A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sorozatkedvelőknek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sorozatkedvelőknek. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. december 15., vasárnap

Áldott szabadság - 7. nap


Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a nap eseményeit, azt mondanám, hogy tizennégy órát utaztam. Na de utazásom során történt ez-az, ami megérdemel további néhány szót.

Judit barátnőm volt olyan drága, és hajnal hatkor felkerekedett velem, hogy elkísérjen egészen a Victoria Coach Stationig, ahonnan az a busz indult, amelyik elvitt a Luton reptérre. Tulajdonképpen a sorban kígyózva konstatáltam, ami aznap várt rám, és döbbenten fordultam Judithoz: “Egek, én egész nap utazni fogok??” 😅

Ezen a napon nem sok képet készítettem, ám a buszállomást érdemes megtekinteni. A neten keresgélve az alábbi fotót találtam:

Utolsó külföldi napomon érdekes dolog szemtanúja voltam. Az állomáson egy fiatal párocska szemmel láthatóan tanácstalanul álldogált, nem tudván, melyik sorban várakozzanak a megfelelő buszra. Elhaladt mellettük egy buszsofőr, és kérés nélkül, kedvesen és türelmesen útba igazította őket, pedig még csak egy nyelvet sem beszéltek. Ezzel szemben, amikor már itthon voltam, és a Ferihegyi reptér előtt vártam a busz indulására, ami a városba vitt, a következő jelenet zajlott az orrom előtt.
A buszsofőr mellett állt egy ember, aki a felszállók jegyeit ellenőrizte. Odalépett hozzájuk egy kisgyerekes anyuka, és bátortalanul megkérdezte, hogy hol szállhat fel. (Az első ajtó ekkor még zárva volt.) A jegyeket ellenőrző ember a középső ajtó felé intett, és amikor a hölgy távozott, a sofőr bunkó módon kifakadt: “Hát nem látja, b. meg, hogy ott nyitva van?!”
No comment.

Na de térjünk vissza még egy kicsit Londonba. Miután barátnőmmel jól megölelgettük egymást, felszálltam a buszra, és a reptérig kellemesen elzötykölődtem. Miután a sofőr segített kiemelni a csomagtartóból a bőröndömet, megköszöntem neki, hogy biztonságosan elfuvarozott minket, és további szép napot kívántam.

A reptéren a becsekkolás során hogy, hogy nem, többek között engem választottak ki szúrópróbaszerűen egy alaposabb ellenőrzésre. Mondjuk nem volt nagy kunszt az egész ceremónia: csak le kellett vennem a lábbelimet, és beállni két kapu közé mozdulatlanul várva, hogy jól átvilágítsanak. Mindezek után összeszedtem a motyómat, és nem maradt más hátra, mint várni, várni, és türelmesen várakozni. 😏

Ismét teszek egy kis gondolati kitérőt.
Mielőtt még Londonba repültem volna Judittal, elhatároztam, hogy ott majd veszek magamnak egy angyalkás, vagy angyalszárnyas medált. Az a helyzet, hogy ott tartózkodásom alatt nem találtam meg a megfelelő darabot, még a greenwichi bolhapiacon sem. Már-már feladtam a reményt, és beletörődtem, hogy akkor majd Magyarországon keresgélek tovább, amikor végre rátaláltam! A terminál egyik üzletében vettem magamnak vizet az útra, és a kasszánál várakozva min akadt meg a szemem, na min?

Végre elérkezett a gép indulásának ideje. Mivel volt nálam olvasnivaló, így hamar és kellemesen telt el az a röpke két óra, amit a felhők fölött töltöttem. Leszállva azonban sajnos azonnal visszacsöppentem a mai magyar valóságba, amikor is Ferihegyen szembesültem a buszsofőr flegma bunkózásával. Érdekes módon tavaly is meg kellett tapasztalnom egy hasonló hozzáállást, amiről alább írtam:

Egyre inkább a délutánban jártunk, amikor sikeresen eljutottam a Keleti Pályaudvarra, ahol megvettem a jegyemet Mezőberényig. A pénztárnál kellemes élményben volt részem, ugyanis a pénztáros hölgy egy őszinte mosoly kíséretében megdicsérte a táskámat, hogy milyen szép. Tulajdonképpen ez a kedvenc táskám, és nem csak azért, mert Judittól kaptam ajándékba a tavalyi londoni kiruccanásom alkalmával, hanem azért is, mert nagy, erős, praktikus, és így néz ki:

A vonat indulásáig volt még egy órám, amit sétálással töltöttem el. A pályaudvar körül bóklásztam, csak úgy céltalanul. A sok várakozás és ücsörgés után jólesett mozogni egy kicsit. És persze hazáig még további közel két és fél órát kellett ülnöm, tehát érdemes volt beindítani a vérkeringésemet. 😎

A mezőberényi állomástól szerencsére megint sétálhattam egy jót. Végre aztán este nyolcra értem haza, kissé elcsigázva. A házunkhoz közeledve azonban rögtön repesni kezdett a szívem: a két cicánk ott várt rám a bejárati ajtó előtt, és édesen dörgölőzve fejezték ki, hogy mennyire vártak már haza! 😻
Tibi azon a héten délutános volt, így őt csak másnap ölelhettem át.

Miután odabent leraktam a cuccaimat, első dolgom volt szervírozni a vacsorát a két szőrmóknak. A nagy igyekezetben (és talán fáradt is voltam már) sikeresen összetörtem az egyik ételes tálkát. Ez még nagyon hiányzott nekem… 😒 A tönkrement adagot tehát feltakarítottam az üvegszilánkokkal együtt, és egy másik adag konzervet tálaltam fel Pupillácskának, Tornádó uraság ugyanis addigra magán kívül, hörögve-zörögve evett, ahogy szokott. 😸

Elérkezett végre az én időm: beleereszkedtem egy kád forró vízbe, és ott zombultam vagy fél órán keresztül. Lefekvés előtt még erőt vettem magamon, és nagyjából kirámoltam a bőröndömet, aztán beestem végre az ágyba.

Végezetül már csak egy dolgom maradt aznapra: hálát adni az újabb nagyszerű, élményekkel teli kikapcsolódásért, és amiért biztonságosan hazaértem kényelmes, békés otthonomba, a szeretteimhez. 😇

2019. november 24., vasárnap

Áldott szabadság - 6. nap


Mivel nem űzött minket a tatár, így a legnagyobb nyugalommal aludtunk addig, amíg a hasunkra sütött a nap. Ébredés után első dolgunk volt megtankolni a szervezetünket. Barátnőm zabkását készített reggelire, amit bogyós gyümölcsökkel dobott fel.

Judit csak annyit árult el az aznapi programról, hogy sokat fogunk buszozni. Megfelelő mennyiségű hideg élelmet pakoltunk hát a táskánkba, majd nekivágtunk a nagyvilágnak.

Volt szerencsém Londonban élni másfél évig, ezért jól tudtam, hogy a város valóban hatalmas, és bizony nem különösebben meglepő dolog két, két és fél órát utazni a célig.

Emeletes busszal mentünk, és sikerült ügyesen elfoglalni a legjobb helyeket (az emeleten, legelöl). Amióta hazaköltöztünk Tibivel, egyedül talán csak a “double-decker” utazás élménye hiányzik kicsit.

Miután leszálltunk, sétáltunk egy keveset, majd ahogy befordultunk az egyik utcasarkon, a következő látvány tárult elém:
Ámulva kérdeztem Judittól: “És te ezt tudtad?” Ő persze csak vigyorgott elégedetten, mert látta rajtam, mennyire lenyűgöz a hely.
Annyit mondhatok, ha valaha Londonban jársz, látogass el Greenwichbe megnézni a Cutty Sarkot, ami a világ egyik leghíresebb teaszállító vitorlás hajója.

Első dolgunk volt betérni a Starbucksba, hogy kicsit felfrissítsük magunkat. Judit kávét rendelt magának, én pedig egy vegán málnás-csokis sütit. Mmmm, mennyei volt! Ráadásul a mellettünk lévő asztalnál egy édes pofa kutyus is ott volt a gazdijával.


