárgyak láttán, meg egymást ijesztgettük, úgyhogy szépen “ránk robbant” a bomba, és a pincéből sem jutottunk ki. Becsületünkre legyen mondva, már csak a legutolsó kódot kellett volna megfejtenünk, aminek megoldásához pont annyi idő hibádzott, amennyit az elején eltököltünk…

Búcsúzáskor közöltük a játékmesterrel, hogy onnan egyenesen egy Besenyő-estre megyünk. Esküszöm, láttam a szemén a megkönnyebbülést! Gondolta: “Huh, akkor ezek nem voltak betépve, szimplán csak kretének, kifacsarodott humorra éhezve.”

Teringettét, hogy elszaladt velem a ló! Azt hiszem, két részre fogom bontani a hétvége elmesélését, és az est további részét, valamint a maradék napokat a következő bejegyzésben teszem közzé.

(valahogy így lehet elképzelni a miliőt)

A jótékony étcsokoládé

Az ember azt hinné, csokoládét enni bűn, vagy legalábbis elmajszolása után feltétlenül bűntudatnak kell jelentkeznie. Jó hír, hogy ez nem így van!🎉 Ha okosan választjuk ki magunknak a csokit, elfogyasztása miatt nemhogy nem fogunk a pokol tornácára kerülni, de még jót is teszünk vele a szervezetünkkel.

Először is nézzünk néhány tényt erről a finomságról:

"Magasabb antioxidáns- és kakaótartalma miatt az étcsokoládé hasznosabb, mint a tej- vagy a fehércsokoládé.

Kutatások bizonyítják, hogy aki rendszeresen fogyaszt étcsokoládét, annál alacsonyabb a szívinfarktus és az agyvérzés kockázata.

Dán kutatások szerint az étcsokoládé jóval laktatóbb, és sokkal inkább alkalmas a csokoládé iránti vágy csillapítására, mint a tejcsokoládé. Az étcsoki ezen kívül a zsíros és sós ételek utáni vágyat is csökkenti, így kis mennyiségben eredményesen használható súlyunk megőrzésére.

A jó minőségű étcsokoládék igen gazdagok egészséges zsírsavakban és antioxidánsokban, így fogyasztásuk kis mennyiségben akár naponta is javasolt.

A tejcsokit agyontömik tejjel és cukorral, alig tartalmaz egészséges kakaóbabot. A tejcsokit igyekezzünk szépen fokozatosan kiiktatni életünkből, hiszen az jóformán csak cukor és zsír!"

A csokoládéban lévő hatóanyagok:

• noradrenalin: a szervezet energiatartalékait indítja be
• teobromin: serkentő hatással van az idegrendszerre
• koffein: szintúgy az idegrendszert serkenti
• feniletilamin: boldogságérzetet kelt
• anandamid: örömérzetet okoz
• flavonoidok: antioxidáns tulajdonsággal bírnak ezek a vegyületek, s kedvező hatást gyakorolnak a szív- és érrendszerre
• foszfor: karbantartja az emlékezőképességet.

Mire jó az étcsokoládé?

• csökkenti a krónikus fáradtság tüneteit
• javítja a memóriát
• napi két kocka étcsoki fogyasztása megakadályozza az elhízást
• jót tesz a szívnek, növeli a szervezet ellenálló képességét a szívbetegségekkel szemben
• értágító hatású
• csökkenti a vérnyomást
• beállítja a vércukorszintet
• hangulatjavító, gyógyszere a rossz kedélyállapotnak.

Kell ennél több érv a csokifogyasztás mellett?😋

Tudatlan szilveszteri állatkínzók

Eddigi életem során nem túl gyakran töprengtem el azon, vajon mire jó a szilveszteri őrült petárdadurrogtatás és tűzijáték. Idén azonban, látva kutyuskánk szenvedését, alaposan elgondolkodtam a dolgon.

