Falrengető szerelem

A minap sajnos belefutottam egy jó szám klipjébe. Azért írtam, hogy sajnos, mert hiába kellemes és fülbemászó maga a szám, a klipje szörnyű csapást mért az ép elmémre, miután füstölve átégette magát a retinámon.

Miley Cyrus: Wrecking Ball című klipjéről fogok most pár sorban írni. A kíváncsi és erősebb idegzetű olvasók a bejegyzés alján láthatják majd a műremeket, hozzáteszem, egy jó kis remixelt változatban. Tudom, hogy ez a szám nem mai darab, hiszen Angliában a másfél évvel ezelőtti munkahelyemen már agyonjátszotta a rádió, én most mégis szívesen mesélnék róla.

Amikor megláttam a klipet, egyszerűen nem tudtam hová tenni, hiába értettem a szöveg bő 80%-át. Így vettem a fáradságot, és kikerestem a dalszöveg fordítását. Ám még így sem sikerült megértenem, hogy milyen indíttatásból himbálózik a kiscsaj anyaszült meztelen egy faltörő golyón?! Elméletem a következő (nekem legalábbis maga a klip ezt sugallja):

a golyó szemét módon elhagyta a kiscsajt, akinek sikerült a szörnyű szakítás után új párt találni - egy kalapács “személyében”. Hősnőnk olyan kéjesen nyalogatja a klipben a kalapácsot, amivel azt sugallja, hogy bizony túltette magát a golyón. Ha jobban belegondolunk, már csak a formáját tekintve is (van feje, amit kéjesen lehet nyalogatni, plusz jó hosszú a nyele…) kielégítőbb lesz a kalapáccsal a kapcsolata, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy egy kalapács nem csapong össze-vissza, mint egy faltörő golyó.

Történet tehát kipipálva. Most már csak arra kellene rájönni, hogy miért, uram, MIÉRT ruha nélkül üli meg a csaj azt a vasgolyót?! Három dologra tudok gondolni:

1. a dizájnerek kifogytak az ötletekből, hogy milyen rongyot adjanak az énekesnőre;
2. mire a rendező szerzett egy egész faltörő golyót, a ruha már nem fért bele a költségvetésbe;
3. a történet szempontjából fontos volt bemutatni, hogy mennyire intim volt a kapcsolat a lány és a golyó között a szakításuk előtt.

Aztán persze jött a kalapács, amit bugyiban és atlétában kéjesen nyalogatott. Még jó, hogy abban a jelenetben nem került le róla a bugyi… Hú, ez tiszta Obi-pornó. Vagy lehetne akár Praktiker-pornó is, csak az nem hangzik annyira jól.

Tehát. Nagy levegő, benn tart, és íme a klip.

Dia-képek

Miközben ezeket a sorokat írom, napenergiás hajszárítót használok, és várom, hogy Batman az ölembe üljön.

Nem szívtam semmit. Kiültem hajmosás után a teraszra, hogy a napocska megszárítsa a hajamat, és azt lesem, hogy a kis fekete cicánk, Batman az ölembe kérezkedjen, hogy miközben írok, nyugodtan pihenjen és doromboljon nekem.

Nna, cica az ölemben heverészik rezgő üzemmódban, füzet mellettem az asztalon, jöhet egy régi történet, aminek még az “Ibidenes-korszakomban” voltam a túlélője. És ez most nem költői túlzás volt.

A következő emlékképek nagyon elevenen élnek az elmémben. Igyekszem ezeket szavakkal hűen lefesteni.

Amikor Pesten laktam a munkásszállón, volt egy olyan rövid időszak, amikor két női lakótárssal osztoztam egy szobán. Közülük az egyik egy teljesen normális, aranyos, középkorú hölgy volt, a másik egy húszas évei elején járó fruska. Nevezzük mondjuk Diának, és így talán találóbb lesz a cím. Külön műszakban dolgoztunk mind a hárman, így a napi rutinunk is eltolódott egymástól időben. Térben pedig az a csaj szerintem a Marsra tolódott, vagy valamilyen másik bolygón járt, de az tuti, hogy nem ezen a Földön!

Történt egyszer, hogy nyugodtan olvasgattam egyik pihenőnapomon az ágyamban. Erzsó, a normális szobatársam éppen dolgozott. Dia a nappalos műszakja után délután hétkor berontott az ajtón, amit előzőleg olyan hirtelen tépett fel, hogy ijedtemben majdnem kihajítottam a könyvet a zárt ablakon. Szerintem egy agresszív gömbvillám nem tud egy szobában olyan pusztítást végezni, mint amit Dia művelt öt percben, miközben megállás nélkül kántálta: “Úristen randim lesz, úristen nincs időm enni, úristen még hajat is kell mosnom, úristen mit vegyek fel?!”

