Néhány esztendeje egy nyugisnak induló nyári délután gyönyörű, de pusztító vihar mutatta meg nekünk, gyarló embereknek rettentő erejét. A hamuszürke felhők úgy vágtáztak az égen, mint a tajtékzó vadlovak; a nap visszavonulót fújt és fejet hajtva megadta magát az irgalmat nem ismerő, kitörni készülő viharfelhőknek; a szél úgy sivított, mint egy megsebzett sárkány, miközben a fákat olyan erővel sújtotta, hogy azok levélkönnyeket hullatva megcsókolták a földet a roppant erőnek behódolva; a jég pedig olyan dühödten szakadt le az égből, hogy még a legkeményebb emberekben is megfagyasztotta a lelket. Félelmetesen gyönyörű volt...
Néha a lelkemben is tombol egy-egy ehhez hasonló vihar, de
végül a Nap megjelenik lelkem hányatott egén, és hatalmas, lángoló fénykardjával
átszúrja, majd szétporlasztja a sötét, borús felhőket.
Jó pár vihart túléltem már, s bár kellett némi idő és még
több energia eltakarítani a romokat, az elkövetkezőkkel mindig bátrabban nézek
szembe. Mert tudom, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése