Civakodás
hangjára ébredtem. A nem éppen szalonképes szavak éles lövedékekként csapódtak
körülöttem. Vaksötét volt a szobámban, hiszen télen még a nap sem hajlandó
felkelni hét óra előtt.
A
két civakodó szobatársaim személyében örvendeztetett meg kora reggel. Húszéves
somogyi suttyó vagyok, a Pécsi Tudományegyetem lelkes diákja.
Szóval,
az elvakult kijelentéseknek, amelyeket ez a két jómadár egymás fejéhez vágott,
persze sértődés lett a vége. És csend. Áldásos csend! Azt hittem, aludhatok
tovább. Ám a következő pillanatban egy vaku villant a képembe, majd harsány
nevetés szaggatta dobhártyáimat. Ezek szerint az egész csak vaklárma volt.
–
Haha, roppant viccesek vagytok, röhög a vakbelem – szólaltam meg rekedtes
hangon.
–
Tök mókás fejed van, amikor durcásan aludni próbálsz – hahotázott Tomi, tipikus
röfögő hangján.
–
Remek, most már ki kell mennem a klotyóra – zsörtölődtem tovább.
Két
karomat mereven magam előtt tartva elóvakodtam az ajtóig, természetesen végig
vakoskodva. Nagy nehezen kitapogattam a villanykapcsolót a falon, és
felkattintottam. A hirtelen felvillanó erős neonfény teljesen elvakított.
Szemeimet dörgölve mérgesen a szobatársaimra ripakodtam:
–
Aztán mire visszajövök, a pofátokat csapjátok vigyázállásba! Világos?
–
Mint a vakablak! – válaszolták szinte egyszerre.
Ez
az elcseszett reggel megalapozta az egész napomat. Az anatómia óra kellős
közepén irgalmatlan hasfájás vett erőt rajtam. Üvölteni tudtam volna a
fájdalomtól. És üvöltöttem is!
Vakbuzgó
szobatársam, Tomi hívta a mentőket. Sőt, levakarhatatlannak bizonyult, ugyanis
jött velem.
A
sürgősségi hátsó bejáratánál parkolt le a mentőautó. Tomi bekísért, és ha nem
görnyedtem volna hétrét a fájdalomtól, talán őszintén megcsodálom az épületen a
díszvakolatot.
Kisvártatva
orvos elé kerültem, aki alaposan megvizsgált, majd kijelentette:
vakbélgyulladás, azonnal be kell feküdnöm vakbélműtétre. Hú, hát mit ne
mondjak, az elkövetkező napokat nem éppen úgy éltem meg, mintha egy önfeledt
vakáción vennék részt. Nem csak a fájdalomtól nem tudtam aludni, de még egy
kutyával is meggyűlt a bajom. Igen, egy kutyával. Az a vakarcs pont az én
földszinti szobám ablaka alatti sövényt választotta arra, hogy éjszakánként
alatta húzza meg magát. Az ártatlanja azzal szórakozott, hogy minden percben
vakkantott egyet-kettőt. A fene a bundáját!
No,
de csak eljött a szabadulásom napja. Végül is a belem nem vakult meg, ha-ha.
Oké, viccet félretéve, tiszta vakszerencse, hogy a legjobb orvoshoz kerültem.
Nagyobb baj is történhetett volna.
Szóval,
sikeresen kivakartam magam a kórházi környezetből, és indultam volna vissza a
koleszba, amikor az út túloldalán megláttam egy fiatal, vak lányt. Bal kezében
póráz, melynek végén vakvezető kutya, jobbjában szorosan markolta táskáját.
Tanácstalanul álldogált kutyája mellett.
Odamentem
hozzájuk, és akkor láttam, hogy az az ártatlan jószág egy vakondtúrást szimatol
izgatottan, mellső mancsával kapargatva azt. Ekkor a vakondlyukból előbukkant
egy vakond, és a kutya mancsába harapott. Szegény jószágon vakrémület lett
úrrá. Fájdalmasan felvonyított, gazdája lábához hátrált, majd lehuppant a
fenekére. A lány lehajolt hozzá, és megnyugtatóan simogatta hűséges társát. Az
állat megrázta magát, vakarózott egyet, aztán megnyalta gazdája kezét.
–
Jól van, Ficánka, nincs semmi baj.
Ekkor,
hogy a lány ne ijedjen meg, visszafogott hangon megszólítottam, majd
bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Ariel. Gyönyörű, akárcsak ő maga.
Szépsége teljesen elvakított. Vakmerőségemben elvettem tőle a pórázt, megfogtam
a kezét, és segítőkészen ezt mondtam:
–
Gyere, segítek neked hazajutni.
Ő
azonban ezt rossz néven vette.
–
Hé, mit képzelsz? Vaktában szedsz fel vakokat az utcán? Különben meg honnan
veszed, hogy hazafelé igyekszek?
Engem
azonban egy vakolókanállal sem lehetett volna levakarni róla. Tapadtam rá, mint
a vakolat. Én magam sem értem, mi ütött akkor belém.
Kitartásom
nem hozta meg gyümölcsét, meglehetősen illetlen szavak hagyták el Ariel száját.
Vaksága nem akadályozta meg abban, hogy megvédje magát: táskájából elővett egy
éles borotvakést! Vaktában hadonászott vele maga előtt. Ekkor már kutyája is
vette a bátorságot, hogy nekem támadjon. Pedig egyébként úgy tudtam, hogy egy
golden retriever igen jámbor jószág. Aha! Kivéve, ha gazdája váratlanul kiadja
a “Ficánka, szedd szét!” parancsot, amelyet a hű eb vakfegyelemmel
teljesít.
