Az édességböjt eredménye

Korábban már írtam arról egy bejegyzésben (40 napos édességböjt), hogy belevágtam egy számomra kemény akaraterőt és kitartást igénylő projektbe, nevezetesen a 40 napos édesség-megvonásba. Akkor még félúton jártam. Azóta kijelenthetem, hogy sikeresen végigvittem a tervemet!

És most ide kívánkozik egy de! Való igaz, a kitűzött időpontig (január 17-e) sikerült a sok-sok ártalmas és hizlaló édességtől távol tartanom magam, sőt, napokig eszembe sem jutottak, ám eljött a hazautazás ideje, ahol sajnos átestem a ló másik oldalára, és akkorát zakóztam, hogy most kezdhetem elölről romokban heverő közérzetem és fittségi állapotom felépítését.

Ott rontottam el a dolgot, hogy nem tartottam mértéket. Kezdtem azzal, hogy ha már magyar honban voltam, majd’ mindennap vettem magamnak valamilyen ízesítésű Túró Rudit. Következett az, hogy szinte az egész szabadság arról szólt, hogy Tibimmel hosszú órákig ültünk a kocsiban (persze közben haladtunk is, nem csak úgy beültünk), ilyen-olyan rokonoknál, barátoknál vendégeskedtünk, jól teleettük magunkat mindenféle finomsággal, aztán persze nekem kellett a desszert is… Végezetül pedig sajnos az is hozzáadódott az egészségem és fittségem elleni merénylethez, hogy nem mozogtam semmit. Meg is lett az eredménye: másfél hét alatt közel öt kilót híztam. Igen, most pirulok…

Hopp, azt majdnem elfelejtettem említeni, hogy mielőtt hazarepültünk volna (amikor is még tartott a 40 napos böjtöm), az egyik lakótársunk folyton bűnbe akart vinni. A srác egy cukrászdában dolgozik, és általában egy-két doboz, kissé szépséghibás sütit hazahozhat. Kínálgatott persze jószívűen, én mondtam, hogy nem lehet, ám ő tovább győzködött, hogy az a pár nap már nem számít. Én pedig úgy voltam vele, hogy ha akkor feladom, pont a cél előtt, akkor ennyi erővel az életben bármit feladhatok idő előtt, de ha kitartok, és végigcsinálom, akkor amit csak kitűzök magamnak célul, és nagyon akarom, akkor semmi nem állhat az utamba, megcsinálom!

Mivel még tart a szabadságom, és a húgom is itt van látogatóban Londonban, úgy vagyok vele, hogy február 1-ig kicsit (vagy közepesen) még bűnözök, na de utána ismét kitűzök magam elé egy célt, és minden erőmmel azon leszek, hogy sikeresen el is érjem azt!

Medúza

Furcsa álmom volt a minap. Valószínűleg az is kiválthatta adott álmot, hogy az utóbbi két könyvet (állandóan olvasok valamit) Robin Cook-tól olvastam, amelyek orvososdi témájúak voltak.

Azt álmodtam, hogy a jobb oldalamon a csípőm vonalában, a bőröm alatt volt egy tenyérnyi medúza beágyazódva. A tipikus álomba csöppenés esete forgott fenn, hiszen fogalmam sincs, hogy került oda. Egy orvos (azt hiszem, az egyik könyv főszereplője) egyszer csak mellettem termett, és adott nekem egy ecet-injekciót, aminek következtében a medúza többé már nem érezte olyan jól magát a testemben, és elkezdett kifelé irányulóan mocorogni, felhasítva csápjaival a bőrömet. Miközben láttam, hogyan hasad a bőröm és folyik a vérem, amit egyébként kíváncsisággal keveredett, csodálattal vegyes borzadással néztem végig, folyamatosan ordítottam, mert persze nagyon égetett, ahol kibújt a bőrömből az a szörnyű lény. Viszont az agyam egy másik szegletében arra is gondoltam, milyen jól tettem, hogy előző este epiláltam, mert így sima lábakkal tolnak majd be a műtőbe, amit nagyon vártam már, ugyanis még soha nem volt műtétem, és az micsoda újdonság lesz! A vicces az, hogy a valóságban is előző este epiláltam. Körülbelül a félálom állapotába vergődtem ki magamat az álmomból a folyamatos álombeli ordítás hatására, és érdekes módon még éreztem, hogy ég a jobb oldalam a csípőmnél. Végül hamarosan visszabukdácsoltam az álomvilágba, másnap azonban elgondolkodtam az álom lehetséges jelentésén.

Nem vagyok egy szakavatott álomfejtő, így laikusként csupán párhuzamot vontam az álom testi, illetve a valóság lelki vonatkozása között. Ugyanis a lelkembe is befészkelte magát egy medúza, ami időről-időre elkezd bennem mocorogni, és olyankor éget. És tudod miből fejlődött ki az a parazita? Az évek alatt elszenvedett sok-sok csalódásból, fájdalomból, az emberek rosszindulatából, közönyösségéből, akik ha épp nem közönyösek, akkor bántják a másikat; abból, ahogyan én bántottam meg másokat, és még sorolhatnám. Jó lenne egy injekció, hogy kiszedhessem onnan a medúzát. Mondjuk egy koktél egy nagy adag jóságból, figyelmességből, türelemből, kedvességből. Sajnos azonban világunk gyógyszer-raktárában kifogyóban vagyunk ezekből az összetevőkből.

Való-e a való világ?

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy én is lelkesen nézem, mit nézem, rendszeresen nyomon követem a fentebb említett borzadályt, azt megnyugtathatom: ha lenne egyáltalán itt Londonban magyar tv-csatornám, és ha egy 9 mm-es Glock 17 Carbine típusú fegyvert tartanának a halántékomhoz, még akkor sem lennék hajlandó nézni! Röviden csak egy szavam van erre a majomparádéra (műsornak nem nevezném), méghozzá a fúj. De itt nem ám az igére gondolok, amit a szél csinál, hanem a hányingeremet fejezem ki vele.

