2019. február 9., szombat

Mire mégy türelemmel?


Igen kellemes élményben volt részem legutóbb a fogorvosomnál. (Igen, léteznek csodák!)

Délre kaptam időpontot, ám amikor kicsivel előtte megérkeztem, már ott várakozott egy anyuka a négyéves forma kislányával. Épp akkor érkezett meg a körzeti orvos is, aki soron kívül bekéredzkedett. Amíg ő bent volt, megkérdeztem az anyukát, hogy időpontra jöttek-e. Nemleges válasza hallatán felajánlottam, hogy menjenek be előttem nyugodtan, mert egy kisgyerekkel nehezebb várni, mintha csak az ember lánya van ott egymaga (mint én). Ráadásul fel voltam szerelkezve olvasnivalóval, és őszintén szólva még örültem is ennek az ajándékba kapott plusz időnek, mert otthon mostanában sajnos nincs időm olvasni. 😏

Kijött a körzeti doki. Bement az anyuka a pici pácienssel. Szegényke elég riadt fejet vágott.

Az ajtó bezárult. 😬

Meglepődve és mosolyogva hallgattam, hogy a doktornő férje, aki asszisztensként dolgozik felesége mellett, mennyire megnyugtatóan magyarázott el minden egyes lépést a gyereknek, hogy mit miért csinálnak. Még bátorította is, hogy ne féljen a fúrótól, mert annak csak a hangja nagy, de jó munkát végez, mert kiugrasztja a szájából a rossz manókat, akik el akarják rontani a fogát. A gyerek az egész kezelés alatt meg sem pisszent.

Amíg türelmesen várakoztam, elmerengtem azon, hogy választhattam volna a mérgelődést is. Na de a körülmény adott volt. Különben is, bármikor előfordulhat némi csúszás. Azzal, ha pufogok, nem leszek előrébb. Az, hogy hogyan reagálunk egy helyzetre, tulajdonképpen rajtunk múlik. A mi döntésünk. Az ember amúgy is izgul a fogorvosnál, nem hiányzik még egy plusz gyomorgörcs is. 😅

Az is eszembe jutott, hogy ha nem szánja az asszisztens a riadt gyerekre azt a plusz egy-két percet, amíg elmagyaráz neki mindent, talán a sírás-rívás-ellenállás miatt még tovább is tartott volna a kezelés. Ráadásul stresszesen.

A jövőben azon fogok igyekezni, hogy tudatosan türelemre ösztönözzem magamat, mert ez az a terület, amellyel eddigi életemben talán a legtöbb gondom volt.

Attól tartok, nagyon rég volt már, hogy idézettel zártam egy bejegyzést. Mielőtt még hiányérzeted támadna, íme:
“Az életnek csak tíz százaléka az, ami történik Veled, és kilencven százaléka az, ahogyan reagálsz rá.”
John C. Maxwell

A hálás szív mágnese a csodáknak


Nem állt szándékomban elolvasni az alábbi könyvet. Legalábbis, tudatosan nem.
 

Úgy történt a dolog, hogy múlt év augusztus végén, a nyaralásunk előtti napon elmentem a helyi könyvvásárba, mely jeles eseménynek a Művelődési Ház és Könyvtár adott helyet. Mivel itt dolgoztam kerek egy esztendeig, gondoltam, beköszönök a volt kollegináknak. Hogy, hogy nem, az egyik polcon egyenesen A VARÁZSLAT című könyvre esett a pillantásom. Szinte ugrott is a kezembe. Veled előfordult már olyan, hogy egy könyv választott téged? Vagy bármi más?

Aznap, amikor ez a számomra jelentős esemény történt, nem volt alkalmam kinyitni a könyvet, mert még sok apróságot kellett elintézni a nyaralásunk előtt. Ám amint másnap elindultunk, máris elkezdtem olvasni. Libabőröztem!

Mivel szükségét éreztem, már korábban nekiveselkedtem az önfejlesztésnek. Úgy saccolom, hogy közel két éve is megvan már ennek. Fokozatosan kezdtem el egyre magasabb tudatossági szintre ébredni. A kulcsszó itt az ébredni. Addig ugyanis alvó állapotban voltam. Mondhatni, vegetáltam. Pörögtem a mókuskerékben, panaszkodtam, hülyeségeken akadtam fenn; magyarán “áldozata voltam ennek a csúnya, igazságtalan életnek”! Költői túlzásnak tűnik talán? Pedig így éreztem.

Kitartásom azonban meghozta gyümölcsét. Nem azt mondom, hogy már nincs mit tanulnom, de ez a könyv, ami a kezembe “került”, teljessé tette a képet. Végre megértettem a legfontosabb dolgot: hálásnak kell lenni mindazért, amim van! Ráébredtem, mennyire gazdag, áldott és szerencsés vagyok. És persze, hogy én irányíthatom a sorsomat. Annyira egyszerű a dolog! Mindössze hálásnak kell lennem minden egyes nap - minden egyes napomért.

A VARÁZSLAT című könyvben huszonnyolc napra való feladatsor található, amelyek betartásával fantasztikus módon meg fog változni az életünk. Ez tény. Az enyém máris változóban van. 😇

Azt még mindenképpen szeretném megemlíteni, mennyire bölcs mondásaink vannak. Csak kicsit figyelni kellene rájuk, és belegondolni az üzenetükbe. Itt van például a következő: “Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.”
Milyen igaz! Csak ezt én eddig valahogy nem fogtam fel.

Mindent-mindent meg kell becsülnünk: az egészségünket; a szabadságunkat; azt, hogy van hol laknunk, van mit ennünk; tudunk ruházkodni; van hol dolgoznunk; körülvesznek a szeretteink, és ezt a felsorolást a végtelenségig lehetne fokozni. Amint szokásunkká válik, hogy minden “apróságot” (amit eddig természetesnek vettünk, és ami igenis nagy dolog) megköszönjünk, egyre több és több jó dolog fog áramlani az életünkbe. Érdemes kipróbálni!

Miután elolvastam a könyvet, a benne foglaltak hatására el is kezdtem vezetni a hálanaplómat.

Minden reggel írok bele tíz olyan dolgot, amelyekért hálás vagyok. Olyat is meg lehet köztük említeni, ami még nem következett be, de nagyon szeretnénk. Ám a vágyainkért is úgy kell köszönetet mondanunk, mintha azok már megtörténtek volna. És láss csodát, működik a dolog! 😃

Szeptember elején történt. Indultam egy internetes játékon. Előre köszönetet mondtam azért - és teljes szívemmel éreztem is közben a hálát -, amiért megnyertem a tizenkét darabos ajándék könyvgyártást. Lelki szemeimmel láttam, hogy én leszek a 8. nyertes. Annyira beleéltem magam a dologba, és olyan biztos voltam benne, hogy enyém lesz a nyeremény, hogy fejben többször is átgondoltam, kiknek fogok ajándékozni a könyveimből. És így is lett. Nyertem.

Tudom, hogy ez még csak a kezdet. Kitartó munka kell ugyan hozzá, mégis megéri, hogy dolgozzak magamon, a gondolkodásomon, a jövőmön.

Mindennek az alapja a HÁLA. Azért, hogy ezt soha ne felejtsem el, rá is tetováltattam a jelét a kezemre.

Folyamatosan változik az életem. Minden nap tartogat valami kis meglepetést, örömhírt.

Szívből kívánom Neked, hogy megtaláld azt az utat, amelyre rálépve biztosan eljutsz a boldogsághoz!

Megkötött kézzel írni


Egy kis érdekességet hoztam most Neked, Kedves Olvasó! Legutóbbi élményemet ugyanis egy újságcikk formájában osztom meg Veled.

Akkor jöttem rá, mennyivel könnyebb blogot írni, amikor először próbáltam meg összehozni egy cikket a Mezőberényi Hírmondóba. Nem elég, hogy stílusát tekintve nagy a különbség, hiszen utóbbi esetben lényegre törően és röviden kell minden információt, történést egy keretbe foglalni, és még a leütésszámok tekintetében is igencsak meg van kötve a keze a szerzőnek. Ezerötszáz karakter. Slussz-passz. 😅 Oké, előfordul, hogy egy pár tízessel túllépjük a keretet, ami még belefér, ám az addig vezető út eléggé strapás. Újra és újra le kell faragni eredeti szövegünkből (amikor is elszalad velünk a billentyűzet), majd az újabb verziót át kell nézni, csiszolni, esetleg az egész bekezdést újrafogalmazni. Ám ennek is megvan a szépsége. Hiszen amikor a szerkesztő végre rábólint, hogy mehet az anyag az újságba, az minden erőfeszítésért kárpótol. 😄

Fogadd hát szeretettel legutóbbi kirándulásomról készült irományomat, hiszen ugyanúgy, ahogy mindegyik írásom, ez is szeretettel készült.