Férjemmel múlt év májusában alakítottuk ki fészkünket, amelyhez “járt” egy kutya is.🐶 Sejtettük, hogy a szilveszteri csinnadratta halálra fogja rémíteni szegénykét, ezért alaposan átnéztük az udvart és a kertet, az után kutatva, van-e a rémült jószágokra (kutya, cica) veszélyes csapda. Nem találtunk ilyet. Sajna vérbeli pacsirta típusú emberekhez méltóan komoly megpróbáltatást jelentett számunkra, hogy fenn bírjunk maradni éjfélig, ezért a Gondviselőre bíztuk kutyánkat.

Újév reggelén kipattantam az ágyból, felkaptam a pizsamámra egy nadrágot és a kabátomat, és száguldoztam is kifelé a házból, hogy népszámlálást tartsak. A cica már a konyhaablak párkányán nyávogott, így követelve jogos jussát: a reggelijét. Oké, cica: pipa. Kutya: ...sehol!😰 Csak a nagy csend az udvaron. Na, gondoltam, szerencsétlen öreg ebünk acut myocardialis infarctus-ban, magyarán szívinfarktusban elpusztult magányosan az éjszaka folyamán. Fejben listát készítettem a lehetséges helyekről, ahová elvonulhatott diszkréten kimúlni. Az udvarunk utolsó szegletében, néhány félretett autóalkatrész és egyéb vas jellegű limlom között végre megpillantottam Bogarat! Szegény párám a régi kutyakennel oldala és a félretett lomok között talált egy rést, csak sajnos miután befurakodott, elé dőlt egy vasdarab, elzárva az útját. Sajgó szívvel szabadítottam ki a kis drágámat, miközben a fogaim között néhány nem túl gondosan megszűrt szitokkal illettem a tűzijátékon élvezkedő embereket. Szerencsére nem észleltem poszttraumatikus stresszt a kutyuskánkon. Úgy viselkedett, mint máskor is: habókosan, vidáman. Megfogadtam azonban (és ezt neki is megígértem), hogy jövőre együtt vészeljük át a szörnyű mesterséges égzengést, bent a házban!

Szóval mindezzel oda akarok kilyukadni, hogy nem tartom ugyan magamat különösebben gyengeelméjűnek, mégsem bírok rájönni, mire való a hosszú percekig tartó durrogtatás, ami köztudottan nagyon káros hatással van az állatokra?! Vegyük csak azokat a jószágokat, akik halálra rémülten futnak ész nélkül az úttestre, ahol elgázolhatják őket; vagy világgá szöknek; vagy felakadnak a kerítésre, és megfulladnak? Ám mindez mit sem számít, hisz' azok csak oktondi, lélek nélküli állatok? Mi pedig mindent tudó, mindenható emberek vagyunk, és ha kedvünk tartja, hagyományból vagy poénból, vagy mert van pénzünk és a szomszédot le akarjuk nyűgözni vagy irigységbe taszítani, égi háborút rendezünk az éjszaka kellős közepén? Most komolyan, mit fejeznek ki az emberek a tűzijátékkal és a petárdázással?

Azt egyébként már meg sem merem említeni, hogy a részegebb vagy szimplán hülyébb “robbantgatók” legalább amiatt hagynának fel ezzel, hogy ne szaggassák cafatokra a kezüket-lábukat. Na tessék, mégiscsak megemlítettem…

Nyilván vannak olyan tűzijáték-rajongók, akik most legszívesebben engem lőnének fel az égre. Nem baj, vállalom a véleményemet: szerintem ez egy felesleges néphagyomány, ami sajnos nem csak az állatokat, de a gyengébb idegzetű vagy szívbeteg embertársainkat is meggyötörheti. Még jó, hogy csak egyszer van ilyen egy évben.

Kiskarácsony, nagykarácsony

Meglehet, hogy vannak emberek, akiknek csendesen, szerényen, mindenféle nagyobb rákészülés vagy felhajtás nélkül telt el a karácsonyi időszak. Nos, Vargáéknál (férjem és én), ez egy kicsit máshogyan alakult.😅

Kezdem azzal, hogy az amúgy alap dolgaim mellett - úgy mint takarítás, sütés-főzés -, nagyüzemi mézeskalács-gyártással is készültem. Nálam ugyanis már-már hagyomány, hogy a rokonságot, családot szívvel-lélekkel készült, személyre szóló kalács-figurákkal lepem meg.

