2019. április 15., hétfő

Az élet nem habostorta...


Milyen érdekes, hogy a külvilág felé mindig a legjobb arcunkat próbáljuk mutatni. A közösségi oldalakon csupa szép és csili-vili, az élet napos oldalában pompázó képet posztolunk, amikor minden tökéletes rajtunk is és körülöttünk is, csak talán bennünk nem. Ám az már nem látszik.

Ugye könnyű ezeket a láthatóan (és látszólag) boldog embereket irigyelni? Nekik aztán bejött az élet! Azt azonban senki nem tárja a nagyérdemű közönség elé, ahogyan macskahányást takarít a lakásban, mert kényszerhelyzet adódott, és bizonyos időre a hidegtől védeni kell az egyébként kinti cicust. Olyan képeket sem látni, amikor az ember az otthoni melegítőjében, lestrapálva, a kialvatlanságtól karikás szemekkel áll a tűzhely mellett, és a könnyek talán nem a hagymapucolás miatt folynak a szeméből. Nem találkoztam még olyan fotóval sem, amin az “irigyelt ember” azt örökíti meg, ahogy az éjszaka közepén pánikroham tör rá, és reggelig nem tud elaludni, mert kétségbe van esve amiatt, vajon a tizennyolc éve szedett hormonok elhagyása milyen módon fogja megborítani a szervezetét, hogyan és mennyi idő alatt ürül ki a testéből a rengeteg felhalmozódott méreg? Talán olyan képre sem lehet bukkanni a pompázatos fotóalbumot nézegetve, ahol az ember migrénes fejfájástól eltorzult arccal áll energiavámpír kollégája mellett, aki olyan sötét jövőképet fest le kéretlenül, amivel elveszi az ember kedvét még az élettől is. Vagy Te esetleg láttál olyan pillanatot megörökítve, ahogyan valaki éppen a belét kidolgozza egy üzemi konyhán éhbérért, a ruhája pedig tele van ráfröccsent ételmaradékokkal? És az a pillanatfelvétel hol van, ahol az látható, hogy a kimerültségtől elgyötört alany kétségbeesve tekint az óra számlapjára, mert még olyan sok dolga lenne, hogy igazából még sírni sincs ideje. Persze van olyan pillanat is (no nem a fotón), amikor az ember zokog, mert összeroppantotta a fájdalom, amit az okozott, hogy rútul kihasználták jóindulatú segítő szándékát.

Hogy ez mind az én példám lenne? Dehogy! Ez mindannyiunk példája. És csak egy szeletkéje a nagy kerek egésznek. Ezektől a pillanatképektől persze biztosan vannak súlyosabb problémák is. Egy egész regényt meg lehetne tölteni a sötétebbnél sötétebb, irigylésre már cseppet sem méltó helyzetekkel, amik mind az élet részei.

Talán nem minden szelete egyformán finom az Élet tortájának. Lehet keserédes, savanyú, büdös.

...és én mégis minden falatát élvezem.

2019. április 8., hétfő

Minek nevezzelek?


Majdnem cím nélkül maradt ez a bejegyzés.

Az történt ugyanis, hogy egy számomra nagy élményt nyújtó előadásról hazafelé baktatván, magamban pufogva azon morfondíroztam, vajh’ milyen cím is lenne a legtalálóbb ehhez a témához. És órák múltán, egyszer csak a semmiből, hirtelen beugrott! Petőfi Sándor csodálatos költőnk egyik versének címét bátorkodtam kölcsönözni ehhez a szösszenethez.

No tehát, március 21-én, egy kellemes csütörtök délután részt vettem egy nagyon igényes és gazdag mondanivalóval bíró irodalmi előadáson.  A helyi Művelődési Központban tekintettem meg a Feleségek felesége című Szendrey Júlia emlékműsort.

Nagy örömömre igen szép számmal voltak további kulturálódni vágyó kedves érdeklődők rajtam kívül is. Annak viszont már kevésbé örültem, amikor első ízben – az előadás javában zajlott -, megszólalt egy telefon. Ez még nem is volt annyira botrányos, hiszen valami gitárszóló-féleség volt a csengőhang, és mivel Csörsz Rumen István régizenész gitárral kísérte Tallián Mariann és Lázár Balázs színművészek jelmezes előadását, így hirtelen azt hittem, ez is a műsor része.