Városnézés Nagyváradon

Egy kisbusznyi túratárs vágott neki az útnak Nagyváradra, 2018. október 14-ének hajnalán. A kirándulást Véha Béla vezetésével az Alföld Turista Egyesület szervezte.
Mire megvirradt, a csapat már a határon is átjutott, és egy pár perces pihenő után leparkolt első állomásán. A nagyszalontai piacon vásárláson kívül lehetőség volt finom reggelivel és kávéval indítani a napot.
Egy rövid buszozást követően a társaság végre nyakába vehette Nagyváradot, és elsőnek a Római Katolikus Székesegyházat csodálhatta meg kívül-belül egyaránt. Ezt követően a mindössze néhány percnyi sétára lévő vasútállomás következett, ahol az 1938-ban gyártott gőzmozdony megtekintésén túl a túratársak tagjai sok érdekes információt hallhattak Pusztai László előadásában.
A buszsofőr újabb helyre fuvarozta a társaságot. A csodaszép, napsütéses időben igazi élmény volt körülsétálni a Nagyváradi várat, mely látnivaló Erdély egyik legjelentősebb késő középkori műemléke. Innen a csapat átsétált a szemet gyönyörködtető Unirii (Szent László) térre, ahol mind a Fekete Sas Palota, mind a Holdas templom lenyűgözte a tagokat. A Republicii (Fő) utcán végigsétálva pedig kedves szuveníreket is be lehetett szerezni.
A kora délután kezdődő szabad programot megelőzően a társaság tagjai együtt hódították meg az Óratornyot, hegyekhez szokott lábukkal rutinosan legyűrve a 250 lépcsőfokot.
Hazafelé a határon a negyven perces várakozás sem szegte kedvét senkinek, hiszen Véha Béla és felesége szakszerű, érdekes beszámolókkal fűszerezett idegenvezetése csodás hangulatot adott a napnak.
Oszlánszky Rita

2019. február 5., kedd

Hegyi pontőrzők - újratöltve


Szeretett férjemmel immár második alkalommal segédkeztünk a Patai Mátra teljesítménytúrák lebonyolításában. Az elmúlt évben született élményekről itt olvashatsz: Pontok őrzői a hegyekben

Idén úgy döntöttünk, hogy inkább kihagynánk a hajnali két órás kelést, ezért két barátunkkal együtt (Jarek és Edina) még pénteken elindultunk a rendezvény helyszínére, Gyöngyöspatára. Az említett párocska benevezte magát a 20 km-es távra, szóval nem csak szimpla potyautasok voltak. 😁

Pénteken délelőtt tíz órakor indultunk, és 13:50-re meg is érkeztünk. A hosszú útra való tekintettel Tibimmel felváltva vezettünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor ő ült a volán mögött, utasaink hátul jól elvoltak. Ám amikor én ragadtam meg a kormányt, egyből felélénkültek, és folyton rám szóltak, hogy az utat nézzem, ne a virágokat meg a bocikat mutogassam nekik! 😅 Nem értem. Azért pánikoltak, mert nő vagyok? Vagy ismerték “sportosan vezető” múltamat? Pedig - és ezt nem nagyképűségből mondom - jól vezetek, és akármi van, a volán mögött mindig mindenre nagyon figyelek. Na mindegy. Mókás volt a dolog, mert egy idő után már direkt “szivattam” szegény utasokat. 😜

Kora délután megérkeztünk tehát az általános iskolához, ahol a szervezők elszállásolhatták magukat. Felújítások miatt idén mindenki a tornacsarnokban foglalta el királyi lakosztályát, nem pedig a tantermekben, mint tavaly.

