Segíts magadon!

Borzasztó nehéz szavakba öntenem, amit érzek, hiszen még én magam sem vagyok teljesen tisztában vele. Sajnos alkalomadtán engem is le tud gyűrni a depresszió.

Igazából arany életem van, hiszen azt az életet élem, amiről mindig is álmodoztam: kertes ház, kutya-cica, ráadásul egy hihetetlenül jó férj! És mindezek tetejébe lassacskán tanulgatok varrni is, amit világéletemben hasznos dolognak tartottam.

Szívfájdalmam az, hogy munkanélkülin vagyok. Mindig is utáltam ezt az állapotot. De még mindig befoghatnám a csokilesőmet, hiszen a férjem megad minden támogatást, így azzal foglalkozhatok, ami egész fiatal korom óta feszít belülről, vagyis az írással. Magyarán felfoghatnám úgy is a dolgot, hogy alkotói szabadságon vagyok. Máris jobban hangzik.😏

Egy mesekönyvet (amit bátran ajánlok felnőtteknek is) már kiadattam; a második könyvem körülbelül három hét múlva jelenik meg; a harmadikon pedig most dolgozom, aminek a témája lelkileg eléggé megterhelő, így kissé lassan haladok vele.

Akkor mégis mi a fene bajom van? ...túl sok az időm gondolkodni.😒 Múlton, jövőn, embereken.

Azt eddig is tudtam, hogy az emberek irigyek. Mifelénk (Szabolcs megye) legalábbis nagy divatja van. Mivel én is onnan származom, jól ismerem az emberek gondolkodásmódját, sajnos azért, mert régebben én is hasonlóan spekuláltam. Vegyük például azt a tényt, hogy megjelent egy könyvem. Szinte hallom, miket mondanak ezzel kapcsolatban a rokonok, ismerősök: “Ej, hogy felvitte az Isten a dolgát, na de az én pénzemen biztos nem fog meggazdagodni, én ugyan nem veszek tőle egy könyvet sem, az biztos!” - és ehhez hasonlóak. Egyik nőrokonom irigységtől villámló tekintettel gúnyosan megjegyezte, hogy “Mi van, Rita a könyveiből akar milliomos lenni?” - persze a hátam mögött, csakhogy ez a megjegyzés visszajutott ám a fülembe, és megkarcolta a lelkemet… Az persze senkit nem zavar, milyen keményem megdolgoztam eddig mindkét könyvemért, mennyi utánajárás volt, amíg megvásárolható lett végre - persze csak a neten, ami azzal a hátránnyal jár, hogy 900 Ft a postaköltség, ami elég nagy visszatartó erő -, és hogy eddig összesen három darabot adtam el a mesekönyvből, aminek nem ám a teljes ára hizlalja a májamat, ugyanis egy könyvön mindössze egy-kétszáz forint a hasznom. És közben azzal is meg kell küzdenem magamban, vajon elég jó-e, amit írtam, vagy hogy egyáltalán van-e értelme folytatnom az írást?😑

Szóval igen, el tudok borulni néha. Ilyenkor sajnos magamat blokkolom. Nem látom értelmét, hogy bármibe belefogjak; nem tudom, mi hasznom van egyáltalán ebben az életben; és mintha egy hatalmas súly lenne a vállaimon, ami folyamatosan nyom lefelé. Ráadásul mindeközben olyan érzésem van, mintha valaki ülne a mellkasomon.

Na, ebből az állapotból piszok nehéz kirángatni magamat! De a férjem miatt megteszem. Van, hogy csak egy-két nap után vagyok erre képes, de akkor is kimászok a gödörből, aminek a mélyén persze nagyon kényelmes ücsörögni és sajnálni magam.

Hm, már az is sokat segített, hogy mindezt kiírtam magamból. Nem hiába gyakorolják oly’ sokan az írásterápiát. Megkönnyebbül tőle az ember. Átvezeti sötét gondolatait egy papírra, ami után egyre világosabb lesz a lelkében, míg végül ismét beragyogják mindennapjait a remény és öröm sugarai.🌞 Felhők persze mindig jönnek majd, ám nem mindegy, hogy olyankor szűkölve elbújunk lelkünk egy eldugott kis szegletébe, vagy veszünk egy hatalmas lélegzetet, és elfújjuk a francba az utunkból.

Bízz magadban, légy erős, segíts magadon, és Isten is megsegít!