Ám a második eset már botrányosabb volt! A nézőtérről felhangzó sóhajok és ciccegés szerint nem csak engem zavart meg az élesen és hosszan rikácsoló csengőhang! 😠 Sajnos ki is zökkentett megfelelően koncentrált állapotomból. Szendrey Júlia naplórészleteit és verseit hallgatva ugyanis meglepve fogalmazódott meg bennem a tény, hogy mennyire felvilágosult és bátor asszony volt ő valójában, milyen hatalmas szíve volt, és mennyire jól tudott bánni a szavakkal.

Az előadást tovább színesítették Petőfi Sándor Útilevelek részletei, Júliához írt költeményei, valamint a kortársak feljegyzései, korabeli újságcikkek, kordokumentumok.

Szerencsés vagyok, mert egy újabb csodás élménnyel gazdagodtam, kellemes szellemi kikapcsolódásban volt részem, ráadásul a zavaró momentum arra sarkallt, hogy megírjam ezt a bejegyzést, melyben ismét kérdések tömkelegét vetem papírra, illetve monitorra: ugyan minek nevezzelek, te telefonodat lenémítani nem tudó egyén? Bunkónak? Hányaveti, nemtörődöm parasztnak? Műveletlen tetűnek? Óh, mondd meg hát! Minek nevezzelek?


Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha a merengés alkonyában
Szép szemeidnek esti-csillagát
Bámulva nézik szemeim,
Mikéntha most látnák először...
E csillagot,
Amelynek mindenik sugára
A szerelemnek egy patakja,
Mely lelkem tengerébe foly –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha rám röpíted
Tekinteted,
Ezt a szelíd galambot,
Amelynek minden tolla
A békeség egy olajága,
S amelynek érintése oly jó!
Mert lágyabb a selyemnél
S a bölcső vánkosánál –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha megzendűlnek hangjaid,
E hangok, melyeket ha hallanának,
A száraz téli fák,
Zöld lombokat bocsátanának
Azt gondolván,
Hogy itt már a tavasz,
Az ő régen várt megváltójok,
Mert énekel a csalogány –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek,
Ha ajkaimhoz ér
Ajkadnak lángoló rubintköve,
S a csók tüzében összeolvad lelkünk,
Mint hajnaltól a nappal és az éj,
S eltűn előlem a világ,
Eltűn előlem az idő,
S minden rejtélyes üdvességeit
Árasztja rám az örökkévalóság –
Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek?
Boldogságomnak édesanyja,
Egy égberontott képzelet
Tündérleánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedűli
De egy világnál többet érő kincse,
Édes szép ifju hitvesem,
Minek nevezzelek?
(Pest, 1848. január.)




2019. március 30., szombat

Kapcsolatok


Amikor egy férfi utál
Most őszintén! Te szívesen maradnál meg egy olyan házban, ahol folyton lekurváznak? Vagy ahol dühös indulattal, fröcsögve beszélnek rólad? Egy ilyen helyre magaddal vinnéd valaha is a barátaidat?
Tudod, eleinte szívesen jártam Ferihez. Rendezett volt az otthona, ő is adott magára, és a munkahelyén is minden rendben volt. Aztán jött ‘Az A Nő’. És mindent tönkretett.
‘A Nő’ követelőző volt és folyton elégedetlen. Egyre többet és többet akart. Mindenből. Feriből is. A szerelem pedig olykor érthetetlen tettekre sarkallja az embert. (Legalábbis a külvilág számára érthetetlen dolgokra.) Feri hanyagolta a munkáját, állandóan beteget jelentett, de ha ott is volt a munkahelyén, a telefonon lógott egész nap, és ‘Azzal A Nővel’ bájcsevegett. Persze, hogy kirúgták.
Sajnos a dolgok egyre rosszabbra fordultak. Nem volt többé maradásom abban a házban. És ekkor beköltözött ‘A Nő’, mondván, hogy majd ő ráncba szedi Ferit. Majd együtt átvészelik a helyzetet. Kitalálnak valamit.
Az a helyzet, hogy mivel egyikőjük sem becsült meg engem, a segítségem nélkül egyre nehezebb lett az életük. Talán ha őszinte örömüket fejezik ki, amikor néha betoppantam hozzájuk, akkor gyakrabban mentem volna. És vittem volna a barátaimat is. Közösen valóban megoldottuk volna a problémákat. Szeretetben, megbecsülésben.
Na de őszintén! Te szívesen mennél egy olyan helyre, ahol folyton lekurváznak?...