Aki kíváncsi a ‘többszavas’, bővebb gondolat-fejtegetésemre ezzel kapcsolatban, az most nyugodtan olvasson tovább.

Annyit tudok erről a szánalmas “szórakoztató” szériáról, amennyi a minap elém tárult egy népszerű közösségi oldalt végiggörgetve képek és címszavak formájában, és amit főleg a 13-14 éves, még kisfiú rokonaim rakosgatnak ki előszeretettel a saját oldalukra. Szóval ilyenek, hogy ki kire mászik rá, egy hím hány darab különböző nősténynek teszi a szájába a nemzőszervét (nem akartam vulgárisan fogalmazni), valamint milyen nemi elosztásban verekednek a kulturált villalakók: nő cibál nőt; nő püföl férfit; férfi öklöz férfit; és egy külön kategória, amikor “férfi” üt meg nőt. Az ilyen típusú támadó ugyanis a szememben nem ember, hanem egy új, az állattan tudományába még be nem jegyzett állatfaj, a gerinctelen patkány.

Most, hogy így belegondolok, a villába ennyi erővel állatokat is beköltöztethetnének, értelmi szintben nem sok különbség lenne az ott élősködő naplopókkal összehasonlítva. Hacsak nem az állatok javára...

A legszomorúbb az egészben az, hogy erre van igény. Amíg ugyanis az “átlagember” képes az egyre csak fogyó drága idejéből órák tucatjait arra áldozni, hogy ezt a cirkuszt bámulja, ahelyett, hogy hasznosan töltené el a szabadidejét, ne adj’ Isten a szeretteivel, nos, addig az ilyen szemetek nem a kukában fognak kikötni, ahová valók lennének, hanem elárasztják az emberek életét.

Vihar

Néhány esztendeje egy nyugisnak induló nyári délután gyönyörű, de pusztító vihar mutatta meg nekünk, gyarló embereknek rettentő erejét. A hamuszürke felhők úgy vágtáztak az égen, mint a tajtékzó vadlovak; a nap visszavonulót fújt és fejet hajtva megadta magát az irgalmat nem ismerő, kitörni készülő viharfelhőknek; a szél úgy sivított, mint egy megsebzett sárkány, miközben a fákat olyan erővel sújtotta, hogy azok levélkönnyeket hullatva megcsókolták a földet a roppant erőnek behódolva; a jég pedig olyan dühödten szakadt le az égből, hogy még a legkeményebb emberekben is megfagyasztotta a lelket. Félelmetesen gyönyörű volt...

Néha a lelkemben is tombol egy-egy ehhez hasonló vihar, de végül a Nap megjelenik lelkem hányatott egén, és hatalmas, lángoló fénykardjával átszúrja, majd szétporlasztja a sötét, borús felhőket.

Jó pár vihart túléltem már, s bár kellett némi idő és még több energia eltakarítani a romokat, az elkövetkezőkkel mindig bátrabban nézek szembe. Mert tudom, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

A jövő nemzedéke

Egyik nyáron, miután már felmondtam az élményfürdőben, a nagy hőség kiűzött minket a strandra. Minket alatt értem a húgomat, a barátnőjét és jómagam. A csomagmegőrző szerepét választottam, hogy a csajok nyugodtan tudjanak csúszdázni (én pedig nyugodtan tudjak olvasgatni). Szekrényt pluszpénzért anyagi okok miatt nem kértünk, elég volt a belépőt kifizetni. Mint a helyszínen kiderült, hiába ígérte a volt főnököm, hogy egyszer megnézhetem a felújított strandot ingyen, meg kellett vennünk a belépőt, hiszen az új vezetőség még a saját dolgozóitól is belépőt kért. Szégyen! Mindegy. Amúgy sem akartam csúszni egyszer sem, nem kockáztattam, hogy megsérülök, aminek megvolt minden valószínűsége, annyira rövid csúszdaérkező medencét építettek a legnagyobb és leghosszabb csúszdához. Mondjuk meg is lett az eredménye az elcseszett tervezésnek, olyan délután két óra körül ugyanis megvolt az első vendég, aki betörte ott a fejét. Utána le is zárták a "bűnös" csúszdát. Nem tudom, vajon mindennap megvárják az első szerencsést, aki szétveri a fejét, és csak utána zárják le? Másodszor is: szégyen!

Nem is a strandolás volt annyira lényeges, hanem a hazaindulás. Szépen összegyűltünk, mi, kitikkadt strandolók a főbejárattal szemközti buszmegállóban, amely mögött egy cseppnyi erdő húzódik, nem mesze tőle kis kilátóval. Tőlünk olyan tíz lépésre két darab kis teenager, na jó, magyarosabban két kis picsa állt (14-15 évesek, ha lehettek), persze rendesen kimázolva. Egyszer csak megjegyezte a húgom, hogy egyikük épp most hajított el az erdő irányába egy másfél literes ásványvizes flakont. Ááá, ezt nem tűrhettem! Első felindulásomban elképzeltem, ahogy odamegyek hozzájuk, és a "természet nevében" feldugom a sejhajukba a flakont. De csak annyi történt, hogy felvettem a szemetüket, hozzájuk léptem “lányok, ezt elejtettétek” mondatommal, és kidobtam a tőlük öt lépésre lévő kukába. Ők meg csak röhögtek. El sem szégyellték magukat. Mondjuk erkölcsileg igazából én voltam a menőbb, és aki nem így gondolja, azzal baj van...