Végül is az első enyhébb agybevérzésem után egész jól elszórakoztam ezen a kétségbeesett pörgésen.

Dia sikeresen megszervezte, hogy egy tizenkét órás műszak után, félig vizes hajjal, éhesen, pánikszerűen magára kapkodott és természetesen jól a testre tapadós göncökben csak kevéske késéssel érjen a randira.

Este annak rendje és módja szerint szépen nyugovóra tértem. A hajnal kellős közepén felébresztett a szervezetem, ugyanis megijedt szegény az oxigénhiánytól. Nem tudtam lélegezni! Hamar magamhoz tértem, ugyanis az agyam azt a vészjelet küldte, hogy: “Cselekedj, különben megfulladsz!!” Azt láttam, hogy Dia áll az ágya mellett, egyik kezében egy rózsacsokor, a másikban pedig egy doboz hajlakk, aminek elszántan igyekezett az egész tartalmát a virágra fújni! Nem értem rá újabb agyvérzést kapni, gyorsan kinyitottam az ablakokat, plusz az ajtót is. Utóbbit csupán a túlélésünk érdekében (tudod, kereszthuzat). Amikor megkérdeztem tőle, hogy mégis mit csinál és miért, akkor boldog mosollyal az arcán válaszolta, hogy ily módon akarja tartósítani a gyönyörű csokrát. Nem akartam lelombozni szegényt: attól még, hogy ráfúj egy doboz hajlakkot, ugyanúgy meg fog dögleni a virág. Meg vele együtt én is…

Azóta eltelt jó néhány év. Hiába voltunk lakótársak, Diával nem tartom a kapcsolatot.

...most elmerengtem egy percre, és belegondoltam, milyen levelezés zajlott volna köztünk.

Én: “Szia, hogy vagy, mi újság veled?”

Dia: “Úristen randim volt, egy hatalmas csokrot kaptam, csak sajnos most sehogy sem áll a hajam, mert elfogyott a hajlakkom!”

Én: “Jaj, hát ez szörnyű! Erzsóval még egy szobában laksz?”

Dia: “Úristen ez az Erzsó akkora bunkó, már napok óta hozzám sem szól, csak fekszik az ágyában, mint egy tuskó.”

Én: “Úristen azonnal szólj valakinek hogy Erzsó rosszul van!!!”

Na jó, ez kicsit talán morbid példa volt. Csak remélni merem, hogy az a rendkívül felelősségteljes és összeszedett kiscsaj eddig még senkinek sem oltotta ki az életét akaratán kívül. Leszámítva persze a virágokat.

Grízvarázs

Pontosan nem tudom, mikor kezdődött a “bolondítsuk-meg-a-tejbegrízt” hóbortom. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem elégszem meg a hagyományosan megfőzött és hagyományosan, cukros kakaóporral illetve fahéjjal ízesített változatokkal. Így hát elkezdtem kísérletezni különböző ízesítésekkel.

Nagyon nem lehet elrontani egy mezei tejbegrízt. Én általában úgy kezdem a műveletet, hogy egy önként jelentkező edénybe öntök egy kicsike vizet, és azt felforralom. Tényleg kevéske víz legyen, épp az edény alján. Na, amikor a víz elkezd mozgolódni, gőzölögni, akkor öntöm rá az egy liter tejet, így garantáltan nem fog odakozmálni. Még akkor sem, ha nem kavargatom megállás nélkül. A gyengébb idegzetűek most forduljanak el egy pillanatra. Ilyenkor szoktam a készülő édességet megsózni, de csak egy csipetnyivel. Azt tanultam ugyanis anyukámtól, hogy mindenbe tegyek sót, még az édességekbe is, mert az segít kihozni az ízüket. Én pedig szépen szót fogadok, sót fogok, és szórok.

Amikor már fő a tejecske, akkor apránként beleszórok nyolc evőkanál búzadarát, és újabban cukor helyett négy evőkanál mézet, de az édesítés mikéntje és mértéke ízlés dolga. Közben folytonosan kavargatom, hogy ne legyen csomós a gríz. És ekkor, amikor már az összes hozzávaló egyesült, jön el a pillanat, hogy kivegyek egy tálkába a grízből úgy három levesmerőnyit, és csomómentesen elkeverjek benne egy szintén önként jelentkező pudingport. Ez lehet bármilyen ízű, és érdemes tudni, hogy akár melegen, akár hidegen elkészíthető pudingporral működik, én már mindkét fajtát sikeresen teszteltem. Szóval a kivett, tálkányi csomómentes pudingport íziben borítom is vissza a többi tejhez, hogy együtt fődögéljenek még úgy öt percig. Mindezek végeztével már csak türelmesen ki kell várnunk, hogy kihűljön a finomság, és belapátolhassuk. Vagy amennyiben meg akarjuk adni a módját, bekanalazhassuk.

