Ennek a napnak a második fele kissé monoton volt (várakozás
várakozás hátán, ráadásul egyedül), ám a délelőttöt és a kora délutánt a héten
megszokott módon végigpörögtük.
Nem várhattuk meg, hogy a hasunkra süssön a nap, hiszen
aznapra időpontunk volt egy finom kis pedikűr-manikűrre. Ott jócskán eltelt az
idő, nekem pedig még egy-két londoni szuvenírt is be kellett szereznem.
Na tessék, már megint utólag jut eszembe egy reggeli
pillanatkép, konkrétan ez:
Na igen, míg egyesek azt a luxust sem engedhetik meg
maguknak, hogy az Úr napján, azaz vasárnap a hasukra süssön a nap, addig mások
csokival a hasuk alatt alszanak…😆
Oké, szuvenír pipa, Juditéknál bőröndöm összepakolása pipa,
ebéd pipa, indulás a reptérre: egy busz, két busz, Luton-reptéri busz, szóval
sok buszozás, még több várakozás, végül szépen hazarepültem a hétfőbe.
Na neeeem, ilyen könnyen azért nem úszhatom meg az
élménybeszámoló lezárását! Meg persze imádok írni, úgyhogy ezt az utolsó napot
is tisztességesen kifejtem.😁
Szóval ott komolytalanodtam el, hogy igencsak időben kellett
indulnom az esti géphez (ami fél tízre volt kiírva), hiszen a változékony londoni
forgalomban igazán nem bízhat meg az ember lánya! Judit egészen a Lutonba
induló buszig elkísért. Ez duplán volt jó, mert még addig is
bandázhattunk, meg persze nélküle tuti eltévedtem volna…😅
Miután egy ölelés kíséretében jól megropogtatta a
csontjaimat, immár magányos farkasként vágtam neki a nap maradék részének.
A reptéren minden okay volt, elég hamar átjutottam az
ellenőrzésen, onnantól pedig már nem is volt egyéb dolgom, mint várni az idő
múlását. Pacsirta típus lévén nem szeretek sokáig fent lenni, ezért ahogy
lassan vánszorogtak előre az órák, egyre nyűgösebb lettem. Ráadásul az is betett
nekem, hogy a gép negyven perces késéssel indult, meg az is, hogy a betegségemből
sem gyógyultam fel teljesen, és a szervezetem aznapra időzítette a non-stop
orrfolyást…😒
Jogos lehet a kérdés: mi a manóért nem egy korábbi géppel
repültem haza? Azért, mert praktikusabb volt Debrecenben landolni, hiszen onnan
könnyedebb hazajutnom, mint Pestről.
A gépen megpróbáltam volna szunyókálni, de sajnos részem
volt “Az érzés, amikor aludnál, és közvetlenül mögötted percenként felröhög
valaki, megfizethetetlen.” életérzésben. Mondjuk én is kellemes utastárs
lehettem az állandó orrfújásommal…
Szerencsére tudok örülni a kis dolgoknak, ezért mosolyra
fakasztott, amikor az egyik stewardess Rita néven mutatkozott be. Az pedig még
örömtelibb pillanat volt, amikor Ritter Balázs kapitány úr szinte észrevétlenül
és biztonságban tette le a gépet Debrecenben! Azt sem bántam már, hogy hajnali
fél kettőre jár az idő.
Valamiért számomra szívet melengető az a szertartás vagy
rituálé, amikor a szerencsés földetérést követően a gépben tapsolni kezdenek az
emberek. Szerintem ez megilleti a személyzetet, amiért végig figyeltek ránk, és
épségben hazaszállítottak minket szeretteinkhez.
Egy utolsó próbatétel várt már csak rám: hatvan kanyart bevéve
elvánszorogni az ellenőrző-pontig. Tudod, amikor van az a kígyóztató
szalagkorlát, vagy mi a szösz. Na jó, inkább mutatom:
Araszolgatás közben egy igen érdekes és egyben rettentő szomorú
dolgot figyeltem meg.
Landolás után meg szoktam várni, amíg a többség leszáll, hogy
kényelmesebben elrámolhassam magam a széksorok közötti szűk helyen. Ezenkívül a gépből való
kiszállás után még megálltam a géptől távolabb, hogy egy művészi fotót
készíthessek, ‘Repcsi az éjszakában’ címmel. Íme a műalkotás:
Továbbá a magyar mosdóban is rögvest tiszteletemet tettem,
ezért a sor legvégén kötöttem ki. Előttem pár lépéssel egy fiatal anyuka várta,
hogy kicsekkolhasson végre, nyakában nyűgös kisgyerekével, vállán a motyóikkal.
Egy idő után annyira megfáradt szegény, hogy leült csak úgy a földre az egyik
falhoz, és ott próbálta csitítgatni pityergő porontyát. Azt láttam, hogy az összes
“kedves utastárs” csak bámul rá, mint a birka, de egynek sem jutott volna
eszébe, hogy maga elé engedje szegény párákat. Nem akartam műbalhét rendezni,
és beszólni a népnek. Sajnos nem szeretek konfrontálódni. Csak szomorúan
konstatáltam magamban, hogy lám, visszatértem a mai magyar valóságba…
Végre-végre azonban eljött a pillanat: a férjem nyakába
omolhattam, és a hazafelé úton végig boldogíthattam őt a kocsiban a
csacsogásommal.😅
Előzetesen megírtam neki, hogy mielőtt elindulna értem,
hozza el a házban fellelhető összes zsepit, plusz némi hidegélelmet és teát is.
Így hát egész kellemes utam volt hazáig. Mire pedig pirkadni kezdett, sikeresen
nyugovóra is térhettünk a mi kis békés, nyugodt fészkünkben.
Ezennel le is zárom a hét nap élménybeszámolóját.
Azért is örülök különösen, hogy ezt a személyes naplócskát
vezetem, mert milyen jó lesz majd vén trotty koromban végigolvasni ezeket a
kedves emlékeket, és hálás szívvel visszagondolni, micsoda kalandokban volt
részem életem során. És milyen jó volt ezen a boldogságon osztozni a szeretteimmel! 💝
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése