Az ÉN igazam!!!

Döbbenetes történetet hallottam.

Képzeljük el, hogy egy csapat férfi összejön, hogy kedvelt sportjuknak, a lábtenisznek hódoljanak. Kellemes szombat délután van, lelkesen, önfeledten játszanak. És egyszer csak megtörténik a baj! Összevitatkoznak azon, hogy a vonalon belül, vagy a vonalon kívül volt-e a labda.🙊 A vita elfajul, jön az anyázás, a *uzizás, végül a játékosok elkezdik gyepálni egymást. Olyannyira eldurvul a helyzet, hogy ki kell hívni a rendőrséget.😕

És ez az eset úgynevezett “értelmi”-ségiekkel történt.

Ha egy kicsit körülnézünk a mindennapjainkban, hány olyan feszült jelenetet látunk (netán szenvedünk el), amely abból fakad, hogy kinek van igaza? Miért olyan megveszekedettül fontos foggal-körömmel ragaszkodni az igazunkhoz, még veszekedések, vagy ne adj’ isten verekedés árán is? Tényleg annyira nehéz elengedni a dolgot, megállni egy pillanatra, és belátni, hogy valójában a másik embernek van igaza – az ő nézőpontjából…😏

Elméláztam a dolgon. Muszáj, hogy MINDIG igazunk legyen? Valóban megéri habzó szájjal, összeszorított foggal (és szívvel) kapaszkodni az “igazunkba”, és beleállni a konfliktusba, még azon az áron is, hogy így esetleg elvadítjuk magunktól a szeretteinket? Számítani fog egy hét, egy hónap vagy egy év múlva, hogy kinek volt igaza?

Morbid lesz a következő kép, de valamiért ez úszott be az elmémbe. Egy sírfelirat, rajta a következő sorral: “Márpedig NEKEM volt igazam!”

Egyébként, ha játszani akarunk a szavakkal, és ezzel a csodás, kódolt magyar nyelvvel, akkor vegyük el az i betűt az igazság szó elől…

És ha még egy kicsit játszani akarunk, akkor megpróbálhatjuk kitalálni, elképzelni, mi marad, ha elengedjük az igazunkat? Békesség? Elfogadás? Szeretet?💚