Egyszerűen lelket melengető volt a kellemes napsütés, a környezet, és a tudat, hogy szabadságon vagyok, tehát nyugodtan lazíthatok. Leültünk egy padra, csodáltuk a Temzét, gyönyörködtünk a túlsó parton méltóságteljesen tornyosuló épületekben, néztük a körülöttünk lévő embereket, és csak úgy voltunk.

Judit aznapra tartogatott számomra még egy meglepetést. Mielőtt hazaindultunk volna, betértünk a bolhapiacra, ahol egy hangulatos csarnokban árulták portékáikat az árusok. A levegőben különböző ételek illata terjengett, körülöttünk mindenhol emberek; és élettel teli, folyamatos zsongás csiklandozta a fülemet.

Az árusok többnyire Londont ábrázoló, London feliratú, vagy angol zászlóval díszített tárgyakat kínáltak. Lehetett ott kapni táskát, pólót, kulcstartót, hűtőmágnest, képeslapot… á, de nem is sorolom, mert jóformán mindent! Más standokon antikvár dolgokat láttunk: könyveket, ékszereket, szóval csupa kincset. Jó volt ott bóklászni.

Elemózsiánk fogytán volt, és hosszú út várt még ránk, ezért korai uzsonnánkat a Subway gyorsétteremben fogyasztottuk el. Külön öröm volt számomra, hogy többféle vegán szendvicsből is választhattam. Végül emellett a finomság mellett döntöttem:

Úgy kétórányi buszozást követően rendben hazaértünk. Amíg Judit elkészítette a vacsoránkat, addig összepakoltam a bőröndömet, és kikészítettem a ruháimat másnapra, mert bizony korán kellett kelnünk. Szabadságom hetedik napján ugyanis egy megautazás várt rám - hazáig.

2019. november 17., vasárnap

Áldott szabadság - 5. nap


Másnaposság nélkül ébredtünk ezen a szép vasárnap reggel. Miután elkészítettük a reggelinket, igen jóízűen el is fogyasztottuk.

Ezután kicsit ejtőztünk, majd összepakoltuk a felszerelésünket, és elindultunk a közeli edzőterembe lábazni. Előzetes közös “élményekből” kifolyólag igencsak tisztában voltam vele, milyen mókában lesz részem Judit irányítása alatt… 😅

A forgatókönyv egyébként a következő szokott lenni a közös edzéseink során: Judit megmondja, milyen gyakorlatból mennyit csináljunk. Az elején lelkes és elszánt vagyok. Az X-edik gyakorlatnál kicsit sajnáltatom magam, és nyavalygok. Erre ő ráncba szed, hogy igenis bírom! Én bedurcizok, mert fáj, de megemberelem magam, és miközben szidom a barátnőmet, természetesen megcsinálom, amit mond. Szóval működik a dolog! Judit persze tisztában van vele, hogy olyankor “utálom” őt (pusztán szeretetből), de csak kiröhög lelketlenül. 😒😄

Az edzést követően hazasétáltunk, majd egy-egy gyors zuhany után megebédeltünk (házi fitt-fánkot ettünk).

Délutánra egy laza buszozást és csavargást terveztünk. Betértünk többek között egy Swarovski üzletbe is. Hú, hát ami ott volt! Nem azt mondom, hogy ami szem-szájnak ingere, hanem inkább ami szemnek és léleknek kényeztetése! A bejegyzés végén több kép és videó lesz látható egy klipbe ágyazva, ám mivel a Google volt olyan kedves, és meglepett egy kis zenés összeállítással a telefonommal készített anyagokat felhasználva, ízelítőül, íme:

Miután hazaértünk, újabb meglepetésben volt részem: Judit készített nekem egy isteni, illatos forró fürdőt. Tudta jól, mi kell a megfáradt izmoknak! Igazán jólesett megpihenni a vízben. 😌

Egy könnyű vacsorát követően úgy döntöttünk, hogy megnézzük a legújabb dokumentumfilmet Beyoncé életéről. Eleve ő a kedvenc énekesnőm, de emellett példaértékű az is, amit magánemberként produkál. Hatalmas önfegyelemmel és kitartással, meg persze kemény munkával elérte, hogy szülés után újra visszanyerje csodás alakját. Sokan talán azt gondolják, mindent készen kap, holott bizony keményen megdolgozik a sikerért.

Ez volt tehát az ötödik nap élménybeszámolója, amelyhez alább tekinthető meg egy kis audiovizuális összefoglaló, amelyet férjemmel készítettünk.
Jó szórakozást kívánok hozzá!

2019. november 5., kedd

Áldott szabadság - 4. nap


Azzal kezdődött a reggelem, hogy teljesült a kívánságom, amit előző este gondoltam ki. 😇 Többnyire minden napomat egy félórás meditációval kezdem. Azt találtam ki, milyen jó lenne, ha a beállított ébresztés előtt fel tudnék ébredni, hogy legyen időm erre a reggeli rituáléra. Így aztán sikeresen meg is ébredtem magamtól - hajnali 3-kor! 😅 Bármilyen korán ébredek is fel, már nem tudok újra elaludni. Így amíg a többiek édesdeden aludtak, szép csendben meghallgattam egy-két előadást a YouTube-on.

Miután barátnőmmel összekészítettük magunkat, elbúcsúztunk kedves vendéglátónktól, majd elvittük a kölcsönautót egy helyre, ahol Judit ismerőse már várt ránk, hogy kivigyen minket a reptérre. Ott aztán a gép indulásáig túl sok izgalomban nem volt részünk. Hacsak abban nem, hogy az ellenőrző kapu előtt kígyózva döbbentem rá: nekem még tele van folyadékkal a kedvenc kulacsom! Nyilván nem akartam megválni tőle, így barátnőm segítségével gyorsan leküldtem a tartalmát.

Maga a repülőút is eseménytelenül telt. 820 km/h-val hasítottunk 11.500 m magasan, ragyogó napsütésben, -580C-ban.
 

Landolás után az utasok hozták szokásos formájukat: még szinte gurult a gép, máris csatolták ki a biztonsági övüket, és tülekedtek, hogy elsőként szállhassanak le a gépről. Biztosan valahogy a tudomásukra jutott, hogy csak az első húsz ember szállhat le, a többieknek vissza kell repülnie… 😏 Na, mindegy. Judittal szokásunkhoz híven türelmesen vártunk a helyünkön, amíg eloszlott a tömeg.

A Luton reptéren már várt minket Judit egy barátja, így idén nem tömegközlekedéssel utaztunk be London szívébe. A nap további részére nem terveztünk semmi extrát. Kipakoltuk a bőröndjeinket, elsétáltunk kajáért a Sainsbury’s-be, aztán nekiültünk Shrek-maratont nézni, miközben természetesen beszélgettünk, hiszen mégiscsak nők vagyunk! 😁 Két rész között összedobtunk magunknak egy finom vacsorát, majd utána drága barátnőm elővette az aznapi meglepetését:

Az utazással telt hosszú nap végére kellemesen elfáradtunk testileg-szellemileg egyaránt, így este nemigen volt gondunk az elalvással. Egy újabb csodás napot magunk mögött hagyva tértünk hát nyugovóra.

2019. október 27., vasárnap

Áldott szabadság - 3. nap


Ez az a nap, amelynek élményeiről nem készítettem valami sok (audio)vizuális dokumentumot. Mindössze 1 db kép és 1 db vidó lapul a tarsolyomban. 🙈 Na de lássuk az eseményeket!

Még nyáron beiratkoztam egy Segédkönyvtáros tanfolyamra, ami szeptemberben indult. Az oktatás valami csodálatos helyen, az Országos Széchényi Könyvtár épületében zajlik, a Budai várban! Ezt a képet választottam a netről:

Az időzítés nem is lehetett volna optimálisabb az ECDL szintfelmérő megírására, ugyanis Judittal szombaton repültünk Londonba, és előző nap, pénteken mérték fel a tudásunkat. Férjem segítségével alaposan felkészültem, így a sikeres teszt jutalma az lett, hogy mentesültem a 68 órás tananyagegység elvégzése alól. 😏

És most jön az érdekes rész, ami ismét a gondolataink, illetve a kimondott szó teremtő erejével kapcsolatos. Szóval vigyázz mit kívánsz, mert teljesül!!

