2021. december 3., péntek

Vaktában kitalált történet

 

Civakodás hangjára ébredtem. A nem éppen szalonképes szavak éles lövedékekként csapódtak körülöttem. Vaksötét volt a szobámban, hiszen télen még a nap sem hajlandó felkelni hét óra előtt.

A két civakodó szobatársaim személyében örvendeztetett meg kora reggel. Húszéves somogyi suttyó vagyok, a Pécsi Tudományegyetem lelkes diákja.

Szóval, az elvakult kijelentéseknek, amelyeket ez a két jómadár egymás fejéhez vágott, persze sértődés lett a vége. És csend. Áldásos csend! Azt hittem, aludhatok tovább. Ám a következő pillanatban egy vaku villant a képembe, majd harsány nevetés szaggatta dobhártyáimat. Ezek szerint az egész csak vaklárma volt.

– Haha, roppant viccesek vagytok, röhög a vakbelem – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Tök mókás fejed van, amikor durcásan aludni próbálsz – hahotázott Tomi, tipikus röfögő hangján.

– Remek, most már ki kell mennem a klotyóra – zsörtölődtem tovább.

Két karomat mereven magam előtt tartva elóvakodtam az ajtóig, természetesen végig vakoskodva. Nagy nehezen kitapogattam a villanykapcsolót a falon, és felkattintottam. A hirtelen felvillanó erős neonfény teljesen elvakított. Szemeimet dörgölve mérgesen a szobatársaimra ripakodtam:

– Aztán mire visszajövök, a pofátokat csapjátok vigyázállásba! Világos?

– Mint a vakablak! – válaszolták szinte egyszerre.

 

Ez az elcseszett reggel megalapozta az egész napomat. Az anatómia óra kellős közepén irgalmatlan hasfájás vett erőt rajtam. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. És üvöltöttem is!

Vakbuzgó szobatársam, Tomi hívta a mentőket. Sőt, levakarhatatlannak bizonyult, ugyanis jött velem.

A sürgősségi hátsó bejáratánál parkolt le a mentőautó. Tomi bekísért, és ha nem görnyedtem volna hétrét a fájdalomtól, talán őszintén megcsodálom az épületen a díszvakolatot.

 

Kisvártatva orvos elé kerültem, aki alaposan megvizsgált, majd kijelentette: vakbélgyulladás, azonnal be kell feküdnöm vakbélműtétre. Hú, hát mit ne mondjak, az elkövetkező napokat nem éppen úgy éltem meg, mintha egy önfeledt vakáción vennék részt. Nem csak a fájdalomtól nem tudtam aludni, de még egy kutyával is meggyűlt a bajom. Igen, egy kutyával. Az a vakarcs pont az én földszinti szobám ablaka alatti sövényt választotta arra, hogy éjszakánként alatta húzza meg magát. Az ártatlanja azzal szórakozott, hogy minden percben vakkantott egyet-kettőt. A fene a bundáját!

No, de csak eljött a szabadulásom napja. Végül is a belem nem vakult meg, ha-ha. Oké, viccet félretéve, tiszta vakszerencse, hogy a legjobb orvoshoz kerültem. Nagyobb baj is történhetett volna.

 

Szóval, sikeresen kivakartam magam a kórházi környezetből, és indultam volna vissza a koleszba, amikor az út túloldalán megláttam egy fiatal, vak lányt. Bal kezében póráz, melynek végén vakvezető kutya, jobbjában szorosan markolta táskáját. Tanácstalanul álldogált kutyája mellett.

Odamentem hozzájuk, és akkor láttam, hogy az az ártatlan jószág egy vakondtúrást szimatol izgatottan, mellső mancsával kapargatva azt. Ekkor a vakondlyukból előbukkant egy vakond, és a kutya mancsába harapott. Szegény jószágon vakrémület lett úrrá. Fájdalmasan felvonyított, gazdája lábához hátrált, majd lehuppant a fenekére. A lány lehajolt hozzá, és megnyugtatóan simogatta hűséges társát. Az állat megrázta magát, vakarózott egyet, aztán megnyalta gazdája kezét.

– Jól van, Ficánka, nincs semmi baj.

Ekkor, hogy a lány ne ijedjen meg, visszafogott hangon megszólítottam, majd bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Ariel. Gyönyörű, akárcsak ő maga. Szépsége teljesen elvakított. Vakmerőségemben elvettem tőle a pórázt, megfogtam a kezét, és segítőkészen ezt mondtam:

– Gyere, segítek neked hazajutni.

Ő azonban ezt rossz néven vette.

– Hé, mit képzelsz? Vaktában szedsz fel vakokat az utcán? Különben meg honnan veszed, hogy hazafelé igyekszek?

Engem azonban egy vakolókanállal sem lehetett volna levakarni róla. Tapadtam rá, mint a vakolat. Én magam sem értem, mi ütött akkor belém.

Kitartásom nem hozta meg gyümölcsét, meglehetősen illetlen szavak hagyták el Ariel száját. Vaksága nem akadályozta meg abban, hogy megvédje magát: táskájából elővett egy éles borotvakést! Vaktában hadonászott vele maga előtt. Ekkor már kutyája is vette a bátorságot, hogy nekem támadjon. Pedig egyébként úgy tudtam, hogy egy golden retriever igen jámbor jószág. Aha! Kivéve, ha gazdája váratlanul kiadja a “Ficánka, szedd szét!” parancsot, amelyet a hű eb vakfegyelemmel teljesít.