Másnap elmentünk sörözni (ugyanígy hárman) - meg fogsz lepődni - egy sörözőbe. Kint telepedtünk le, a szomszéd asztalnál pedig egy marék suttyó ült. Pontosabban olyan 15-16 év körüli két fiú két lány dupla páros. Fél füllel egyszer-egyszer belehallgattam a beszélgetésükbe. Persze nagyon nem kellett megerőltetnem magam, és még csak irányba sem kellett állítanom a fülkagylóimat, ugyanis az egyik kiskrapek erőteljesen lökte ki a szájából a parasztvakítást. Kötőszava volt a b. meg és a f.-om meg hasonlóak. Nagyon fárasztó volt a srác, mert csak az önfényezést adta elő. Hogy ő ezt rúgta combon az iskolában, meg azt rúgta fejen; meg hányszor volt úgy be b.-va, hogy világáról nem tudott; meg a "dizsiben" nyolc biztiőr sem tudta lenyomni. Már majdnem sírtam. De ha megkérdeznénk az ilyen fiataloktól, hogy mik a terveik a jövőre vonatkozóan, akkor:

A/ nem tudják

B/ celebek akarnak lenni

C/ nem tudják, és röhögnek

Szép.

Huh, nemrég láttam a neten egy kis összefoglalót: fiatalokat kerestek egy újabb csodálatos és tartalmas valóságsóhoz, ahol az egyik huszonéves csajnak szegezték a kérdést, miszerint ő biszexuális-e? Válasz: "hát, végülis igeeen, válság van, nem lehet válogatniii"...

Csak röviden mászok még bele a fiatalok öltözködése témába. A (kis)lányok nem értik, miért nem tisztelik őket a fiúk, és miért csak két vállra fektetni akarják őket, persze nem egy birkózó verseny keretén belül. Nos, talán ha a ruházatukról nem az ordítana (ruházat alatt picsavillantó szoknyát, forrónacit, vagy csak egy átlátszó harisnyát tangával vagy anélkül, és "dekoltázsom-még-nincs-de-kirakom" topokat értek), hogy gyertek és csináljatok meg, más értékem úgysincs... A fiúkról pedig annyit, nem értem, miért akarnak egyre nőiesebben öltözködni. Nagy divat a rózsaszín, strasszkövekkel kirakott póló, amit előszeretettel hordanak csőnacival és női retikülökre hajazó táskákkal.

Ezek után reszketve gondolok a jövőre. Ki fog dolgozni, hogy fognak ezek gyereket nevelni? Hogy fogják továbbvinni a nyugdíj-rendszert? Ja, addigra úgyis feltornázzák a honatyák a nyugdíjkorhatárt száz évre, a kötelezően bedolgozott éveket pedig hetvenre. De ez már egy másik téma, amibe most nem kezdek bele.

Na, ennyit a jövő generációjáról.

Kirajzás

Nem hiába mondják, hogy a tavasz csalóka. Ez főleg a húsztízes esztendőre volt igaz (2010), amikor is egyik héten még annyira jó idő volt, hogy végre előszedhettem a tárolóból az egyetlen és kedvenc bicajomat, a következőn pedig visszatért a sapka-sál-kesztyű jól összeszokott triója.

Szóval a húsztízes tavasz egy jól megérdemelt szabadnapján (ha jól emlékszem, valamikor hét elején) gondoltunk egy nagyot a húgommal, és mivel olyan nagyon szépen sütött a nap, elterveztük, nyeregbe pattanunk, hogy megmozgassuk télen elgémberedett izmainkat-ízületeinket. Felkaptuk hát tavaszi bicajos hacukánkat, és szépen kigurultunk a nagyvilágba. Illetve csak gurultam volna, ugyanis csak nagy nehezen tudtam haladni, mivel az első kerekem (gyaníthatóan a téli pihenő miatt) teljesen leeresztett. Alighogy ezt konstatáltuk, pár szem eső pettyezte a járdát. „Hohó, nehogy már két ilyen kis semmiség megállítson minket!” - gondoltuk. Így továbbra is lelkesen a közeli benzinkút felé vettük az irányt, hogy ott feltankoljuk az "elsőmet” levegővel. No igen. Kemény izommunkával tekertem odáig, és neki is láttunk a "tankolásnak". Húgom azt javasolta, ha már ott vagyunk, fújjunk kicsit a hátsó kerékbe is. Mhm. Azzal a lendülettel, amivel belepasszíroztuk a levegőt, mind ki is szökött a szelepen. Kicsit odébb tettük magunkat, hogy nyugodtan vakarhassuk a fejünket, ugyanis más bicajosok is fújtatásra vártak.

Enyhén tanácstalanul álldogáltunk a ráfon álló hátsó kerekem fölött, amikor feltekintettem a borongós égre, és megkérdeztem a fent ülő és rajtunk jól mulató égieket: "Most komolyan, miért nem akarjátok, hogy bicajozzunk?" Alig fejeztem be a kérdő mondatot, az egyik fújtatásra váró srác odafordult hozzánk, és megkérdezte, nincs-e szükségünk átalakítóra? Nem tudtam ugyan, mi az, mégis rögtön rábólintottam, mert gyanítottam, az talán segít gurulóvá tenni a bicajomat. Egyébként a srác megjegyezte, hogy együtt mulattunk ősszel az unokatestvérem lagziján, és jé, tényleg felkiáltással lopva az ég felé küldtem egy megbocsátó mosolyt, amiért máris segítséget küldtek nekünk. Mire végeztünk a kerekekkel, időközben az a pár csepp eső is abbahagyta a szabadesés élvezetes gyakorlását, így boldogan és nagy lendülettel vágtunk neki egy közel 10 km-es délutáni bicajozásnak. És kábé eddig tartott a Nagy Tavaszi Kirajzás.

A következő napoktól ugyanis nagy iramban hanyatlásnak indult az Időjárás egészségi állapota, olyannyira, hogy hétvégére ágynak dőlt a Tavasz, ezért a Tél ugrott be helyette. Elég kellemetlen sarki szelek vették át a hatalmat. Még egy darabig eltartott az a hideg-szeles idő, de aztán hamarosan fogta magát Tél anyó, és elment melegebb éghajlatra hideget csinálni.

A megoldhatatlan probléma

Egyik télen történt, hogy éppen hazafelé buszoztam, amikor a közelünkben lévő főiskolánál egy regiment diák szállt fel. Hát, nem szépítem, tömi-nyomi volt a járművön fél perc alatt. Arra lettem figyelmes, hogy felszállt a középső ajtón két „öribarinő” (fúj a kifejezésért), a szokásos tip-top szerkó, fejbúbra tűzött haj, lefagyott fülek (legalább olyankor engedné le a haját, amikor farkasordító hideg van, ha már manapság „égő” a sapka viselése mínusz öt fokban), rózsaszín bőröndök, és az elmaradhatatlan Luisz-Puttony táska a karokon, kezükben pedig egy-egy buszjegy. Ott álltak bambán, amikor egy néni jóindulatúan figyelmeztette őket, hogy ajánlatos lenne kilyukasztani a jegyet, ha nem akarnak az ellenőrrel konfrontálódni. Az egyik értelmiségi főiskolás csaj erre vázolta az igen nehezen megoldható problémájukat, miszerint ha otthagyják a bőröndöket, hogy átfurakodjanak előrébb a lyukasztóhoz, akkor elviszik azokat. (Nos, kérdem én, egy guruló, zárt ajtós buszban vajon meddig szaladhat vele a tolvaj? A hátsó ajtóig? Mindegy.) A néni kapásból tudta a választ, hogy elég, ha csak az egyikük megy érvényesíteni a jegyeket, addig a másik vigyázhat a cuccokra. „Jaaa”, jött a reakció, és megindult az egyik igen életrevaló, talpraesett hölgyemény előre. Nem tagadom, sokkot kaptam. Mégis miket tanítanak a főiskolákon? Bár, elnézegetve az ilyen-olyan közösségi oldalakra felrakott képeket, kb. ilyeneket: csontkovácsért kiáltó, természetellenes gerinctartású pucsítás; csücsörítés a kamerába szájfénytől csillogó szájjal és értelemtől nem csillogó szemekkel; minél nagyobb és nehezebb táskák cipelése könyökhajlatba akasztva, aprót kérő kéztartással; végezetül: csinálj minél több képet magadról a fürdőszobában, ahol mindig a tőled okosabb telefonodat nézed, miközben villan a vaku. Természetesen pucsítva és szájcsücsörítve.

Nem tudom, ezzel a bejegyzéssel hány embert bántok meg, de őszintén nem is érdekel. Hiszen akinek csak az a mániája, hogy „lájkoljon” meg „posztoljon” a neten, az úgysem olvas ehhez hasonló oldalakat, ahol nem csak a képeken van a hangsúly, hanem azon, hogy mi pattan ki az ember agyából. Akinek meg nem inge, ne vegye gatyára.

Morzsák

Húsztíz szeptemberében (2010-ben), annak is a végén, állandóan ragyogó lelkesedésemet egy betegség kezdte el koptatni. Hörghurut, de nagyon makacs. Kb. annyi erő volt bennem, mint egy újszülött kiscicában, csakhogy én édes kis nyávogás helyett úgy "ugattam", mint egy kivénhedt véreb! Rossz volt hallgatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor köhögtem, szúrt a hátamba. El is húzódott a betegségem három hétig, ami alatt a háziorvos, a kórház röntgenosztálya és a tüdőgondozó között ingáztam...

(Zárójeles közbeszúrás következik: az akkori, és sajnos azóta sem változó magyar egészségügyet minősíti, hogy egy alkalommal úgy vártam a tüdőgondozóban étlen-szomjan 7 és fél órát, hogy időpontom volt reggel fél 8-ra.)

…és hogy még rosszabbul érezzem magam, belegondoltam a három hét táppénz anyagi következményeibe. Arra az időre ugyanis az akkori, egyébként is gyérecske, vérszegényke fizetésem helyett ugye csak „alamizsnát” kaptam. Szerintem egyébként nemhiába létezik a TÁP-pénz elnevezés, hiszen a gyógyszerekre költött kiadásaim következtében jóformán csak tápra maradt keretem.

Ám mindennek ellenére sem hagyott el a hév, hogy mielőbb meggyógyuljak, és lehetőleg ne hagyjam el magam. Szóval továbbra is a humort, mint addig is nagyon jól bevált ezerlövetű fegyvert vetettem be a bacilusok ellen. Ja, és hogy legyen még egy kanyar a történetben, pont a táppénzem kellős közepén egy lagzira voltam hivatalos. Le már csak azért sem mondhattam, mert előtte igent mondtam a vőlegény kísérője kitüntetett posztra. (Csak azon kellett imádkoznom, nehogy a szertartás alatt a kamerába „ugassak”.) Az egyik unokatestvérem nősült szűk százhúsz fős családi-rokoni-haveri körben. Nagyon jól sikerült a lagzi, pláne, hogy valóságos kiváltságosként egy szépen feldíszített kamionnal mehettem a vőlegénnyel együtt a házasságkötő teremig, illetve a templomig. És ami a legjobb, kibírtam az egész mulatságot vakkantgatások nélkül.

Még ebben az időszakban egy többlépéses, sikeres foggyökér-kezelésen is túlestem. Akkori körzeti fogorvosomat azonnal a szívembe zártam, amint megvillantotta cinikus oldalát. Amikor ugyanis közölte velem, hogy választhatok foghúzás és gyökérkezelés között, nem kevés rettenettel a szememben abbéli félelmemnek adtam hangot, hogy az utóbbi nagyon fájhat, legalábbis ezt hallottam azoktól, akik már átestek ilyen kezelésen. És akkor a doktornő higgadtan csak annyit jegyzett meg, nyilván, akik ezt elmesélték, még életben vannak. Ez valahogy meg is győzött arról, hogy nála jó kezekben leszek, és belevágtam a kezeléssorozatba (már csak a társasága kedvéért is).

