Írás, videózás, bakizás...

 

Közel két hónapja a Vakonlátó Alapítvány a Fehér Bot Világnapja alkalmából (október 15.) játékra invitálta az írói vénájukat megmutatni vágyókat.

Bőséges felsorolást kaptunk olyan szavakból, amelyekben a ‘vak’ szó szerepelt. A kihívás az volt, hogy ezek felhasználásával alkossunk valamit, kötetlen műfajban.

Számtalan vers és egyéb írás érkezett az Alapítványhoz, és meg kell mondjam, jobbnál-jobbak. Segítettem a felolvasásukban, és természetesen én is neveztem egy írással (Vaktában kitalált történet), melynek a felolvasott változatát itt tudod megnézni:

Vaktában kitalált történet 

Külön videóban egy kis bakiparádét is megtekinthetsz.

bakiparádé

(és az arckifejezésem az elrontott részeknél 😅)

Vaktában kitalált történet

 

Civakodás hangjára ébredtem. A nem éppen szalonképes szavak éles lövedékekként csapódtak körülöttem. Vaksötét volt a szobámban, hiszen télen még a nap sem hajlandó felkelni hét óra előtt.

A két civakodó szobatársaim személyében örvendeztetett meg kora reggel. Húszéves somogyi suttyó vagyok, a Pécsi Tudományegyetem lelkes diákja.

Szóval, az elvakult kijelentéseknek, amelyeket ez a két jómadár egymás fejéhez vágott, persze sértődés lett a vége. És csend. Áldásos csend! Azt hittem, aludhatok tovább. Ám a következő pillanatban egy vaku villant a képembe, majd harsány nevetés szaggatta dobhártyáimat. Ezek szerint az egész csak vaklárma volt.

– Haha, roppant viccesek vagytok, röhög a vakbelem – szólaltam meg rekedtes hangon.

– Tök mókás fejed van, amikor durcásan aludni próbálsz – hahotázott Tomi, tipikus röfögő hangján.

– Remek, most már ki kell mennem a klotyóra – zsörtölődtem tovább.

Két karomat mereven magam előtt tartva elóvakodtam az ajtóig, természetesen végig vakoskodva. Nagy nehezen kitapogattam a villanykapcsolót a falon, és felkattintottam. A hirtelen felvillanó erős neonfény teljesen elvakított. Szemeimet dörgölve mérgesen a szobatársaimra ripakodtam:

– Aztán mire visszajövök, a pofátokat csapjátok vigyázállásba! Világos?

– Mint a vakablak! – válaszolták szinte egyszerre.

 

Ez az elcseszett reggel megalapozta az egész napomat. Az anatómia óra kellős közepén irgalmatlan hasfájás vett erőt rajtam. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. És üvöltöttem is!

Vakbuzgó szobatársam, Tomi hívta a mentőket. Sőt, levakarhatatlannak bizonyult, ugyanis jött velem.

A sürgősségi hátsó bejáratánál parkolt le a mentőautó. Tomi bekísért, és ha nem görnyedtem volna hétrét a fájdalomtól, talán őszintén megcsodálom az épületen a díszvakolatot.

 

Kisvártatva orvos elé kerültem, aki alaposan megvizsgált, majd kijelentette: vakbélgyulladás, azonnal be kell feküdnöm vakbélműtétre. Hú, hát mit ne mondjak, az elkövetkező napokat nem éppen úgy éltem meg, mintha egy önfeledt vakáción vennék részt. Nem csak a fájdalomtól nem tudtam aludni, de még egy kutyával is meggyűlt a bajom. Igen, egy kutyával. Az a vakarcs pont az én földszinti szobám ablaka alatti sövényt választotta arra, hogy éjszakánként alatta húzza meg magát. Az ártatlanja azzal szórakozott, hogy minden percben vakkantott egyet-kettőt. A fene a bundáját!

No, de csak eljött a szabadulásom napja. Végül is a belem nem vakult meg, ha-ha. Oké, viccet félretéve, tiszta vakszerencse, hogy a legjobb orvoshoz kerültem. Nagyobb baj is történhetett volna.

 

Szóval, sikeresen kivakartam magam a kórházi környezetből, és indultam volna vissza a koleszba, amikor az út túloldalán megláttam egy fiatal, vak lányt. Bal kezében póráz, melynek végén vakvezető kutya, jobbjában szorosan markolta táskáját. Tanácstalanul álldogált kutyája mellett.

Odamentem hozzájuk, és akkor láttam, hogy az az ártatlan jószág egy vakondtúrást szimatol izgatottan, mellső mancsával kapargatva azt. Ekkor a vakondlyukból előbukkant egy vakond, és a kutya mancsába harapott. Szegény jószágon vakrémület lett úrrá. Fájdalmasan felvonyított, gazdája lábához hátrált, majd lehuppant a fenekére. A lány lehajolt hozzá, és megnyugtatóan simogatta hűséges társát. Az állat megrázta magát, vakarózott egyet, aztán megnyalta gazdája kezét.

– Jól van, Ficánka, nincs semmi baj.

Ekkor, hogy a lány ne ijedjen meg, visszafogott hangon megszólítottam, majd bemutatkoztam neki. Ő is megmondta a nevét: Ariel. Gyönyörű, akárcsak ő maga. Szépsége teljesen elvakított. Vakmerőségemben elvettem tőle a pórázt, megfogtam a kezét, és segítőkészen ezt mondtam:

– Gyere, segítek neked hazajutni.

Ő azonban ezt rossz néven vette.

– Hé, mit képzelsz? Vaktában szedsz fel vakokat az utcán? Különben meg honnan veszed, hogy hazafelé igyekszek?

Engem azonban egy vakolókanállal sem lehetett volna levakarni róla. Tapadtam rá, mint a vakolat. Én magam sem értem, mi ütött akkor belém.

Kitartásom nem hozta meg gyümölcsét, meglehetősen illetlen szavak hagyták el Ariel száját. Vaksága nem akadályozta meg abban, hogy megvédje magát: táskájából elővett egy éles borotvakést! Vaktában hadonászott vele maga előtt. Ekkor már kutyája is vette a bátorságot, hogy nekem támadjon. Pedig egyébként úgy tudtam, hogy egy golden retriever igen jámbor jószág. Aha! Kivéve, ha gazdája váratlanul kiadja a “Ficánka, szedd szét!” parancsot, amelyet a hű eb vakfegyelemmel teljesít.

