Ítélet

Újra és újra ugyanaz a kérdés kattog az agyamban. “Hogy történhetett ez meg velem?”

Kedvenc belvárosi kávézóm teraszán kortyolgatom mandulatejes-fahéjas kávémat. A barátnőmet várom, akivel itt ismerkedtem meg, Londonban, miután öt éve kiköltöztem Magyarországról.

Észreveszem, hogy a szomszéd asztalnál ülő srác rajtam felejtette a szemét. Ezen nem lepődök meg. Mindig is feltűnő jelenség voltam, ám igazából nem törődtem a szépségemmel. Gyakran hallottam, főleg pasiktól, hogy hosszú, szőke hajam micsoda izgalmas kontrasztot alkot kreolbőrű arcommal. Efféle költői túlzásokkal próbáltak levenni a lábamról. Égszínkék szemeimbe sajnos elég sokan belebolondultak, fitos orrom, dús ajkaim pedig mágnesként vonzották a férfiak tekintetét.

Halványan rámosolygok, majd előveszem a telefonomat, és úgy teszek, mint aki nagyon belemerül a tanulmányozásába. Nem akarom biztatni az idegent. Nagyon jól megvagyok a férjemmel. És az újdonsült szeretőmmel.

Igazából harmonikus, boldog házasságban élek. Talán csak egyetlen téma van, amivel nem igazán fordulhatok a páromhoz, ez pedig a spiritualitás. Hosszú évekkel ezelőtt kezdtem el a belső munkát, és az önfejlesztés valóban segített rajtam. Megtanultam, hogyan legyek türelmesebb. Sikerült elengednem dolgokat. Régen nagy gyűjtögető voltam. Mostanra letisztult az életem, kevesebb tárgy vesz körül. Olyanok, amelyek jó érzéssel töltenek el. Az önbizalmam is sokat fejlődött. Most már elhiszem, hogy bármire képes vagyok. És ami a legfontosabb, hogy végre megértettem egy nagyon lényeges dolgot. Én alakítom a saját valóságomat! Minden pillanatban én döntöm el, hogyan érzem magam, és ez hatással van a jövőm alakulására. Tudatosabb lettem.

A férjem viszont inkább a racionalitás talaján álldogál. Nem érez indíttatást, hogy elinduljon a fejlődés útján. És azt sem érti, hogy ennyire beszippantott a spirituális világ.

 

Minden akkor kezdődött, amikor beiratkoztam egy főzőkurzusra. A férjemnek akartam kedveskedni azzal, hogy végre megtanulok pár fogást elkészíteni, így nem félkész ételeken és éttermi koszton kellene élnünk.

Az első alkalommal, amikor benyitottam a tanterem ajtaján, ott volt Ő. Milyen érdekes! Egy egyszerű, fehér ajtót kellett csak belöknöm magam előtt, ám ami a túloldalán volt, az örökre megváltoztatta az életemet.

Vincentet megpillantva egy másodpercre elakadt a lélegzetem, ami pedig nem jellemző rám. Ahogy megláttam fakanállal a kezében, hirtelen valahogy mindenről megfeledkeztem. Na igen, még arról is, hogy férjnél vagyok.

Merengésemből a telefon pittyegése riaszt fel. Észre sem vettem, hogy végig a kezemben tartottam.

Eszti írt, hogy kicsit késni fog. Ja, ez gyakran előfordul vele. De legalább szól.

Rendelek magamnak egy málnás muffint, elkezdem csipegetni, és újra a múltba révedek.

Azon az estén én is késtem a tanfolyamról, így már csak egyetlen szabad munkaasztal maradt. Természetesen Vincent mellett.

A bemutatkozás után könnyed beszélgetésbe kezdtünk, miközben az oktató utasításait próbáltuk követni. A teremben sülő hagyma és fokhagyma ínycsiklandó illata szállt, a zenei hátteret pedig a készülő ételek alatt sercegő zsiradék adta. Azon kaptam magam, hogy önfeledten kacagok. Vincent egy igazi bohóc volt. Egy szívdöglesztően jóképű bohóc. Magas, széles vállú, barna, lazán kócos hajjal, és azok az igéző zöld szemek...

