2020. május 13., szerda

Megvonások


Május 7-én telihold volt, nagyszerű időpont arra, hogy az ember elvégezzen egy tisztítókúrát. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy böjtöljek egyet, ám a végső lökést az “Isteni erőnk” nevű Facebook csoport adta meg, mely közösség tagjairól az egyik (szerintem az egyik legjobb!) YouTube csatorna által értesültem.
A szívemhez legközelebb álló videót ide linkelem:

A csatorna vezetője azt találta ki, hogy aznap ne csak az ételt vonjuk meg magunktól, hanem a technikát is. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, mivel hónapok óta érzem azt, hogy egyszerűen túl sok az állandó pörgés. Alig vártam tehát a május 7-ét! Szerencsére aznap szabadságon voltam, mert előzőleg időpontot kértem a cicusomnak az állatorvoshoz.
Ő Tornádó. Láthatóan hosszúszőrű jószág, és bizony meg szokott gyűlni a baja a bundájával. Évente egyszer vagy kétszer el szoktam vinni az állatorvoshoz, hogy bódításban kikócolják.

Előző este, 6-án még rendesen megvacsoráztam, és közöltem a szervezetemmel, hogy ezt a mennyiséget kell beosztania másnapra is. 😃 A telefonomról pedig lefekvés előtt lecsatlakoztattam a netet.

És elérkezett a nagy nap! Reggel 9-re volt időpontunk, Tornádót pedig éhgyomorra kellett vinni. Mondtam neki, igazán díjazhatná, hogy szolidaritásból vele együtt koplalok. Őuraságának ugyanis már hajnalok hajnalán szervírozni kell a reggelit, addig a nap sem kelhet fel. 😅

Böjtöknél szokták javasolni a könnyű testmozgást. Én ezt aznap kipipálhattam, mivel az ötkilós kandúromat gyalog vittem a félórányi sétára lévő doktornőhöz. Szép, napos idő volt, így amíg Tornádó bundáját rendbe szedték, várakozás közben kint ültem a teraszon egy padon, és könyvet olvastam.

Érdekes módon a nap folyamán nem tapasztaltam állandó, szűnni nem akaró éhségérzetet. Mindössze kb. kétszer kordult meg a gyomrom, egyébként egész jól elvoltam. Persze a natúr teát döntöttem magamba rendesen! Kicsit talán le voltam lassulva, de nem a rossz értelemben véve, vagyis nem dekoncentrált voltam, inkább békés, nyugodt. Talán az is számított, hogy nem sajnáltam magam előre, amiért “éhezni” fogok, hanem fejben helyre tettem magamban, hogy mindezt a tisztulásomért teszem, és egy napot igazán ki lehet bírni.

Aznap tudatosult bennem igazán, mennyire rossz lehet azoknak az embereknek, akik nélkülöznek, és nem tudják előre, hogy mikor jutnak legközelebb élelemhez. Ehhez képest a jóléti társadalmakban az emberek többsége gyakran rosszullétig zabálja magát, és pazarló módon él: kidobja az ételt, amit már nem kíván, vagy amit szimplán megunt. 😢 Az pedig talán soha eszükbe sem jut, hogy megköszönjék, amiért mindennap jóllakhatnak. Hiszen ez természetes! De vajon mindig az lesz? Én az utóbbi hónapokban szoktam rá arra, hogy lehetőleg minden étkezés után hálát adjak, amiért jóllakhatok, és amiért finom, tápláló ételeket ehetek.

A böjt napjára semmilyen feladatot nem terveztem be magamnak. Sokat voltam kint a kertben a nyugágyon a cicáimmal, és csak úgy elvoltam. Élveztem a napsütést, a tavasz illatát, a méhek döngicsélésének dallamát, az életet. 💗 Délután annyira elálmosodtam, hogy elvonultam szundítani egyet. Talán életemben nem aludtam még olyan jót!

Elérkezett a vacsoraidő, ám még ekkor sem vett erőt rajtam gyötrő éhség. Inkább teljesen rendben éreztem magam. És könnyűnek, felszabadultnak. A technikai böjtölés pedig talán még jobban tetszett, mint az ételek megvonása. Hiszen attól, hogy egy napig nem vagyok elérhető, még nem áll meg a világ! És én sem leszek kevesebb, nem maradok le az égvilágon semmiről.