Elérkezettnek láttam hát a pillanatot, hogy pánikszerűen elmeneküljek a harcos páros elől. Szerencsére ép bőrrel úsztam meg a vakvágányra futott találkozást.

 

Vissza akartam menni az egyetemre, ám amikor odaértem, láttam ám, hogy kordonnal körülkerítették az épületet. Kisebb tömeg állt előtte. Rögtön kiszúrtam Tomit, aki felvilágosított, hogy evakuálás miatt szerencsére megússzuk az anatómia témazárót. Valaki betelefonált, hogy bomba van az egyik előadó teremben. Rám villantotta vakítóan fehér mosolyát, miközben észrevettem, hogy idegesen babrálja fekete lávakő karkötőjét. 

Összevont szemöldökkel tettem fel a kérdést:

– Ugye neked még véletlenül sincs semmi közöd a dologhoz?

Erre ő csak legyintett.

– Ugyan, hát olyan vakmerőnek ismersz?

Bosszúsan körülnéztem, és megjegyeztem:

– Kár, hogy elmarad a dolgozat. Látástól vakulásig tanultam rá. Jobb lett volna ma túllenni rajta.

És mintha csak kérésem meghallgatásra talált volna, kiderült, hogy ez az egész vakriadó volt. A délutáni órákat megtartották. Sikeresen megírtam a tesztet.

 

Másnap hazautaztam a hétvégére szüleim házába. Ahogy átbuszoztam a környező falvakon, és közeledtem szülővárosom, Lengyeltóti felé, egyre könnyebb lett a szívem. Ismerős tavak suhantak el mellettem, a mezőkön lovak legelésztek. Kedvenc madaramat, a vakvarjút is megszemlélhettem, amit sokan úgy ismernek: bakcsó. Boldog gyermekkoromat idézték fel bennem, amikor oly sokszor figyeltem őket a bátyámmal, ahogy magányosan vadásztak halakra, békákra, és különböző vízirovarokra. Tesómmal a másik szórakozásunk az volt, hogy kovakővel a hosszan fennmaradó szikrákat csodáltuk a nyári éjszaka sötétjében.

Megérkeztem végre az otthonunkba. Az udvarra lépve láttam, hogy mostohaapám egy vakolatlan részen pepecsel a ház oldalában.

– Menj be nyugodtan, fiam, én még bevakolom ezt a kis maradékot itt.

Anya éppen ebédhez terített, a sógornőm, Júlia segített neki, a bátyám, Robi pedig a konyhaasztalnál ült. Rendőrként szolgált, egészen addig, amíg egy szerencsétlen kimenetelű lőgyakorlaton egy vaktöltény megvakította. Csak a vakvéletlennek köszönhető, hogy életben maradt. Sokáig depressziós volt, aztán egy barátja megismertette vele a vakírást. A bátyám hamar el is sajátította, ám nem látta értelmét a dolognak, megkezdődött a vakrepülése. Exrendőrként, vakon, pár nélkül teljesen elveszettnek érezte magát. Egészen addig, amíg megismerkedett a feleségével, aki töretlen humorával visszahozta bátyámat az életbe.

– Robi! Gyere már légyszíves, segíts ennek a vakos feleségednek!

Ezen a bátyám mindig jót nevet, hiszen Júlia születésétől fogva gyengénlátó. Életszeretete, humora azonban soha nem hagyja el. A pozitív dolgokkal kapcsolatban pedig vakhitű. Ugyanúgy hisz az ima erejében, mint a vonzás törvényében, vagy a hála mágneses csodájában, a jóság varázslatában. Hiába ugratta folyton az elején Robi azzal, hogy a spiritualitás a tudomány vakfoltja. Idővel rá is átragadt felesége hite, és miután valóban pozitívan állt a dolgokhoz, élete változni kezdett, ugyanúgy az anyagi javak terén, mint a kapcsolataiban. Még annak az embernek is meg tudott bocsátani, aki a vakságát okozta.

Végre mind asztalhoz ültünk, és mielőtt nekiláttunk volna az ebédnek, anya feltette a szokásos kérdést:

– Ma ki akarja felszelni a vakarót?

Nálunk családi hagyományként szombaton mindig készül cipó, maradék tésztából.

– Na, add csak ide azt a vakarcsot – szólalt meg bátyám, és vidáman nekiállt a megtisztelő feladatnak.

 

A nap végén tesómmal ketten elvonultunk a mi kis gyerekkori bunkerunkba, a vakszobába. Ez volt a hálófülkénk. Átkaroltam Robi vállát.

– Tudod, bratyó, még jó hogy nem látod, mennyire kicsi ez a szoba. Hát hogy fértünk el itt ketten? Valahányszor hazalátogatok, mindig mintha zsugorodna egy kicsit.

– Az emlékek teszik – szólal meg Robi. – Ahogy a rossz emlékek halványodnak és gyógyulnak a szívedben, úgy zsugorodik a szemedben ez a hely.

Igen. A rossz emlékek. Apánk részeg kiabálása, az ajtócsapkodás, tányértörés, verekedés hangjai. A bátyám azért lett rendőr, hogy megvédje az olyanokat, mint anya. Én pedig azért tanulok orvosnak, hogy ellássam az olyan sérüléseket, mint amilyenek anyán voltak.

Elszorul a torkom, de azért nagy nehezen sikerül kimondanom:

– A legszívesebben eltüntetném az egészet egy vakajtóval.

Robi kitapogatja a fejemet, megborzolja amúgy is mindig kócos hajamat, és biztatóan ennyit válaszol:

– Amint sikerül teljes szívedből megbocsátanod, már nem akarod befalazni ezt a szobát.

 

Vaktában kitalált történet

Malka Mai

Képzeld el, hogy egy hétéves kisgyerek vagy. Édesanyáddal és nővéreddel együtt menekülnöd kell az otthonotokból. Pakolni már nincs idő. Azt viszed, ami rajtad van.

Folyton csak mentek és mentek, addig, amíg lábadat sebesre töri a szandád. Aztán belázasodsz. Nem tudod folytatni az utat. Elszakadsz a családodtól. Magadra maradsz.

Kíméletlenül kínoz az éhség. Mindennap. Ha kapsz egy almát, sokáig kincsként őrzöd, dédelgeted, ám uralkodsz magadon. Még nem eszed meg. Későbbre tartogatod, amikor mindenestől elfogyasztod. Mindenestől. Mert a testednek minden csepp kalóriára szüksége van.

Ide-oda sodródsz. Idegen helyen kötsz ki, ahol senki nem törődik veled. Ártatlan kisgyerek vagy, mégis szembe kell nézned a háború nyers, embertelen, testet gyötrő és lélekölő borzalmaival. Az átélt traumák hatására soha nem leszel már az, aki régen voltál. Soha.

...
Ha körülnézünk, hogy manapság milyen bőséges és áldott körülmények között élhetünk, vajon eszünkbe jut hálát adni azért, amink van? Meg szoktuk köszönni a Gondviselésnek, hogy biztonságban, szabadon létezünk, mindennap jóllakhatunk, körülvesznek a szeretteink, az értéktárgyaink? Képesek vagyunk realizálni, mennyire szerencsések vagyunk?

Jó szívvel ajánlom a hétéves zsidó kislány, Malka Mai igaz történetét leíró könyvet. A Bodor Tibor hangoskönyvtárnak olvastam fel, ám néhány mondatot újra kellett kezdenem, mert bizony elcsuklott a hangom.

Ha szeretnél emlékeztetőt arra, hogy mennyire szerencsés és gazdag vagy, olvasd el ezt a könyvet!

Ne tovább!!

Eddig tartott. Eddig szaladhattam el a problémáim elől, önmagam elől.⁣

Az utóbbi időben bevett szokásommá vált, hogy amint rosszul éreztem magam lelkileg, futottam egyet. Vagy tekertem egy nagyot. Aztán történt egy kis baleset…⁣

Lépcsőfok egy szokatlan helyen, figyelmetlenség, rohanás a jövőbe, figyelmeztetés az Élettől. Nevezhetem akárminek. Lényeg, hogy megtörtént. És ezért hálás vagyok. Főleg pedig azért, hogy nem komolyabb taslit kaptam.⁣ 🙏

Nem, nem csupa öröm és ragyogás és önfeledt futkározás az életem. Én is össze tudok zuhanni. A padló is felettébb megszokott hely lett számomra az utóbbi hetekben. Igen sok időt töltöttem ott.⁣

Elvesztem. Elbizonytalanodtam. Mi az én Utam? Vajon az, amit “akarok”, összhangban áll azzal, amit az Élet szánt nekem? Hogyan tudnék szolgálni, értéket teremteni? Hol a helyem? Egyáltalán, mi az Életfeladatom?⁣

Ezek a kérdések pörögtek az elmémben, megállás nélkül. És én is pörögtem megállás nélkül. Mindennel foglalkoztam, kivéve azzal, hogy befelé figyeljek, és meghalljam a válaszokat. Mert a válaszok mindig bennünk vannak! Csak időnként meg kellene állni, és figyelni rájuk. Hát én most megálltam. És figyelek. 😇

Kicsit elmélkedtem erről a dologról. Ha kíváncsi vagy rá, itt tudod megnézni:

A balesetek értünk vannak

Triatlon növényi alapokon

 

Magam sem hittem volna, de megcsináltam! Oké, az egy dolog, hogy külön-külön edzettem már előtte, de egymás után rakni a 0,75 km úszást, a 20 km tekerést és 5 km futást, elég rendes kihívás volt.

Bevallom, az úszástól tartottam, mert már sok éve nem jártam úszómedencében. (Pedig a strand szó szerint a szomszédunkban van. 🙈) Viszont nem kapkodtam el a dolgot, beosztottam az erőmet, így végül sikerült teljesíteni a távot. Jó, hozzáteszem, békaúszást választottam, ami a tempóját tekintve is hasonlított a róla elnevezett jószágra… 😅

Külön hála illeti meg az úszómester hölgyet, aki szavakkal biztatott minket, amatőr indulókat, hogy tartsunk ki. 🙏

Megvolt tehát az első teljesítendő feladat, és én már előre örültem, hogy száraz ruhába bújhatok. Aha! A reggeli izgatott készülődésemben olyan ügyesen sikerült a kulacsomra csavarni a tetejét, hogy a belőle kiszivárgott víz totál eláztatta a táskámban lapuló edzőfelszerelésemet. 😂 No de nem agonizáltam sokat a tragédiámon. Egy elnagyolt törölközés után már ugrottam is a bicajos cuccba, majd nyeregbe pattantam. Isteni volt a reggeli kellemes napsütésben tekerni. Menet közben pedig többször is figyelmeztettem magam, hogy osszam be az erőmet, mert bizony várt még rám 5 km futás!

Bicajozás előtt, és a táv felénél is jócskán kortyoltam az előre elkészített, energiával teli turmixomból, szóval az energiapótlás rendben volt.

Elérkezett a harmadik feladat teljesítésének megkezdése is! Leraktam a bringámat a dokkban, és már indultam is. Igazán sokat segítettek az aszfaltra felrajzolt kis motivációk, külön hála értük a szervezőknek! 💗

Érdekes tapasztalás volt ennyi úszás és tekerés után futni. Azt hittem, bele kell majd sétálnom, de szerencsére elkaptam egy ritmust, és csak futottam, futottam. Közben pedig azért is hálás voltam, hogy van két lábam, egészséges vagyok, tehát futhatok. 😊

Az is sokat segített a kitartásban, hogy volt egy célom, miért is vállalkoztam erre a kihívásra. Nincs semmilyen sportmúltam. Nagyon sokáig gondjaim voltak a súlyommal. Amióta azonban áttértem a növényi alapú étrendre, az összes maradék felesleges kilómat leadtam, 100%-osan egészséges vagyok, az energiaszintem pedig az egekben! Mindez “csupán” attól, hogy többé nem juttatok a szervezetembe semmiféle állati terméket. Szóval, igen, az állatokért futottam. Azért, hogy elmondhassam, pusztán a növények erejével igenis jelentős változásokat lehet elérni. 💪

Amúgy röhej, de aznap reggel, amikor megcsináltam a triatlont, még mindig annyira telve voltam energiával, hogy az igen bőséges vacsi után el kellett mennem sétálni egy órát.

Jövőre szerintem ismét benevezem magam egy ilyen mókára.

a 106-oska 😄

csobbanás előtt

csak semmi kapkodás 😅

Megcsináltam!

regenerálódás

Minden relatív

Általában hogy telik egy munkanapod? Gyorsan elrepül, vagy folyton az órát lesed, mikor mehetsz végre haza? Szereted, amit csinálsz, vagy azon elmélkedsz, mi értelme az egésznek?