Előzetes egyeztetéseket követően erre a napra időzítettem magamnak egy új tetoválás felvarratását. Az is hagyománnyá kezd válni, hogy amikor Judit hazarepül, együtt megyünk el egy profi tetováló mesterhez Pesten. Azzal sajnos nem számoltunk, hogy a sulival kapcsolatos tájékoztató, valamint a szintfelmérő elhúzódik, így én szépen lemaradok a tetoválásról. 😭 Ezt azonban tudat alatt én intéztem így magamnak.

Aznap reggel drága barátnőm elfuvarozott egészen az OSZK épületéig. Ahogy közeledtünk, csak ámultam a ragyogó napsütésben pompázó épület látványától, és megszólaltam: “Ó, én ezen a szép helyen akarok maradni egész nap, te meg majd értem jössz, jó?”
A terv persze az volt, hogy sitty-sutty végzek, és tömegközlekedéssel eljuttatom magam a tetkós srác műhelyéig, ahol addig Judit kínlasztja magát. Ehhez képest a tájékoztatás is elhúzódott, ráadásul amint leültünk a gépteremben, hogy megírjuk a tesztet, hogy, hogy nem, elment az áram! Persze idővel visszatért, de ennek köszönhetően megkaptam, amit akartam, mert ott maradtam délutánig.

Egy röpke újratervezést követően egy másik helyszínben állapodtunk meg, ahová Judit értem jött. Érdekes módon az odafelé tartó buszon pont tőlem kért útbaigazítást egy fiatal külföldi pár, de megnyugtattam őket, hogy tulajdonképpen én is el vagyok tévedve. 😅 De komolyan. A saját szülővárosomban képes vagyok elveszni, nemhogy a hatalmas és számomra tök idegen fővárosunkban!

Barátnőm és az anyukája sikeresen rám talált a megbeszélt helyen, így indulhattunk is, hogy felvegyük Judit húgát, és eltöltsünk kellemes két és fél órát a pesti forgalomban. Nem viccelek. Ha péntek délután akarsz Pesten A-ból B-be eljutni, vigyél magaddal hidegélelmet! 😂

Sajnos egy kellemetlen látványban is részesültünk, ugyanis premier plánban láttuk, ahogy elcsapnak egy biciklist. Mondjuk a cangás srác volt a hibás, mert a zebrán kb. nyolcvannal repesztve tekert át! És nem volt felfestve külön jelzés a kerékpárosoknak, tehát tolnia kellett volna a járgányát. Végülis a becsapódást követően rögtön felpattant szegény az útról, de ki tudja, milyen belső sérüléseket szenvedett. A bicaja pedig szemmel láthatóan teljeskörű külső károsodás áldozata lett. Szóval mindig nagyon észnél kell lenni!

Végül csak sikerült épségben eljutnunk az Arena Mallba (régi nevén Arena Plaza), ahol beültünk Frei Tamás kávézójába, és kikapcsolódtunk, beszélgettünk, élveztük a finom ízeket. Ezután csatlakozott hozzánk Judit egyik kedves ismerőse is. Kicsit még csatangoltunk a plázában, ám lassacskán indulnunk kellett. Úton a vendéglátóink felé nem sokat művészkedtem, inkább csak élveztem csodás fővárosunk látványát. Amikor azonban egy építkezési terület mellett haladtunk el, rögvest a telefonom után nyúltam. Juditnak akartam meglepetést szerezni, ugyanis odáig van a daruk látványától. 💗

Egy finom vacsorát követően már csak egy dolgunk maradt hátra lefekvés előtt: összepakolni a kis motyóinkat, hiszen másnap végre repültünk Londonba! 😇

2019. október 13., vasárnap

Áldott szabadság - 2. nap


Azt már megszokhattam, hogy amikor Judit barátnőmmel vagyok, akkor folyton utazok. Mondjuk nincs ezzel semmi baj, hiszen nagyon, de nagyon szeretek utazni! Számomra még a közlekedési eszköz is teljesen mindegy, hogy milyen.

Ezen a napon is a nyakunkba kellett venni az országot. A délelőttünk eléggé lazulós volt. Kényelmesen megreggeliztünk, majd kiültünk a kertbe a hintaágyra. Meglepő módon a kandúrunk, Tornádó uraság méltóztatott megszakítani reggeli sziesztáját, és leereszkedvén szerény személyünkhöz, közénk telepedett. 😸 Még simogatni is hagyta magát! Köszönetképpen egy idő után felszaladt a teraszra, és megmutatta nekünk, milyen aranyosan tud hencseregni. A másik cicánk, Pupillácska általában elvonul valami titkos helyre napközben, és csak a reggeliztetésnél tisztel meg minket személyével.

Miután kellő idő eltelt a reggelit követően, nekikészültünk az edzésnek. Úgy döntöttünk, hogy felesleges edzőterembe menni, mert otthon rendesen el vagyok látva kínzóeszközökkel. Mármint, súlyzókkal… Bár, talán nem túloztam, hiszen Judit utasításait követve a súlyok valóban veszélyes fegyverré válnak a kezemben! 😅 Ha nagy nehezen túl is vagyok a gyakorlatokon (amikor azt sem tudom kínomban, hogy sírjak vagy nevessek), akkor a következő napokban jelentkező izomláztól szenvedek. De akkor is megéri!

Volt egy vicces jelenet. A fekpadunkat idén elajándékoztuk, mert nem igazán használtam ki. A mellizom gyakorlatoknál így az ágyon hanyatt fekve helyezkedtem el, Judit pedig irányított. Biztatóan megjegyezte: “Na látod, megy ez, mint az ágybaszarás.” Én pedig pont azt gondoltam magamban, hogy bizony majdnem az lett belőle, mert amikor közösen edzünk, valahogy mindig nagyobb súlyok kerülnek a kezembe, mint egyébként. 😂

Az edzést követően lezuhanyoztunk, összepakoltuk bőröndjeinket, és elindultunk, hogy megegyük a jól megérdemelt ebédünket - lángos formájában. Merem állítani, hogy Mezőberényben van a világ egyik legjobb lángossütője! A tulaj már közel harminchárom éve készíti a fenséges csemegét, így igazán van benne rutinja. És persze szívvel-lélekkel csinálja, ami szintén sokat számít. Csak úgy tobzódtunk a mennyei ízekben! Én egy vegán speciált kértem, vagyis olyan töltött lángost, amit pirított káposzta, gomba és hagyma gazdagított. Judit maradt a hagyományos sajtos-tejfölösnél, de az is annyira finom volt, hogy ebédünk végeztével külön dicshimnuszt zengtünk Bálintnak. Egyszerűen vérré vált bennünk az a finomság! Meg persze egy része zsírrá, de akkor is megérte!
Desszertnek természetesen még maradt hely a pocakunkban, ezért a Sparban vettünk egy-egy vegán Magnumot. Ezután Juditot körbevezettem a könyvtárban, ahol dolgozom, majd az eredeti tervünk szerint kereken délben elindultunk Pestre. Mezőberény határában a férjem munkahelye előtt suhantunk el, és spontán módon Judittal egyszerre integettünk az épületnek, vigyorogva köszönve: “Szia Tibi!” 💕

Az út eseménytelenül telt, leszámítva azt a fantasztikus élményt, hogy egy Audi Cabrioban utaztunk! Pesten felvettük Judit anyukáját, és közösen elmentünk a Sovány Vigasz nevű cukrászdába, ahol valami különleges dolog történt velem. Előbb azonban mindenképp megemlítem, hogy csak ajánlani tudom ezt a helyet, mert roppant alak- és ízlelőbimbó-barát süteményeket lehet itt elfogyasztani!