Az viszont meg sem fordult a fejemben, hogy bármi is lehetne köztünk. Hiszen boldog házasságban élek, mindent meg tudok beszélni a férjemmel. Jó, a spiritualitás témakörét elkerüljük, pedig fontos része az életemnek. De ezenkívül tényleg mindenben egyetértünk. Különben világéletemben elítéltem azokat, akik félrelépnek. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, hogy egy felnőtt ember megcsalja a párját, átverje a másikat, eljátssza a bizalmát. Hiszen a hűség döntés kérdése, nem?

Kényszeredetten elmosolyodok. Eszembe jutott ugyanis egy régi ismerősöm, akivel tíz évvel ezelőtt volt egy rövid, laza kapcsolatom. A fickó körülbelül két éve bukkant fel ismét az életemben. Ő még mindig Magyarországon él, bár a munkája miatt évente egyszer-kétszer át szokott repülni Londonba. Egy ideig elég sűrűn váltottunk üzeneteket messengeren. Sokat mesélt a nőjéről, akivel eléggé a végét járja a kapcsolata… Mindent megtett azért, hogy újra ágyba vigyen. Bókolt, elmesélte erotikus fantáziáit velem kapcsolatban, képeket küldözgetett a kigyúrt, meztelen felsőtestéről. Tudja nagyon jól, hogy gyengéim a széles vállak. Bevallom, van bennem némi kacérság, és a hiúságomnak is jólesett a kitüntetett figyelem. Két alkalommal is lett volna lehetőségem, hogy eltöltsek vele egy-két pásztorórát, ám egyszerűen nem vitt rá a lélek. Nem tudtam volna megtenni.

A mostani helyzet azonban teljesen más. Azon az estén valami elkezdődött köztem és Vincent között. Valami megmagyarázhatatlan, és elkerülhetetlen.

Onnantól kezdve rengeteget chateltünk. Eleinte általános dolgokról. Megbeszéltük a könyvélményeinket, mi történt velünk aznap, ilyenek. Képeket is küldözgettünk egymásnak. Semmi pikánsat! Ártatlan kajás képeket.

Nagyon bejött, hogy érti, miről beszélek. És nem csak azért, mert mindketten az angol nyelvet használjuk. Pontosan át tudja érezni, hogy valójában mit akarok kifejezni; mi van a lelkemben. Hiszen ő is pontosan azon a belső fejlődési úton megy keresztül, mint én. És mindig figyelmesen hallgat, bármiről is beszélek. Egyenesen a szemembe néz, én pedig tudom, hogy tényleg őszintén érdekli, amit mondok.

Határozottan azt érzem, hogy az Univerzum a megfelelő időben egyszerűen az életembe helyezte Vincentet. Mint egy szereplőt életem színjátékában, odatették nekem abba a terembe.

Igazából akkor vesztem el, amikor a tanfolyamon harmadik alkalommal főzőcskéztünk együtt, és ő “véletlenül” hozzáért a kezemhez, majd ártatlanul megjegyezte:

- Olyan édes vagy!

Onnantól kezdve napi szinten kedveskedett nekem valami szívet melengető, aprócska megjegyzéssel.

 

Alig egy hónap telt el a megismerkedésünk óta. Tél vége volt, még mindig hamar sötétedett. Megbeszéltük, hogy délután sétálunk egyet a közeli parkban.

Önfeledten beszélgettünk, élveztük a természet tisztaságát, frissességét. A parkban hatalmas, százéves fák voltak. Mintha csak egy erdőbe keveredtünk volna.

Vincent előrukkolt egy bohókás ötlettel. Egy játékot akart játszani. Megálltunk egymással szemben. Olyan közelről kellett egymás szemébe nézni, amíg úgy tűnt, hogy a szempár egybeolvad.

- Nahát, küklopsz lettél! – kacagtam fel.

Hosszan felsóhajtott. Átölelt, és megpuszilta a homlokomat. Majd az orromat. Aztán az arcomat. Nem ellenkeztem. Szánk kisvártatva egymásra talált. Gyengéd, félénk csókokat váltottunk. Vincent szorosabban ölelt. Eltűnt minden gond, kitisztult minden gondolat. Csak ízlelgettük, csókoltuk egymást odaadóan, egyre bátrabban.