Másnap egy csodálatos gyümölcstállal indítottam a napot, aztán ment minden a régi kerékvágásban.

Összességében, 34 órányi nullkalóriás és “nullnetes” nap után kijelenthetem, hogy nagyon megérte böjtölni, elcsendesedni, és biztosan meg fogom ismételni ezt a kúrát. Mindenkinek csak ajánlani tudom, mert igazán jótékony hatásai vannak.

2020. május 5., kedd

Fikció


A minap egy barátunk megkérdezte Tibitől, hogy történt-e valami az anyósával. Tibi nem értette a dolgot. Mint kiderült, a barátunk párja olvasta a legutóbbi bejegyzésemet, és ebből gondolták, hogy valami rossz történt. No igen. A varázskarkötő című poszt egy novellapályázatra készült. Egyes szám első személyben írtam meg, gondolván, így talán jobban át tudom adni a mondanivalóját, az érzéseket. A körítés tehát elképzelt jelenet, ami viszont a megírására késztetett, az a bizonyos mondat volt, amit az anyuka mond a kislányának: “jaj kislányom, ez nem varázskarkötő”. Ez a mondat sajnos valóban elhangzott egy ismerősöm szájából. Pedig az, hogy képesek vagyunk meglátni, átélni, sőt teremteni a csodát, az már nem fikció, hanem tény. Merjük hát használni az erőnket, ami mindannyiunkban benne van!

A pályázatra egy másik írással is készültem (Türelem rózsát terem). Sikerült a dobogós harmadik helyet elérnem, melyhez egy oklevél és egy ajándékkönyv is járt. Ami azonban a legnagyobb értékkel bírt számomra, az a zsűri építő jellegű kritikája volt, amiből rengeteget tanultam. Hálás köszönet érte!