A kínálatban kétféle növényi alapú süti is szerepelt, és én természetesen a csokisat választottam.
Istenem! Annyira finom volt, hogy könnybe lábadt a szemem, és dicshimnuszt zengett az összes ízlelőbimbóm. Általában próbálok mértéket tartani, ám most Judit “erőszakkal kényszerített”, hogy kóstoljam meg a másikat is. 😅 Oké. Kikértem egy gesztenyés szeletet, és amint megkóstoltam, mámorban úszva ezt mondtam: “Úristen! Ilyennel a számban akarok meghalni!” És ekkor elkezdtem fuldokolva köhögni. Az eladólány adott nekem egy pohár vizet, mert félő volt, hogy ott lehelem ki a lelkem.

Arra már felfigyeltem az utóbbi időben, hogy hatalmas teremtő erőm van. “Csak” meg kellene már tanulnom irányítani. Illetve nem árt, hogy ha kérek valamit, akkor pontosítsak. Mondhattam volna pölö azt, hogy “egy ilyennel a számban akarok meghalni 85 évesen, egy boldog, értékes és egészséges életet magam mögött hagyva.” Egyébként a következő posztban elmesélek majd egy hasonló esetet, amit szintén én teremtettem magamnak - meggondolatlanul. 😏

Ezen a délutánon történt velünk egy kellemes dolog. Ez még azelőtt volt, mielőtt felvettük Judit anyukáját. A pesti forgalomban egyszercsak azt vettem észre, hogy a mellettünk lévő kismotoros élőben lájkol minket, és bőszen vigyorog. Ez annyira kedves volt tőle! Persze mi is integettünk neki, és mosolyogtunk szorgalmasan. Mennyivel szívmelengetőbb volt ezt látni, mint a megvető, irigy és undok tekinteteket, amiket sorra kaptunk a Cabrioban ülve.

Sütizés után (amit szerencsésen túléltem) hazavittük Judit anyukáját, és még mindig várt ránk egy program. Fogorvoshoz mentünk Judittal. Volt egy kisebb műtéti beavatkozása, amit - természetesen - hősiesen és bátran viselt.

Lassan esteledett, mire egy gyors bevásárlás után megérkeztünk aznapi utolsó állomásunkra. Judit egyik kedves ismerőse szállásolt el minket azon a két éjszakán, amelyet Pesten töltöttünk. Egy finom vacsorát és egy kellemes beszélgetést követően szépen letudtuk az esti rutinunkat, és eltettük magunkat másnapra.

2019. szeptember 29., vasárnap

Áldott szabadság - 1. nap


A tavaly márciusi utazásunkkal ellentétben idén augusztus végén, szeptember elején töltöttük Judittal a közös szabinkat, fantasztikusan jó időben.

Az első napom azzal kezdődött, hogy a lehető legelső vonattal elindultam Pestre. Ragyogóan sütött a nap, ám a hangulatom még az időjárásnál is derűsebb volt! Mondhatni, alig fértem a bőrömbe! 😄 A vonatútra szokásomhoz híven vittem írni- és olvasnivalót, ráadásul közben fotóztam és videóztam is, így viszonylag hamar elrepült az a 2 óra 20 perc.

A Keleti pályaudvar parkolójában hoztam a szokásos formámat: nem láttam a fától az erdőt, vagyis azt, hogy Judit két kézzel integet a kölcsönautója mellett. 😅 Végül a WhatsApp segítségével odanavigált magához, és miután jól megöleltük egymást, lehuppantam a turbómotorral megspékelt Audi Cabrio anyósülésére. A kocsikázás élménye azzal kezdődött, hogy Judit leeresztette a napfénytetőt.
Egy idő után rájöttem, hogy ilyen utazáshoz elengedhetetlenül szükséges, hogy kibontsam a hajamat. 😆
Pindurkát elvett a felhőtlen élvezetből, hogy Magyarország egyes területein botrányosan silány minőségűek az utak, ahol nem igazán lehet száguldozni. Hiába dübörögtek alattunk a lóerők, sajnos nem tudtuk szabadjára engedni őket.

Egyik alkalommal, amikor beértünk lakott területen belülre, Judit vigyorogva megszólalt: “Ne mááár! Ez ötvennél lefullad.” 😂 Egyébként az utazás alatt Judit ellátott jó tanácsokkal arra vonatkozóan, hogyan tudom a leghatékonyabban kinyírni az izmaimat súlyzókkal.

Jahh, még nem is mondtam, hogy merrefelé vettük az irányt. Pestről elkocsikáztunk Gesztre, ahol Judit nagyiját és még két rokonát látogattuk meg, onnan pedig Mezőberény következett, ahol végre élőben is megmutathattam barátnőmnek az új, szeretett fészkünket.

Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Mindketten reggel óta talpon voltunk, és jó néhány kilométer volt már a hátunk mögött, ezért elérkezett az ideje egy korai ebédszünetnek. Judit valahányszor meglátogatja a geszti rokonait, mindig a Convoy City (Szajol) nevű helyen áll meg útközben szusszanni.

Tavaly szeptember óta, amikor áttértem a növényi alapú táplálkozásra, tudatosan figyelek arra, hogy mit eszek meg. Az étlapot böngészve megdöbbenve és elborzadva láttam, hogy szinte az összes fogásban szerepel hús! Mintha mással nem is lehetne jóllakni! 😒 Volt ugyan egy vagy két vegetáriánus verzió, ami sajnos a rántott sajtban merült ki. Kössz… Az is állati eredetű. Tanácstalanul töprengtem magamban, és már azon voltam, hogy köretet kérek körettel, amikor a pincérlány - látván tétovázásomat - kedvesen felajánlotta, hogy megkéri a szakácsot, dobjon össze nekem egy grillezett zöldségtálat. Igazán hálás voltam az ötletért! 🙏 Kértem még mellé egy adag sós-főtt burgonyát és kovászos uborkát is, így egy igazán fenséges ebédet fogyaszthattam el jó szívvel, és persze jó étvággyal. 😋

Judit unszolására (ami nem tartott valami sokáig) bevállaltam én is egy desszertet. Megint csak nem volt könnyű választanom. Végül mindketten gesztenyepürét kértünk, én azonban szigorúan hab nélkül. Hogy egy kicsit feldobjam az önmagában kissé száraz gesztenyedarálmányt, löttyintettem rá az üdítőmből, így egy isteni epres beütést kapott az édességem. Jut eszembe! Judit elküldött egy képet a gusztusos kreálmányáról az egyik angol ismerősének. Ő pedig megkérdezte, hogy az micsoda. Egyáltalán nem ismerte gyerekkorunk kedvencét. Szegény, ha tudná, miről maradt le. 😏

Finom ebédünk végeztével még egy meglepetés várt rám. Barátnőm a kocsiban átnyújtotta életem egyik legklasszabb ajándékát, amit napi szinten használok, hiszen rendszeresen olvasok.
 

Ismét mentünk egy jó darabig, majd megálltunk egy kávészünetre Törökszentmiklóson. Tavaly augusztus óta igyekszem az életemben minél többször gyakorolni a hálát, ezért még azt is megköszöntem az égieknek, hogy szép és ragyogóan tiszta volt a WC a benzinkúton. Igen ám, de amikor a (nagyon) rövidnadrágomban beszálltam az autóba, felszisszentem, mert nem esett jól az átforrósodott bőrüléssel érintkeznem. 😅 Judit persze kajánul kinevetett, és én éppen belekezdtem a panaszkodásba, amikor hirtelen észbe kaptam: hát mit művelek én, hogy egy Audi Cabrióban nyavalygok, miközben a szabadságomat töltöm szeretett barátnőmmel?! Talán nem mindig könnyű, de érdemes odafigyelni magunkra, és amikor valami miatt panaszkodni kezdünk, akkor megvizsgálni, hogy valóban van-e rá okunk. Netán felváltani hálával olyasmi iránt, ami örömmel tölt el minket.
Hálát éreztem akkor is, amikor megérkeztünk Judit rokonaihoz, akik olyan szívélyesen fogadtak, mintha én is családtag volnék. 💖 Szeretettel megvendégeltek minket, iszogattunk, beszélgettünk, majd miután Judit nagyiját is megkabrióztattuk, lassan szedelőzködtünk, mert még mindig hosszú út várt ránk, hazáig.