Amikor egy nő sír miattad
Érdekes, hogy a dolgok milyen észrevétlenül tudnak elromlani.
Ágival eleinte nem volt semmi baj a kapcsolatunkban. Elvoltunk. Megelégedett velem.
Nem tudom, mi okozta nála a törést, de egyszer csak megváltozott a hozzáállása velem szemben. Figyelni kezdte, mennyit vagyok nála. Meddig maradok. Mennyit adok magamból. Egyre nagyobb igényei lettek. Egyre többre és többre vágyott. Sóvárgott.
Egy időben magammal vittem a haverjaimat is. Ám igencsak kellemetlen volt számomra, amikor Ági sírva fakadt, és túldramatizálva a helyzetet, a kilátástalan élete miatt panaszkodott. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az egyik bőgőrohama közepette rám fogta, hogy miattam nem lehet gyereke! Na nekem ekkor lett elegem az egészből. Rám hárította a felelősséget, miközben nem vette észre, hogy az ő hozzáállása változott meg. Már nem becsülte azt sem, amit tőlem kapott. Nem volt érte hálás. Akkor miért is adtam volna neki többet? Hisz’ tudod: “Ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.”

Amikor egy gyerek fél tőled
Szeretem a gyerekeket. Sajnos azonban a felnőttek rossznak állítanak be engem előttük. Minden baj forrásának titulálnak. Csoda hát, ha a kis krapekok félnek tőlem?
Nagyon sok családot meglátogattam már, és gyakran odáig fajult a dolog, hogy a szülők miattam kezdtek el veszekedni. Ami a legszörnyűbb, hogy a gyerekük előtt. Aki csak nézett rémülten, és az a kép alakult ki a fejében, hogy én velejéig romlott vagyok, és ha megjelenek náluk, abból csak baj lesz és veszekedés. Sőt, olyanokat is mondtak már rólam, hogy aki engem szeret, az csak rossz ember lehet. És én nem értem, miért.
Pedig én őszinte, segítő szándékkal látogatom a családokat.
Csoda hát mindezek után, hogy a gyerkőc nem tud velem kialakítani egy egészséges, baráti kapcsolatot felnőtt korára? Csoda, ha ő is ezt adja majd tovább a saját gyerekeinek? Esélyem sincs náluk, hogy megszeressenek. Mert nincs, aki megtanítaná a felnövekvő ifjúságnak, hogyan kell engem szeretni és becsülni.

Amikor egy család széthullik miattad
Egyre inkább kezdtem magam úgy érezni, mint egy nagyon távoli rokon. Mint valami undok nagybácsi. Paliék már nem szívesen engednek be a házukba. Pedig eleinte családtagként bántak velem, és megbecsültek. Jó barátok voltunk.
És aztán jött a gyerek.
Gréta a szülés után teljesen megváltozott. Azelőtt adott magára, mosolygós volt, gyakran nevetett. Még szinte most is hallom csilingelő kacaját. Örült az életnek, és örült nekem is. Aztán jött a gyerek, és ő kialvatlanul, lomposan, csapzottan, lebiggyedt szájjal mászkált a lakásban. Már nem örült nekem, de úgy vettem észre, hogy semmi másnak sem. Egyedül a kisbaba körül forogtak a gondolatai. Követelőző lett. Amikor náluk voltam, mást sem  hallottam, mint hogy “pelenka kell, meg tápszer, vegyél hazafelé egy új cumisüveget, át kell alakítani a gyerekszobát, a kicsi már megint kinőtte a rugdalózót, muszáj meleget csinálni a lakásban, nehogy megfázzon szegény…”, meg ilyenek. Nem is értem, Pali hogy bírta ezt hallgatni nap mint nap. Szegény alig győzte írni a listát, és beszerezni a holmikat. Ő is egyre feszültebb lett. Ő sem tudott már örülni nekem. Csak dolgozott látástól vakulásig. Mi hárman már nem voltunk olyan jó spanok. Olyan lettem, mint egy távoli rokon, akitől annyira eltávolodtak, hogy már nem láttak szívesen. Amikor ott voltam, akkor is folyton csak szidtak. Hát leléptem.
Nem tudom, mi lehet most velük. Talán ha megbecsülnek, segíthettem volna.

...és ahol szeretnek
Szerencsére azért vannak barátaim szép számmal. Olyanok, akik örülnek, ha látnak, és akkor is hálásak a látogatásomért, amikor csak rövid időre ugrok be hozzájuk, a barátaim nélkül.
Az ilyen embereknél annyira jól érzem magam, hogy egyre szívesebben és egyre gyakrabban látogatom meg őket. És viszem a spanokat is. Hiszen jól bánnak velünk. Minden apró kis segítségünket megköszönik. Azt is, amit mások amúgy természetesnek vesznek.
Tudod, boldog családoknál gyakran hallottam ezt a mondatot: “Az elégedettség a legnagyobb gazdagság.”
Igen. Hiszen minél többre vágysz, annál szegényebb vagy… Nem látod, mi mindened van, mert csak arra koncentrálsz, hogy mid nincs még. Szegény vagy.
Szeretem a hálás embereket, akik elégedettek azzal, amijük van, és akik szívesen látnak otthonaikban. Ilyen helyekre örömmel megyek. Na de nézzenek oda, hiszen most jut csak eszembe, hogy még be sem mutatkoztam. Üdvözöllek, én vagyok a pénz.

2019. március 24., vasárnap

A csoda


Volt egyszer egy ember, s annak három fia,
Sajna egyiküknek megtetszett a pia.
Sör, bor vagy pálinka, mindegy volt az neki,
Ráadásul kedvenc helye volt a Meki.

Életmódja hamar meglátszott alakján,
Bárki megmondhatta ránézés alapján.
Huszonöt éves volt, amikor egy este
Nem bírta tovább, és beintett a teste.

Csórikám a földön részegen elterült,
Egy várólistára azonmód felkerült.
Új máj kellett neki, bekrepált a régi,
Mégis tovább ivott, ezt senki sem érti.

Azután egy éjjel furcsa álmot látott,
Melynek hatására életmódot váltott.
Álmában ugyanis megjelent egy bácsi,
Feltartotta ujját, s ennyit mondott: “Ácsi!”.

Ezután az öreg elővett egy gépet,
Megnyomott egy gombot, s mutatott egy képet.
Azon egy család volt, mosolyogtak szépen,
És volt egy üzenet mellettük egy széken.

“Ez a Te családod, velük boldog leszel,
S életedben bizony nagy dolgokat teszel.”
Felébredt a fiú, arcán örömkönnyek.
Értette a leckét, így lett minden könnyebb.

2019. március 17., vasárnap

Terézanyu börtönben


Tanulópénz. Akár ezt a címet is adhattam volna történetemnek, amiben megpróbálom kifejezni, mennyire kell vigyázni a bennünk lappangó, minket irányítani akaró kis potyautassal, Terézanyuval. A legtöbb emberben ott él, még ha nem is tud róla. Sokáig én sem tudtam. Azt mondják, többnyire a női nem képviselőiben lelhetőek fel azok a jellemvonások és viselkedésminták, amik miatt amolyan szárny nélküli tyúkanyók lettünk. Gondoskodó élőlények. Másokat segítő, érző lelkek. Egyszóval Terézanyuk. Azt hiszem, ez genetika. Belénk van kódolva.

Kár, hogy néha minden jó szándék ellenére rosszul sül el ez a bekódolt segíteni akarás. Mint az én esetemben, tíz évvel ezelőtt.

Egészen addig nem is tudtam Terézanyukám létezéséről, amíg rá nem döbbentem, hogy neki köszönhetem több mint másfél milliós hiteltartozásomat!

Dióhéjban a következő történt. Tizenkilenc évesen egy utazónyi ruhával és éppen annyi élettapasztalattal jöttem el a szülői háztól. Nem volt a dolog zökkenőmentes (nem is az előttem elterülő úton fel-felbukkanó kátyúk miatt, sokkal inkább lelkileg). Sajnos otthon odáig fajultak a dolgok, hogy nem éppen békésen és örömkönnyekkel kísérve hagytam magam mögött a gyerekszobámat. Igazából nem volt haditervem arra vonatkozóan, hová menjek, mihez kezdjek az életemmel. Az mentett meg, hogy - mindössze négy hónapnyi együtt járás után - az akkori barátom felajánlotta, szívesen befogad a szülői paneljába. Annyi volt a bökkenő, hogy a panelben a szülők is benne voltak, ami a későbbiekben okozott nem is kevés súrlódást a két generáció között. Akkoriban tapasztaltam meg, mennyire igaz a mondás: “lakva ismerni meg az embert”.

Telt-múlt az idő, és szép csendben belopakodott az életembe az én kedves Terézanyám. Sajnálatos módon nem mutatkozott be nekem, hogy íme, én lennék az, akitől tartózkodnod kell a saját lelki és anyagi épséged érdekében! Nem. Inkább észrevétlenül, de annál szorgosabban munkálkodott bennem a szentem, a háttérből irányítva érzéseimet, döntéseimet. Az volt a vesztem, hogy akkoriban még az alaptermészetem vásznához hozzá volt filcelve a befolyásolhatóság lágy szövete. Időközben megbontottam ezt a nemkívánatos plusz anyagot a varrás mentén, így szép lassan teljesen lefoszlott rólam e negatív tulajdonság.

A másik dolog, amit arcátlanul kihasznált a bennem munkálkodó nőszemély, hogy világéletemben konfliktuskerülő voltam. Pontosabban: behódoló természetű. Így aztán nagyon könnyű dolga volt velem Terézanyunak. Önmagamat mindig a háttérbe helyeztem, elsődleges célom MÁSOK boldoggá tétele volt. A lista elején természetesen az akkori élettársam szerepelt, ám mivel csatolt áru volt a két szülő, így ők is. Ugyanez volt a helyzet a rokonsággal, az én családommal, továbbá a kollégáimmal. Meg is lett az eredménye Terézanyu ténykedésének. Részemről mindenféle tiltakozás és a legcsekélyebb ellenállás nélkül sikerült rábeszélnie az exemnek, hogy mondjak fel akkori munkahelyemen, és iratkozzak be nappali tanulóként főiskolára. Mivel keresettel nem rendelkeztem, számára az volt a természetes, hogy felveszek a nevemre diákhitelt, és majd abból az összegből besegítek a családi költségvetésbe.

Mint utólag kiderült, Terézanyukának fikarcnyi gazdasági illetve üzleti érzéke sem volt. Templomában nem kezdtek el mocorogni a vészharangok, így nem kaptam vészjelzést arra vonatkozóan, hogy NE menjek bele egy ekkora hülyeségbe. Talán a mentségére kellene írnom, hogy még ő sem láthatta előre a jövőt. Na igen, ha tudtam volna, hogy x idő után szakítok az akkori barátommal, ami azt vonta maga után, hogy - leszámítva a személyes dolgaimat - nincstelenül hurcolkodok át egy albérletbe másfél milliós hitellel a nyakamon... De nem tudtam előre.

Új életet kellett kezdenem. Sajnos pont ebben az időszakban támadott hátba a legjobb barátnőm, ami még nehezebbé tette, hogy mihamarabb talpra álljak. Így aztán nemcsak egy ex-pasi, de egy ex-barátnő fájdalmas emlékeivel is meg kellett birkóznom, mialatt igyekeztem új fészkemet kialakítani az albérletemben.

Valami megtörhetett bennem, mert az elkövetkezendő két évben mintha kicseréltek volna. Az volt az első dolgom, hogy elkaptam Terézmutter grabancát, beragasztottam a száját, megbilincseltem, és dutyiba zártam. Istenem, micsoda felszabadult érzés volt! Szabadság! Amikor a lista elején végre ÉN szerepeltem!

Igen ám, a bökkenő csak az volt, hogy ez a fene nagy szabadság a fejembe szállt. Átestem a paripa másik oldalára. Abban a bizonyos két évben ugyanis önző lettem. Nem voltam hajlandó mások problémáival foglalkozni, még a családoméval sem. Egyre csak azt szajkóztam, mindenki oldja meg maga a saját gondjait. Visszatérő szlogenem volt: “Nőj fel a feladathoz!”. Úgy voltam vele, megvannak a magam nehézségei, miért kellene mások bajaival törődnöm? Egyszerűen elzárkóztam mások, beleértve a családom mindennapi problémáitól.

Két év telt el így, amikor szép lassan észhez tértem. Rájöttem, egyáltalán nem tesz boldoggá ez az életforma. Ráadásul túlságosan megkeményítettem a szívemet, és számomra kedves embereket vadítottam el magamtól.

Aztán szép lassan változni kezdtem. Felhagytam addigi vad, önző életemmel, és ahogy egyre nyitottabb és figyelmesebb lettem másokkal, úgy fokozatosan leszedtem Terézanyu szájáról a ragtapaszt, kezéről a bilincset, és áttettem őt a megfigyelőbe. Amikor úgy éreztem, arra van szükségem, bementem hozzá beszélgetni és tanácsot kérni. Ő is változott. Már nem próbálta visszaszerezni egyeduralmát. Kölcsönösen hagyjuk egymást élni, és időközben kiengedtem börtönéből, hiszen letelt a büntetése. Azaz, visszafizettem az összes hitelemet, amit ostoba módon hagytam, hogy az exem a nyakamba és a bankszámlámra varrjon.