2020. április 25., szombat

A varázskarkötő


A harmincnyolcadik születésnapomon lettem félárva. Most, hogy letettem a telefont, tudatosult bennem, mennyi mindenért nem mondtam köszönetet. Anya elment.
A konyhaasztalnál ülök szeretett és békés otthonomban. Éppen reggeliztem, amikor jött a hívás. A húgom közölte a hírt. Ő már hajnaltól mellette volt a kórházban. Én munka után akartam bemenni hozzá.
Képtelen vagyok befejezni a reggelit, noha az élettel teli, szép, színes gyümölcssalátámnak még a felével sem végeztem. Összeszorul a torkom, és egy gondolat suhan át az agyamon: “Isten szomorú. Az angyalok nincsenek messzebb tőle, mint az emberek.” Mit akar ez jelenteni?
Öt éve léptem rá a spirituális fejlődés útjára. Rengeteg könyvet elolvastam a lelki fejlődés témájában, és rendszeresen jártam csoportos meditációkra is. Egy idő után azt vettem észre, hogy tisztán “hallható” üzeneteket kapok valahonnan. Fentről? Az égiektől talán?
Nem. Mindez belőlem jön, a szívem mélyéről.
Ahogy haladtam az utamon, meglepődve és csodálattal tapasztaltam, mennyire felerősödött az intuícióm. Minél inkább hallgattam a belső hangokra, annál varázslatosabb dolgok történtek velem. Valahogy mindig jókor voltam a jó helyen. Talán így tudnám ezt a legkönnyebben elmagyarázni.
Anya soha nem hitt az ilyesmiben. Nem volt vallásos. Nem hitt az angyalokban sem. Ugyanígy az élet apró csodáiban, és a saját teremtő erőnkben sem. Igen. A saját teremtő erőnkben.
Emlékszem arra a bizonyos, meghatározó napra az életemből. Hétéves voltam. Éppen azon a héten kezdtem el az iskolát. Anyától kaptam egy karkötőt. Egy szép, színes, ásványokból összefűzött karkötőt.
Meleg, őszi vasárnap délelőtt volt. Együtt készítettük az ebédet. A húgom ugyan még csak négyéves volt, de ő is besegített. Apró kezecskéivel a citromos-kakaós kalács tésztáját gyurmászta egy hatalmas tálban, én pedig – mivel már nagylány voltam – részt vehettem a főfogás elkészítésében.
Anya mindig nagyon csinosan öltözködött, még otthon is. Kényelmes, halvány rózsaszínű kosztümjét egy virágmintás köténnyel óvta meg. Festett, barna haját laza kontyba tűzte. A szolid smink csak még szebbé varázsolta szelíd arcát.
Végeztünk a hússzeletek panírozásával. Az első adag vígan pirult egy serpenyőben. Ellepte a rotyogó szeleteket a zsír, én pedig kíváncsian figyeltem, ahogyan szép aranybarnává válnak. Már alig vártam, hogy kész legyen az ebéd, és felfalhassak egy egész szelet, forró és omlós rántott husit!
Közben Anya alaposan megmosta a kezét, megtörölte egy tiszta konyharuhába, és felém fordult. Elmosolyodott, a köténye zsebébe nyúlt, és ezt mondta:
– Nézd csak, kislányom! Hoztam neked valamit.
Ezzel elővarázsolt egy csodálatosan csillogó tárgyat! Egy karkötő volt az. Finoman a tenyerembe helyezte.
Örömtől sugárzó arccal néztem fel rá, és megkérdeztem tőle:
– Anya! Ez olyan karkötő, hogy ha kívánok valamit, akkor teljesíti?
Ám Anya ezekkel a szavakkal törte össze hitemet:
– Jaj kislányom, ne butáskodj már! Ez nem varázskarkötő.
Még ki is nevetett, mintha valóban butaságot mondtam volna. Hirtelen émelygés fogott el. Nagyon nehéznek éreztem a konyhában terjengő zsírszagot. És a szívemet is.
A gyerekek még hisznek a csodákban. Ők még érzékelik, tudat alatt felfogják, hogy mennyire csodálatos és tökéletesen működő világban élünk. Illetve, mennyire tökéletesen működő világban élhetnénk…
Ez a jelenet meghatározta egész további, küzdelmes életemet. Ettől a naptól kezdve többé nem hittem a varázslatokban, nem hittem az élet csodáiban, és nem hittem magamban sem. Úgy gondoltam, hogy bármilyen sikert kemény munkával, józan ésszel, erőfeszítésekkel érhetek csak el. És mivel ezt gondoltam, ez volt a meggyőződésem, így is lett.
...egészen harminchárom éves koromig. Akkor ugyanis megismerkedtem azzal az asszonnyal, aki elindított spirituális utamon, és megmutatta a belső erőmet. Azóta teljesen megváltozott az életem, és fantasztikus dolgok történnek velem.
Vicuka észrevétlenül vált az életem részévé. Egyidős Anyával, és ő is mindig nagyon csinos és ápolt, ám ami a belső világát illeti, szöges ellentétben áll Anyáéval. Vicukának köszönhetem, hogy fokozatosan visszatért a hitem. Neki adok hálát, amiért megmutatta, hogyan találhatom meg a belső teremtő erőmet, és hogyan fokozhatom azt.
Jobb kezemmel szórakozottan babrálom a balomon lévő karkötőt, miközben a fura sugallaton elmélkedek. “Az angyalok nincsenek messzebb Istentől, mint az emberek.” Hát persze! Hiszen itt vannak közöttünk, és vigyáznak ránk. De Isten miért szomorú? Talán azért, mert észre sem vesszük az angyalokat? Sőt, el sem hisszük, hogy léteznek, és a javunkat akarják? Pedig mindannyiunknak van őrangyala!
Én már tisztán érzékelem a saját védőangyalomat. Mindig velem van. Lelki szemeimmel látom őt, ezért tudom, hogy hosszú barna haja van, aranylóan fehér ruhában tündököl, és általában három lépésre van tőlem. Néha azonban közelebb jön hozzám. Mint most is. Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét, és vigasztalni próbál.
Tekintetem a karkötőmre siklik, amit öt éve folyamatosan viselek. Valahányszor ránézek, megerősít abban, hogy a teremtő erőm létezik. A könnyeimen át látom a szép, színes, ásványokból összefűzött ékszert. Ez az én varázskarkötőm.