Elérkezettnek láttam hát a pillanatot, hogy pánikszerűen elmeneküljek a harcos páros elől. Szerencsére ép bőrrel úsztam meg a vakvágányra futott találkozást.

 

Vissza akartam menni az egyetemre, ám amikor odaértem, láttam ám, hogy kordonnal körülkerítették az épületet. Kisebb tömeg állt előtte. Rögtön kiszúrtam Tomit, aki felvilágosított, hogy evakuálás miatt szerencsére megússzuk az anatómia témazárót. Valaki betelefonált, hogy bomba van az egyik előadó teremben. Rám villantotta vakítóan fehér mosolyát, miközben észrevettem, hogy idegesen babrálja fekete lávakő karkötőjét. 

Összevont szemöldökkel tettem fel a kérdést:

– Ugye neked még véletlenül sincs semmi közöd a dologhoz?

Erre ő csak legyintett.

– Ugyan, hát olyan vakmerőnek ismersz?

Bosszúsan körülnéztem, és megjegyeztem:

– Kár, hogy elmarad a dolgozat. Látástól vakulásig tanultam rá. Jobb lett volna ma túllenni rajta.

És mintha csak kérésem meghallgatásra talált volna, kiderült, hogy ez az egész vakriadó volt. A délutáni órákat megtartották. Sikeresen megírtam a tesztet.

 

Másnap hazautaztam a hétvégére szüleim házába. Ahogy átbuszoztam a környező falvakon, és közeledtem szülővárosom, Lengyeltóti felé, egyre könnyebb lett a szívem. Ismerős tavak suhantak el mellettem, a mezőkön lovak legelésztek. Kedvenc madaramat, a vakvarjút is megszemlélhettem, amit sokan úgy ismernek: bakcsó. Boldog gyermekkoromat idézték fel bennem, amikor oly sokszor figyeltem őket a bátyámmal, ahogy magányosan vadásztak halakra, békákra, és különböző vízirovarokra. Tesómmal a másik szórakozásunk az volt, hogy kovakővel a hosszan fennmaradó szikrákat csodáltuk a nyári éjszaka sötétjében.

Megérkeztem végre az otthonunkba. Az udvarra lépve láttam, hogy mostohaapám egy vakolatlan részen pepecsel a ház oldalában.

– Menj be nyugodtan, fiam, én még bevakolom ezt a kis maradékot itt.

Anya éppen ebédhez terített, a sógornőm, Júlia segített neki, a bátyám, Robi pedig a konyhaasztalnál ült. Rendőrként szolgált, egészen addig, amíg egy szerencsétlen kimenetelű lőgyakorlaton egy vaktöltény megvakította. Csak a vakvéletlennek köszönhető, hogy életben maradt. Sokáig depressziós volt, aztán egy barátja megismertette vele a vakírást. A bátyám hamar el is sajátította, ám nem látta értelmét a dolognak, megkezdődött a vakrepülése. Exrendőrként, vakon, pár nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Egészen addig, amíg megismerkedett a feleségével, aki töretlen humorával visszahozta bátyámat az életbe.

– Robi! Gyere már légyszíves, segíts ennek a vakos feleségednek!

Ezen a bátyám mindig jót nevet, hiszen Júlia születésétől fogva gyengénlátó. Életszeretete, humora azonban soha nem hagyja el. A pozitív dolgokkal kapcsolatban pedig vakhitű. Ugyanúgy hisz az ima erejében, mint a vonzás törvényében, vagy a hála mágneses csodájában, a jóság varázslatában. Hiába ugratta folyton az elején Robi azzal, hogy a spiritualitás a tudomány vakfoltja. Idővel rá is átragadt felesége hite, és miután valóban pozitívan állt a dolgokhoz, élete változni kezdett, ugyanúgy az anyagi javak terén, mint a kapcsolataiban. Még annak az embernek is meg tudott bocsátani, aki a vakságát okozta.

Végre mind asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, anya feltette a szokásos kérdést:

– Ma ki akarja felszelni a vakarót?

Nálunk családi hagyományként szombaton mindig készül cipó, maradék tésztából.

– Na, add csak ide azt a vakarcsot – szólalt meg bátyám, és vidáman nekiállt a megtisztelő feladatnak.

 

A nap végén tesómmal ketten elvonultunk a mi kis gyerekkori bunkerunkba, a vakszobába. Ez volt a hálófülkénk. Átkaroltam Robi vállát.

– Tudod, bratyó, még jó hogy nem látod, mennyire kicsi ez a szoba. Hát hogy fértünk el itt ketten? Valahányszor hazalátogatok, mindig mintha zsugorodna egy kicsit.

– Az emlékek teszik – szólal meg Robi. – Ahogy a rossz emlékek halványodnak és gyógyulnak a szívedben, úgy zsugorodik a szemedben ez a hely.

Igen. A rossz emlékek. Apánk részeg kiabálása, az ajtócsapkodás, tányértörés, verekedés hangjai. A bátyám azért lett rendőr, hogy megvédje az olyanokat, mint anya. Én pedig azért tanulok orvosnak, hogy ellássam az olyan sérüléseket, mint amilyenek anyán voltak.

Elszorul a torkom, de azért nagy nehezen sikerül kimondanom:

– A legszívesebben eltüntetném az egészet egy vakajtóval.

Robi kitapogatja a fejemet, megborzolja amúgy is mindig kócos hajamat, és biztatóan ennyit válaszol:

– Amint sikerül teljes szívedből megbocsátanod, már nem akarod befalazni ezt a szobát.

 

Vaktában kitalált történet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése