Kicsit bővebben kifejtve, azaz nem dió-, hanem dinnyehéjba téve szeretném megosztani Veled, Kedves Olvasó első londoni élményeimet.
A repülőút
Múlt év november 1-én indultunk a debreceni repülőtérről
kettecskén életem párjával. Hősiesen bevallom, a repüléstől nagyon féltem!
Felszálláskor ki sem mertem nézni az ablakon. Egyébként úgy ültünk, hogy pont a
szárny fölött az ablak mellett Tibi, mellette én (kezét
szorongatva-ropogtatva), mellettem pedig egy fokhagymaszagú nő. Ja, és
mögöttünk egy olyan kis gyökér kölök, aki felváltva rugdosta hol az én, hol
Tibi ülését. No de szót szeretnék ejteni magáról a repülésről. Igyekeztem nem
arra koncentrálni, hogy mily' magasan vagyunk, ezért azzal tereltem el a
figyelmem, hogy bőszen olvasgattam kedvenc havi magazinomat, így sikerült
kicsit megnyugodnom. Az utazás felénél már ki mertem tekintgetni az ablakon,
bár csak a felhőket láttam. Leszálláskor viszont már annyira bátor lettem, hogy
végignéztem, ahogyan a szárnynál kiemelkedik a fékezőlemez vagy mi a szösz, és
szép elegánsan aszfaltot fogunk. Egy hátránya volt csak a repülésnek: kínzó
migrénes fejfájás tört rám, ami nem is akart elmúlni, így már a szálláshelyünkre
érkezés előtt csillapítanom kellett azt egy bogyóval.
Kezdő lépések
Egy barátunk várt minket a reptéren, aki múlt szeptemberben
érkezett Angliába, és aki segített nekünk munkát és szállást találni. Miután
felmarkoltuk a csomagjainkat (fejenként egy db utazótáskát), mentünk is a
parkoló felé, ahol egy előre lezsírozott fuvar várt minket. Megérkeztünk
szálláshelyünkre délután fél 3 körül, ám ki sem pakoltunk, mivel barátunk,
Sanyi fogott minket, és felkerekedtünk, hogy elintézzük a legfontosabb dolgokat.
Ezek a következők voltak: először is vettünk sim-kártyát és bérletet. Ám itt
nem névre szólnak ezek a dolgok, meg fényképes igazolvány sincs, meg hasonló
nyalánkságok. Csak bementünk egy telefonos boltba, vettünk egy-egy sim-kártyát,
feltöltöttük még a helyszínen 5-5 fonttal, és kész. Aztán egy másik bodegában
vettünk egy-egy "oyster"-nek nevezett plasztik kártyát, ami itt
Londonban megfelel a tömegközlekedés-bérletnek. Azt előbb egy metro állomás
automata gépének segítségével feltöltöttük egy heti buszbérlettel, majd szintén
5-5 fonttal. Erre azért volt szükség, mert a bérletünk csak buszokra
vonatkozott, és ha igénybe vettük a metro szolgáltatásait, akkor az ellenőrző
kapuhoz érintve az oyster-t, a metrojegy ára levonódott a
kártyánkról. Egyébként itt mindent hetekben mérnek, még a cukrot is, ezért
nem írtam havi feltöltést.
Másodszor be kellett szereznünk a dolgos hétköznapokhoz
szükséges alapvető tárgyakat: ágyneműt, mosószert, ruhaszárítót, tisztálkodási
szereket; és persze élelemről, valamint szendvics-csomagoló-anyagról is
gondoskodnunk kellett.
Közlekedés
Itt az a szokás, hogy a megállóban a buszt le kell inteni,
ha az ember fia/lánya fel akar szállni rá.