2020. április 21., kedd

Türelem rózsát terem


Egyik nap…
Mindig is utáltam korán kelni. A délelőttös műszakokat csak kávéval bírom ki, de ma még az a nyavalyás kávéfőző is elromlott a munkahelyemen! Éppen ma, amikor hajnalban összevesztem Bencével. De hát a franc se tehet róla, hogy kómásan levertem a bögrémet az asztalról. Különben is, a pasim fetrenghet egész délelőtt, mert délutánra megy dolgozni.
Hajnal hatkor nagy nehezen elindultam, és csak azért nem késtem le a buszomat, mert árkon-bokron át szaladtam utána. Meg egy bazi nagy pocsolyán keresztül, hiszen mikor máskor romoljon el az idő, ha nem egy ilyen elcseszett napon!...
Csapzottan, zihálva kapaszkodtam a buszon. Érdekes, mi jutott eszembe. Alig múltam húsz, és kifulladok egy nyúlfarknyi futástól. Nem lesz ez így jó! Jövő hónaptól csak le kellene járnom az edzőterembe, ha már úgyis mindig megveszem a havi bérletet.
A munkahelyem felé közeledve egy kicsit az életemen is elméláztam. Pénztáros vagyok a Máv-nál. Nem ez az álommelóm, de még mindig nem igazán vágom, hogy mihez is kezdjek a jövőmmel.
Szóval, térdig sárosan rongyolok be a melóhelyre, egyenesen a kávéfőzőhöz, ahol is szembesülök a tragikus valósággal. Mármint, hogy nem működik a kávéfőző! Mindegy, sokáig úgysem sajnálhatom magam, mert be kell ülnöm a kasszába. Nem értem, hogy a mai világban hogy nem képesek az emberek megtanulni kezelni a jegykiadó automatát? Mondjuk, ha mindenki azt használná, akkor viszont nem lenne munkám.
Az első fél óra csendesen telt, egy-két utazni vágyó jött csak, és kivételesen azok sem hőbörögtek. Na de fél hét után megjelent az ablakom előtt egy vén szatyor, akitől kaptam az ívet rendesen! Bevallom, már akkor rossz érzésem támadt, amikor a pénztár ablakához lépett. Egy termetes vénasszony tornyosult előttem lila hajjal, kislibazöld műkörmökkel, öt kiló aranylánccal a nyakában, és szúrós tekintettel.
Kezdjük azzal, hogy nem is köszönt, csak türelmetlenül elhadarta, milyen jegyet kér. A létező legbonyolultabbat, persze: retúr, helyjegyes, számlára! Hát, bevallom, elsőre elcsesztem a dolgot. Éppen a kinyomtatott jegyeket ellenőriztem, amikor rájöttem, hogy a visszaútra nem adtam helyjegyet az IC-re. Amikor közöltem a hölggyel, hogy sajnos sztornóznom kell, mérgesen kifakadt:
– Nem hiszem el, hogy ilyen bonyolult dolog kiadni egy jegyet! Nahh, sejtettem én, hogy valami nem stimmel, mert máskor nem ennyit szoktam fizetni.
Majdnem kiszaladt a számon, hogy akkor miért nem szólt?! Persze mindig az ügyfélnek van igaza. Ezt a tanfolyamon belénk verték, így nyeltem egy nagyot, és még egyszer elnézést kérve korrigáltam a hibámat. Közben rém kínosan éreztem magam, és baromira frusztrált, hogy még csak vissza sem szólhatok! Csorgott az izzadság a hónom alatt, és éreztem, hogy lángol az arcom. Kínszenvedésem persze nem hatotta meg a “kedves” utast. Még távozóban is azt sipítozta, hogy micsoda hozzá nem értő csitriket alkalmaznak manapság.
A könnyeimet nyeldekeltem. Ez az incidens az egész további napomra rányomta a bélyegét.

