Senkinek nem kívánom a tíz százalékát sem mindannak, amin az
elmúlt jónéhány héten keresztülmentem.
Vállalkozásindítás, válás, költözés. Nem akarok visszamenni
a múltba, és felidézni a nehézségeket. A túlhajszoltság és túlstresszelés
viszont szépen megtette a hatását: padlóra küldte az immunrendszeremet, és
lebetegedtem.
Egyre mélyebbre csúsztam. Egy nap pedig odáig jutottam, hogy
komolyan megkérdőjeleztem magamban, vajon van-e még értelme annak, hogy éljek.
Aztán bevillant egy gondolat, hogy amíg ezen a Földön
vagyok, és reggelente a Gondviselés felébreszt, addig valószínűleg van még itt
feladatom.
Volt egy stabil, nyugis, megszokott életem. És én kiléptem
belőle. Nem racionális döntéseket hoztam. Minden
lépésemet a belső hangom egyre erőteljesebb sugallatára tettem meg. Bánok-e
bármit is? Nem, egyáltalán nem. Hiszen most ott vagyok, ahol lennem kell. Jól
érzem itt magam. És végre önmagammal lehetek. Végre itt a lehetőség megismerni
és megszeretni azt, aki vagyok.
Néhány napja, amikor még mélyponton voltam, elindultam
sétálni. Közben beesteledett. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Kicsit
bemerészkedtem a fák közé is, ahol már az orromig sem láttam. Aztán
visszafordultam, és megláttam a fényt. A kivezető utat. És arra gondoltam,
talán az én életemben is van kivezető út a sötétből. Elindultam hát a fény felé…
…és hazatértem.