Könnyfakasztó könyvek

Amióta az eszemet tudom, könyvvel mászkálok mindenhová. Sőt, anyukám mesélte, hogy amikor még nagyon kicsi gyerek voltam, és ültem a kiságyamban egy képes újsággal az ölemben, akkor ahogy azt a felnőttektől láthattam, úgy lapoztam, hogy előbb mindig megnyálaztam a mutatóujjamat.

Sajnos nem számoltam, eddigi életem folyamán hány darab könyvet olvastam el, mindenesetre elmondhatom, hogy mindenféle fajtába belekóstoltam már, és úgy tűnik, étvágyam továbbra is határtalan! Olyannyira a könyvek rabja, vagyis rajongója vagyok, hogy még anno szingli koromban az is előfordult, hogy utolsó filléreimet inkább könyvekre költöttem, mint például ruhákra vagy élelemre.

Legutóbbi könyv”élményemről” szeretnék most néhány szót írni. Egy régi krimi akadt a kezembe egy ismeretlen külföldi fickótól, akinek gyaníthatóan, vagyis inkább remélhetően ez az egyetlen műve.

Igazából az alapötlet tetszett meg nekem: egy ifjú buzgó rendőr és egy fiatal csinos jogásznő nekilát, hogy felderítsen egy húsz évvel azelőtti gyilkosságot. Nos, olvasás közben gyakorta azért szorítottam görcsösen a könyvet, nehogy hirtelen felindulásból széttépjem vagy kihajítsam az ablakon.

Az egyik dolog, ami nagyon zavart, az a fordító munkájának gyümölcse volt. Pesti lehetett az illető hölgy, mivel a tulajdonnevek elé néha odabiggyesztett egy-egy kósza névelőt, például így: “Elgondolkodva nézte az Anna, vajon nyomozótársa mire jut az ügyben”, vagy valami ilyesmi. A legjobban az bosszantott, hogy a fordító nem következetesen használta ezt a “technikát”, és már-már elfelejtettem a szükségtelen névelőket a nevek előtt, amikor hirtelen a semmiből újra felbukkant egy a vagy az, amely szó retinámon átégve áramütésként érte elmémet.

Volt egy másik gyötrő dolog is: a rendőr úgy ment kihallgatni a lehetséges gyanúsítottakat, hogy: “Ó, ha önt ez rosszul érinti, ne is válaszoljon a kérdéseimre! Sőt, vegye úgy, hogy itt sem voltam.” Hát hogy lehet így nyomozni, kérem?! Addig kell sanyargatni a bűnöst kérdésekkel, amíg össze nem omlik, és be nem vall mindent, vagy el nem követ egy magát lebuktató végzetes baklövést! Hiszen Columbo Úr is ezért volt olyan hihetetlenül sikeres a gyilkossági ügyek felderítésében: szlogenje volt a “csak még egy kérdést”.

Na de a dekoratív jogász csajszi még a nyomozni félő nyomozón is túltett, amikor egy ízben őzikeszemekkel társához fordult, és azért könyörgött neki, nehogy macerálja, netán lesittelje a gyanúsítottat, hiszen neki olyan szimpatikus! Egek…

Az imént felsoroltak még csak-csak elviselhetőek lettek volna, ám sajnos a szerző úgy gondolta, elegendő leírnia, hogy a karakterei nevetnek, anélkül, hogy bármi vicceset a szájukba adott volna. Attól, hogy minden oldalon kétszer “megnevetteti” a karaktereit, még nem lesz vicces az írás, és az olvasó sem fog a leírtakon nevetni, legfeljebb kínjában sírni.

Azért a szerző becsületére legyen mondva, a krimije végét sikerült egész frappánsan befejeznie, szóval tőlem “jutalmul” biztosan megkapná a filmes Arany Málna-díj ihlette Ezüst Radír-díjat! (Arany Málna-díj = pocsék film)

Egyébként, csak hogy pozitív példát is hozzak, bizony belefutottam már olyan kevésbé ismert írók könyveibe is, amiket alig bírtam letenni, annyira jók voltak. Ám ellenpélda is akad: kíváncsiságból elkezdtem olvasni egy igen híres, mondhatni világhírű és igen közkedvelt írónő egyik regényét, amibe sajna beletört a bicskám, és úgy az ötvenedik oldalnál feladtam. Gondoltam, biztos velem van a baj, ezért adtam neki még egy esélyt egy másik regényével, ám az eredmény hasonló lett. Na, mondom, ennek a fele sem tréfa, hiszen ez a nő világszerte milliószámra adja el a könyveit, megérdemel egy harmadik esélyt! Úgy voltam vele, ha ennyire kelendőek a művei, akkor csak tud valamit! Igen, tudott is: fosni a szót! Amikor a huszadik oldalon még mindig azt ecsetelte, csak más-más szavakkal, hogy milyen csodálatosan gyönyörű a főszereplő kislány, úgy döntöttem, elég az esélyekből és az időm pazarlásából, felhagyok a próbálkozással. Elvégre nem tetszhet minden embernek ugyanaz! Ízlések és fotonok, vagy mi, pofonok.

Mindezzel csupán oda szerettem volna kilyukadni, hogy bizony varázslatos a könyvek világa: könnyekre tudnak fakasztani. Hol együttérzése miatt sír az ember; hol felidéz benne valami régi szép vagy csúf emléket; hol pedig örömében sír, amiért rájön, senki nem kényszeríti arra, hogy végigolvasson egy olyan könyvet, amit nem akar.

(képföléírás: "ahogyan falom a könyveket")