Másnap, máshol...
Nem hiszek a véletlenekben. Ma reggel biztosan okkal sikerült jóval hamarabb kiérnem az állomásra, mint ahogy szoktam.
A pénztár ablakához léptem, és mosolyogva üdvözöltem az ismerős arcot. Az a fiatal lányka volt szolgálatban, aki a múltkor véletlenül rossz időpontra adott nekem jegyet. Persze előfordul az ilyesmi. Mondtam is este a férjemnek, milyen bájos volt szegény kislány, amikor zavarában elpirult.
Amíg a jegyre vártam, eszembe ötlött, hogy az üvegablak túloldalán ülő teremtés akár a lányom is lehetne. Nem mintha a gyermektelenségem miatt bánkódnék, hiszen tudatos döntés volt: vagy egy vállalatot vezetek, vagy a háztartást... Csak elgondolkoztam azon, hogy itt van egy önálló, csinos fiatal hölgy, aki immár megállja a helyét a világban. A szülei biztosan büszkék rá.
Talán a merengésem miatt nem tudatosult bennem, hogy máskor nem ennyit szoktam fizetni ugyanezért a jegyért. Mosolyogva figyeltem, mennyire koncentrál a lány, amint a kinyomtatott papírokat ellenőrzi. Összeráncolta a szemöldökét. Valami nem stimmelt.
– Ó, nagyon sajnálom, de a visszaútra nem adtam helyjegyet – pillantott rám bocsánatkérőn.
– Semmi baj. Ha utólag tudom megvenni, nekem az is jó.
Láttam rajta, hogy kissé bizonytalan.
– Ömm, ezt most le kell sztornóznom, és új jegyet kiadnom. Csak mivel kártyás fizetés volt… – a telefonjáért nyúlt, és hozzátette. – Bocsánat, de inkább felhívom a kolléganőmet, mert ilyet még nem csináltam.
– Persze – nyugtáztam a dolgot, bátorítóan rámosolyogva.
Kisvártatva közölte velem, mire jutott. A teljes összeg automatikusan visszautalásra kerül a számlámon, ám most újra ki kell adnia a jegyet.
– Szerintem most készpénzzel fizetek – nyitottam ki ismét a retikülömet.
– Elnézést kérek még egyszer – szabadkozott a kis hölgy. – Még nem tudok mindent.
– Ugyan, semmi baj! Belefér az időmbe, és amúgy sem áll mögöttem sor. Így legalább ezt is megtanulta.
Hálásan pillantott rám meleg, barna szemeivel.
– Köszönöm a megértését!
– Én is dolgoztam hasonló munkahelyen. Sajnos az emberek nem mindig gondolnak bele, hogy mennyire nehéz egy új rendszert megtanulni.
– Így van! – csillant fel a lány szeme, és hálásan elmosolyodott.
Másodszorra rendben ment minden.

2020. április 8., szerda

Naplopó könyvtárosok?


Bevallom, amíg nem kezdtem el könyvtárban dolgozni, bennem is az a kép élt, hogy egy könyvtáros egész nap elvan, mint a befőtt; nincs semmi dolga, hacsak nem annyi, hogy rászól az esetlegesen suttogásnál nagyobb hangerőt megütni merészelő olvasókra.

Aha! Az igazság az, hogy… na de mielőtt még belevágnék a többrétű munka ecsetelésébe, nézzük, hogyan is néz ki egy igazi, vérbeli könyvtáros:

Tehát. Az igazság az, hogy egy több tízezer darabos könyvállomány rendben tartása bizony rengeteg munkával jár. És az újonnan megrendelt könyvek sem maguktól kerülnek a helyükre. Hiszen ha belegondolunk (valljuk be, ez eddig meg sem fordult a fejünkben 😄), egy új könyvnek az alábbi utat kell megtennie, amíg a polcra kerül: be kell vezetni a leltárkönyvbe; el kell látni leltári számmal, vonalkóddal és címkével (=felszerelés); el kell végezni a gépi feldolgozást (azért, hogy kereshető legyen a rendszerben); végül pedig a kijelölt helyére kell tenni. És ez csak 1 könyv!
Nyilván, egy könyvtár éves szinten ezerszámra rendeli a könyveket. Igen ám, de a polcok kapacitása véges. Helyet kell teremteni az újoncoknak. Ezért a megfelelő egyensúly megtartása miatt a gyarapítással összhangba kell hozni az állományapasztást. Magyarán: selejtezni kell, aminek szintén megvan a több fázisú munkafolyamata. Előfordul persze az is, hogy a könyvek egy részét áthelyezzük a raktárba. Tehát tulajdonképpen állandó mozgásban vannak a könyvek. És egy könyvtáros dolgozó feladatait tekintve mindez még csak a jéghegy csúcsa. 😅
Csúcsokról jut eszembe: szükség esetén bizony létráznunk is kell, hiszen nálunk a közel 4 méteres belmagasságú raktárban plafonig érnek a polcok.