Van még egy trükk a tarsolyomban. Gyömölcsök! A grízhez nagyon jól illenek a gyümölcsök. Eddig azt próbáltam ki, hogy friss, magozott meggyet főztem együtt a tejben a búzadarával. Ezt érdemes majdnem negyed óráig főzni, hogy kicsit szottyadjon a meggy, jól szívja be az ízeket, és ne legyen olyan vad savanyú. Egy másik tesztelt variáció, amikor a kihűlt natúr grízhez hámozott reszelt almát kevertem, amit előzőleg jól kinyomkodtam. Ne sajnáljuk az almát, négy nagyobb vagy öt kisebb mehet bele nyugodtan.

A végére eszembe jutott még valami: kókuszreszelék is nyugodtan borulhat a búzadarához, amikor a tejhez készülünk adni.

Javaslom a kísérletezni vágyóknak, hogy ne fogják vissza magukat. Meglepően finom dolgokat lehet így kifőzni.

Az alábbi képen a reszelt almás grízt örökítettem meg, amit még Angliában készítettem. Azt hiszem, legfőbb ideje megismételnem.

Elmeromboló csapatépítő

Már hetek óta mocorog elmém egyik rejtett bugyrában a gondolat, hogy meséljek el egy “kedves kis” történetet. Így hát egyik este elvonultam a dolgozószobába, kényelembe helyeztem magam kedvenc kockás fotelemben, és elkezdtem írni. Lásuk, mi lett belőle.

Mindössze két éve, amikor még az Ibiden Hungary Kft.-nek dolgoztam, és amikor már a közös ösvényünkön haladtunk kézenfogva Tibivel, történt, hogy a cégünk csapatépítő estet szervezett a dolgozóinak.

Nem sokat töprengtünk a dolgon, valahogy egyikünknek sem tartozott az értékrendjébe az ivászat, a bulizás, így fel sem iratkoztunk. Na, amikor ezt megtudták a velünk sokat bandázó fiatal kollégák, rögtön bevetettek mindent, hogy megfűzzenek minket! A “jó lesz, mi tavaly is voltunk, nagyon jól éreztük magunkat, kitett magáért a cég, jó műsorok voltak”, és ehhez hasonló végeláthatatlan dicshimnuszt kellett egész műszak alatt hallgatnunk. És mi szépen bedőltünk ennek a dumának, feliratkoztunk, hogy biz’ mi is részt akarunk venni az igényesnek hitt party-n.

Tulajdonképpen az volt a vesztünk, hogy a cég cseles volt, és nem ám Pesten, a munkásszállónk közelében szervezte meg a mulatságot, hanem buszokkal elvittek minket egészen az Óperenciás tengeren túlra! Ha agyonvágnának, sem tudnám megmondani, pontosan melyik, általam soha nem is hallott, a térképen sem jelölt piciny faluba fuvaroztak minket, mindenesetre nagyon, nagyon sokat buszoztunk a célállomásig. Ez azért volt szörnyű, mert amikor kiderült, miről is szól a buli valójában (lerészegedés), nem tudtunk hazamenekülni. A buszok ugyanis csak hajnalban indultak vissza.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a “kirándultató buszok” Dunavarsányban, a gyár előtti parkolóban vettek fel minket, ahová szintén céges busz fuvarozta el a kikapcsolódni vágyókat Pestről. Amikor azt láttuk, hogy már a parkolóban volt olyan, aki mit sem tudott magáról, vagy arról, hogy őt milyen rendezvényre viszik, Tibimmel még csak megmosolyogtuk az ilyen előre alaposan betintázott suttyókat. Na de amikor az este folyamán kiderült, hogy az egész bagázsból (voltunk vagy egy-kétszázan) mi vagyunk az egyetlenek, akiknek nem arról szól a csapatépítés, hogy állati szint alá isszák magukat, cseppet lehervadt az arcunkról a mosoly.

Nem akarom túl hosszan ecsetelni, mi minden folyt ott (le az emberek torkán, aztán sugárban visszafelé), csupán három momentumot szeretnék kiemelni.

Egy: volt ott egy srác, aki biliárdozni szeretett volna, csak a lelkem annyira részeg volt, hogy a biliárdasztal előtt úgy dőlt el, mint egy falhoz nem gondosan odatámasztott zsák krumpli. Így utólag visszagondolva ez szerintem az alap volt.