Az első dolog, amit a hatalmas terembe lépve megláttunk: sütihegyek! 😃 Jól bevált hagyomány szerint a Turista Egyesület tagjai az ilyen eseményekre aprósüteményekkel, pogácsákkal készülnek, amelyeket szétszortíroznak, és a különböző ellenőrzőpontokon kínálnak a kedves turistáknak. (Én két halom sajtos pogácsát vittem.)

Miután bemotyóztunk (és persze megkóstoltunk pár sütit), elmentünk a közeli Coop-ba bevásárolni. Jarek és Edina ezután átbuszozott Gyöngyösre csavarogni. Tibivel, egyesületi tagok lévén, maradtunk a sportcsarnokban, és segítettünk a főszervezőnek különböző adminisztrációs feladatok elvégzésében.

Kora este Tibimmel sétáltunk egy kicsit a környéken, majd visszatértünk a tornacsarnokba. Időközben befutott Jarek és Edina is. Én ekkorra már kezdtem nyűgöske lenni. Megviselt a hosszú út, és az, hogy nem volt egyéb tennivaló, vagyis nem tudtam mihez kezdeni magammal. Még az olvasáshoz is fáradt voltam. Kimentem az udvarra, hogy járjak egyet, és kicsit fényképezgettem is, ami megnyugtatott.

Lassan lefekvéshez készülődtünk. A szervezőkön kívül néhány nevező is megszállt a tornacsarnokban. Ők messzebbről jöttek, ezért éltek ezzel a lehetőséggel, hiszen kora reggel kellett rajtolniuk.

Általában jól alszom idegen helyeken, de aznap éjjel egy ringlispíl hozzám képest állókép volt, annyit forgolódtam. És hiába füldugóval aludtam, hajnalban iszonyatos horkolásra ébredtem. Először azt hittem, beszabadult valami nagy medve. Pedig csak egy kedves túratársunk csapta a zajt. 🙈

Nagy nehezen csak felvirradt a nagy nap! Hajnali öt óra után már mindenki mozgolódott. Megittam a napindító kávémat egy fél kiflivel, leküldtem utánuk egy kávés csokit, és 05:30-kor már indultunk is két külön kocsival a Hidegkúti ellenőrzőponthoz. Elöl ment négy túratársunk, akikből hárman útközben kiszálltak, hogy felcaplassanak az ellenőrzőpontjukhoz. Zoli volt a negyedik tag, akinek tavaly is segédkeztünk. Összesen úgy negyven percnyi autókázás után leparkoltunk Mátrakeresztesnél, átvettük túrabakancsunkat, fogtuk a motyónkat, köztük a limonádékészítő-kézikészüléket, és megindultunk fel a hegyre.

Na kérem. Az út mindössze két kilométerecske volt, csakhogy kétszázötven méter szintemelkedéssel! 😱 Úgy negyven percen át kapaszkodtunk fölfelé, málhástól persze, és én a cél előtt úgy éreztem magam, mint egy autó, amelyikből éppen kifogy a benzin. Totál kiürült a szénhidrátraktáram. Minden sejtem üzemanyag után sikított. Ahogy lepakoltunk, téptem is le a zabszeletről a csomagolást, majd rögtön küldtem utána egy müzliszeletet és egy kávés csokit. Ekkor kezdett stabilizálódni az állapotom, így nyugodtan nekifoghattam a reggelimnek. 😄

Miután feltöltöttem CH-raktáraimat, elslattyogtam a közeli tisztásra, hogy készítsek pár felvételt. Gyönyörű, csendes helyen álltam, a nap melege simogatott, átjárt a béke. Ahogy egy videót készítve lassan körbefordultam, éreztem, hogy valami harapja a hátamat. Bíztam benne, hogy csak egy szúnyog az, és nem egy medve, így zavartalanul folytattam tovább a felvételt.

Pár szó erejéig kitérnék egy pólóreklámra. Az egyik sportboltban vettem magamnak kifejezetten erre a célra gyártott felsőt (mármint izzasztó tevékenységhez valót), és meg kell mondjam, igazán megérte! Remek nedvszívó hatású anyagból készült, és pik-pakk megszáradt rajtam. Pedig közel fél hektoliternyi verejtéket izzadtam ki magamból, mire felértünk. 😂 Tavaly hagyományos felsőben vágtam neki az útnak, és az ellenőrzőponthoz érve legelső dolgom volt, hogy átöltözzek…

Ameddig én a természet lágy ölén kreatívoskodtam, addig a fiúk bekeverték a limonádét, aztán elfoglaltuk “őrhelyeinket”. Tibivel az idő nagy részében lent voltunk a forrásnál, Zoli pedig a kissé fentebb lévő elágazások csomópontjában volt, hogy mutassa az utat a túrázóknak az ellenőrzőpont felé. A délelőtt folyamán persze cserélgettük posztjainkat.