Vegyük most sorba az olvasószolgálatban ellátandó feladatokat, csupán felsorolásszerűen:
→ információszolgáltatás
→ könyvek kölcsönzése, visszavételezése
→ hosszabbítások, előjegyzések, foglalások kezelése
→ (kérés esetén) könyvtárközi kölcsönzés intézése
→ statisztika vezetése
→ telefonhívások és levelezőrendszer
→ adminisztráció (beiratkozás, lejárt/elveszett olvasójegyek)
→ újságok, magazinok kezelése (ami lejárt, mappákba gyűjteni, frisset pecsételni, kitenni)
→ segítségnyújtás a digitális jólét program keretein belül (pl. olvasónak segíteni önéletrajz írásában, információ keresésében, stb.)
→ fénymásolás/nyomtatás/szkennelés
→ olvasónak könyvet ajánlani, keresni (szakdolgozathoz, kutatómunkához)
Vannak ám nagyon vicces kérések is! Például, amikor az olvasó azt a könyvet keresi, amelynek sajnos nem emlékszik sem a címére, sem a szerzőjére, de azt tudja, hogy olyan közepes méretű, és sárga a borítója. És az újdonságok polcán (amit úgy kéthetente frissítünk) a harmadik sorban volt. Hmmm. Ezen paraméterek alapján sajnos nem tudunk rákeresni a rendszerünkben a könyvre, bármennyire is szeretnénk segíteni.

Oké, akkor most nézzük, milyen egyéb feladatok vannak még:
→ rendezvények, programok, szakkörök szervezése, lebonyolítása
→ könyvajánlók írása
→ “könyvmadár” szolgáltatás (amikor házhoz visszük a könyvet)
→ gyerekvilág rendben tartása (széthagyott játékokat elpakolni, színezőket nyomtatni, időnként ceruzákat hegyezni: 50-60 darabot, alkalmanként átnézni a társasjátékokat, hogy hiánytalanul megvan-e minden részük)
→ a visszavételezett könyvek elpakolása, a raktári rend tartása

Na, erre az utolsó pontra muszáj kicsit kitérnem.
Az a lényege egy könyvtárnak, hogy minden egyes könyv a helyén legyen. Ugyanis, ha egy könyv nem a helyére kerül vissza, akkor az tulajdonképpen elveszett. 😩
Feldolgozáskor minden egyes könyvhöz hozzárendelünk egy betűjeles számot (Cutter-szám, szakkönyvek esetében ETO-jelzettel kiegészítve), ami alapján tudjuk, hogy pontosan melyik polcra, azon belül is mely’ könyvek közé kerül az adott kötet. Igen ám, de mikor egy vastagabb könyvet akarunk a helyére tenni, viszont fullosan tele van az adott polcsor, akkor egész sornyi könyveket vagyunk kénytelenek megmozgatni.
Így aztán lehetséges, hogy 10 könyvet nem 3, hanem 33 perc alatt pakolunk a helyére.
Vagy például raktárrendezés alkalmával, amikor van két üres polcunk, nagyon nem mindegy, hogy milyen könyvekkel töltjük fel. Ilyenkor egyszerűen ha nem is hegynyi, de szekrénnyi könyveket mozgatunk meg.
(És így maradnak jó kondiban a könyvtárosok. 😏💪)

Igazság szerint az lenne az ideális, ha nyitás előtt mindennap át tudnánk nézni az állományt, hogy biztosan minden könyv a helyén van-e. Előfordul ugyanis, hogy egy olvasó levesz egy könyvet, megnézi, arrébb megy, levesz egy másikat, ám az elsőt nem a helyére teszi vissza. Amikor pedig éppen olyan könyvet keresünk, ami nincs a helyén…
Az ilyen kóbor lelkeket vagy véletlenszerűen találjuk meg, vagy csak leltározás alkalmával.

No de még mindig nem értünk a teendők végére. Lássuk, mivel foglalatoskodik még egy könyvtáros.

Új könyvek beszerzésén túl előfordul olyan eset is, amikor magánszemély (vagy akár civil szervezet) felajánlja a magángyűjteményét, ami lehet több száz, de akár egy-két ezer könyv is. Az ilyen felajánlásokat különgyűjteményként kezeljük, és természetesen a példányokat ugyanúgy fel kell szerelni és fel kell dolgozni, ahogyan az új könyvek esetében, majd kialakítani számukra egy megfelelő helyet.

