2018. augusztus 27., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Második nap


Tulajdonképpen ez a nap is az utazásról szólt, csak éppen gyalogosan.

Reggel frissen és kipihenten ébredtünk, készen a nagy kalandra! Miután megreggeliztünk, gondosan összekészítettük hátizsákunkat, amelybe többek között egy flaska jó kis C-vitaminos-kollagénes koktél is került.

A cél az volt, hogy Parádsasvárról eljussunk Galyatetőre, ami kevesebb mint 5 km-t jelentett. Pontosabban 4,8-at. Nem tűnik soknak. Kivéve akkor, amikor az ember ezt a távot szinte végig hegymenetben teszi meg. Fölfelé!! 😅 Komolyan mondom, a végére úgy éreztem, mintha öt kilométeren át lépcsőztem volna.
Na de haladjunk szépen sorban.

Alig indultunk el, már vettem is elő a fényképezőgépet. Nyomom a bekapcs-gombot, semmi. Kissé bosszúsan ezt dünnyögtem a férjemnek: “Nahh, vehetünk egy új gépet!” Tibi nyugodtan csak ennyit kérdezett: “Visszatetted az aksit?” Ú… hát azt nem tettem vissza. 🙈 Az történt ugyanis, hogy még előző este felraktam töltőre az akkumulátort, ügyesen felkészülve ugye a nagy túrára, ám reggel csak a fényképezőt markoltam fel. Az aksi nélkül persze. Hurrá, legalább nem a gépnek volt baja! Bosszankodhattam volna, de minek? Nálam volt a telefonom, azzal is remek felvételeket tudtam készíteni.

Nem tagadom, piszkosul ki tud fogni rajtam az emelkedő. A lábam bírná is az iramot, csak sajnos a tüdőm és a szívem eléggé harcedzetlen. Mivel számomra a hegymenet tényleg nagy megpróbáltatás, ezért férjem és közöttem a következő párbeszédek hangzottak el (természetesen én mindig egy kicsikét le voltam maradva):
Én: Mikor lesz pihenő?
Tibi: Mit akarsz pihenni öt kilométeren, itt a szúnyogok között?

Én, meglátván az újabb emelkedőt: Úristen!
Tibi lazán: Mi van? Akkor látnád, még mi van itt!

Tibi vigyorogva: Szedd már össze magad, így kidögleni két kilométer után!
Én: Ez az összeszedett állapotom.

Tibi, miután újfent be kellett várnia engem: Hát komolytalan vagy! (mosolyogva persze)
Én, arra célozván, hogy ő öt évvel fiatalabb tőlem: Jól van na! Neked öt év előnyöd van!
Tibi: Hagyd már azt az öt évet!
Én, dacosan: Nem, nem hagyom! 😂

Én, félúton, csapzottan: Asszem most nem mernék tükörbe nézni.
Tibi, kézen fogva engem: Na gyere, ne lopózz mögém!

Tibi, miután megálltunk szusszanni: Eddig három kilométert jöttünk. Ha meg kellene saccolni, úgy négyszáz méter szinten.
Én, két lihegés között, rezignáltan: Szerintem pedig öt kilométert jöttünk fölfelé.

Egyébként nem is tudom, mit gondoltam. Hogy jutok a hegytetőre fölfelé?... 😏

Nagyon édes volt a férjem, hiszen az utolsó másfél kilométeren szépen kézen fogott, és minden szeretetével és biztatásával vezetett fölfelé. Sokat jelentett a támogatása, mert addigra teljesen ki voltam purcanva, és a szénhidrátraktáraim is kimerülőben voltak.

Összesen kereken két óránkba telt, amíg felértünk Galyatetőre. Nyilván az is visszavetette “kissé” a haladást, hogy folyton fotóztam meg kameráztam; és persze olyankor is lassabban lépkedtem, amikor kezemben zsebnoteszemmel, bőszen jegyzeteltem a blogba való anyagot. 😁

Egyébként végig olyan hihetetlen mértékben szakadt rólam a víz, hogy lelki szemeimmel láttam, ahogyan az izzadságom sebesen száguldó patak formájában hömpölyög lefelé a hegyről. 😅

Sikeresen felértünk tehát a hegytetőre, ami Internet bácsi szerint Parádsasvár-Galyatető között 657 méter szintet jelent. Ott szépen megebédeltünk. Már csak pár lépés volt hátra a kilátóig, ahová sajnos nem tudtunk felmenni, mert a franc se gondolta, hogy egy hegymászásnak aprópénzzel érdemes nekiindulni! Na de ezzel szembesültünk:

Éppen ez okból, engedd meg kérlek, hogy adjak néhány jó tanácsot arra vonatkozóan, mi kerüljön a hátizsákodba, ha túrázni indulsz: kézfertőtlenítő, sebtapasz, bicska, arctörlő kendő, zsepi, szúnyogriasztó, esőkabát, naptej, váltózokni, kalcium és magnézium pezsgőtabletta, sok-sok víz, és persze aprópénz!