Estefelé épségben meg is érkeztünk Mezőberénybe. Először az állomásra kellett mennünk, ahol reggel a bicajomat hagytam. Az egyébként tízperces utat kb. hat perc alatt tettem meg, ugyanis Judit mögöttem haladt az Audival, néha-néha megelőzve engem. Szenzációs volt!! Olyan hanggal vágtáztak alatta a lovacskák, amitől én is turbó fokozatra váltottam a bicajomon! 😎 

Miután Judit beállt az udvarunkra, elábrándoztam, milyen szépen is mutat egy Audi a portánkon. 😊

Bevittük a házba a motyóinkat, ahol Tibi szeretettel és finom vacsorával várt minket. Elmeséltük a nap történéseit, jókat nevettünk, majd kellemesen elfáradva nyugovóra tértünk.

A nap eseményeiből Tibivel közösen készítettünk egy videóklipet, amely megtekintéséhez jó szórakozást kívánunk!

2019. szeptember 15., vasárnap

Áldott szabadság - bevezető


Múlt év márciusában egy fantasztikus hetet töltöttem el Judit barátnőmmel Budapesten és Londonban. Élményeinkből egy sorozatot is készítettem (Hét nap élményei). Idén megismételtük ezt az egyhetes kikapcsolódást, ami ismét csodálatosra sikerült! 😇

Mielőtt még belevágnék a hét nap történéseinek az elmesélésébe, röviden összefoglalom, mi mindent tanultam, mennyi mindennel gazdagodtam ez alatt az idő alatt.

ü      Minden lehetséges! Ezt most leírom még egyszer: MINDEN lehetséges! Judit egy olyan titkot osztott meg velem, ami csodálatos módon további megerősítést adott ezzel a ténnyel kapcsolatban. Egyedül mi korlátozzuk saját magunkat azzal, hogy nem merünk nagyot álmodni.
ü      Mindig a jelen pillanatot kell megélnünk. Egyedül a most a miénk, semmi más. Amikor megtanulunk teljesen a jelenben lenni, akkor tapasztaljuk meg, mi is az a szabadság.
ü      Ha az edzéseid során megtanulod a helyes technikákat, az adott pillanatra fókuszálva végzed a gyakorlatokat, és rendszerességet viszel az életedbe, biztos lehetsz benne, hogy eléred a kitűzött céljaidat.
ü      Úgy is lehet az ételeket élvezni, ha nem visszük túlzásba a dolgot. Nem kell előre pánikolni egy kis éhségérzettől! A testünk egy fantasztikusan működő gépezet, amiből helyesen táplálva kihozhatjuk a maximumot.
ü      Van élet kenyér nélkül! 😂

Az utolsó pontot kibővíteném egy kis érdekességgel. Eltökéltem magamban, hogy kockahasam lesz. A bölcs igazsággal, miszerint “a kockahas a konyhában készül”, régóta tisztában vagyok. A baj ott kezdődik, hogy szeretek jókat enni, szeretem az intenzív, finom ízeket, és jóllakásig megtölteni a pocakomat. 🙈 Legalábbis eddig ez így volt. Judit azonban sikeresen kimozdított a komfortzónámból azzal, hogy bebizonyította, nem kell előre jóllaknom amiatt pánikolva, hogy később netán éhséget fogok érezni; és nem szükséges agyonédesíteni vagy agyonsózni az ételeimet. Barátnőm példamutatásával átállítottam az agyamat arra, hogy a testem egy biogépezet, amit bizonyos időközönként fel kell tankolni a megfelelő mennyiségű és minőségű tápanyagokkal. Ez ilyen egyszerű. Juditnak egyébként már volt kockahasa (és most is ezen dolgozik keményen), szóval tudja, mit beszél. Ezért sikerült egyik napról a másikra elhagynom mindennapi kenyeremet, amikor a következő kérdésemre megkaptam a gyors választ:
- Mitől lesz kockahasam?
- Hát nem a kenyértől! 😅

Húha, nem gondoltam volna, hogy ennyire elszaladnak velem a betűk! Így hát maradok az eredeti tervnél, és a felvezető utáni bejegyzésben kezdem el a hét nap élményeinek elmesélését; a megszokott módon képekkel és videókkal fűszerezve.

Folytatás hamarosan...

2018. szeptember 10., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Negyedik nap


Nem vagyok koffeinfüggő. Inkább úgy mondanám, hogy rituálé-függő vagyok. Éppen ezért, mielőtt még kijelentkeztünk, és elindultunk volna reggelizni a Hegyipatak Panzió éttermébe, leültem az étkezőben, és kényelmesen elhörpöltem szokásos reggeli kávémat, néhány darab keksz társaságában.

Lehurcoltuk motyóinkat az autóhoz, rendeztük a számlát, majd elkocsikáztunk reggelizni. Falatozás közben igyekeztünk magunkba szívni - a kolbászos-sajtos omlett finom illatán kívül - a táj szépségét, a környező fák zöldjét, a friss levegőt.

Egy “kis” kitérővel indultunk haza, ugyanis előbb elkanyarodtunk Nyíregyházára, hogy megmutassuk magunkat a családomnak. Túl sokáig nem maradhattunk, hiszen aznap egy újabb közel négy órás út várt ránk.

Teli hassal és zsúfolásig megpakolt autóval (a szüleim szívüket-lelküket ideadják nekünk minden alkalommal💝) indultunk el szeretett fészkünk irányába. Nagy öröm volt begurulni a kapun. Csak bedobáltuk a házba a cuccokat, és már mentünk is ki az állatkáinkhoz egy kiadós szeretet-cserére. Tornádó kandúrkánk addig nyávogott a teraszon lévő asztalon, amíg mindketten oda nem mentünk Tibivel, hogy agyonsimogassuk. Persze közben Lilibogyó ott ugrándozott a lábunknál, és Pupillácska is dorombolva sertepertélt körülöttünk. 💗😌

A kipakolást nem vittük túlzásba, csak a legfontosabb dolgokat rendeztük el, hiszen másnap még mindketten szabadságon voltunk. Bőven akadt időnk kimosni és elrámolni a cuccainkat.

Ennyi volt hát a négynapos nyaralásunk beszámolója. Ehhez a bejegyzéshez nemigen tudok galériát mellékelni, hiszen tulajdonképpen csak a hazafelé vezető sík tájat tudtam volna megörökíteni. 😅

2018. szeptember 3., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - harmadik nap


Ezen a szép napon férjemmel ellátogattunk a Siroki várba, amely hazánk egyetlen barlangvára.

Nem állíthatom, hogy egy egész hegyet kellett megmásznunk célunkig, ám elég rendesen megizzasztott az emelkedő, mire feljutottunk. Legalábbis engem. 😅

Örülök, hogy korán kelő pacsirta típusok vagyunk mind a ketten, mert mire körbebóklásztunk a várban, és indultunk visszafelé, a tömeget éppen elkerültük.

A nap további részében a közelben lévő Szépasszony völgyébe látogattunk el. Ez a hely megdobogtatta a szívemet, hiszen kedves emlékek fűznek hozzá. Éppen tíz éve nyaraltunk ott a barátnőmmel, Melindával. Fiatalok voltunk, szinglik, életvidámak, bohókásak, szóval egy szuper hetet töltöttünk ott el. Na de nyomás vissza a jelenbe!

Ebéd előtt betértünk egy ajándékboltba, ahol sikerült az összes szerettünknek találni valami kedves kis emléktárgyat.

Étkünket a Nótafa nevű étteremben fogyasztottuk el, igen jóízűen. Röstellem, de mire észbe kaptam volna, már a harmadát is befaltam az ebédemnek, így képen sajna nem tudom megmutatni, micsoda kulináris műremeket választottam magamnak. Csülökpörköltet kértem tócsniban. Annyira finom volt, hogy azt nem is nagyon tudom szavakba önteni. Édesanyám főztjére emlékeztetett, aki mindig isteni ételeket készített a családnak!

Időben még mindig jók voltunk, épp csak a délutánt kóstolgattuk. Úgy döntöttünk hát, hogy elkocsikázunk a Kékes-tetőhöz, körülnézni szép hazánk legmagasabb pontján. Alföldi betyárok lévén igencsak kifárasztott minket a szerpentines úton való vezetés, ahol módfelett nagy koncentrációt igényel a jármű kezelése. Ám a környező táj látványa igencsak kárpótolt minket. Csodaszép volt! 😊

Kora este értünk vissza szállásunkra, így vacsora után ismét volt időnk bóklászni a környéken.