Legutóbb, amikor mancskarbantartáson jártam, ez is szóba került. A pedikűrösöm boldog mosollyal az arcán mesélte, milyen gyorsan elrepül a napja, hiszen szereti a szakmáját. És ez bizony látszott is rajta. 😊

Nem akarom megnevezni, melyikben, de az egyik helyi szupermarketben dolgozik egy pénztáros, akinél öröm fizetni! Mosolyog, figyelmes, a vásárló szemébe néz, és mindig van egy kedves szava. 😍 Ugyanakkor, ugyanezen a helyen egy olyan eladó is dolgozik, aki mufurc, kedvetlen, és látszik rajta, hogy a pokolba kívánja az összes vevőt. Pedig ugyanaz a munkakör! Szerintem utóbbi hölgynek lassabban és nehezebben telik a napja. 😐

Kétféle módon lehet javítani egy “nemszeretem” munkán. Vagy a hozzáállásod tudatos megváltoztatásával, vagy pedig egy drasztikusabb lépéssel: munkahelyváltással. Utóbbihoz nem kevés bátorság és elszántság kell, az tuti. Előbbi viszont már sokkal könnyebb feladat, hiszen csakis Te döntheted el, hogyan érzed magad az adott pillanatban. Nem a körülmények! Akkor is mosolyoghatsz, ha szakad az eső, és akkor is lehetsz durcás, amikor hétágra süt a nap. 🌞 Az érzéseidet senki más nem választhatja meg helyetted. Válaszd a derűt! Mert megéri, és mert megérdemled. 💓

Égi áldás!

Eláztam. Nem kicsit. 😄

Az úgy történt, hogy kedden elindultam bicajozni. Nem volt ugyan felhőmentes az ég, de a franc se gondolta, hogy a nyakamba fog szakadni. Tekerek-tekerek, egyszer csak elkezd esni. Jó. Nem telik el egy perc, már ömlik, szakad, záporozik rám az égi áldás! És képzeld, örültem neki! Arra gondoltam ugyanis, hogy most kívül-belül tisztulok. 🙏 Belegondoltam, mennyire szerencsés vagyok. Hiszen megvan a szabadságom. Ép és egészséges vagyok, tehát mozoghatok. Van biciklim. Van hová hazamennem, ahol ráadásul lezuhanyozhatok és tiszta, száraz ruhába bújhatok. Van mit ennem! Mindez átfutott az agyamon (miközben a szakadó esőben tapostam a pedált), és egyre szélesebb mosolyra húzódott a szám. 😃

A legnagyobb poén az egészben, hogy éppen aznap délután elmélkedtem azon, milyen jó lenne kimosnom az edzőcipőmet. Nos, ki lett mosva, méghozzá alaposan. 😅 Amikor pedig otthon felfordítottam az egyiket, hogy kiöntsem belőle a vizet (mondom én, hogy ömlött az eső!), akkor egy méretes smiley-t találtam a talpára ragadva. Hát mi ez, ha nem az Univerzum üzenete? 😇

Arra biztatlak, Te is lásd meg mindenben a jót! Gondold végig, mire emlékeztet az adott szituáció, amiért hálás lehetsz? Mert még ha az éppen megélt nehezebb pillanatodban nem is tudod, hogy miért jó az neked, hidd el, ezen a csodálatos Földön minden Érted van! 💝

U. i.: Azt ugye mondanom sem kell, hogy amint hazaértem, elállt az eső? 😂

 

Ingyenes tanácsadás

A legutóbbi, futással kapcsolatos bejegyzésemre Facebook üzenetben reagált egyik kedves ismerősöm. A posztban arról is írtam, hogy mit reggelizek (gyümölcs, müzli stb.). Szóval kaptam egy linket, amiben felsorolták, mi mindent “nem szabad” enni a reggeli órákban. Köztük bizonyos gyümölcsöket sem. Na, akkor erre most reagálok. 😅

Elfelejtettük, hogy mi magunk vagyunk a testünk táplálkozási szakértői. Nem kellene hagynunk, hogy egy random “tizeslistás” cikket összerakó idegen, vagy a reklámok, netán az élelmiszeripar, esetleg a szokásaink diktálják le, hogy mikor mit ehetünk! Miért nem figyelünk a testünk jelzéseire? Saját magunk is kitapasztalhatnánk, mi az, ami jólesik, a javunkra válik, és mi az, ami nem.

Én már hosszú ideje indítom a napomat többnyire gyümölcsökkel, és kijelenthetem, hogy soha nem voltam még ennyire rendben. Hozzáteszem, ez azóta van így, amióta áttértem a teljes értékű növényi étrendre. 😇

Egy másik kedves ismerősömtől ugyancsak kaptam jó tanácsot a táplálkozásommal kapcsolatban. Egyébként ezekért valójában hálás vagyok, mert látszik, hogy törődnek velem.

Szóval az volt az intés, hogy kerüljem a fehérjeporokat. Én erre csak azt mondom, hogy valóban nem lenne szükségem rájuk, hiszen az étrendemnek köszönhetően minden szükséges makro- és tápanyagot megkap a szervezetem a tökéletes működéséhez. Néhanapján mégis fogyasztok növényi fehérjeport, mert szeretem az ízét, és jólesik. Úgy gondolom, ez még belefér az egészséges táplálkozásba. Ugyanez már egyáltalán nem jelenthető ki az állati termékekről, amelyek folyamatos gyulladásban tartják a szervezetet. Csak szét kell nézni, hány elhízott/túlsúlyos ember (sajnos egyre több gyerek is) van körülöttünk, és hányan szednek közülük marékszámra gyógyszereket!

Ugyanúgy a mozgás terén is nyugodtan hallgathatunk a testünk jelzéseire. Nekem például bejött az éhgyomorra történő futás. (A súlyzós edzés üres hassal már nem.) Futás közben is figyelek a belső hangomra. Van, hogy betervezek ötven percet, de érzem, hogy aznap elég lesz negyven is. Máskor viszont annyira belejövök, hogy hatvan percet futok egyhuzamban, mégis jól bírom, és jólesik. 😊

Ha tehát én is adhatok egy megszívlelendő tanácsot, akkor annyit mondanék csupán: figyelj befelé! 💓

Vitamin

Tél volt. Metszően hideg szél fújt a kisváros házfalai között. Az égen gyülekező szürke, nagyhasú felhők fehér hópelyhek születését ígérték.

 

Ivett szokás szerint késésben volt. Mindössze vitaminért ugrott be munka előtt a patikába. Az influenzaszezon kellős közepén halvány reménye sem lehetett, hogy hamar sorra kerül.

Fiatal volt, egészségesen étkezett, sokat sportolt. Nem neki kellett a vitamin, hanem idős, beteges szüleinek.

Belépett. Az átható gyógyszerszagtól elfintorodott, az odabent uralkodó meleg azonban jólesően ölelte körül átfázott testét. Szeretett csinosan öltözni, ezért még a leghidegebb időkben is csípőnadrágot vett fel, olyan kabátkával, ami nem védte a derekát. Sapkát és sálat pedig esze ágában sem volt viselni!

Szerencséje volt. Csupán egy idős néni állt előtte. Éppen fizetett. Várakozás közben a lány alaposan megnézte magának. Bár kabátján látszott, hogy kissé viseltes, mégis igényes, ápolt benyomást keltett. Bordó kalap volt a fején, amelyet színes, nemezelt gyapjúból készített virágok díszítettek. Ivett elmosolyodott. A néni a nagymamáját juttatta eszébe.

Az idős hölgy egy kisebb szatyor gyógyszerért cserébe egy nagyobb összeget hagyott a gyógyszertárban. Nem igazán akart panaszkodni a patikus hölgynek, mégis megjegyezte, mennyire nehezen jönnek ki beteg férjével a nyugdíjukból, és hogy egy ledolgozott élet jutalma szigorú beosztás szerint élni, valamint nap mint nap a forintokat rakosgatni aszerint, mi az, ami elengedhetetlen, mi az, ami fontos, és mi minden az, amit már nem engedhetnek meg maguknak. A néni multivitamint szeretett volna venni. Ez pedig a legutóbbi kategóriába tartozott. Így csak lemondóan sóhajtott, miközben eltette hatalmas, kissé kopottas kézitáskájába a gyógyszereket, majd elköszönt a patikustól, és elindult kifelé.

Ivett megsajnálta szegény nyugdíjas asszonyt. Mialatt várakozott, feltámadt benne az elhatározás, hogy megszólítja. Fejben el is játszotta a jelenetet. Még a párbeszédeket is kigondolta.

– Elnézést kérek! Meg tetszik engedni, hogy vegyek a néninek egy doboz vitamint?

Az idős hölgy csak nézett rá elkerekedett szemekkel, ezért Ivett gyorsan hozzátette:

– Igazán szívesen megtenném, csak tessék megmondani, mit szeretne, és én boldogan kifizetem.

Ivett már-már attól félt, hogy megsértette a néni önérzetét, ezért visszautasítja a felajánlott segítséget, ám a meglepett hölgy a következő pillanatban örömkönnyekben tört ki, és hálásan megölelte jótevőjét. Kis híján Ivett is elpityeredett.

A néni elengedte Ivettet, két kezébe fogta a lány gondosan manikűrözött kezeit, a szemébe nézett, és végre megszólalt:

– Ki vagy te? Valami angyal, ugye? Téged az ég küldött!

– Akkor megvehetem a vitamint? – kérdezte Ivett reménykedve.

Az idős hölgy visszalépett a pénztárhoz, és kikérte a patikustól a multivitamint. Három havi adagot. Máris boldogan számolgatta, hogy ha a férje és ő is mindennap szedi, akkor is kitart ennek a csúnya vírusos időszaknak a végéig.

Ivett hálás volt, amiért hozzájárulhatott két idős ember immunrendszerének megerősítéséhez. És azért is hálás volt, amiért megengedhette magának, hogy valami jót cselekedjen. Hiszen miért ne adakozna önzetlenül? Még akkor is, ha tudja, hogy viszonzásképp legfeljebb egy mosolyt és néhány örömkönnyet kap? Miért is ne?

A patikus megjegyezte: ilyet sem látott még, amióta ott dolgozik. Pályafutása alatt nem volt még olyan ember, aki meg merte volna szólítani a másikat, hogy tud-e valamiben segíteni. 

 

Közben a néni eltette táskájába a megvásárolt gyógyszereket, elköszönt a patikustól, és elindult kifelé. Ivett némán, lehajtott fejjel a pulthoz lépett, és kikérte, amiért bement munka előtt: a vitaminokat idős szüleinek.

Fák Lelke

Hallottad már beszélni a fákat?

Csendben állnak, az ég felé nyúlva.

Isten figyel minden egyes ágat,

Lombjuk közt kismadarak bújnak.

Erdőn, ha jársz, tested felfrissülhet,

Tüdőd kitágul, szíved örömmel teli.

Tűző naptól menedékre lelhetsz,

Lelked a nyugalmat itt biztos megleli.

Figyelj jól, a fák hozzád is szólnak.

Elsuttogják, mit kérnek tőled.

Légy tudatos, gyere vissza holnap,

Vigyázz rájuk, és öleld át őket!

 

A vershez tartozó fotók itt tekinthetőek meg:

Instagram

Ítélet

Újra és újra ugyanaz a kérdés kattog az agyamban. “Hogy történhetett ez meg velem?”

Kedvenc belvárosi kávézóm teraszán kortyolgatom mandulatejes-fahéjas kávémat. A barátnőmet várom, akivel itt ismerkedtem meg, Londonban, miután öt éve kiköltöztem Magyarországról.

Észreveszem, hogy a szomszéd asztalnál ülő srác rajtam felejtette a szemét. Ezen nem lepődök meg. Mindig is feltűnő jelenség voltam, ám igazából nem törődtem a szépségemmel. Gyakran hallottam, főleg pasiktól, hogy hosszú, szőke hajam micsoda izgalmas kontrasztot alkot kreolbőrű arcommal. Efféle költői túlzásokkal próbáltak levenni a lábamról. Égszínkék szemeimbe sajnos elég sokan belebolondultak, fitos orrom, dús ajkaim pedig mágnesként vonzották a férfiak tekintetét.

Halványan rámosolygok, majd előveszem a telefonomat, és úgy teszek, mint aki nagyon belemerül a tanulmányozásába. Nem akarom biztatni az idegent. Nagyon jól megvagyok a férjemmel. És az újdonsült szeretőmmel.