Kettő: az éjszaka folyamán arra lettem figyelmes, hogy egy középkorú kollegínát kétoldalról támogatnak a wc felé. Igazából akkor lepődtem meg, amikor kisvártatva kifelé jöttek, ugyanis szegénynek vagy súlyos vizeletvisszatartási problémái voltak, és pont nem volt nála Tena Lady; vagy pedig az történhetett, hogy olyan ocsmány módon hígagyúra itta magát, hogy elfelejtette lehúzni a nadrágját pisilés előtt… Csak azt tudnám, az ilyen ember, ráadásul nő, hogyan képes józan állapotában a munkahelyén a kollégák szemébe nézni?

Három: csapatépítő tréning lévén vetélkedők is voltak. Ami nálam kiverte a biztosítékot, az a következő “játék” volt. Ki kellett állni a színpadra két csapatnak, és az nyert, aki több ruhadarabot vett le magáról. Az egyik csapattag annyira nyerni akart, és persze annyira elvesztette emberi mivoltát a sok alkoholtól, hogy egy szál brokira vetkőzött. Még csak egy fonnyadt fügefalevél sem takarta alkoholtól fonnyadt fütyülőjét... Szerencsére Tibivel egy másik helyiségben ültünk, így csak fültanúi voltunk e csodálatos és kreatív versenynek. Volt viszont egy szerencsétlen kislány (az egyik pincérnő tizenkét éves forma lánya), aki sajnos szemtanúja volt a részeg pucér “bácsi” előadásának. Végül a vezérigazgató-helyettesnek volt annyi lélekjelenléte, hogy szegény kislányt eltávolítsa a jól sikerült műsorszám közeléből.

Ó, attól tartok, eszembe jutott egy negyedik momentum. Az egyik fiatal és rettentő kétszínű kollégánk igencsak meglepett minket. Azzal a csajjal bonyolódott ugyanis egyéjszakás kalandba, akit józan állapotában - a háta mögött, természetesen - mindenféle dagadt disznónak elhordott. Hát, ezek szerint aznap éjjel pont disznóhúsra vágyott…

Valahogy végigszenvedtük azt a borzalmas éjszakát, felvirradt a hajnal, és végre elindultak a buszok Pestre, vissza a civilizációba. A vége az lett a dolognak, hogy megfogadtuk Tibivel, soha az életben nem merünk egyetlen egy csapatépítő tréningre sem elmenni. De még feliratkozni sem.

Harc a szervezetben

Elképesztő, milyen szívósak tudnak lenni a vírusok. Fogják magukat, felöltik gonosz vigyorukat, nekitámadnak az embernek, és szó szerint ágynak döntik. Legutóbb ez történt velem és életem párjával.

Az én egészségi állapotom múlt hétfőn kezdett el rohamosan hanyatlani, Tibi egy nappal később dőlt ki. Egy csinos kis dióhéjban összefoglalva a betegségünk lefolyását, így tudnám vázolni: marcangoló érzés végtagjaink izmaiban, amit cápatámadáshoz tudnék hasonlítani; alvás közbeni szaunahatás a paplan alatt, amit láztól felforrósodott testünk generált; nullához közeli életerő; és mindezek tetejében gyakorta keltünk ugatásra az éjszaka közepén. Nem kutyaugatásra, hanem a sajátunkéra. Borzasztóan köhögtünk. Hallgatni is rossz volt, hát még átélni.

Mivel ezek a tünetek nem holmi meghűlésre utaltak, gondoltuk, nem árt, ha megkukkant minket a doktor bá’. Na, amikor meghallgatta a tüdőnket, elszörnyedve hőkölt hátra szegény. Mit ne mondjak, nem volt túl biztató, amikor közölte, hogy ilyen szörnyű zörejeket ritkán hall. Valahogy nem élveztük kitüntetve magunkat a ritkaságszámba menő hörgőzörejeinkkel…

Pocsék közérzetünket fokozandó olyan antibiotikumot kaptunk, amitől hosszú órákig kábák voltunk. Egyszerűen nem tudtunk tisztán gondolkozni. Mindenesetre a gyógyszerek és persze maga az Idő hatott: nagyon lassan csak sikerült felépülnünk, és végre ismét belevethetjük magunkat a dolgos hétköznapokba.

Szinte látom lelki szemeim előtt, micsoda harc dúlt a szervezetünkben a vírusok ellen. Kemény ütközet volt, sok kis csatát vesztettünk azon a héten a betegségünk lefolyása alatt, de szerencsére a háborút megnyertük.

Hát nem aranyosak?! 😄