Idejében tértünk nyugovóra, hiszen tudtuk, hogy másnap módfelett hosszú út vár még ránk.

2018. augusztus 27., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Második nap


Tulajdonképpen ez a nap is az utazásról szólt, csak éppen gyalogosan.

Reggel frissen és kipihenten ébredtünk, készen a nagy kalandra! Miután megreggeliztünk, gondosan összekészítettük hátizsákunkat, amelybe többek között egy flaska jó kis C-vitaminos-kollagénes koktél is került.

A cél az volt, hogy Parádsasvárról eljussunk Galyatetőre, ami kevesebb mint 5 km-t jelentett. Pontosabban 4,8-at. Nem tűnik soknak. Kivéve akkor, amikor az ember ezt a távot szinte végig hegymenetben teszi meg. Fölfelé!! 😅 Komolyan mondom, a végére úgy éreztem, mintha öt kilométeren át lépcsőztem volna.
Na de haladjunk szépen sorban.

Alig indultunk el, már vettem is elő a fényképezőgépet. Nyomom a bekapcs-gombot, semmi. Kissé bosszúsan ezt dünnyögtem a férjemnek: “Nahh, vehetünk egy új gépet!” Tibi nyugodtan csak ennyit kérdezett: “Visszatetted az aksit?” Ú… hát azt nem tettem vissza. 🙈 Az történt ugyanis, hogy még előző este felraktam töltőre az akkumulátort, ügyesen felkészülve ugye a nagy túrára, ám reggel csak a fényképezőt markoltam fel. Az aksi nélkül persze. Hurrá, legalább nem a gépnek volt baja! Bosszankodhattam volna, de minek? Nálam volt a telefonom, azzal is remek felvételeket tudtam készíteni.

Nem tagadom, piszkosul ki tud fogni rajtam az emelkedő. A lábam bírná is az iramot, csak sajnos a tüdőm és a szívem eléggé harcedzetlen. Mivel számomra a hegymenet tényleg nagy megpróbáltatás, ezért férjem és közöttem a következő párbeszédek hangzottak el (természetesen én mindig egy kicsikét le voltam maradva):
Én: Mikor lesz pihenő?
Tibi: Mit akarsz pihenni öt kilométeren, itt a szúnyogok között?

Én, meglátván az újabb emelkedőt: Úristen!
Tibi lazán: Mi van? Akkor látnád, még mi van itt!

Tibi vigyorogva: Szedd már össze magad, így kidögleni két kilométer után!
Én: Ez az összeszedett állapotom.

Tibi, miután újfent be kellett várnia engem: Hát komolytalan vagy! (mosolyogva persze)
Én, arra célozván, hogy ő öt évvel fiatalabb tőlem: Jól van na! Neked öt év előnyöd van!
Tibi: Hagyd már azt az öt évet!
Én, dacosan: Nem, nem hagyom! 😂

Én, félúton, csapzottan: Asszem most nem mernék tükörbe nézni.
Tibi, kézen fogva engem: Na gyere, ne lopózz mögém!

Tibi, miután megálltunk szusszanni: Eddig három kilométert jöttünk. Ha meg kellene saccolni, úgy négyszáz méter szinten.
Én, két lihegés között, rezignáltan: Szerintem pedig öt kilométert jöttünk fölfelé.

Egyébként nem is tudom, mit gondoltam. Hogy jutok a hegytetőre fölfelé?... 😏

Nagyon édes volt a férjem, hiszen az utolsó másfél kilométeren szépen kézen fogott, és minden szeretetével és biztatásával vezetett fölfelé. Sokat jelentett a támogatása, mert addigra teljesen ki voltam purcanva, és a szénhidrátraktáraim is kimerülőben voltak.

Összesen kereken két óránkba telt, amíg felértünk Galyatetőre. Nyilván az is visszavetette “kissé” a haladást, hogy folyton fotóztam meg kameráztam; és persze olyankor is lassabban lépkedtem, amikor kezemben zsebnoteszemmel, bőszen jegyzeteltem a blogba való anyagot. 😁

Egyébként végig olyan hihetetlen mértékben szakadt rólam a víz, hogy lelki szemeimmel láttam, ahogyan az izzadságom sebesen száguldó patak formájában hömpölyög lefelé a hegyről. 😅

Sikeresen felértünk tehát a hegytetőre, ami Internet bácsi szerint Parádsasvár-Galyatető között 657 méter szintet jelent. Ott szépen megebédeltünk. Már csak pár lépés volt hátra a kilátóig, ahová sajnos nem tudtunk felmenni, mert a franc se gondolta, hogy egy hegymászásnak aprópénzzel érdemes nekiindulni! Na de ezzel szembesültünk:

Éppen ez okból, engedd meg kérlek, hogy adjak néhány jó tanácsot arra vonatkozóan, mi kerüljön a hátizsákodba, ha túrázni indulsz: kézfertőtlenítő, sebtapasz, bicska, arctörlő kendő, zsepi, szúnyogriasztó, esőkabát, naptej, váltózokni, kalcium és magnézium pezsgőtabletta, sok-sok víz, és persze aprópénz!

Lefelé már gyorsabban haladtunk: 1 óra 15 perc alatt lent is voltunk. Úgy félúton elkapott minket egy futózápor, de a fák takarásában nem nagyon kottyant meg nekünk a lezúduló égi áldás.

Ügyesen visszaértünk az apartmanba, ahol egy utolsó próbatétel várt rám. Meg kellett másznom még ezt is!! 😆

Egy jóleső zuhany és egy alapos kullancsátvizsgálás után elsétáltunk a közeli Hegyipatak Panzió éttermébe. Kéz a kézben, persze. 👫💗

Mindenekelőtt a túra során elvesztett folyadékot és ásványi anyagokat kellett pótolnunk, ezért mindketten sört rendeltünk. Levesre is vágytunk, és bizony nem bántuk meg választásunkat: igazán finom, házias jellegű levest kaptunk, méghozzá meglepően bőséges adagot. Még jó, hogy kiéhezve mentünk oda, mert bizony csak így tudtuk ezt a mennyei bőségtálat is elpusztítani:

Mondjuk, mindezek után nem is csoda, hogy beütött a kajakóma, és visszatérve szobánkba, délután szunyókáltunk egy jót.

Levezetésképpen estefelé sétáltunk egyet a környéken, majd megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk.

2018. augusztus 20., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Első nap


Úgy vélem, abban egyetérthetünk, hogy mindannyiunknak szüksége van egy kis feltöltődésre. Még ha csak néhány napról van szó, akkor is megéri kiszakadni a mókuskerékből, hogy felválthassa a megszokott napi rutint valami változatosság.

Idén a férjemmel egy négynapos mininyaralást szerveztünk meg. Mindenekelőtt az állatkáinkról való gondoskodást kellett megoldani a távollétünk alatt. Szerencsések vagyunk, hiszen drága anyósom és apósom örömmel vállalta ezt a feladatot, így nyugodt szívvel indulhattunk el. 😊

Tulajdonképpen egy hosszú hétvégét szerveztünk meg magunknak. Péntek reggel, miután bepakoltuk motyóinkat az autóba, és a kis szőrmókjainktól is elbúcsúztunk, nekivágtunk végre a hosszú útnak, bár be kell vallanom, kicsit sajgott a szívem, amikor Lilikét így láttam:

Erről jut eszembe. Mivel a hegyekbe indultunk, magunkkal vittünk egy medvét és két farkast is. Akik esetleg nem értenék a dolgot, azoknak mindössze két mondatot szánok: “Nem baj, ha beszélsz a játékodhoz. A probléma akkor kezdődik, amikor válaszol neked.” 😅

Tudom-tudom, nyaralni indultunk, én mégis úgy szálltam be a kocsiba, hogy egy külön kis szütyőben összekészítettem magamnak könyveket, noteszt és tollat. Tibim vezetett, és mivel az alföldi táj eléggé lapos a szó szoros és átvitt értelmében is, így nekifogtam Rhonda Byrne 'A VARÁZSLAT' című könyvének.