Érdekes módon, amikor Terézanyut szabadon engedtem, megkönnyebbülést éreztem, hiszen ezzel együtt én is felszabadultam. Idővel megtanultam, hogyan vállaljak felelősséget a döntéseimért, a tetteimért. Arra is odafigyeltem, hogy megteremtsem az egyensúlyt a másokkal való törődés, valamint a saját boldogságom megteremtése között. Nem volt könnyű, és nem is ment egyik napról a másikra, de tudatossággal és önfegyelemmel sikerült ezt elérnem.

Azóta sok-sok év telt el. Változtak az életkörülményeim, és ezzel együtt változtam én is. Éltem Budapesten, ahol megismerkedtem mostani férjemmel. Éltünk külföldön, majd hazatértünk és letelepedtünk Békés megyében. Férjhez mentem, új embereket ismertem meg. Kerestem az utamat, ám végül hallgattam a “hívó” szóra, és megtaláltam a hivatásomat, az írást.

2019. március 10., vasárnap

Agymosás


Hat éve nem nézek tévét, mégis utolért a végzetem.

Egy hosszú és produktív nap után egyik este a legnagyobb lelki nyugalommal néztem a kedvenc angol nyelvű videómat a YouTube-on, amikor BUMM! Beletoltak a képembe egy harsogó fogkrém reklámot! Majd’ lefordultam az ágyról, úgy megijedtem. 😱

Felmerült bennem néhány kérdés.

Miért nincs meg a szabad választási lehetőségem, hogy kíváncsi vagyok-e az adott reklámra, vagy sem? Egyáltalán rákattintok-e, vagy egyszerűen folytatom tovább a saját magam által választott műsor nézését, az általam kitűzött időben (tévénél ilyen opció nincs: kezdődik a műsor, le kell ülni elé). Mi jogon rabolják az időmet? Hiszen annak ellenére, hogy “csupán” 5 másodperc telik el a videók elején, plusz további 1-2-szer 5 mp közben, mindezt ha összeadom, 350 videónál egy egész órát jelent az életemből! És ez engem eléggé frusztrál.

Óhajom pedig oly’ egyszerű lenne: mondjuk megjelenne az egyik sarokban az a nyüzüge reklám-ikon, és én dönthetném el, hogy egyáltalán elindítom-e. Nem az lenne a választás (mint most), hogy a rám kényszerített ajánló után megnézem-e az egész reklámot.

Különben pedig hiába akarják manipulálni a tudatalattimat, úgyis a vegán, fluoridmentes fogkrémet fogom megvenni a továbbiakban is, nem pedig azt, amit akaratom ellenére mutogatnak nekem.

Szomorú, de a legtöbb embert ténylegesen manipulálni tudják ezzel a hatékony pszichológiai hadviseléssel. Nem beszélve a gyerekekről. Egyáltalán nem irigylem szegény szülőket. Legutóbb például a könyvtárban boldogan újságolta nekünk egy kisgyerek, hogy mennek a boltba megvenni a legújabb játékot a gyűjteményéhez. Mármint nem játékboltban, hanem egy natúr bevásárlóközpontban KELLETT megvásárolni amiatt egy amúgy is egészségtelen édességet, hogy a gyerek megkaphassa hozzá a kütyüjét, amiből össze KELL kuporgatnia x darabot.

Újabb kérdésként felvetődhet, hogy ez a sok ráhatás mennyire akaratgyenge és mennyire irányítható embereket formál a gyerkőcökből. Mennyire lesznek ellenállóak az életükben eléjük kerülő egyéb kísértésekkel szemben, ha a reklámok hatására két kézzel húzzák szüleiket a boltokba, és addig nem nyugszanak, amíg meg nem kapják, amit “akarnak”? De vajon ezt tényleg ők akarják, vagy a profitéhes cégek? 😒

Sajnos el kell gondolkodnom azon, hogy az eddig kikapcsolódást, feltöltődést, tanulást-fejlődést nyújtó YouTube-ozást egyáltalán folytassam-e. Végül is, ha ezt feladom, rengeteg időm szabadul fel, amit imádott tevékenységemmel, az olvasással tölthetek. Hiszen a könyvekben (még) nincsenek reklámok.