Igazából harmonikus, boldog házasságban élek. Talán csak egyetlen téma van, amivel nem igazán fordulhatok a páromhoz, ez pedig a spiritualitás. Hosszú évekkel ezelőtt kezdtem el a belső munkát, és az önfejlesztés valóban segített rajtam. Megtanultam, hogyan legyek türelmesebb. Sikerült elengednem dolgokat. Régen nagy gyűjtögető voltam. Mostanra letisztult az életem, kevesebb tárgy vesz körül. Olyanok, amelyek jó érzéssel töltenek el. Az önbizalmam is sokat fejlődött. Most már elhiszem, hogy bármire képes vagyok. És ami a legfontosabb, hogy végre megértettem egy nagyon lényeges dolgot. Én alakítom a saját valóságomat! Minden pillanatban én döntöm el, hogyan érzem magam, és ez hatással van a jövőm alakulására. Tudatosabb lettem.

A férjem viszont inkább a racionalitás talaján álldogál. Nem érez indíttatást, hogy elinduljon a fejlődés útján. És azt sem érti, hogy ennyire beszippantott a spirituális világ.

 

Minden akkor kezdődött, amikor beiratkoztam egy főzőkurzusra. A férjemnek akartam kedveskedni azzal, hogy végre megtanulok pár fogást elkészíteni, így nem félkész ételeken és éttermi koszton kellene élnünk.

Az első alkalommal, amikor benyitottam a tanterem ajtaján, ott volt Ő. Milyen érdekes! Egy egyszerű, fehér ajtót kellett csak belöknöm magam előtt, ám ami a túloldalán volt, az örökre megváltoztatta az életemet.

Vincentet megpillantva egy másodpercre elakadt a lélegzetem, ami pedig nem jellemző rám. Ahogy megláttam fakanállal a kezében, hirtelen valahogy mindenről megfeledkeztem. Na igen, még arról is, hogy férjnél vagyok.

Merengésemből a telefon pittyegése riaszt fel. Észre sem vettem, hogy végig a kezemben tartottam.

Eszti írt, hogy kicsit késni fog. Ja, ez gyakran előfordul vele. De legalább szól.

Rendelek magamnak egy málnás muffint, elkezdem csipegetni, és újra a múltba révedek.

Azon az estén én is késtem a tanfolyamról, így már csak egyetlen szabad munkaasztal maradt. Természetesen Vincent mellett.

A bemutatkozás után könnyed beszélgetésbe kezdtünk, miközben az oktató utasításait próbáltuk követni. A teremben sülő hagyma és fokhagyma ínycsiklandó illata szállt, a zenei hátteret pedig a készülő ételek alatt sercegő zsiradék adta. Azon kaptam magam, hogy önfeledten kacagok. Vincent egy igazi bohóc volt. Egy szívdöglesztően jóképű bohóc. Magas, széles vállú, barna, lazán kócos hajjal, és azok az igéző zöld szemek...

Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is lehetne köztünk. Hiszen boldog házasságban élek, mindent meg tudok beszélni a férjemmel. Jó, a spiritualitás témakörét elkerüljük, pedig fontos része az életemnek. De ezenkívül tényleg mindenben egyetértünk. Különben világéletemben elítéltem azokat, akik félrelépnek. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy egy felnőtt ember megcsalja a párját, átverje a másikat, eljátssza a bizalmát. Hiszen a hűség döntés kérdése, nem?

Kényszeredetten elmosolyodok. Eszembe jutott ugyanis egy régi ismerősöm, akivel tíz évvel ezelőtt volt egy rövid, laza kapcsolatom. A fickó körülbelül két éve bukkant fel ismét az életemben. Ő még mindig Magyarországon él, bár a munkája miatt évente egyszer-kétszer át szokott repülni Londonba. Egy ideig elég sűrűn váltottunk üzeneteket messengeren. Sokat mesélt a nőjéről, akivel eléggé a végét járja a kapcsolata… Mindent megtett azért, hogy újra ágyba vigyen. Bókolt, elmesélte erotikus fantáziáit velem kapcsolatban, képeket küldözgetett a kigyúrt, meztelen felsőtestéről. Tudja nagyon jól, hogy gyengéim a széles vállak. Bevallom, van bennem némi kacérság, és a hiúságomnak is jólesett a kitüntetett figyelem. Két alkalommal is lett volna lehetőségem, hogy eltöltsek vele egy-két pásztorórát, ám egyszerűen nem vitt rá a lélek. Nem tudtam volna megtenni.

A mostani helyzet azonban teljesen más. Azon az estén valami elkezdődött köztem és Vincent között. Valami megmagyarázhatatlan, és elkerülhetetlen.

Onnantól kezdve rengeteget chateltünk. Eleinte általános dolgokról. Megbeszéltük a könyvélményeinket, mi történt velünk aznap, ilyenek. Képeket is küldözgettünk egymásnak. Semmi pikánsat! Ártatlan kajás képeket.

Nagyon bejött, hogy érti, miről beszélek. És nem csak azért, mert mindketten az angol nyelvet használjuk. Pontosan át tudja érezni, hogy valójában mit akarok kifejezni; mi van a lelkemben. Hiszen ő is pontosan azon a belső fejlődési úton megy keresztül, mint én. És mindig figyelmesen hallgat, bármiről is beszélek. Egyenesen a szemembe néz, én pedig tudom, hogy tényleg őszintén érdekli, amit mondok.

Határozottan azt érzem, hogy az Univerzum a megfelelő időben egyszerűen az életembe helyezte Vincentet. Mint egy szereplőt életem színjátékában, odatették nekem abba a terembe.

Igazából akkor vesztem el, amikor a tanfolyamon harmadik alkalommal főzőcskéztünk együtt, és ő “véletlenül” hozzáért a kezemhez, majd ártatlanul megjegyezte:

- Olyan édes vagy!

Onnantól kezdve napi szinten kedveskedett nekem valami szívet melengető, aprócska megjegyzéssel.

 

Alig egy hónap telt el a megismerkedésünk óta. Tél vége volt, még mindig hamar sötétedett. Megbeszéltük, hogy délután sétálunk egyet a közeli parkban.

Önfeledten beszélgettünk, élveztük a természet tisztaságát, frissességét. A parkban hatalmas, százéves fák voltak. Mintha csak egy erdőbe keveredtünk volna.