Elérkezettnek
láttam hát a pillanatot, hogy pánikszerűen elmeneküljek a harcos páros elől.
Szerencsére ép bőrrel úsztam meg a vakvágányra futott találkozást.
Vissza
akartam menni az egyetemre, ám amikor odaértem, láttam ám, hogy kordonnal
körülkerítették az épületet. Kisebb tömeg állt előtte. Rögtön kiszúrtam Tomit,
aki felvilágosított, hogy evakuálás miatt szerencsére megússzuk az anatómia
témazárót. Valaki betelefonált, hogy bomba van az egyik előadó teremben. Rám
villantotta vakítóan fehér mosolyát, miközben észrevettem, hogy idegesen babrálja
fekete lávakő karkötőjét.
Összevont
szemöldökkel tettem fel a kérdést:
–
Ugye neked még véletlenül sincs semmi közöd a dologhoz?
Erre
ő csak legyintett.
–
Ugyan, hát olyan vakmerőnek ismersz?
Bosszúsan
körülnéztem, és megjegyeztem:
–
Kár, hogy elmarad a dolgozat. Látástól vakulásig tanultam rá. Jobb lett volna
ma túllenni rajta.
És
mintha csak kérésem meghallgatásra talált volna, kiderült, hogy ez az egész
vakriadó volt. A délutáni órákat megtartották. Sikeresen megírtam a tesztet.
Másnap
hazautaztam a hétvégére szüleim házába. Ahogy átbuszoztam a környező falvakon,
és közeledtem szülővárosom, Lengyeltóti felé, egyre könnyebb lett a szívem.
Ismerős tavak suhantak el mellettem, a mezőkön lovak legelésztek. Kedvenc
madaramat, a vakvarjút is megszemlélhettem, amit sokan úgy ismernek: bakcsó.
Boldog gyermekkoromat idézték fel bennem, amikor oly sokszor figyeltem őket a
bátyámmal, ahogy magányosan vadásztak halakra, békákra, és különböző
vízirovarokra. Tesómmal a másik szórakozásunk az volt, hogy kovakővel a hosszan
fennmaradó szikrákat csodáltuk a nyári éjszaka sötétjében.
Megérkeztem
végre az otthonunkba. Az udvarra lépve láttam, hogy mostohaapám egy vakolatlan
részen pepecsel a ház oldalában.
–
Menj be nyugodtan, fiam, én még bevakolom ezt a kis maradékot itt.
Anya
éppen ebédhez terített, a sógornőm, Júlia segített neki, a bátyám, Robi pedig a
konyhaasztalnál ült. Rendőrként szolgált, egészen addig, amíg egy szerencsétlen
kimenetelű lőgyakorlaton egy vaktöltény megvakította. Csak a vakvéletlennek
köszönhető, hogy életben maradt. Sokáig depressziós volt, aztán egy barátja
megismertette vele a vakírást. A bátyám hamar el is sajátította, ám nem látta
értelmét a dolognak, megkezdődött a vakrepülése. Exrendőrként, vakon, pár
nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Egészen addig, amíg megismerkedett a
feleségével, aki töretlen humorával visszahozta bátyámat az életbe.
–
Robi! Gyere már légyszíves, segíts ennek a vakos feleségednek!
Ezen
a bátyám mindig jót nevet, hiszen Júlia születésétől fogva gyengénlátó. Életszeretete,
humora azonban soha nem hagyja el. A pozitív dolgokkal kapcsolatban pedig
vakhitű. Ugyanúgy hisz az ima erejében, mint a vonzás törvényében, vagy a hála
mágneses csodájában, a jóság varázslatában. Hiába ugratta folyton az elején
Robi azzal, hogy a spiritualitás a tudomány vakfoltja. Idővel rá is átragadt
felesége hite, és miután valóban pozitívan állt a dolgokhoz, élete változni
kezdett, ugyanúgy az anyagi javak terén, mint a kapcsolataiban. Még annak az
embernek is meg tudott bocsátani, aki a vakságát okozta.
Végre
mind asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, anya feltette a
szokásos kérdést:
–
Ma ki akarja felszelni a vakarót?
Nálunk
családi hagyományként szombaton mindig készül cipó, maradék tésztából.
–
Na, add csak ide azt a vakarcsot – szólalt meg bátyám, és vidáman nekiállt a
megtisztelő feladatnak.
A
nap végén tesómmal ketten elvonultunk a mi kis gyerekkori bunkerunkba, a
vakszobába. Ez volt a hálófülkénk. Átkaroltam Robi vállát.
–
Tudod, bratyó, még jó hogy nem látod, mennyire kicsi ez a szoba. Hát hogy
fértünk el itt ketten? Valahányszor hazalátogatok, mindig mintha zsugorodna egy
kicsit.
–
Az emlékek teszik – szólal meg Robi. – Ahogy a rossz emlékek halványodnak és
gyógyulnak a szívedben, úgy zsugorodik a szemedben ez a hely.
Igen.
A rossz emlékek. Apánk részeg kiabálása, az ajtócsapkodás, tányértörés,
verekedés hangjai. A bátyám azért lett rendőr, hogy megvédje az olyanokat, mint
anya. Én pedig azért tanulok orvosnak, hogy ellássam az olyan sérüléseket, mint
amilyenek anyán voltak.
Elszorul
a torkom, de azért nagy nehezen sikerül kimondanom:
–
A legszívesebben eltüntetném az egészet egy vakajtóval.
Robi
kitapogatja a fejemet, megborzolja amúgy is mindig kócos hajamat, és biztatóan
ennyit válaszol:
–
Amint sikerül teljes szívedből megbocsátanod, már nem akarod befalazni ezt a
szobát.
Vaktában kitalált történet
