Kiskarácsony, nagykarácsony

Meglehet, hogy vannak emberek, akiknek csendesen, szerényen, mindenféle nagyobb rákészülés vagy felhajtás nélkül telt el a karácsonyi időszak. Nos, Vargáéknál (férjem és én), ez egy kicsit máshogyan alakult.😅

Kezdem azzal, hogy az amúgy alap dolgaim mellett - úgy mint takarítás, sütés-főzés -, nagyüzemi mézeskalács-gyártással is készültem. Nálam ugyanis már-már hagyomány, hogy a rokonságot, családot szívvel-lélekkel készült, személyre szóló kalács-figurákkal lepem meg.

Eljött tehát a rokonlátogatások ideje. Pénteken és szombaton csak itt a környéken, Békés megye határain belül jártuk végig szeretteinket, vasárnap azonban nagyobb út várt ránk: Nyíregyházára indultunk az enyéimhez. Természet Anyánk szerintem úgy gondolta, illő dolog lenne meglepnie minket valamivel, így végig a puha és csendes Köd ölelő karjaiban utazhattunk.

A húgommal már előzőleg megbeszéltük, hogy mivel úgyis jött volna hozzánk pár napra a karácsonyi szünetben, így visszafelé velünk utazott, megspórolva ezzel magának egy buszutat.😏

Szóval, a ködben való utazás nappali fényviszonyok mellett még nem is annyira vészes dolog. Ám mivel télen hamar sötétedik, és egy napba sűrítettük az oda-vissza út hatórás időtartamát, elkerülhetetlen volt, hogy sötétben vezessünk haza.

Amikor ebéd után elindultunk Nyíregyházáról, a GPS-en a “gyors” elérési útvonalat választottuk ki. A sűrű köd és az útközben ránk telepedő sötétség miatt azonban ezt Tibi igyekezett arra módosítani, hogy “biztonságos hazaérkezés”.

Debrecent elhagyva kietlen pusztaságon vezetett az utunk, majd kanyargós, döcögős, toldott-foldott “aszfaltozott csapáson”, melyet egy-egy közbeeső falucska tarkított. Az ötvenes sebességhatár miatt lett volna lehetőségünk nézegetni a szép kis falusi házakat, már ha láttunk volna bármit is… Lakott területen kívül sem mentünk sokkal többel, itt azonban már azért nem láttunk semmit, mert jobbra-balra nem is volt semmi! Csak a ködbe vesző pusztaság.😂

Eredetileg úgy volt, hogy a férjemmel felváltva vezetünk, ám ő hősiesen végigküzdötte az utat. Addig mi a húgommal a hátsó ülésen nyugodtan tudtunk trécselni. Egyszer-egyszer azonban érdekes párbeszédek zajlottak le hármunk között. Például Enikő a hátsó ülésről aggodalmasan megjegyezte:

- Nem sokat látok.

- Én sem, nyugodjatok meg - hangzott a magabiztos válasz a sofőr szájából.

Hozzáteszem, Tibi végig óvatosan és odafigyelve vezetett, csak feldobta a hangulatot egy kis higgadt ijesztgetéssel. Egy ízben nagy lelki nyugalommal megjegyezte:

- Olyan döcögős az út, hogy észre sem venni, ha lemegy róla az ember… Párszor már lementem az útról, nem vettétek észre? 🙈😅

Én a jobb hátsó ülésről próbáltam szakmai tanáccsal ellátni Tibimet:

- Az is segít, ha a felezőt nézed - ám letesztelve tanácsomat rögtön hozzá is tettem -, mondjuk akkor is csak egy méterre látsz…

Szerencsére azonban - és persze hála a gondos sofőrnek - lassacskán megérkeztünk végállomásunkhoz. Már csak egy településre voltunk szeretett fészkünktől, amikor Tibi bátyja telefonált. Ki volt hangosítva a telefon, ezért hátul a húgommal a következő kedves kis párbeszédnek lehettünk fültanúi:

- Rendben van minden?

- Rendben van, csak nem lehet látni semmit.

Na jó, ez enyhe költői túlzás volt, de számunkra már elég viccesen hangzott. Végül sikeresen hazaértünk, vacsora és a kutya-cica vacsoráztatása után pedig nyugovóra tértünk.

Dióhéjban összefoglalva, amíg a húgom itt volt: finomakat ettünk, plázáztunk, házimoziztunk, volt kártyacsata, volt még állatsimogatás, és persze sok-sok beszélgetés. Összességében véve jól éreztük magunkat.💗

A szilveszterünk csendesen telt: férjemmel elmentünk barátokhoz kártyázni-társasozni, de éjfél előtt, pontosabban tizenegykor nekünk a tűzijáték helyett a pizsamát lőtték fel.

Következő beszámolómban arról írok majd, milyen hatással volt kutyuskánkra a szilveszteri tűzijáték.