Lefelé már gyorsabban haladtunk: 1 óra 15 perc alatt lent is voltunk. Úgy félúton elkapott minket egy futózápor, de a fák takarásában nem nagyon kottyant meg nekünk a lezúduló égi áldás.

Ügyesen visszaértünk az apartmanba, ahol egy utolsó próbatétel várt rám. Meg kellett másznom még ezt is!! 😆

Egy jóleső zuhany és egy alapos kullancsátvizsgálás után elsétáltunk a közeli Hegyipatak Panzió éttermébe. Kéz a kézben, persze. 👫💗

Mindenekelőtt a túra során elvesztett folyadékot és ásványi anyagokat kellett pótolnunk, ezért mindketten sört rendeltünk. Levesre is vágytunk, és bizony nem bántuk meg választásunkat: igazán finom, házias jellegű levest kaptunk, méghozzá meglepően bőséges adagot. Még jó, hogy kiéhezve mentünk oda, mert bizony csak így tudtuk ezt a mennyei bőségtálat is elpusztítani:

Mondjuk, mindezek után nem is csoda, hogy beütött a kajakóma, és visszatérve szobánkba, délután szunyókáltunk egy jót.

Levezetésképpen estefelé sétáltunk egyet a környéken, majd megvacsoráztunk, és nyugovóra tértünk.

2018. augusztus 20., hétfő

Négynapos kikapcsolódás - Első nap


Úgy vélem, abban egyetérthetünk, hogy mindannyiunknak szüksége van egy kis feltöltődésre. Még ha csak néhány napról van szó, akkor is megéri kiszakadni a mókuskerékből, hogy felválthassa a megszokott napi rutint valami változatosság.

Idén a férjemmel egy négynapos mininyaralást szerveztünk meg. Mindenekelőtt az állatkáinkról való gondoskodást kellett megoldani a távollétünk alatt. Szerencsések vagyunk, hiszen drága anyósom és apósom örömmel vállalta ezt a feladatot, így nyugodt szívvel indulhattunk el. 😊

Tulajdonképpen egy hosszú hétvégét szerveztünk meg magunknak. Péntek reggel, miután bepakoltuk motyóinkat az autóba, és a kis szőrmókjainktól is elbúcsúztunk, nekivágtunk végre a hosszú útnak, bár be kell vallanom, kicsit sajgott a szívem, amikor Lilikét így láttam:

Erről jut eszembe. Mivel a hegyekbe indultunk, magunkkal vittünk egy medvét és két farkast is. Akik esetleg nem értenék a dolgot, azoknak mindössze két mondatot szánok: “Nem baj, ha beszélsz a játékodhoz. A probléma akkor kezdődik, amikor válaszol neked.” 😅

Tudom-tudom, nyaralni indultunk, én mégis úgy szálltam be a kocsiba, hogy egy külön kis szütyőben összekészítettem magamnak könyveket, noteszt és tollat. Tibim vezetett, és mivel az alföldi táj eléggé lapos a szó szoros és átvitt értelmében is, így nekifogtam Rhonda Byrne 'A VARÁZSLAT' című könyvének.

Ahogy közeledtünk úti célunk felé, egyre csodálatosabb lett a táj. Szépsége megérintette a lelkemet. 😇

Elhagytuk Parádot. A leengedett ablakon át érkező friss levegőből szippantottam egy nagyot, és elégedetten felsóhajtottam:
- Ahh, de jó! Zöld illat van!
Tibim lazán megjegyezte:
- Persze, mert itt vágták a füvet.
Én meg azt hittem, a hegyi friss levegőt érzem. 😅 Na de való igaz, hogy az erdős, hegyvidéki levegőt tényleg szinte harapni lehetett, annyira tiszta és hűs volt.