A másik furcsaság az, hogy legtöbbször emeletes buszok
cirkálnak a városban, és itt az a módi, hogy a fiatalok felmennek az emeletre
(buzgón kapaszkodva), mert nekik még nem recseg-ropog a térdük, mint az
öregeknek. Ez még hagyján is. Na de az milyen etikett már, hogy fogja magát a
busz, és valamelyik megállóban megáll, majd a géphang bemondja, meg ki is van
írva, hogy kanyarítsuk a nyakunkba a motyónkat, és szálljunk le, mert most ott
van a végállomás!!! Hát igen, fura ez a város, vagy ország, vagy sziget.
Jó tanácsként még annyit, hogy aki erre jár, az csúcsidőben
és hétvégén ne szálljon buszra, mert akkora dugók vannak, hogy a sofőr kettes
sebességbe csak akkor tud felváltani, amikor épp a buszöbölbe „száguld” be.
Vagyis egy átlagos, hétköznapi 20 perces út kb. 2 órába kerül.
Nyelv
Na itt megérteni az embereket kész művészet! Persze idővel
kissé sikerült akklimatizálódnunk a különböző hangzású és helyességű (sok
esetben nagyon is helytelenségű) angolhoz, de van itt annyi lengyel, arab,
indiai meg egyéb nemzetiségű boldogulni vágyó, hogy csak dobálják a szavakat
egymás után ilyen-olyan akcentussal. Értsd meg! Úgyhogy itt nemigen hallani az
"iskolai angolt".
Élelem
Ami a legnagyobb nehézséget okozza számomra ebben a
témakörben: ellenállni az édességeknek! Tele vannak a boltok a már otthonról
ismert, vagy idegen, ám annál csábítóbb csomagolásba bújtatott nyalánkságokkal,
ráadásul olyan hihetetlen akciókkal próbálják rábírni az egyszerű, gyarló
halandót a vásárlásra, aminek egyszerűen az sem tud ellenállni, aki nem
kifejezetten édesszájú.
Egyébként az alap élelmiszerek (tej, kenyér, húsáruk,
zöldség-gyümölcs) nemigen, vagy alig drágábbak, mint otthon, jó pár termék pedig
egyenesen olcsóbb!
Munka
Most nem fogok túlozni: első londoni munkahelyemen az első
három héten az életemért küzdöttem! Hétfőtől szombatig mentünk Tibivel
folyamatosan este 11-től reggel 7-ig. Az akkori ügynökségünknél úgy működött a
dolog, hogy egy közvetítő felhívott minket délután 5-6 körül, hogy aznap
tudunk-e menni dolgozni a chips gyárba. És mi boldogan igent mondtunk! Az első
hetekben nem szabad nemmel válaszolni, mert félő, hogy többet nem is hívnak.
Szóval ki kellett bírni azt a hajtást, ami ott volt.
Időközben hála Istennek, meg a kitartásunknak,
normalizálódott a helyzetünk. Ez egyrészt azt jelenti, hogy már nem
éjszakázunk, másrészt pedig azt, hogy Tibi még azon a helyen viszonylag rövid
időn belül szerződést kapott, és egész jó pozícióba került. Nos, én már nem ott
dolgozom, kis kitérőkkel viszont megtaláltam az eddigi, számomra legmegfelelőbb
munkahelyet, amiről részletesebben a későbbiekben fogok írni.
A szállásunk
Időközben ez is változott. Először egy kétszintes, régi
angol stílusú házban voltunk egy viszonylag csendes övezetben Wembley-ben. A
főbérlő egy magyar család volt egy kisgyerekkel, valamint volt ott még rajtunk
kívül három további bérlő, szintén magyarok. Mivel nagyon is igaz a mondás,
hogy lakva ismerni meg az embert, úgy alakult, hogy nyár derekán átköltöztünk
jelenlegi helyünkre, Kentonba.
Itt Londonban nem meglepő, ha az ember akár többször is
költözködik egy évben. Vagy a körülmények változnak, vagy kiderül, kikkel is
van valójában összezárva.
Az elmúlt közel egy év folyamán egészen nagy mennyiségű mazsolázni való gyűlt össze további élményeimből, amit infó-infúzión csepegtetve fogok a közeljövőben a blogomba táplálni.
