Morzsák

Húsztíz szeptemberében (2010-ben), annak is a végén, állandóan ragyogó lelkesedésemet egy betegség kezdte el koptatni. Hörghurut, de nagyon makacs. Kb. annyi erő volt bennem, mint egy újszülött kiscicában, csakhogy én édes kis nyávogás helyett úgy "ugattam", mint egy kivénhedt véreb! Rossz volt hallgatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor köhögtem, szúrt a hátamba. El is húzódott a betegségem három hétig, ami alatt a háziorvos, a kórház röntgenosztálya és a tüdőgondozó között ingáztam...

(Zárójeles közbeszúrás következik: az akkori, és sajnos azóta sem változó magyar egészségügyet minősíti, hogy egy alkalommal úgy vártam a tüdőgondozóban étlen-szomjan 7 és fél órát, hogy időpontom volt reggel fél 8-ra.)

…és hogy még rosszabbul érezzem magam, belegondoltam a három hét táppénz anyagi következményeibe. Arra az időre ugyanis az akkori, egyébként is gyérecske, vérszegényke fizetésem helyett ugye csak „alamizsnát” kaptam. Szerintem egyébként nemhiába létezik a TÁP-pénz elnevezés, hiszen a gyógyszerekre költött kiadásaim következtében jóformán csak tápra maradt keretem.

Ám mindennek ellenére sem hagyott el a hév, hogy mielőbb meggyógyuljak, és lehetőleg ne hagyjam el magam. Szóval továbbra is a humort, mint addig is nagyon jól bevált ezerlövetű fegyvert vetettem be a bacilusok ellen. Ja, és hogy legyen még egy kanyar a történetben, pont a táppénzem kellős közepén egy lagzira voltam hivatalos. Le már csak azért sem mondhattam, mert előtte igent mondtam a vőlegény kísérője kitüntetett posztra. (Csak azon kellett imádkoznom, nehogy a szertartás alatt a kamerába „ugassak”.) Az egyik unokatestvérem nősült szűk százhúsz fős családi-rokoni-haveri körben. Nagyon jól sikerült a lagzi, pláne, hogy valóságos kiváltságosként egy szépen feldíszített kamionnal mehettem a vőlegénnyel együtt a házasságkötő teremig, illetve a templomig. És ami a legjobb, kibírtam az egész mulatságot vakkantgatások nélkül.

Még ebben az időszakban egy többlépéses, sikeres foggyökér-kezelésen is túlestem. Akkori körzeti fogorvosomat azonnal a szívembe zártam, amint megvillantotta cinikus oldalát. Amikor ugyanis közölte velem, hogy választhatok foghúzás és gyökérkezelés között, nem kevés rettenettel a szememben abbéli félelmemnek adtam hangot, hogy az utóbbi nagyon fájhat, legalábbis ezt hallottam azoktól, akik már átestek ilyen kezelésen. És akkor a doktornő higgadtan csak annyit jegyzett meg, nyilván, akik ezt elmesélték, még életben vannak. Ez valahogy meg is győzött arról, hogy nála jó kezekben leszek, és belevágtam a kezeléssorozatba (már csak a társasága kedvéért is).

Végezetül elmesélek még egy mókás történetet. Egyik délután a Spar-ba készültünk a húgommal bevásárolni, s a gyorsabb előrehaladás érdekében buszra szálltunk. Szokás szerint a legelső kettes ülésre telepedtünk le; a vezetőfülke mögötti egyesre pedig egy bottal rendelkező (nem állítom, hogy harcművészete bemutatása céljából volt nála) idős, fejkendős, szóval tradicionális nénike foglalt helyet. Utazunk-utazunk, amikor egy enyhe jobb kanyar előtt a néni a botjával bedörömbölt a sofőrnek, hogy ugyan mit keres az úton keresztben állva egy busz?! A hirtelen hanghatástól megijedt sofőr csak annyit bírt megnyugtatásul közölni a nénivel, hogy annak biz’ ott kell állnia. Persze nem az úton állt a busz, hanem arról volt szó, hogy a jobb kanyar mellett bal kézre közvetlenül a Szabolcs Volán ZRt. telephelye van, ahol mindenféle formációban parkolnak a szolgálaton kívüli buszok, és egy nem kimondottan sasszemű embernek úgy tűnhetett hirtelen, hogy az a nagy mordály a kerítésen kívül téblábol. Hülyére röhögtem magam ezen a kis jeleneten, persze csak diszkréten, nehogy a néni azt higgye, kigúnyolom. Erről szó sem volt, az volt számomra annyira mulatságos, ahogyan a sofőrnek szólt: majd’ beverve a fülke ajtaját.

Lassan a nosztalgiázás végére érek, ugyanis már csak három múltbéli történetecske van a tarsolyomban. Addig is álljon itt két kép a híres-nevezetes kamionos esküvő egy-egy mozzanatáról.