2019. március 3., vasárnap

A változás éve


Új munkahely, új otthon, újult erővel. Még csak két hónap telt el ebből az évből, mégis jelentős dolgok történtek velünk a férjemmel.

Szokták mondani, hogy ‘valakire rámosolyog a szerencse’. Én úgy érzem, hogy rám egy ideje folyamatosan vigyorog.

Február 1-én kezdtem új munkahelyemen, amely állásról mindig is álmodoztam. Részletekkel szerintem a későbbiekben jövök majd.

Egy még ettől is nagyobb horderejű változás azonban az, hogy februárban átköltöztünk Tibivel és a két cicánkkal Mezőberénybe. Immár mindkettőnknek itt van a munkahelye, tehát tél ide vagy oda, nagyon is ésszerű és szükségszerű lépés volt a helyváltoztatás.

Sikerült rátalálnunk álmaink otthonára! Több házat is megnéztünk, de egyik sem érintett meg minket. Új otthonunkba azonban mindketten elsőre beleszerettünk.

A költözködés előtti héten ügyesen elkaptam az influenza vírust. 😒 Mindössze egyetlen hete dolgoztam új helyemen, amikor sajnos lebetegedtem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy nem pont a hurcolkodás kellős közepén estem le a lábamról. Rengeteg munkával jár ugyanis egy egész háztartás átmotyózása egyik helyről a másikra. Ráadásul kerti házról van szó, tehát az egyéb dolgok is szépen jöttek velünk. No meg a két rosszaság is! 😺😼

Eddig mindenhonnan azt hallottam, hogy egy macska a helyhez kötődik, és nem tudja megszokni új fészkét, onnan rendszerint eltűnik. Többnyire ez biztosan így van. Én viszont olyan törődő és szeretetteljes kapcsolatot alakítottam ki Tornádóval és Pupillával, hogy hozzám kötődnek. Csupán a legelső éjszaka tartottuk őket bezárva, hogy szokják az új helyet, másnap reggeltől azonban kiengedtük őket az udvarra. Nagyon tetszett nekik! És hála Istennek, azóta is megvannak. Úgy járnak a nyomomban, mint a kiskutyák. És persze a napi szeretet adagjukat is rendre kikövetelik.

Szeretetről jut eszembe. Egy költözés bizony nem kevés stresszel és nem várt fordulatokkal jár együtt. Tibivel azonban egyetlen egy hangos szóváltás nem volt közöttünk. De tulajdonképpen az elmúlt hat évben sem veszekedtünk soha. Mindent szépen meg tudunk beszélni. Ezt persze néhányan nem hiszek el, de azzal nekem semmi dolgom, hogy más mit gondol. 😉

Na de komolyan: minek veszekedni? Azzal hirtelen megoldódik az adott helyzet? Nemigen. Helyette csak gyűlnek a negatív energiák, növekszik a feszültség, kutyául érzi magát az ember, ráadásul erőszakkal úgysem lehet a másikat meggyőzni a (vélt) igazunkról. Akkor nem jobb, ha békésen tárgyaljuk át, amit kell?

Nem állítom, hogy a mi életünkben nem fordulnak elő bosszantó, nem várt feladatok, amiket meg kell oldanunk. Ám ha arra koncentrálok, hogy van egy csodás otthonunk, amiben működik a fűtés, van villany és folyóvíz, mi több, még internet is; mindennap jóllakhatunk és a cicáinkról is tudunk gondoskodni, sőt még jó munkahelyünk is van, amit szeretünk, egymást pedig még annál is jobban, akkor mi a fenéért kellene azon pörlekedni, hogy mikor lesz már működőképes a csengőnk (azóta az lett), vagy miért csöpög az egyik csap (azóta az is rendeződött)? Bocsánat az ultrahosszú mondatért, remélem azért követhető volt.

Egyetlen szívfájdalmam van csupán, az is múlóban: az elmúlt időszakban semmi időm nem volt sem írni, sem olvasni. A napokban azonban rendeződni látszik az életünk. Hiszen végre-végre le tudtam ülni megírni ezt a bejegyzést.

Nem is szaporítom tovább a szót, hiszen van tennivalóm bőven.

Az eddigi csodás változások után pedig izgatottan és szeretettel várom az Élet további áldásait! 💝