Vincent előrukkolt egy bohókás ötlettel. Egy játékot akart játszani. Megálltunk egymással szemben. Olyan közelről kellett egymás szemébe nézni, amíg úgy tűnt, hogy a szempár egybeolvad.

- Nahát, küklopsz lettél! – kacagtam fel.

Hosszan felsóhajtott. Átölelt, és megpuszilta a homlokomat. Majd az orromat. Aztán az arcomat. Nem ellenkeztem. Szánk kisvártatva egymásra talált. Gyengéd, félénk csókokat váltottunk. Vincent szorosabban ölelt. Eltűnt minden gond, kitisztult minden gondolat. Csak ízlelgettük, csókoltuk egymást odaadóan, egyre bátrabban.

Arra eszméltem, hogy ránk sötétedett. Vajon mennyi ideje állhattunk ott összeölelkezve, megfeledkezve a világról?

Kézenfogva indultunk el a park bejárata felé. Egy darabig nem szólaltunk meg. Olyan természetes volt minden.

Hirtelen megtorpantam. Szembefordultam Vincenttel, mélyen a szemébe néztem, és mindkét kezemet határozottan a mellkasára tettem.

- Ajaj, most mondani fogsz valamit – nyögött fel ijedten.

- Férjnél vagyok! – szakadt ki belőlem.

Ezt Vincent persze már az elején tudta. És nem is akart beleavatkozni a házasságunkba. De amikor két olyan lélek egymásra talál, akik évek óta bolyonganak ezen a Földön, a másikat keresve…

- Akkor ennyi volt, fejezzük be? Ne is találkozzunk többet?

- Én… nem… ezt mondtam – válaszoltam lassan, ám határozottan. Szívem mélyén éreztem, hogy bármi is vár rám, azt nekem most meg kell tapasztalnom. Át kell élnem, milyen érzés, ha...

Kezemet a kezébe fontam, és újra elindultunk. A fekete égen fényesen ragyogó csillagok jelezték, hogy ennek a napnak vége van.

Eljött a búcsú ideje. El kellett érnem az utolsó metrót, amivel még idejében hazaérhetek. Haza, a férjemhez. Biztosan tudtam, hogy egy szót sem fogok szólni arról, mi zajlik bennem, és egyáltalán, hogy egy másik férfi karjaiban kötöttem ki.

- Tudod, mit éreztem, amikor ott álltunk a fák között összesimulva? – kérdeztem Vincenttől.

- Na mit?

Rám tekintett, és kézfejével finoman megcirógatta az arcomat.

Egymásra mosolyogtunk.

- Tisztán éreztem a szívemben, hogy a lelkeink örülnek, mert végre megtaláltuk egymást.

- Ez nagyon édes! – lelkendezett. Egy gyors csókot lehelt a számra, és a fülembe súgta. – És te is édes vagy.

Csak álltunk egymással szemben, majd szorosan átölelt. Úgy, hogy a szívünk is összeért. Nem kellettek szavak. Mindent értettünk.

Ahogy kifelé sétáltunk a parkból, a békés természetből, vissza a rohanó, zajos, ember uralta világba, éreztem, hogy új fejezet nyílt az életemben.

Hat éve kezdtem el az önfejlesztést, épp harminc évesen. Rengeteget változtam azóta. Türelmesebb lettem, tudatosabb döntéseket hozok a mindennapjaimban, elfogadóbbá váltam embertársaimmal. És sokat tanultam. Megtanultam például, hogy az életben nincs jó vagy rossz. Tapasztalás van. Leckék, amelyekből tanulunk, amik által fejlődünk.

Miután megismertem Vincentet, valahol olvastam egy mondatot, ami nagyon megragadt bennem. Most értettem meg igazán az értelmét. “Mindenkinek meg kell élnie azt a szituációt, amit megítélt.”

Világéletemben elítéltem a csalókat. És lám, most én is hűtlenné váltam.

Senkinek nem beszélhetek arról, mi zajlik most az életemben, a lelkemben. Ezt magamban kell rendeznem. Férjes asszony vagyok, egy hét évvel fiatalabb szeretővel, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezért engem is mindenki elítélne, természetesen.

 

Végre befutott Eszti. Időközben a szomszéd asztalnál ülő srác eltűnt. Velem ott maradt a vívódás. Mennyivel könnyebb lenne a lelkem, ha kibeszélhetném magamból ezt az egészet. Annyira megkönnyebbülnék egy vallomástól! Az elmúlt évek alatt a barátnőmmel igazán szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Neki bármit elmondhatok. Bízhatok benne.

Eszti lehuppant a velem szemben lévő székre. Kifújta magát, majd megszólalt:

- Hú, csajszi, te csak úgy ragyogsz! Na, mesélj, mi van veled?

Egy pillanat lenne az egész. Csak ki kellene mondanom, hogy megismerkedtem valakivel.

Esztire mosolygok, és mesélni kezdek. Az új munkámról.

 

Iszkiri!

Újra rákaptam a futás édes ízére. A házunktól négy perc sétára van egy kis liget, ahol olyan öröm futni, hogy az szavakkal nehezen kifejezhető. 😊

Több mint tíz éve, amikor még Nyíregyházán éltem, egy időben rendszeresen futottam a Sóstói erdőben. A nulláról kezdve először felváltva sétáltam és futottam egy-egy percet, majd végig bírtam galoppolni egy egész zeneszámot, majd tíz percet, végül pedig egy-másfél órát is simán lefutottam, eléggé lendületes tempóban.

Most is ugyanígy járok el. Fokozatosan szoktatom magam az egyre tovább tartó futáshoz. Kora reggel, éhgyomorra szoktam végezni ezt az áldott jó sportot. Nekem tökéletesen bevált. Most még csak fél órákat kocogok, de szerintem rövidesen megemelem ezt az időt. Meg persze az intenzitást is. Egyelőre csak az utolsó percekben húzok bele jobban. Ekkor kiválasztom a lejátszási listámból a “legkedvencebb” számomat, és minden gondomat és gondolatomat elhagyva (majdnem a hajamat is…😅) úgy vágtázok, mint a szélvész.

Lassan három éve már, hogy teljes értékű növényi étrendre váltottam, ám még mindig meglepődök, hogy mennyire tele vagyok energiával, mozgásvággyal! És hogy milyen üzemanyaggal tankolom fel a szervezetemet? Reggelire általában gyümölcsöt, vagy növényi tejet és müzlit fogyasztok. A nap további részére is van példám. Ha kíváncsi vagy rá, kattints az alábbi linkre:

Mivel táp-lálom a testem?