Könnyfakasztó könyvek

Amióta az eszemet tudom, könyvvel mászkálok mindenhová. Sőt, anyukám mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi gyerek voltam, és ültem a kiságyamban egy képes újsággal az ölemben, akkor ahogy azt a felnőttektől láthattam, úgy lapoztam, hogy előbb mindig megnyálaztam a mutatóujjamat.

Sajnos nem számoltam, eddigi életem folyamán hány darab könyvet olvastam el, mindenesetre elmondhatom, hogy mindenféle fajtába belekóstoltam már, és úgy tűnik, étvágyam továbbra is határtalan! Olyannyira a könyvek rabja, vagyis rajongója vagyok, hogy még anno szingli koromban az is előfordult, hogy utolsó filléreimet inkább könyvekre költöttem, mint például ruhákra vagy élelemre.

Legutóbbi könyv”élményemről” szeretnék most néhány szót írni. Egy régi krimi akadt a kezembe egy ismeretlen külföldi fickótól, akinek gyaníthatóan, vagyis inkább remélhetően ez az egyetlen műve.

Igazából az alapötlet tetszett meg nekem: egy ifjú buzgó rendőr és egy fiatal csinos jogásznő nekilát, hogy felderítsen egy húsz évvel azelőtti gyilkosságot. Nos, olvasás közben gyakorta azért szorítottam görcsösen a könyvet, nehogy hirtelen felindulásból széttépjem vagy kihajítsam az ablakon.

Az egyik dolog, ami nagyon zavart, az a fordító munkájának gyümölcse volt. Pesti lehetett az illető hölgy, mivel a tulajdonnevek elé néha odabiggyesztett egy-egy kósza névelőt, például így: “Elgondolkodva nézte az Anna, vajon nyomozótársa mire jut az ügyben”, vagy valami ilyesmi. A legjobban az bosszantott, hogy a fordító nem következetesen használta ezt a “technikát”, és már-már elfelejtettem a szükségtelen névelőket a nevek előtt, amikor hirtelen a semmiből újra felbukkant egy a vagy az, amely szó retinámon átégve áramütésként érte elmémet.

Volt egy másik gyötrő dolog is: a rendőr úgy ment kihallgatni a lehetséges gyanúsítottakat, hogy: “Ó, ha önt ez rosszul érinti, ne is válaszoljon a kérdéseimre! Sőt, vegye úgy, hogy itt sem voltam.” Hát hogy lehet így nyomozni, kérem?! Addig kell sanyargatni a bűnöst kérdésekkel, amíg össze nem omlik, és be nem vall mindent, vagy el nem követ egy magát lebuktató végzetes baklövést! Hiszen Columbo Úr is ezért volt olyan hihetetlenül sikeres a gyilkossági ügyek felderítésében: szlogenje volt a “csak még egy kérdést”.

Na de a dekoratív jogász csajszi még a nyomozni félő nyomozón is túltett, amikor egy ízben őzikeszemekkel társához fordult, és azért könyörgött neki, nehogy macerálja, netán lesittelje a gyanúsítottat, hiszen neki olyan szimpatikus! Egek…

Az imént felsoroltak még csak-csak elviselhetőek lettek volna, ám sajnos a szerző úgy gondolta, elegendő leírnia, hogy a karakterei nevetnek, anélkül, hogy bármi vicceset a szájukba adott volna. Attól, hogy minden oldalon kétszer “megnevetteti” a karaktereit, még nem lesz vicces az írás, és az olvasó sem fog a leírtakon nevetni, legfeljebb kínjában sírni.

Azért a szerző becsületére legyen mondva, a krimije végét sikerült egész frappánsan befejeznie, szóval tőlem “jutalmul” biztosan megkapná a filmes Arany Málna-díj ihlette Ezüst Radír-díjat! (Arany Málna-díj = pocsék film)

Egyébként, csak hogy pozitív példát is hozzak, bizony belefutottam már olyan kevésbé ismert írók könyveibe is, amiket alig bírtam letenni, annyira jók voltak. Ám ellenpélda is akad: kíváncsiságból elkezdtem olvasni egy igen híres, mondhatni világhírű és igen közkedvelt írónő egyik regényét, amibe sajna beletört a bicskám, és úgy az ötvenedik oldalnál feladtam. Gondoltam, biztos velem van a baj, ezért adtam neki még egy esélyt egy másik regényével, ám az eredmény hasonló lett. Na, mondom, ennek a fele sem tréfa, hiszen ez a nő világszerte milliószámra adja el a könyveit, megérdemel egy harmadik esélyt! Úgy voltam vele, ha ennyire kelendőek a művei, akkor csak tud valamit! Igen, tudott is: fosni a szót! Amikor a huszadik oldalon még mindig azt ecsetelte, csak más-más szavakkal, hogy milyen csodálatosan gyönyörű a főszereplő kislány, úgy döntöttem, elég az esélyekből és az időm pazarlásából, felhagyok a próbálkozással. Elvégre nem tetszhet minden embernek ugyanaz! Ízlések és fotonok, vagy mi, pofonok.