Kisvártatva elkezdtek szállingózni azok a résztvevők, akik a 13, 18, illetve 50 km-es távokon indultak. A feladatunk mindössze az volt, hogy a lapunkon kipipáljuk a rajtszámuk alapján a megjelenteket, és nyomjunk egy pecsétet a saját lapjukra. Aki kérte, annak a részidejét is feljegyeztük rá.

Az 50-esekre jellemző, hogy újratöltik kulacsukat, és robognak is tovább. A 13-as távon azonban egész családok is indultak. Ők komótosabbra vették a figurát. Kicsit elidőztek nálunk, falatoztak, és ha kérték, fotót készítettem róluk.

Olyan jófej emberekkel lehet egy-egy ilyen eseményen összefutni! Az egyik 50-es például, amikor megkérdeztem, óhajt-e képet magáról, megjegyezte: “Ó, ha tudtam volna, hogy fotóznak, hozom az alakformáló nadrágomat.” 😅 De volt olyan, aki szimplán “hasat be - mellet ki” módon pózolt.

Egyikük viccesen megjegyezte, hogy ő csakis a limonádé miatt teljesíti az 50 km-t. Mondtam is neki, nagyon készültünk a vendéglátásra, még a forrásból is limonádé folyik!

Volt egy fiatal srác, egy amolyan magányos farkas. Berobogott, elintéztük a papírmunkát, majd megkérdeztem, szeretne-e képet? Kicsit elgondolkodott, majd bátortalanul kibökte, hogy sajna ő minden fotón úgy néz ki, mint aki bedrogozott, vagy megvertek, vagy másnapos. 😂 De azért csak vette a bátorságot, hogy megörökítsük a búráját. Amikor pedig odament a forráshoz, bazsalyogva, fennhangon morfondírozott magában: “Na lássuk, sikerül-e összevizeznem a tartályt?” (Ez egy olyan kübli, amit a túrázók a hátizsákjukba tesznek, és onnan vezet ki egy cső, hogy menet közben kortyolhassanak a folyadékból.) Végül is ügyesen megtöltötte kulacsát, de közben majdnem beleesett szegény pára a forrásba… Végül azon viccelődtünk a sráccal, hogy elképzeltük, ahogy kapaszkodik felfelé az erős emelkedőn tőlünk távozóban, elveszti az egyensúlyát, és visszagurul, egyenesen bele a forrásba. 😅😆

Igen jól telt tehát a délelőtt. Az ellenőrzőpont dél után, pontosabban 12:10-kor bezárt. Addig lehetett ott megjelenni az indulóknak.

Lefelé egy fokkal könnyebb volt az út. Közben ismét megpróbáltam kreatívoskodni, ám a felvétel sajnos nem tudja úgy visszaadni a táj csodálatos szépségét, mintha ténylegesen ott lenne az ember.

Délután, már a bázison, elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket (kolbászos tarhonyát kovászos ubival), majd szépen felkerekedtünk, és Edináékkal együtt elindultunk haza.

Bízom benne, hogy jövőre is sikerül részt vennünk egy ehhez hasonló feledhetetlen élményben! Mindenkinek csak ajánlani tudom.

2019. február 4., hétfő

Sávváltás


Október 13. szombat, délelőtt 11 óra 20 perc
­­– Hány halottunk van?
– Egy fiatal pár abban a szürke gépjárműben, és egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott áldozat a kék színűben. Ott, a kamion alatt.
– Túlélők?
– Csak a kamionsofőr. Sokkos állapotban van.
– Mikor kérdezhetem ki?
– Nehéz megmondani. Nincsenek rajta sérülések, de az elméjével nagy baj lehet. Folyton azt hajtogatja, hogy a vén szivar meggyilkolta a házaspárt.
– Miféle vén szivar?
– Az, amelyik a kamion alá passzírozódott. Még várjuk az azonosítás eredményét.