Végezetül elmesélek még egy mókás történetet. Egyik délután a Spar-ba készültünk a húgommal bevásárolni, s a gyorsabb előrehaladás érdekében buszra szálltunk. Szokás szerint a legelső kettes ülésre telepedtünk le; a vezetőfülke mögötti egyesre pedig egy bottal rendelkező (nem állítom, hogy harcművészete bemutatása céljából volt nála) idős, fejkendős, szóval tradicionális nénike foglalt helyet. Utazunk-utazunk, amikor egy enyhe jobb kanyar előtt a néni a botjával bedörömbölt a sofőrnek, hogy ugyan mit keres az úton keresztben állva egy busz?! A hirtelen hanghatástól megijedt sofőr csak annyit bírt megnyugtatásul közölni a nénivel, hogy annak biz’ ott kell állnia. Persze nem az úton állt a busz, hanem arról volt szó, hogy a jobb kanyar mellett bal kézre közvetlenül a Szabolcs Volán ZRt. telephelye van, ahol mindenféle formációban parkolnak a szolgálaton kívüli buszok, és egy nem kimondottan sasszemű embernek úgy tűnhetett hirtelen, hogy az a nagy mordály a kerítésen kívül téblábol. Hülyére röhögtem magam ezen a kis jeleneten, persze csak diszkréten, nehogy a néni azt higgye, kigúnyolom. Erről szó sem volt, az volt számomra annyira mulatságos, ahogyan a sofőrnek szólt: majd’ beverve a fülke ajtaját.

Lassan a nosztalgiázás végére érek, ugyanis már csak három múltbéli történetecske van a tarsolyomban. Addig is álljon itt két kép a híres-nevezetes kamionos esküvő egy-egy mozzanatáról.

Majdnem

Néhány éve, amikor még Nyíregyházán éltem, egy hétfői napon moziban voltunk a húgommal. Hazafelé menet - már épp az albérletem előtti szakaszon - jól nevelt kislányokhoz méltóan alaposan szétnéztünk, mielőtt leléptünk volna a zebrára. Tiszta volt a levegő. Legalábbis úgy tűnt. Ugyanis már a zebra felénél járhattunk, amikor a semmiből előtermett egy fehér taxi, és durván 80-90-el rongyolt felénk. Hogy vészhelyzetben mi minden át nem fut az ember agyán röpke 1 másodperc alatt...

Első gondolatom: előre vagy hátrafelé szaladjak?

Második gondolatom: közben ráncigáljam magammal a húgomat, vagy taszítsam el jó messzire a kocsi elől?

Harmadik gondolatom: ha ez nem lassít és nekünk jön, talán meg is halhatunk.

Negyedik gondolatom: a lökhárító miatt először a lábunk törik el térd alatt, aztán átpördülünk a kocsin.

Mire ezek a szösszenetek átfutottak az agyamon, karon ragadva a húgomat már meg is lódultunk előre, elkerülve az ütközést. Mondjuk az az állat még gondolkozott, vajon álljon-e meg, esetleg elég, ha félrerántja a kormányt és kikerülve minket továbbhajt. Végül nagy nehezen és nagy csikorogva csak megállt félig lelógva a zebráról. Pechére, mert majdhogynem szó szerint leordítottam a haját. És mit válaszolt? "Ne haragudj nem láttalak, igazad van." Én azért csak nem átallottam megkérdezni tőle, hogy ugyanezt mondta volna az anyánknak is a koporsó mellett? Válasz helyett csak "bocsizott" és elhajtott.

Szóval volt az életemben egy elég durva majdnem. Mégsem rázott meg túlságosan a dolog. A húgomért sokkal jobban aggódtam. Ő még nincs olyan "edzett", mint én. Én ugyanis úgy vagyok vele, hogy a sorsunkat úgysem tudjuk elkerülni, akármit is csinálunk. És nem is szabad az életet túl komolyan venni. Csak egy dolgot kell tenni: élni!

Mizéria

A PC-k abban az időben (körülbelül 6-7 éve) már-már kifutóban voltak, amikor a következő események történtek velem, ám én mégsem hagytam egyszerűen veszendőbe menni a gépemet. Egyrészt, mert keményen megdolgoztam érte, másrészt pedig szórakoztatott a megmentéséért tett erőfeszítések sorozata. Emlékszem, mindez akkor történt, amikor szingliként egy olyan női lakótárssal éltem együtt, aki még annyit sem konyított a számítástechnikához, mint én.

Azt hiszem, minden hónapnak megvan a maga sajátossága. A július nekem pl. abban a bizonyos évben a szervezkedésről és utánajárásról szólt. A legnagyobb felhajtás a számítógépem körül zajlott. Nos, ha áttekinthetően akarom összefoglalni az egész „kedves kis” történetet, akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha napokra bontom le az eseményeket.

Az egész azzal kezdődött, hogy július hónapot megelőzően néhány héten keresztül azt észleltem, hogy a számítógépem szó nélkül kikapcsolja magát, miközben én mindenfélét molyolok rajta. Eleinte homlok-ráncolva arra gyanakodtam, hogy oké, biztosan túltoltam a dolgot, mert egyszerre ment körülbelül 5 böngésző, egy Media Player, egy szövegszerkesztő, valamint msn-en történő eszmecsere 2-3, esetenként 4 emberrel. Amikor azonban egyre sűrűsödtek ezek a duzzogások a masinám részéről, hogy ő márpedig nem hajlandó dolgozni, kénytelen voltam mozgósítani az informatikus ismerőseimet. Hosszas egyeztetés után a következőképpen alakultak a dolgok.

július 11, szombat

Topi (Informatikus Haver 1) és Andrew (Informatikus Haver 2) megjelentek nálam egy doboz sűrített levegővel, hogy felvegyék a harcot a gépházban bujkáló "pornagymacskák" ellen. Gyönyörűen ki is tisztították, ám a gép megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó elindulni, pedig eleinte szépen kértem, és csak utána kezdtem el azzal fenyegetőzni, hogy kipróbálhatja, milyen érzés két emeletet szabadesésben zuhanni. Pár perc hümmögés után Topi kitörpölte, hogy elviszi a gépemet a munkahelyére, mert ott úgyis nagyon ráér egész nap az egyik informatikusuk. Rábólintottam, mert egyrészt nem nagyon volt más választásom, másrészt ott volt vésztartaléknak a laptopom.

július 13, hétfő

Topitól jött a telefon: az informatikus kolléga megdiagnosztizálta a gépet, új "táp" kell bele. 3600 Ft. Jó. Hétfő-kedd meló az élményfürdőben, tehát szerda táposbolt, be a gépgyógyítók munkahelyére, hogy beszerelhessék az alkatrészt, és ezzel meg is volnánk. Gondoltam naivan...

július 16, csütörtök

Az új táp már a gépemben figyelt okosan, amikor Topi elhozta nekem. Igen ám, de indítanánk el nagy boldogan, és semmi! Némi fejvakarás után Topi megállapította, valószínűleg az a baj, hogy az egerem csatlakozó pöcke szerte-szana-széjjel van barkácsolódva, de sebaj, majd hoz ő nekem kölcsönegeret, azt érzékelve biztosan feláll a rendszer. Gond kipipálva.

július 17, péntek

Mivel péntek-szombat melóztam, az „Informatikus Haver 1” volt olyan kedves, és kiszaladt egy kölcsönegérrel a munkahelyemre, hogy majd este próbáljam meg csatlakoztatni, biztos jó lesz a gép. Én akkorra már eljutottam arra a pontra, hogy kajánul mosolyogva beletörődjek a sorsomba, miszerint ezzel még nincs vége. És persze igazam is lett: az egér nem segített.

július 19, vasárnap

Topi felajánlotta, hogy amíg ismét elviszi a munkahelyére a gépemet a nagytudású informatikus kollégának, addig kölcsönadja nekem az egyik gépházát, mivel neki kettő van otthon. Időközben kikönyörögtem tőle egy rootert is, hogy megoszthassam a netet a gép és a laptop között, és sikerült beszereznem egy „kütyüt” az egérkábelhez. Szóval, a hétfői nap úgy nézett ki, hogy volt asztali gép működőképes nettel, viszont működésképtelen „D” meghajtóval. Ez csak annyiból említésre méltó mozzanat, mivel az akkori lakótársamat nem sokkal azelőtt bocsátották el a munkahelyéről, otthon volt mindennap, és nyafogott, hogy így nem tud filmeket nézni. Mindegy, tőlem akár le is irigyezhet bárki, akkor sem adtam oda neki a laptopomat, hiába kérte, mivel azt kímélni akartam.

július 20, hétfő

Sikerült elcsábítanom Ákost az albérletembe. Na, ezt nem kell ám félreérteni! Ákos egy olyan informatikus haverom volt (csak a rend kedvéért "Informatikus Haver 3"), aki azzal kereste a kenyerét, hogy interneteket állítgatott be. Ezért csábítottam magamhoz, pontosabban a laptopomhoz, hogy segítsen megosztani a netet. Ment is minden, mint a karikacsapás, egészen másnapig, amikor újra bekapcsoltam a laptopot, és nem találta a hálózatot, amit pedig előző nap Ákos beállított. Hm... Néhány olyan okos pislogás után, mint egy jól kifejlett ponty egy Tesco-s szatyorban, tárcsáztam Ákost, hogy elpanaszoljam neki, mennyire kicseszett velem a technika ördögfiókája. Új időpontot egyeztettünk. Erika (akkori lakótárs) megint bepróbálkozott, hogy elkérje a laptopot, és most már akár gonosznak is lehet engem nevezni, de akkor sem adtam oda neki, hogy egész álló nap szünet nélkül azon csüngjön.

július 24, péntek

Délután felugrott Ákos, hogy ismét ölébe vegye az irányítást. Ugyanis az ölében volt a laptop, miközben ujjai a gép klaviatúráján száguldoztak. Nem részletezem a ténykedését, mert nekem, mint laikusnak, gőzöm sincs, mi a manót művelt a gépen, azt azonban láttam, hogy nagyon dolgozik. Mindenesetre miután elhagyta a lakást, aznap még volt net a gépen és a laptopon egyaránt. Másnap már egyiken sem...

július 25, szombat

Melónap. Nem gyenge. 1000 vendég, persze szokás szerint értelmesebbnél értelmesebbek. Este bent maradtunk pár kollégával zárás után az élményfürdőben pancsolni és beszélgetni, hogy lazítsunk az aznapi agyzsibbasztás után. Éjfél után értem haza, de olyan fáradtan, mint egy dög, ami ráadásul végkimerülésben patkolt el, erre rám pirít a lakótársam, hogy mi a francért nincs net? (Bár talán egy másik f-betűs szót használt, nem emlékszem.) A munkám során megtanultam, hogyan kell a hőbörgő embereket úgy lecsillapítani, hogy még ők kérjenek tőlem bocsánatot, szóval ezt a taktikát vetettem be Erikánál is, és békésen elvonultam aludni.

július 27, hétfő

A barátnőmmel augusztus 11-én indultunk nyaralni Abádszalókra, és mire összeegyeztettünk mindent, rám várt a feladat, hogy lefoglaljam a szállást. Éppen ezért a legjobbkor maradtam net nélkül... Sebaj, gondoltam, nagylány vagyok, megoldom a dolgot. Irány egy net-kávézó, ott kigyűjtöttem a szükséges adatokat, telefonon tárgyaltam szállásügyben, elküldtem az előleget üdülési csekkben, majd miután mindezzel végeztem, megérdeklődtem, mizu a gépemmel. Szegény Topi már félve bökte ki, hogy új alaplap is kell. Amikor azt is közölte, hogy az durván 11 rongy lesz, jött az újratervezés. Mármint anyagilag.