Ahogy közeledtünk úti célunk felé, egyre csodálatosabb lett a táj. Szépsége megérintette a lelkemet. 😇

Elhagytuk Parádot. A leengedett ablakon át érkező friss levegőből szippantottam egy nagyot, és elégedetten felsóhajtottam:
- Ahh, de jó! Zöld illat van!
Tibim lazán megjegyezte:
- Persze, mert itt vágták a füvet.
Én meg azt hittem, a hegyi friss levegőt érzem. 😅 Na de való igaz, hogy az erdős, hegyvidéki levegőt tényleg szinte harapni lehetett, annyira tiszta és hűs volt.

Összesen közel négy órányi utazást követően megérkeztünk Parádsasvárra, ahol az apartmanunk várt ránk szeretettel. Még volt egy óránk becsekkolásig, ezért a közeli, Hegyipatak nevű panzió éttermében elfogyasztottuk könnyű és finom ebédünket.

Elérkezett az idő: kipakoltunk a szállásunkon, lemostuk magunkról az út porát, majd kézenfogva sétáltunk kicsit a környéken. Némi elemózsiát akartunk vásárolni a másnapi túránkra, ám a faluban egy fia bolt sem volt, így átkocsikáztunk Parádra, ahol kedvenc áruházunkban, a Coop-ban beszereztük a szükséges élelmiszereket a túrához, valamint vacsorára és reggelire valót, plusz egy zsugor ásványvizet.

Mindössze egyetlen egy aprócska zavaró momentumot tudok megemlíteni, ami aznap történt.

Estefelé Tibimmel a legnagyobb lelki nyugalommal pihiztünk a szobánkban, amikor a szomszédos erkélyen meghallottunk egy veszekedő házaspárt. Ami a legszomorúbb, hogy a perpatvar a gyerekeik előtt zajlott. 😕
Számomra érthetetlen, hogy felnőtt, (elvileg) értelmes emberek képesek még a szabadságuk alatt is játszmázni és hőbörögni a saját igazuk miatt, ami ráadásul pitiáner kis hülyeség. Az egójuk azonban azt diktálja, hogy igenis harcolniuk kell!

Ám nem tisztem másokat el-, vagy megítélni. Mindenki úgy nyaral, ahogy akar, vagy ahogy a képességei alapján tud. Ki veszekedve, ki pedig a legnagyobb egyetértésben a párjával, akit szeret, megbecsül, tisztel, és elfogad olyannak, amilyen. 💕

2018. április 16., hétfő

Hét nap élményei - 7. nap, vasárnap


Ennek a napnak a második fele kissé monoton volt (várakozás várakozás hátán, ráadásul egyedül), ám a délelőttöt és a kora délutánt a héten megszokott módon végigpörögtük.

Nem várhattuk meg, hogy a hasunkra süssön a nap, hiszen aznapra időpontunk volt egy finom kis pedikűr-manikűrre. Ott jócskán eltelt az idő, nekem pedig még egy-két londoni szuvenírt is be kellett szereznem.

Na tessék, már megint utólag jut eszembe egy reggeli pillanatkép, konkrétan ez:
Na igen, míg egyesek azt a luxust sem engedhetik meg maguknak, hogy az Úr napján, azaz vasárnap a hasukra süssön a nap, addig mások csokival a hasuk alatt alszanak…😆

Oké, szuvenír pipa, Juditéknál bőröndöm összepakolása pipa, ebéd pipa, indulás a reptérre: egy busz, két busz, Luton-reptéri busz, szóval sok buszozás, még több várakozás, végül szépen hazarepültem a hétfőbe.

Na neeeem, ilyen könnyen azért nem úszhatom meg az élménybeszámoló lezárását! Meg persze imádok írni, úgyhogy ezt az utolsó napot is tisztességesen kifejtem.😁

Szóval ott komolytalanodtam el, hogy igencsak időben kellett indulnom az esti géphez (ami fél tízre volt kiírva), hiszen a változékony londoni forgalomban igazán nem bízhat meg az ember lánya! Judit egészen a Lutonba induló buszig elkísért. Ez duplán volt jó, mert még addig is bandázhattunk, meg persze nélküle tuti eltévedtem volna…😅

Miután egy ölelés kíséretében jól megropogtatta a csontjaimat, immár magányos farkasként vágtam neki a nap maradék részének.

A reptéren minden okay volt, elég hamar átjutottam az ellenőrzésen, onnantól pedig már nem is volt egyéb dolgom, mint várni az idő múlását. Pacsirta típus lévén nem szeretek sokáig fent lenni, ezért ahogy lassan vánszorogtak előre az órák, egyre nyűgösebb lettem. Ráadásul az is betett nekem, hogy a gép negyven perces késéssel indult, meg az is, hogy a betegségemből sem gyógyultam fel teljesen, és a szervezetem aznapra időzítette a non-stop orrfolyást…😒

Jogos lehet a kérdés: mi a manóért nem egy korábbi géppel repültem haza? Azért, mert praktikusabb volt Debrecenben landolni, hiszen onnan könnyedebb hazajutnom, mint Pestről.

A gépen megpróbáltam volna szunyókálni, de sajnos részem volt “Az érzés, amikor aludnál, és közvetlenül mögötted percenként felröhög valaki, megfizethetetlen.” életérzésben. Mondjuk én is kellemes utastárs lehettem az állandó orrfújásommal…

Szerencsére tudok örülni a kis dolgoknak, ezért mosolyra fakasztott, amikor az egyik stewardess Rita néven mutatkozott be. Az pedig még örömtelibb pillanat volt, amikor Ritter Balázs kapitány úr szinte észrevétlenül és biztonságban tette le a gépet Debrecenben! Azt sem bántam már, hogy hajnali fél kettőre jár az idő.

Valamiért számomra szívet melengető az a szertartás vagy rituálé, amikor a szerencsés földetérést követően a gépben tapsolni kezdenek az emberek. Szerintem ez megilleti a személyzetet, amiért végig figyeltek ránk, és épségben hazaszállítottak minket szeretteinkhez.

Egy utolsó próbatétel várt már csak rám: hatvan kanyart bevéve elvánszorogni az ellenőrző-pontig. Tudod, amikor van az a kígyóztató szalagkorlát, vagy mi a szösz. Na jó, inkább mutatom:

Araszolgatás közben egy igen érdekes és egyben rettentő szomorú dolgot figyeltem meg.

Landolás után meg szoktam várni, amíg a többség leszáll, hogy kényelmesebben elrámolhassam magam a széksorok közötti szűk helyen. Ezenkívül a gépből való kiszállás után még megálltam a géptől távolabb, hogy egy művészi fotót készíthessek, ‘Repcsi az éjszakában’ címmel. Íme a műalkotás:
Továbbá a magyar mosdóban is rögvest tiszteletemet tettem, ezért a sor legvégén kötöttem ki. Előttem pár lépéssel egy fiatal anyuka várta, hogy kicsekkolhasson végre, nyakában nyűgös kisgyerekével, vállán a motyóikkal. Egy idő után annyira megfáradt szegény, hogy leült csak úgy a földre az egyik falhoz, és ott próbálta csitítgatni pityergő porontyát. Azt láttam, hogy az összes “kedves utastárs” csak bámul rá, mint a birka, de egynek sem jutott volna eszébe, hogy maga elé engedje szegény párákat. Nem akartam műbalhét rendezni, és beszólni a népnek. Sajnos nem szeretek konfrontálódni. Csak szomorúan konstatáltam magamban, hogy lám, visszatértem a mai magyar valóságba…

Végre-végre azonban eljött a pillanat: a férjem nyakába omolhattam, és a hazafelé úton végig boldogíthattam őt a kocsiban a csacsogásommal.😅

Előzetesen megírtam neki, hogy mielőtt elindulna értem, hozza el a házban fellelhető összes zsepit, plusz némi hidegélelmet és teát is. Így hát egész kellemes utam volt hazáig. Mire pedig pirkadni kezdett, sikeresen nyugovóra is térhettünk a mi kis békés, nyugodt fészkünkben.