Október 13. szombat, reggel 8 óra 42 perc
– Ákos, tudsz jönni egy kicsit?
– Igen apa!
– Édesanyáddal átugrunk a városba elintézni ezt-azt. Igyekszünk vissza, de addig te vagy a férfi a háznál. Rád bízhatjuk a húgodat?
– Persze apa, nem vagyok már gyerek! Most meg mit mosolyogsz?
– Tudom. Hiszen te egy kész tizenöt éves fiatalember vagy. De Ágika még csak hét éves. Figyelj rá, kérlek, amíg odavagyunk.
– Rendben apa, bízhatsz bennem. Azért cserébe kérek ám valamit!
– Ha-ha! Mi ez fiam, zsarolás? Ne aggódj, tudom, melyik a kedvenc söröd. Na, ne örülj ennyire, tudod, hogy csak alkoholmenteset kapsz!
– Ja, limonádét...
– Szólnál édesanyádnak, hogy indulunk?
– Ja. És vigyázzatok magatokra!
– Úgy lesz, fiam!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 48 perc
– Úgy örülök, hogy Ágikának találtam pónilovas bögrét! Már hetek óta ezzel nyaggatott. Csak azt nem értem, miért vettél Ákosnak sört?
– Ugyan már, hiszen alkoholmentes. Különben megérdemli a jutalmat, amiért gyerekfelügyeletet vállalt, nem?
– Ó egek! Ez meg mi a jóistent csinál itt előttem?
– Hm?
– Nézd már! Ötvennel megy kilencven helyett! Nem zavarja, hogy már lakott területen kívül vagyunk?
– Nyugi szívem, majd a kanyar után leelőzöd.
– Akkor sem értem. Aki fél a sebességtől, az miért nem ül buszra?
– Hagyd már! Figyeled, hogy vezet? Teljesen rá van tapadva a kormányra. Úgy markolja, mintha az élete múlna rajta. Biztos nem lát jól.
– Az igen! Neked viszont jó szemed van. Én innen azt sem...
– Jézusom, ez átmegy a felezőn! Vigyáááázz!!!

Október 13. szombat, délelőtt 10 óra 47 perc
– Itt Táncoslábú Aszfaltbetyár! Ki van az éterben? Vétel!
– Szevasz, Táncoslábú! Itt meg Vidám Sörhas. Vétel.
– Rég hallottam azt a rekedtes hangodat. Merre csavarogtál?
– Megszületett a negyedik kölyköm. Kivettem néhány hét szabadságot, hogy az asszony ne dünnyögjön. Vétel.
– Akkor most bele kell taposnod a gázba, öreg haver. Nem lehet könnyű egy ekkora szaporulatot eltartani.
– Nekem mondod? Csak a havi pelenkaadagért több száz kilométert kell lenyomnom!
– Ó, hogy húzná bele az anyjába! Mér' akar ez a sávomba jönni?! Úristen!...

Október 13. szombat, délután 14 óra 38 perc
– Mikor beszélhetek a sofőrrel, doktornő?
– Akár most is bemehet hozzá, de nem hiszem, hogy sokkal többet mondana magának, mint nekem.
– Azért mégis megpróbálnám kikérdezni. És köszönöm.
– Nyomozó úr! Öt percet engedélyezek.
...
– Üdvözlöm, Varga nyomozó vagyok. Feltehetek néhány kérdést a balesettel kapcsolatban?
– Kérdezzen.
– Lehetett valami oka a sofőrnek, hogy átment az ön sávjába?
– Az égvilágon semmi. Tiszta volt a terep.
– A másik személyautó sofőrje betartotta a követési távolságot?
– Abszolút. Ő teljesen vétlen volt.
– Ön szerint elkerülhető lett volna a baleset?
– Teljes mértékben.
– Kifejtené?
– Nézze, nyomozó! A fülkémből tisztán láttam a sofőrt. Egy százéves múmia volt! Ráfeküdt a kormányra, úgy szorította, úgy tapadt rá, mintha előrehajolva jobban látott volna. Aztán egyszer csak, minden ok nélkül átjött a sávomba, érti? Pont elém! Hirtelen a fékre tapostam, és ösztönösen balra rántottam a kormányt. De már nem tudtam elkerülni az ütközést.
– Értem. Folytassa, kérem.
– Tudja, ezzel azt értem el, hogy a házaspár útjába kerültem. Talán ha nem rántom el a kormányt...
– Ne eméssze magát, nem magán múlt.
– Nem, nem rajtam múlt. Hanem tudja kin? Az orvoson, aki engedélyezte annak a közveszélyes múmiának a jogsija megújítását! Elkerülhető lett volna a baleset!! Csak kapnám el azt az orvost, aki ezt csinálta! Megrángatnám azt a fehérköpenyes grabancát!
– Ne izgassa fel magát, kérem! Uram! Rosszul van? Nővér! Jöjjön gyorsan! A beteg elvesztette az eszméletét!