július 28, kedd

Ahhoz, hogy minél hamarabb visszaszerezzem a makacs kis gépemet, kénytelen voltam két és fél órát elpazarolni az életemből az OTP-ben, hogy még több hitelt vegyek a nyakamba. Miután felmarkoltam a pénzt, indultam vele az informatikus urak munkahelyére, hogy meg tudják venni, amit kell. Délutánra kész is lett a gépem. Topi leszállította, és ha már ott volt – igaz telefonos segítséggel -, beállította a netet is. Tehát minden működött. Illetve, látszólag csak, hallhatólag már nem, este ugyanis Erika észrevette, hogy nincs hang a gépen, ráadásul nem ismeri fel a dvd-ket… Valószínűleg az új alaplap miatt néhány program még feltelepítésre várt, és akkor már tényleg úgy tűnt, hogy kész lesz a megújított gépem. És végül sikerült!

A legjobb az egészben az volt, hogy mindezek után sem őrültem meg, mert tudtam, hogy pontosan ez lett volna a céljuk az égieknek. "Hadd röhögjenek csak rajtam!" - gondoltam. Én meg azon mulattam, hogy mindez nem borított ki, sőt, még élveztem is azt a sok-sok intézni valót. Elvégre úgy szép az élet, ha zajlik!

Hosszú műszak

Volt idő, amikor azzal kínozták a fogolytáborokban a szerencsétlen, szabadságuktól megfosztott embereket, hogy napokig nem hagyták őket aludni, ez pedig komoly károkat okozott az idegrendszerükben, nem egy esetben pedig hallucinációkig fajult a dolog. Nos - leszámítva a hallucinálós részt -, ebbe az "élménybe" egyik hétvégén (még az élményfürdős korszakomban) én is belekóstolhattam, és meg kell mondjam, annyira nem ízlett, hogy rágás nélkül ki is kellett köpnöm.

Szombaton egy szokásos 12 órás műszakot követően néhány önként jelentkező kollégával bent maradtunk zárás után, ugyanis egy kb. 200 fős gyerekcsoport bejelentette magát hozzánk éjszakai fürdőzésre. Ha csak annyit árulok el, hogy az ábrázatunk simán megihletett volna bármely kortárs festőművészt, hogy vászonra vigye magát a szenvedést, akkor azzal el is árultam mindent. Hajnal 1-kor már ágyban is voltam, vasárnap pedig kezdődött egy újabb 11 órás műszak (különleges akció keretében a műszakvezető engedélyezte, hogy a túlórázók egy órával később álljanak csatasorba). Mindaddig úgy tudtam magamról, csak akkor vagyok „kissé” ingerült, ha éhes vagyok, de azt tapasztaltam, hogy a kialvatlanságtól némileg agresszívabb leszek a kelleténél… Tudvalevő ugyanis, hogy az idegrendszer este 10 óra és éjfél között regenerálódik a leghatékonyabban, és nálam ez azon a hétvégén nem valósult meg. Amúgy sem vagyok az a sokáig fent lévő típus, általában tyúkokkal fekszem és kelek (ezt nem kell szó szerint érteni).

Tőlem olyannyira távol áll a sokáig ébren maradás – későn kelés ritmus, hogy amikor itt Londonban tavaly úgy alakult, hogy éjszakai műszakba csöppentünk, nekem másfél hónap elég volt, hogy kikészüljek. Folyton fáradt és beteg voltam, hiába aludtam napközben 12-14 órákat. Muszáj volt váltanom, de arról már írtam.

Egyszóval maradok az úgynevezett ’pacsirta’ típus, aki korán fekszik – korán kel, vagyis minden aranyat bezsebel!

Nőnap anno és most

Anno: a pontos évre nem emlékszem. Annyit azonban biztosan tudok, mindez akkor történt, amikor még az élményfürdőben dolgoztam, és éppen a nőnapot ünnepeltük munkahelyünkön a következőképpen.

Március 8-án a cégünk minden hölgydolgozót sok szeretettel várt az élményfürdő előterében nyitás előtt. Többek között kaptunk egy szép beszédet magától a vezérigazgató úrtól, néhány kedves mosolyt, és ki-ki választhatott egy igényes kerámia fűszertartó, illetve egy cupros csukor között. Vagyis, cukros csupor. Sajnálom, néha összeszavakat a keverem. Szóval. Én a cukortartót választottam, mivel pont előző héten egy laza mozdulattal a szemetesbe kellett helyeznem a régi kapcsos tartómat, ugyanis szegény már nem működött a számomra elvárható módon. Na de nem is ez volt az igazi meglepetés nőnap alkalmából, hanem az, hogy a mini-ünnepség végén egyesével az igazgató úr elé járultunk, aki átadott nekünk egy-egy borítékot, benne fejenként 5000 Ft-tal. Akkor azt hittük legalábbis, hogy ez volt az igazi meglepetés. De nem! Következő hónapban ugyanis a bérpapírjainkat böngészve feltűnt, hogy az összes, ünnepségen részt vett és ötezres borítékot felmarkoló hölgydolgozó béréből levontak 5000 Ft-ot. Vagyis, ha úgy vesszük, megkaptuk a saját bérünkből a nem is kért fizetéselőleget. Köszönjük, drága vezérigazgató úr eme nemes gesztust, igazán jólesett!