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos az edzés előtti bemelegítés, és az edzés utáni nyújtás! Utóbbi élvezetes művelésére mutatok is egy példát. 

Nyújtás

Amiből sohasem elég

“Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki. De akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”

Első olvasásra ez talán igazságtalannak tűnik. De mit szólsz ahhoz, ha fogok egy bizonyos szót, és kiegészítem vele a fenti mondatot?

“Akinek van hálája, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki. De akinek nincs hálája, attól még azt is elveszik, amije van.”

Mennyivel másabb így! 😄

Egy régebbi bejegyzésemben már írtam arról, hogyan is változtatta meg az életemet ez az egyszerű szó.

A hálás szív mágnese a csodáknak

Azóta is gyakorlom a hálát, napi szinten. 🙏

Igazán nem megerőltető dolog, mindössze egy kis tudatosságot igényel. Az viszont tuti, hogy elképesztő változásokat hoz az ember életébe! 💖

Már az is jelentősen befolyásolja az életedet, hogy mit gondolsz, és mi minden hagyja el a szádat. De mondok egy még jobbat: ha leírod a céljaidat és a vágyaidat, megsokszorozod a teremtő hatást!

Érdekes volt visszanéznem a célfüzetemet. Azok a dolgok, amelyeket hónapokkal ezelőtt vetettem papírra (és talán már el is felejtettem), sorra mind megvalósultak. Érdemes hát keríteni egy füzetet (bármilyen megteszi), naponta egyszer leülni néhány percre, és leírni, mi mindenért vagy hálás, és mit szeretnél elérni. 📝

Fontos, hogy jövőbeli vágyainkat jelen időben fogalmazzuk meg, és mondjunk érte köszönetet, mintha már meg is kaptuk volna. És közben érezzük át az örömöt és a hálát, amennyire csak tudjuk! Ez garantáltan beindítja az áramlást.

Arra azonban figyelj, hogy mindig pontosan fogalmazz! Ha pl. ezt írod le: “köszönöm, hogy a házunkat sikerült jó áron eladnunk”, nagyon nem mindegy, hogy az neked volt jó ár, vagy a vevőnek. 😅 Vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod!

Éppen ma reggel néztem meg ezzel a témával kapcsolatban Halász Alexandra egyik YouTube videóját. Szívből tudom ajánlani Neked is, mert amellett, hogy vicces példákat hoz a “kérj és megadatik” működésére, elképesztően értékes gondolatokat oszt meg velünk!

Megálmodás, megtervezés, megteremtés

Na, mit mondasz? Keresel magadnak egy füzetet? 😉

Bizalom

 

Van egy igazi öntörvényű, mufurc cicánk, Tornádó Uraság. 😼😅

Olyan öt-hat éves lehetett, amikor befogadtuk. Sógornőm udvarán csöveskedett szegénykém, mi pedig elkaptuk, beleraktuk egy kosárba, és hazavittük. Nem nagyon ellenkezett. Biztosan érezte, hogy jó helye lesz nálunk. 😊💗

Tornádó az a fajta macska, aki hagyja ugyan, hogy simogassák (bár azt sem mindenkinek), de magától soha nem telepedne az ember ölébe. Az ám méltóságon aluli volna! Éppen ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor a következő eset történt.

Egyik este éppen meditáltam. Ez akkoriban volt, amikor elvittük a kandúrunkat cicakozmetikushoz, hogy rendbe szedjék a bundáját. Le is csupaszították rendesen, ezért néhány hétig velünk lakott a házban, meg ne fázzon pucéron odakint. 🙀😅😂

Szóval este van, a kandallóban ropog a tűz, Tornádó az ágyon a kockás plédjén, én pedig a fotelben felpolcolt lábakkal meditálok. A cicusom valószínűleg rosszat álmodott, mert hirtelen felriadt, cserregő hangot adott ki, lehuppant a padlóra, odaszaladt hozzám, és felkapaszkodott az ölembe. Nálam keresett menedéket. Édes kis bogaram! 😊 Miután megnyugodott, még meg is dagasztotta a karomat. Aztán kisvártatva visszaheveredett a plédjére.

Máskor is tapasztaltam, hogy szívesen jön az ölembe. De csak amikor meditáltam. A TM, azaz a transzcendentális meditáció technikáját tanultam meg, még decemberben. Valami csodálatos, hogy mennyi pozitív hatása van rövid és hosszú távon egyaránt. Nem csoda, hogy amikor beindulnak a jó energiák, a cicám is a részese akar lenni.

Azt hiszem, még nem írtam arról, milyen is ez a meditáció, és mi mindent tapasztaltam az elmúlt öt hónap rendszeres gyakorlása során.

Mi is az a TM?

Kedves tanárom, dr. Pál Dániel szavait idézem: “A Transzcendentális Meditáció gyakorlásával megélhetjük, hogy meditálni valóban könnyű és örömteli. A TM egyik legfontosabb sajátsága, hogy nincsen benne semmi erőfeszítés. Nem koncentrálunk, nem kontrolláljuk az elmét. Elménk egy rendkívül nyugodt és csendes állapotba kerül, és ezt teljesen természetes módon teszi. Amikor elsajátítjuk a technikát, azt tanuljuk meg, hogy miként fordítsuk a figyelmünket befelé, és miként tegyük lehetővé, hogy az elme teljesen erőfeszítés nélkül csak vonzódjon befelé, a tudat legmélyebb tartományai, a gondolat forrása felé, ahol határtalan csendet, örömet és beteljesedést lel.”

Érdemes ellátogatni dr. Pál Dániel YouTube csatornájára, ahol videókból is sokat megtudhatunk erről a technikáról.

YouTube

És hogy mit adott nekem a TM? Lelki békét. Hatékonyabb stresszkezelést a mindennapi életben. Kiegyensúlyozottságot. Elfogadást. Megnövekedett teremtő erőt. Felerősödött intuíciót. Testi-lelki egészségem fokozódását. Megnövekedett koncentrációs képességet. Könnyebb feltöltődést, több pozitív energiát. És egy új, csodálatos közösséget. 😊💕🙏

Életem legjobb befektetése volt önmagamba. Jó szívvel tudom ajánlani Neked is.