Döbbenetes történetet
hallottam.
Képzeljük el, hogy egy
csapat férfi összejön, hogy kedvelt sportjuknak, a lábtenisznek hódoljanak.
Kellemes szombat délután van, lelkesen, önfeledten játszanak. És egyszer csak
megtörténik a baj! Összevitatkoznak azon, hogy a vonalon belül, vagy a vonalon kívül
volt-e a labda.🙊 A vita elfajul, jön az anyázás, a *uzizás, végül a játékosok
elkezdik gyepálni egymást. Olyannyira eldurvul a helyzet, hogy ki kell hívni a
rendőrséget.😕
És ez az eset
úgynevezett “értelmi”-ségiekkel történt.
Ha egy kicsit
körülnézünk a mindennapjainkban, hány olyan feszült jelenetet látunk (netán
szenvedünk el), amely abból fakad, hogy kinek van igaza? Miért olyan
megveszekedettül fontos foggal-körömmel ragaszkodni az igazunkhoz, még
veszekedések, vagy ne adj’ isten verekedés árán is? Tényleg annyira nehéz
elengedni a dolgot, megállni egy pillanatra, és belátni, hogy valójában a másik
embernek van igaza – az ő nézőpontjából…😏
Elméláztam a dolgon.
Muszáj, hogy MINDIG igazunk legyen? Valóban megéri habzó szájjal,
összeszorított foggal (és szívvel) kapaszkodni az “igazunkba”, és beleállni a
konfliktusba, még azon az áron is, hogy így esetleg elvadítjuk magunktól a
szeretteinket? Számítani fog egy hét, egy hónap vagy egy év múlva, hogy kinek volt
igaza?
Morbid lesz a
következő kép, de valamiért ez úszott be az elmémbe. Egy sírfelirat, rajta a
következő sorral: “Márpedig NEKEM volt igazam!”
Egyébként, ha játszani
akarunk a szavakkal, és ezzel a csodás, kódolt magyar nyelvvel, akkor vegyük el
az i betűt az igazság szó elől…
És ha még egy kicsit
játszani akarunk, akkor megpróbálhatjuk kitalálni, elképzelni, mi marad, ha
elengedjük az igazunkat? Békesség? Elfogadás? Szeretet?💚
.jpg)