Még aznap éppen hazafelé tartottam busszal, miután elintéztem a nagybevásárlást. Ha nagybevásárlást kellett intéznem, az legtöbbször azt jelentette, hogy egy akkora vászonszütyővel nyomultam végig a városon, amibe akár még egy fagyasztott víziló is belefért volna. A táska méretét pedig úgy kell elképzelni, hogy szerény számításaim szerint egy kezdő vezető is képes lett volna beleparkolni egy nagyobb családi autóval. Egy ilyen tele szütyő pedig kb. annyit nyomhatott, mint egy lesoványodott teve. Na, éppen egy ilyen kaliberű táskával igyekeztem hazafelé, amikor olyan buszt fogtam ki, amelyiken egyetlen ülőhely sem volt. Mármint, nyilván voltak beszerelve ülések, csak éppen mindegyik foglalt volt. Egy ’egyes’ ülésen terpeszkedő fiatalember mellett foglaltam el álló pozíciómat, amikor is egy kósza gondolat vágtázott át az agyamon. Ha én férfi lennék, legalább nőnapon átadnám a helyem egy nőnek a buszon, ezzel is bizonyítva, hogy én igenis méltó vagyok az "erősebbik nem" jelzőre. Na jó, nem vagyunk egyformák, lehet csak én gondolkodom így.

Most: igazából zaftos vagy zaft nélküli történettel sajnos nem tudok szolgálni a legutóbbi nőnapomról. Csupán annyit szeretnék ide fűzni, hogy még most is ugyanúgy gondolok erre az ünnepre, mint eddig. Vagyis szép-szép, hogy van egy külön nap, amikor minket, nőket ünnepelnek, de szerintem az összes többi napon ugyanígy emlékeznie kellene arra minden egyes úriembernek, hogy mennyi mindent kibírunk, elviselünk, véghezviszünk, elérünk, túlélünk. Ehhez pedig nem kellene egy adott napon szerencsétlen virágokat ezrével lemészárolni, hogy otthonainkban, egy üvegkoporsóban áztatva őket napokig nézzük és szagoljuk a haldoklásuk folyamatát, hogy végül kidobjuk ezeket a – már szépségüket vesztett – ajándékokat a kukába.

Lehet, sőt biztos, hogy ez kissé fura felfogás, de aki ismer, az tudja, hogy semmilyen ünnep alkalmával nem szabad elém járulni valamiféle derékban elmetszett, haldoklását megkezdett növénykével! Akkor már inkább az épségben hagyott Kakaóbab Fa leszüretelt terméséből készült finomságokból álljon a meglepetés!

VALAHA (gyűjtőcím)

A minap rendezgettem a gépemen a mappáimat, és találtam néhány feljegyzett kis gondolatot, anekdotát, mely események ugyan jó pár éve történtek, mégis jó szívvel emlékszem vissza rájuk. Éppen ezért azt találtam ki, hogy indítok egy amolyan 'múltba révedő sorozatot', és megosztom Veled, mi minden történt velem akár a néhai munkahelyemen (élményfürdő), akár a hétköznapjaimban.

Kellemes szórakozást kívánok!

Céges kirándulás

Amíg még a sóstói élményfürdőben dolgoztam (pontosabban Sóstógyógyfürdőn), egy ízben volt olyan szerencsénk nekünk, a fürdővíztől elázott igát rendíthetetlenül húzóknak, hogy egy cserelátogatás ürügyén elmehettünk az egerszalóki fürdőbe. Mondhatni, gyárlátogatásra, na de hogy nézne ki ez a szó fürdők esetében.

Egy keddi napon indultunk el Egerszalókra a céges kisbuszunkkal reggel 8-kor. Ez amolyan háztűznéző is volt egyben, ugyanis a gépészeink és a főnökök még a gépházba is lemehettek, hogy megszemlélhessék az egerszalóki fürdő-üzemeltetési technológiát!

Miután megérkeztünk, az ottani műszakvezető körbekalauzolt minket, egy kellemes kis idegenvezetést kaptunk tőle, utána 11-től szabad program volt: fürdőzés, napfürdőzés, szaunázás, fél 2-kor ebéd, végül indulás haza.

A szaunázás részre muszáj kicsit jobban kitérnem: volt ott egy nagyon kedves és nedves szaunamester, aki megkért minket, hogy a finn szaunába történő belépés előtt vegyük le a fürdőruháinkat. Na, mire kimondta a mondat végén a pontot az úriember, az ijedősebb kolleginák már el is húzták a csíkot. A hím kollégák, a főnökök, egy darab nőnemű kollegina és én NANÁ, hogy bementünk! Persze kaptunk egy-egy szaunalepedőt, amit magunk köré kanyaríthattunk, úgyhogy nem látott ám minket tök pucéron a csapatnyi férfi kolléga! A legjobb az volt az egészben, hogy sörrel öntötte fel a szaunamester a köveket, és intenzíven kavarta körülöttünk a levegőt egy erre a célra létrehozott célszerszámmal (vagyis egy egyszerű törölközővel). A negyed órás program után belemerészkedtem a jéghideg merülő-medencébe. Kár lett volna kihagyni! Nagyon élveztem!

Szóval, ott tartottam, hogy hazaindulás. Igen ám, de a nagy többség megszavazta, hogy ha már úgyis a környéken téblábolunk, ugorjunk már át a Szépasszony-völgybe borvásárlás céljából. A sikeresen végrehajtott akció, és némi buszban történő, borkóstolással egybekötött mérsékelten zajos zötykölődés után 5-kor meg is érkeztünk Nyíregyházára, és ki-ki szétszéledt a szélrózsa egy-egy irányába. Én keletnek indultam, az akkori albérletem felé.

Aznap kellemesen elfáradtam ugyan, ám mivel én olyan vagyok, hogy nehogy már tétlenül lődörögjek otthon, hajmosás és a tiszta ruhák behajtogatása után bevetettem magam a konyhába. Mondjuk nem merültem bele nagyon a főzésbe, csak egy kis fahéjas almalevest, és dióban panírozott rántott sajtot csináltam. Végezetül, mivel láttam, hogy csak este 7 óra van, szóval az idő még csak gyerek-surranóban jár, kicsit átrámoltam a kamrát is.

Dióhéjban ennyi volt a történet, és mivel nemigen jut most eszembe semmiféle frappáns befejező mondat, így ez lesz az.