Összesen közel négy órányi utazást követően megérkeztünk Parádsasvárra, ahol az apartmanunk várt ránk szeretettel. Még volt egy óránk becsekkolásig, ezért a közeli, Hegyipatak nevű panzió éttermében elfogyasztottuk könnyű és finom ebédünket.

Elérkezett az idő: kipakoltunk a szállásunkon, lemostuk magunkról az út porát, majd kézenfogva sétáltunk kicsit a környéken. Némi elemózsiát akartunk vásárolni a másnapi túránkra, ám a faluban egy fia bolt sem volt, így átkocsikáztunk Parádra, ahol kedvenc áruházunkban, a Coop-ban beszereztük a szükséges élelmiszereket a túrához, valamint vacsorára és reggelire valót, plusz egy zsugor ásványvizet.

Mindössze egyetlen egy aprócska zavaró momentumot tudok megemlíteni, ami aznap történt.

Estefelé Tibimmel a legnagyobb lelki nyugalommal pihiztünk a szobánkban, amikor a szomszédos erkélyen meghallottunk egy veszekedő házaspárt. Ami a legszomorúbb, hogy a perpatvar a gyerekeik előtt zajlott. 😕
Számomra érthetetlen, hogy felnőtt, (elvileg) értelmes emberek képesek még a szabadságuk alatt is játszmázni és hőbörögni a saját igazuk miatt, ami ráadásul pitiáner kis hülyeség. Az egójuk azonban azt diktálja, hogy igenis harcolniuk kell!

Ám nem tisztem másokat el-, vagy megítélni. Mindenki úgy nyaral, ahogy akar, vagy ahogy a képességei alapján tud. Ki veszekedve, ki pedig a legnagyobb egyetértésben a párjával, akit szeret, megbecsül, tisztel, és elfogad olyannak, amilyen. 💕

2018. augusztus 9., csütörtök

Kárbaveszett kárörvendés


Egy ideje már motoszkál a fejemben a következő téma, így most megosztom ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Londonban élő Judit barátnőm kitartó és kemény munkájának köszönhetően egyre feljebb lépked a ranglétrán. Ő az, aki megnyerte az év dolgozója díjat London egyik legmenőbb hoteljében.

Sajnos a sikerének nem mindenki tud szívből örülni. 😢 Barátnőm több helyről is visszahallotta, hogy az irigyei most azon kárörvendenek - a háta mögött persze -, hogy a kinevezése miatt most majd nem lesz ideje edzeni, és jól el fog hízni, ha-ha.

Egyszerűen szörnyű ez a viselkedés. Csak hát azzal nem számolnak ezek a saját életüket tehetetlenül és sikertelenül menedzselő irigykedők, hogy pont fordítva fog elsülni a “jókívánságuk”. Judit ugyanis, amikor ezt visszahallotta, még több erőt vett magán, és heti hatszor jár el edzeni, hogy azértis megmutassa a potyán kárörvendőknek, hogy kár a gőzért. 😅

Én legutóbb legalább szemtől-szemben kaptam meg ezt a módfelett kedves és nemes lélekre valló gesztust. Beugrottam a könyvtárba, és az egyik volt kolléganőm röhögve rögtön ezzel fogadott: “Hát Rita, látom híztál!”

Ekkor őszintén ragyogó mosollyal az arcomon köszönetet mondtam neki. “De jó, hogy észrevetted! Ezek szerint hatásos az edzésem, beindult az izomépítés.”
Szegény kárörvendőnek lefagyott a képéről a vigyor. Nem is jutott eszébe semmi értelmes replika, így egyszerűen csak kisétált az ajtón.

Sajnos nem ez az egyetlen dolog az életben, amit soha nem fogok megérteni. Miért jó irigykedni és kárörvendeni? Ezzel terelik el az emberek a figyelmüket a saját megvalósulatlan céljaikról, sikertelen életükről? Hiszen aki sikeres, annak egyszerűen eszébe sem jut másokat figyelgetni, és azért örülni előre, hogy most biztos kudarcot vallanak majd.

Hogyhogy nem látják be az ilyen emberek, hogy a viselkedésük nem viszi őket előre? Épp ellenkezőleg. Éppen ők motiválják a másikat, aki még elszántabban és keményebben fog küzdeni a céljaiért, a rosszmájúak pedig még jobban lemaradnak.

A kárörvendő ember nem lesz több ezáltal, ám a sikeres ember sem lesz kevesebb. Sőt.