Említettem, hogy az újságokkal is vannak teendőink, napi szinten. Ezen túlmenően viszont év elején, amikor sorban megérkeznek a januári lapszámok, az előző évi példányokat folyamatosan elkezdhetjük egy kupacba gyűjteni, összekötözni, és kitenni az olvasóknak eladásra. Nálunk több mint 150-féle újság van (napilapok, heti/havilapok). Tehát ennek megfelelően a 150-et felszorozhatjuk 12-vel, 52-vel vagy 300-valamennyivel. (Bocsi, nem fogom kiszámolni, hány lap fordul meg a kezünkben éves szinten, mert én a betűket szeretem, nem a számokat. 😅) Szóval ezekkel is van dolog bőven.
Itt említeném meg, hogy nálunk feladat még a Békés Megyei Hírlapból kikeresni az intézményeinkkel (művház, múzeum, könyvtár) kapcsolatos cikkeket, azokat begépelni, továbbá beszkennelni, hogy meglegyenek a helytörténeti adatbázisunkban.
Jó, menjünk tovább.

Egy könyvtárban az évek során nyilván több dolgozó is megfordul. Különböző mentalitással, és a munkához való különböző hozzáállással. Éppen ezért fordul elő az is, hogy a már feldolgozott könyveket javítani kell a rendszerben (hibás vagy hiányos feldolgozás miatt).
(Ellenőrzésre és feldolgozásra várakozó könyvek.)
Ezenkívül ott vannak a drága jó sorozatok! Imádnivaló például, amikor magán a könyvborítón nincs feltüntetve sehol, hogy az egy összefüggő sorozat része, így a mi feladatunk, hogy a rendszerben összekapcsoljuk a részeket. Ez azért praktikus, mert amikor kikölcsönzi valaki a példányt, akkor látjuk, hogy éppen a harmadik részt vinné el, tehát rákérdezhetünk, olvasta-e az első kettőt. 😉
Hasonló kategória az analitikus feldolgozás. Ilyenkor egy könyvön belül azt soroljuk fel, hogy mit tartalmaz.
Például novellás- vagy versesköteteknél, szakkönyveknél vezetjük fel ily módon a rendszerbe a megfelelő adatokat. Így, amikor az olvasó egy bizonyos verset keres, akkor tudni fogjuk, hogy melyik verseskötetben találjuk meg. Éppen ezért, amíg egy egyszerű regényt pár percen belül fel tudunk dolgozni, addig egy analitikus feldolgozás (tartalomjegyzék hosszúságától függően) órákba, de akár napokba is telhet.

Összefoglalva annyit mondhatok, hogy csodálatos ez a szakma! 💗💖 Változatos. Szellemi kihívások elé állít. Kreativitást igényel. Varázslatos mélységekkel bír. Türelemre tanít. Felelősségteljes, hiszen a tudás hatalom, és mi információt szolgáltatunk, könyveket ajánlunk. Könyveket, amelyek az emberben képesek olyan változásokat elindítani, ami akár megváltoztathatja az egész életét.

2020. március 26., csütörtök

Együtt, egymásért


Fura, szokatlan, új helyzetbe kerültünk. Felborult az eddig megszokott életritmusunk. Bizonytalanság, félelem szaga terjeng a levegőben. Mégis, továbbra is az önzőséget látom a világban, és azt, hogy az emberek többsége a saját érdekeit nézi, a saját igazát hajtja; nem veszi figyelembe a másik érzéseit, véleményét. De hová vezet ez? Mit tehetünk?

Természetesen fontos, hogy mindent megtegyünk magunkért. Érdekes, hogy ebben a helyzetben még a szakemberek is azt szajkózzák, hogy együnk minél több zöldséget-gyümölcsöt. Hm. Hogyhogy egyikük sem tanácsolja a több kolbász, tojás és szalonna fogyasztását?... Tény, hogy ahhoz, hogy a lehető legnagyobb mértékben támogatni tudjuk testünk működését, immunrendszerét, el kell hagynunk az állati eredetű termékeket, amelyek megbetegítenek, legyengítenek minket.