Eljött tehát a rokonlátogatások ideje. Pénteken és szombaton csak itt a környéken, Békés megye határain belül jártuk végig szeretteinket, vasárnap azonban nagyobb út várt ránk: Nyíregyházára indultunk az enyéimhez. Természet Anyánk szerintem úgy gondolta, illő dolog lenne meglepnie minket valamivel, így végig a puha és csendes Köd ölelő karjaiban utazhattunk.

A húgommal már előzőleg megbeszéltük, hogy mivel úgyis jött volna hozzánk pár napra a karácsonyi szünetben, így visszafelé velünk utazott, megspórolva ezzel magának egy buszutat.😏

Szóval, a ködben való utazás nappali fényviszonyok mellett még nem is annyira vészes dolog. Ám mivel télen hamar sötétedik, és egy napba sűrítettük az oda-vissza út hatórás időtartamát, elkerülhetetlen volt, hogy sötétben vezessünk haza.

Amikor ebéd után elindultunk Nyíregyházáról, a GPS-en a “gyors” elérési útvonalat választottuk ki. A sűrű köd és az útközben ránk telepedő sötétség miatt azonban ezt Tibi igyekezett arra módosítani, hogy “biztonságos hazaérkezés”.

Debrecent elhagyva kietlen pusztaságon vezetett az utunk, majd kanyargós, döcögős, toldott-foldott “aszfaltozott csapáson”, melyet egy-egy közbeeső falucska tarkított. Az ötvenes sebességhatár miatt lett volna lehetőségünk nézegetni a szép kis falusi házakat, már ha láttunk volna bármit is… Lakott területen kívül sem mentünk sokkal többel, itt azonban már azért nem láttunk semmit, mert jobbra-balra nem is volt semmi! Csak a ködbe vesző pusztaság.😂

Eredetileg úgy volt, hogy a férjemmel felváltva vezetünk, ám ő hősiesen végigküzdötte az utat. Addig mi a húgommal a hátsó ülésen nyugodtan tudtunk trécselni. Egyszer-egyszer azonban érdekes párbeszédek zajlottak le hármunk között. Például Enikő a hátsó ülésről aggodalmasan megjegyezte:

- Nem sokat látok.

- Én sem, nyugodjatok meg - hangzott a magabiztos válasz a sofőr szájából.

Hozzáteszem, Tibi végig óvatosan és odafigyelve vezetett, csak feldobta a hangulatot egy kis higgadt ijesztgetéssel. Egy ízben nagy lelki nyugalommal megjegyezte:

- Olyan döcögős az út, hogy észre sem venni, ha lemegy róla az ember… Párszor már lementem az útról, nem vettétek észre? 🙈😅

Én a jobb hátsó ülésről próbáltam szakmai tanáccsal ellátni Tibimet:

- Az is segít, ha a felezőt nézed - ám letesztelve tanácsomat rögtön hozzá is tettem -, mondjuk akkor is csak egy méterre látsz…

Szerencsére azonban - és persze hála a gondos sofőrnek - lassacskán megérkeztünk végállomásunkhoz. Már csak egy településre voltunk szeretett fészkünktől, amikor Tibi bátyja telefonált. Ki volt hangosítva a telefon, ezért hátul a húgommal a következő kedves kis párbeszédnek lehettünk fültanúi:

- Rendben van minden?

- Rendben van, csak nem lehet látni semmit.

Na jó, ez enyhe költői túlzás volt, de számunkra már elég viccesen hangzott. Végül sikeresen hazaértünk, vacsora és a kutya-cica vacsoráztatása után pedig nyugovóra tértünk.

Dióhéjban összefoglalva, amíg a húgom itt volt: finomakat ettünk, plázáztunk, házimoziztunk, volt kártyacsata, volt még állatsimogatás, és persze sok-sok beszélgetés. Összességében véve jól éreztük magunkat.💗

A szilveszterünk csendesen telt: férjemmel elmentünk barátokhoz kártyázni-társasozni, de éjfél előtt, pontosabban tizenegykor nekünk a tűzijáték helyett a pizsamát lőtték fel.

Következő beszámolómban arról írok majd, milyen hatással volt kutyuskánkra a szilveszteri tűzijáték.