Mindezzel csupán oda szerettem volna kilyukadni, hogy bizony varázslatos a könyvek világa: könnyekre tudnak fakasztani. Hol együttérzése miatt sír az ember; hol felidéz benne valami régi szép vagy csúf emléket; hol pedig örömében sír, amiért rájön, senki nem kényszeríti arra, hogy végigolvasson egy olyan könyvet, amit nem akar.

(képföléírás: "ahogyan falom a könyveket")

Jó reggelt, Reggeli!

Tegye fel a kezét az, aki el szokta mismásolni a reggelit! És most engedje le az, aki szeretne ezen változtatni! Tulajdonképpen bármilyen oka van a reggeli kihagyásának, kellő akaraterővel lehet pótolni a hiányát.

Van, akinek nincs ideje rá. Erre megoldás lehet előző este tíz-tizenöt perccel korábbra állítani a vekkert. Van olyan ember is, akinek egyszerűen nem veszi be reggelente a gyomra a táplálékot. Kitartó munkával és türelemmel ezen is lehet változtatni: az ilyen ellenállást tapasztaló embereknek apránként kell suttyomban becsempészni a szájukba eleinte néhány falatot, akár kutyafuttában, majd leülve, végül még több falatkát.

Miért akarok én rábeszélni bárkit is a reggelizésre? Azért, mert sajnos egészségtelen dolog kihagyni az ébredés utáni étkezést. Hiszen gondoljunk csak bele! Éjszaka, miközben hat-nyolc órát (netán kilenc-tízet) alvással töltünk, nem veszünk magunkhoz táplálékot - hacsak nem vagyunk falánk alvajárók… Viszont a szervezetünk szüntelenül dolgozik, tehát energiát használ fel: a szívünk rendületlenül dobog, a májunk méregtelenít (főleg, ha este betintáztunk), a vesénk kiválaszt (pláne, ha a vacsoránk egy fél dinnye volt), a tüdőnk levegőt cserél, mozgolódunk, forgolódunk, beszélünk álmunkban stb. Nem is beszélve arról, aki alvajár, vagy alvatúrázik. Így tehát nem csoda arra ébredni, hogy szervezetünk az összes előzőleg elraktározott szőlőcukrot felhasználta, ami azzal jár, hogy vércukorszintünk a pincében vagy alagsorban keresendő.

De mi is az a vércukorszint? “A vércukor nem más mint glükóz, avagy más néven szőlőcukor. A glükóz egy egyszerű cukor, amely a szervezet számára fő energiaforrásként szolgál. Az általunk elfogyasztott szénhidrátok glükózra bomlanak le, a vékonybélben felszívódnak, és a szervezetben keringenek. A szervezet legtöbb sejtje glükózt igényel az energiatermeléshez.”

Józan paraszti ésszel ennek fényében utánaszámolva az jön ki, hogy ha a reggeli kihagyása miatt nem töltjük fel szervezetünk raktárait, ámde a napot elindítjuk (jövünk-megyünk-dolgozunk), tovább zuhan a vércukorszintünk, szédelgünk, ingerültek leszünk, majd farkaséhesen felfaljuk a hűtő tartalmát hűtőstől, vagy a büfét büfésnénistől, vagy magát Piroskát. Viccet félretéve, ilyenkor sokkal, de sokkal többet eszünk, mintha reggelivel indítottuk volna a napunkat! Jó hír viszont, hogy akik hűségesen elfogyasztják reggeli táplálékukat, azok ellenállóbbak a betegségekkel, sőt még a stresszel szemben is, jobban tudnak koncentrálni, és nem ólálkodik körülöttük az elhízás veszélye.

Végezetül idebiggyesztenék két idézetet, amelyek közül a második igazából az élet bármely területére ráhúzható, ám éppúgy helytálló a reggelizéssel kapcsolatban is:

“Reggeli nélkül indítani a napot olyan, mint üzemanyag nélkül autóba ülni.”

“A legnagyobb hiba, amit ebben az életben elkövethetsz, ha tudod mit kell tenned, és ennek ellenére mégsem teszed meg.”