Testünk etetésén túl azonban az is sokat számít, hogy mivel tápláljuk az elménket, a lelkünket. Most különösen fontos lenne, hogy bátorítsuk, támogassuk egymást, és figyeljünk embertársainkra. Legyünk türelmesek egymással! Gondoljunk csak bele: sokan, akik egyedül vannak, mit nem adnának, ha magányukat enyhíthetnék. Hamarosan össze leszünk zárva családtagjainkkal. Amíg le nem cseng ez a járvány, addig további, szigorúbb intézkedéseket is bevezethetnek. Hiszen látjuk, hogyan zajlik ez a világ más pontjain. Nálunk sem lesz ez másként.

Eddig a pénz után hajtottunk, hogy lehetőleg minél több legyen. Volt időnk kiélvezni? Megosztottuk bárkivel is? Felajánlottunk belőle akár egy keveset is, önzetlenül? Az a helyzet, hogy a pénz nem segít a magányunkon. Pénzen nem lehet egészséget venni. Sem boldogságot. Sőt, egy pillanat alatt elveszíthetjük, ahogyan a biztonságot, a szabadságot is. És ha ezek elvesznek, mi marad? Mi az, amit nem lehet elvenni tőlünk?

Érdekes módon a szeretet olyan dolog, amiből minél többet adunk, annál többet kapunk vissza. És mivel ez a lélek tápláléka, fontos, hogy mindennap jóllakjunk vele, különben ahogyan a test is, táplálék nélkül a lélek is elsorvad.

Próbáljunk meg hálásnak lenni mindazért, amink van. Becsüljük meg szeretteinket, amíg még mellettünk vannak! Élvezzük ki korlátlan szabadságunkat! Adjunk hálát a biztonságunkért és az egészségünkért! Fegyverkezzünk fel türelemmel, megértéssel, odafigyeléssel és szeretettel, mert csak így győzhetünk.

Azoknak, akiktől nem idegen a spiritualitás, és szeretnének tenni valamit azért, hogy pozitív irányba billenjen felzaklatott világunk, ajánlom a következő cikket:

Mindenkinek tiszta szívből kívánok erőt, egészséget, türelmet, áldást!

2020. március 11., szerda

Nem tudok elfáradni!


Most komolyan. Az utóbbi hónapokban azt tapasztalom, hogy akármennyit pörgök, egyszerűen nem tudok elfáradni! Persze sejtem ám, hogy mitől van ez. Máris elárulom a “nagy titkot”. 😉

Közel másfél éve élek tisztán növényi étrenden. Hozzáteszem: teljes értékű növényi étrenden. Igyekszem elkerülni a feldolgozott, agyonmanipulált élelmiszereket, és a férjemmel magunknak készítjük el otthon az ételeinket. Így ténylegesen tudjuk, hogy mi is kerül a szervezetünkbe. Mindemellett rendszeresen mozgok, és a lelki egészségemet is igyekszem megőrizni meditáció gyakorlásával.

Szóval, azt vettem észre magamon, hogy hiába vagyok talpon már hajnal 5-től egészen este 7-ig, 8-ig, egyszerűen nem érzem azt, hogy “húz az ágy”; vagy azt, amit régen elég gyakran, hogy úgy elfáradtam, mint a kutya, amelyik tízet fialt. 😅 Általában munka előtt otthon teszek-veszek vagy tanulok, aztán ledolgozom a 8 órát, majd edzek másfelet, és hazaérve csak nézek körbe magamon, hogy mit tudnék még csinálni. 😁

Meggyőződésem, hogy az életmódunk döntően befolyásolja egészségi, fittségi állapotunkat, közérzetünket, teljesítőképességünket, de még azt is, hogy milyen gyorsan tudunk regenerálódni, gyógyulni.

Kizárólag a pozitív előnyeit tapasztalom annak, hogy elhagytam az állati termékeket, és egyáltalán nem érzem úgy, hogy bármiben is hiányt szenvedek. Nem élem meg lemondásként ezt az életmódváltást, hiszen amellett, hogy egy új és csodálatos kulináris ízvilág tárult ki előttem, büntetlenül ehetek annyit és akkor, amennyit és amikor csak jólesik, hiszen a testem tartani tudja a számára legmegfelelőbb súlyt.

Mit gondolsz, megér annyit a dolog, hogy kipróbáld a növényi étrendet?