Arra eszméltem, hogy ránk sötétedett. Vajon mennyi ideje állhattunk ott összeölelkezve, megfeledkezve a világról?

Kézenfogva indultunk el a park bejárata felé. Egy darabig nem szólaltunk meg. Olyan természetes volt minden.

Hirtelen megtorpantam. Szembefordultam Vincenttel, mélyen a szemébe néztem, és mindkét kezemet határozottan a mellkasára tettem.

- Ajaj, most mondani fogsz valamit – nyögött fel ijedten.

- Férjnél vagyok! – szakadt ki belőlem.

Ezt Vincent persze már az elején tudta. És nem is akart beleavatkozni a házasságunkba. De amikor két olyan lélek egymásra talál, akik évek óta bolyonganak ezen a Földön, a másikat keresve…

- Akkor ennyi volt, fejezzük be? Ne is találkozzunk többet?

- Én… nem… ezt mondtam – válaszoltam lassan, ám határozottan. Szívem mélyén éreztem, hogy bármi is vár rám, azt nekem most meg kell tapasztalnom. Át kell élnem, milyen érzés, ha...

Kezemet a kezébe fontam, és újra elindultunk. A fekete égen fényesen ragyogó csillagok jelezték, hogy ennek a napnak vége van.

Eljött a búcsú ideje. El kellett érnem az utolsó metrót, amivel még idejében hazaérhetek. Haza, a férjemhez. Biztosan tudtam, hogy egy szót sem fogok szólni arról, mi zajlik bennem, és egyáltalán, hogy egy másik férfi karjaiban kötöttem ki.

- Tudod, mit éreztem, amikor ott álltunk a fák között összesimulva? – kérdeztem Vincenttől.

- Na mit?

Rám tekintett, és kézfejével finoman megcirógatta az arcomat.

Egymásra mosolyogtunk.

- Tisztán éreztem a szívemben, hogy a lelkeink örülnek, mert végre megtaláltuk egymást.

- Ez nagyon édes! – lelkendezett. Egy gyors csókot lehelt a számra, és a fülembe súgta. – És te is édes vagy.

Csak álltunk egymással szemben, majd szorosan átölelt. Úgy, hogy a szívünk is összeért. Nem kellettek szavak. Mindent értettünk.

Ahogy kifelé sétáltunk a parkból, a békés természetből, vissza a rohanó, zajos, ember uralta világba, éreztem, hogy új fejezet nyílt az életemben.

Hat éve kezdtem el az önfejlesztést, épp harminc évesen. Rengeteget változtam azóta. Türelmesebb lettem, tudatosabb döntéseket hozok a mindennapjaimban, elfogadóbbá váltam embertársaimmal. És sokat tanultam. Megtanultam például, hogy az életben nincs jó vagy rossz. Tapasztalás van. Leckék, amelyekből tanulunk, amik által fejlődünk.

Miután megismertem Vincentet, valahol olvastam egy mondatot, ami nagyon megragadt bennem. Most értettem meg igazán az értelmét. “Mindenkinek meg kell élnie azt a szituációt, amit megítélt.”

Világéletemben elítéltem a csalókat. És lám, most én is hűtlenné váltam.

Senkinek nem beszélhetek arról, mi zajlik most az életemben, a lelkemben. Ezt magamban kell rendeznem. Férjes asszony vagyok, egy hét évvel fiatalabb szeretővel, lelkiismeret-furdalás nélkül. Ezért engem is mindenki elítélne, természetesen.

 

Végre befutott Eszti. Időközben a szomszéd asztalnál ülő srác eltűnt. Velem ott maradt a vívódás. Mennyivel könnyebb lenne a lelkem, ha kibeszélhetném magamból ezt az egészet. Annyira megkönnyebbülnék egy vallomástól! Az elmúlt évek alatt a barátnőmmel igazán szoros kapcsolat alakult ki közöttünk. Neki bármit elmondhatok. Bízhatok benne.

Eszti lehuppant a velem szemben lévő székre. Kifújta magát, majd megszólalt:

- Hú, csajszi, te csak úgy ragyogsz! Na, mesélj, mi van veled?

Egy pillanat lenne az egész. Csak ki kellene mondanom, hogy megismerkedtem valakivel.

Esztire mosolygok, és mesélni kezdek. Az új munkámról.