Ezennel le is zárom a hét nap élménybeszámolóját.

Azért is örülök különösen, hogy ezt a személyes naplócskát vezetem, mert milyen jó lesz majd vén trotty koromban végigolvasni ezeket a kedves emlékeket, és hálás szívvel visszagondolni, micsoda kalandokban volt részem életem során. És milyen jó volt ezen a boldogságon osztozni a szeretteimmel! 💝

2018. április 11., szerda

Hét nap élményei - 6. nap, szombat


Barátnőm erre a napra tartogatta a legnagyobb meglepetést! Miután felébredtünk, megreggeliztünk és elkészültünk, elindultunk
ily’ módon
ide:

Az a helyzet, hogy ez a hatalmas és csodálatos “majompark” nem a betondzsungel kellős közepén van, éppen ezért három órát kellett autóznunk a célig. Csak oda. Vissza ugyanannyit.

Az égiek kegyeltjének érzem magunkat a barátnőmmel, hiszen az odafelé tartó úton végig szakadt az eső, ám mire megérkeztünk, ragyogóan sütött a nap! Nem meglepő hát, ha abban a szép időben, szép zöld környezetben és jó levegőn öt órán keresztül csatangoltunk. Meg persze a lényeg, ami miatt annyi időt eltöltöttünk ott: az ártatlan, szeretnivaló majmócák közelsége! Hihetetlen módon feltöltődtünk pozitív energiákkal; a szeretet érzése és a boldogság pedig majd’ szétvetett minket. 💗

Ó, a lényeg majdnem lemaradt! Juditék már két kis ártatlanságot is örökbe fogadtak (név szerint Rieke és Bulu Mata), aznap pedig egy harmadik taggal bővült a család, aki a Mimi névre hallgat. 🙈🙉🙊

Délután kénytelenek voltunk búcsút venni a majmocskáktól, és miután Judit elintézte az örökbefogadást, valamint az ajándékboltban is alaposan kigarázdálkodtuk magunkat, nekivágtunk a hazafelé tartó hosszú útnak.
Aznap már csak a zuhanyzás, vacsi és alvás várt ránk.

Attól tartok, ez egy kis nyúlfarknyi bejegyzés lesz, és hagyom, hogy inkább a képek és a videók meséljenek helyettem.
                                                Útközben "kissé" sáros lett a rendszámtábla.


Egy szabadon bóklászó őzike a parkban.

                                   orángután nézi Guit                  orángután nézi Szutykot

orángután okosan néz 😄

majom okosan vizsgálja a zoknit

majom meg is kóstolja a zoknit 😂

Jaj! A rózsaszín zokni! 😅

2018. április 4., szerda

Hét nap élményei - 5. nap, péntek


Megannyi kilométerrel a hátunk mögött, péntek reggel ez a kép fogadott bennünket, kitekintve a hotel ablakán:

A szobánkba kértük a reggelit, ami annyira bőséges (és persze mennyei volt), hogy utána le kellett dőlnünk, hogy a szervezetünknek csak az emésztéssel kelljen foglalkoznia.🙈 Máskülönben pedig “elő kellett pihenni” a ránk váró kemény edzést megelőzően. Na de komolyan, mi mást tehet az ember lánya, mint hogy lepihen egy ilyen reggeli bekebelezését követően?

Egyszer csak arra eszméltünk, hogy csörög a szobánkban a telefon. Persze hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk, nemhogy még holmi telefonhívásra reagálni! Na igen, eléggé kimerültek lehettünk, ha ilyen sikeresen elszenderedtünk a reggeli után…

Szerencsére nem nagyon rámoltuk szét a cuccainkat, hiszen előző este (mit este, hajnalban) jóformán csak a pizsinket és a fogkefénket halásztuk ki a bőröndjeinkből. Sejtettük, hogy a recepció kereshetett minket kijelentkezés-ügyben, ezért szépen lementünk, elintéztük, amit el kellett, majd kiléptünk a hotelből, ahol máris egy fehér kesztyűs, fekete keménykalapos, mosolygós ‘doorman’ igyekezett a segítségünkre. Nem is tudom hirtelen, hogy nevezik az ilyen embert magyarul. 😕 Nem ajtónálló, az mást jelent. Na jó, rákerestem a neten: kapus/portás, és igen, ajtónálló. Akkor kevertem az útonállóval… 😅 Szóval, ami a lényeg, hogy én ilyet eddig még csak filmekben láttam.

A doorman tehát leintett egy taxit, kinyitotta előttünk a hátsó ajtót, és besegítette a csomagjainkat is.

Csak egy kevéskét kellett utaznunk Judit munkahelyéig, jóformán a szomszédba. Elhagytuk hát a The Berkeley Hotel-t, és megérkeztünk a The Connaught hotelbe, ahol Judit irodájában ideiglenesen megszabadultunk bőröndjeinktől.

Barátnőm első dolga volt, hogy körbevezessen a munkahelyén, nekem pedig egyetlen dolgom volt csak: ámulni!

Tudom, hogy a képek nem tudják visszaadni a lenyűgöző valóságot, mégis megmutatnék párat a hotel egy-két részletéről.
 

 

Ami még elképesztő volt számomra, hogy ilyen tejes-alapú koktélt ittunk:
Igen. Képesek ezek a roppant ügyes mixer-fiúk (vagy a fene se’ tudja, kinek a fejéből pattant ki az ötlet) egy olyan gépet használni, ami kiszedi az italból a színeket! Eléggé vagány dolog, szerintem.

Mialatt a csodaitalunkra vártunk (aminek a virágdíszét meg lehetett enni), ezt a videócskát készítettem a helyiségről:

Talán már nem lesz meglepő, ha azt mondom, ez a nap is sűrű volt. A hotelbéli idegenvezetés után Judittal átsétáltunk a közeli edzőterembe, és tartottunk egy másfél órás lábedzést. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fogom bírni teljesíteni a feladatokat, hiszen eddig csak otthon edzettem, ahol nincsenek lábgépek, különböző bazi nagy súlyokkal. Ám egész jól ment a dolog. Bár hozzáteszem, a lábtoló gépen “csak” 75 kilót tudtam kinyomni, míg Judit simán vitte a 100-at! De hogy ne csak a szám járjon (illetve a kezem, hiszen írok), íme egy-egy videó a “produkciónkról”:

A jóleső edzés (és persze az alapos nyújtás) után visszasétáltunk a hotelbe a cuccainkért, majd elindultunk egy találkahelyre. Még amikor Londonban éltünk Tibivel, az egyik munkahelyemen (Ted Baker) megismerkedtem egy tüneményes lánnyal, Tündével, akivel össze is barátkoztunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, éppen ezért gondoltam arra, hogy ha már odarepültem, mindenképpen találkoznunk kell személyesen, még ha csak egy rövid időre is! Így hát megbeszéltünk egy helyet (Wauxhall állomással szemközti Starbucks kávézó), és végre-végre jól megölelhettük egymást Tündével! Egyébként nem véletlenül használtam rá a tüneményes jelzőt, hiszen miután látta, mennyit köhécselek, felajánlotta, hogy hazaszalad köhögéscsillapító készítményért. Hamar megjárta ugyan, hiszen pár percre lakik a megbeszélt találkahelytől, mégis hozzá kell tennem, szakadó esőben vállalkozott az útra!😇💝

Sajnos úgy egy fertály óra múlva muszáj volt nyakunkba kanyarítanunk motyóinkat, és elindulni Juditékhoz, hiszen közben ránk sötétedett, és kezdtük megint lestrapált zombinak érezni magunkat (meg úgy kinézni…😅). Elbúcsúztunk hát Tündétől, majd miután Judit ismét szerzett fuvart, végre-végre megérkeztünk hozzájuk!

Kipakoltuk bőröndjeinket, megvacsoráztunk, majd miután lemostuk magunkról a ...nem, azt most nem írhatom, hogy az út porát, hiszen aznap szinte végig esett az eső, szóval miután lecsutakoltuk magunkat, el is dőltünk, hogy aludjunk egy jót, és felkészüljünk a másnap ránk váró nagy kalandra.