Október 13. szombat, délután 15 óra 13 perc
– Még itt van, nyomozó úr?
– Tudni akartam, mi van a sofőrrel.
– Meghalt.
– De hiszen, ...egy órája sincs, hogy beszéltem vele.
– Tudom, sokkoló a hír. Életerős volt, alig több negyven évesnél. Semmi kórelőzmény.
– Mi lehetett a halál oka, doktornő?
– Nehéz megmondani. Talán a stressz, a tehetetlen düh. Vagy a bűntudat.
– Vagy mindhárom.
– Igen. Mi mindent megtettünk, de...
– Volt családja?
– A felesége. És két kicsi gyerek.

Október 11. csütörtök, reggel 9 óra 14 perc
– Foglaljon helyet! Milyen ügyben jött?
– Itten van a papiros a doktor úr pecsétjével, hogy megújítsák a jogosítványomat.
– Alkalmasnak találta önt?
– Hát persze, kisasszony! Mit csudálkozik ezen? Nem vagyok én egy eldobnivaló öregember!
– Nem úgy értettem, bocsásson meg! No lássuk! Előbb beviszem a gépbe az adatokat.
– Csak nyugodtan, kisasszonyka, nem sietek én sehová sem.
– Néhány iratot alá kell írnia. Itt, ...és itt legyen szíves. Ez a példány pedig az öné. Ez lesz az ideiglenes jogosítványa, amíg ki nem postázzuk az eredetit.
– De vezethetek vele, ugyi? Tudja, az asszony mán nagyon vágyik a fiunkho', de rokkant, oszt nekem kell vinnem a kocsival.
– Persze, ez a papír egyenértékű a jogosítványával. Legyen az iratai között, ha vezet!
– Úgy lesz, kisasszony. A viszon'látásra!

Október 13. szombat, reggel 9 óra 02 perc
– Elmentem bevásárolni, asszony! Mit hozzak neked?
– Várjál öreg! Tán nem a kocsival mégy? Hisz' folyton kótyagos vagy! Még baj lesz.
– Ne károgjál mán! Jövök meg megyek. Oszt úgyis lassan vezetek, mi baj lenne? Ej, most meg mit pityeregsz?
– Régebben is megvolt a kocsink, mégse vittél el egyszer sem a kisfiunkhoz. Most sem akarsz. A boltba bezzeg el tudsz menni!
– Nem hiányzunk mi mán annak a kölyöknek! Hagyjad mán abba a bőgést, asszony! Ehh, én mentem.

Október 11. csütörtök, reggel 8 óra 13 perc
– Kérem a következőt! Á, Pista bátyám! Hogyhogy ilyen korán? Jöjjön be!
– Doktor úr, segítsen rajtam! Meg kéne újít’ni a jogosítványt, oszt mán csak a maga pecsétje hibádzik.
– Ejnye, hát minek az magának? Nyolcvan éves elmúlt, járhat ingyen tömegközlekedéssel.
– Drága doktor úr, nem magam miatt, hanem az asszonyér'. Nem tud az mán mozogni, de mindennap siránkoz', hogy kimenne a fiunkho' a temetőbe. Megígérem magának, hogy ki se teszem a lábam a falubúl.
– No jól van, Pista bátyám. Aztán tényleg ne közlekedjen forgalmas utakon! Tudja, hogy a gyógyszerek, amiket szed, mennyire tompítják a reflexeit!
– Áldja meg az Isten, doktor úr!
– Nem áldás kell nekem, Pista bátyám! Százezer forint lesz.