Fájdalom

F uldokolva próbálok levegőt venni,
Á rnyékomból kilépve napfényre menni.
J elenem képlékeny, a múltam romokban,
D ühöngő jövőmtől reszketve zokogtam.
A rcomat angyalok fürkészik csendesen,
L etörlik könnyemet, rám néznek kedvesen.
O ltalmukat adják minden nehéz napon,
M ár nem elviselhetetlen a fájdalom.

Testrészek

Szemem tengeréből
sós ízű patakok indulnak útnak,
elmém felhőiből őrjítő,
felkavaró szelek fújnak.
Fülem felásott ágyásába
a sors bogarat ültetett,
mi lelkem békéjét elpusztítva,
növekedve lüktetett.
Minderre fittyet hányva
bátran visznek előre lábaim,
két kezem szorgalmasan dolgozik,
nem adva fel az álmaim.

Ajkaim felhasadt égboltján
akkor is mindig ott ragyog a remény,
s vad szívem is tovább dobog,
mert sokat próbált, de kemény!

Rímfaragó

Valamikor réges régen, de nem ám egy messzi-messzi galaxisban, hanem ebben, írtam néhány verset.

Ez azokban az időkben volt, amikor egy hétéves kapcsolatból a személyes holmijaimmal és egy jókora diákhitellel kellett elölről kezdenem az életemet egy albérletben. Ráadásul, hogy még rosszabbul és még jobban megtaposva érezzem magam, az akkori legjobb barátnőm, akit testvéremként szerettem, eldobott engem egy pasi miatt. Az egyedüli biztos pont életem akkori szakaszában a munkahelyem volt az élményfürdőben, amit szerencsére még szerettem.

Nos, a hátteret leírtam. Szóval ez volt az az időszak, amikor hirtelen a semmiből egyszerűen apránként beugrottak az agyamba a verssorok, nem is sokat kellett csiszolgatnom őket. És talán ezért van az, hogy ez a maroknyi költeményem eléggé “sötétre” sikerült.

Kettőt már feltöltöttem a múltkorában, és emlékszem, meg is jegyezte egy kollégám, hogy azokat ő nem érti. Mármint azt nem érti, mit keresnek a blogomban. Mivel ez egy személyes blog, gondoltam, megosztom néhány rímbe szedett gondolatomat, érzésemet a kedves érdeklődőkkel.

Miután lassanként megszületett az öt kis versecském, valahogy nem szállt meg újra az ihlet. Bár szerencsére teljesen nem hagyott el, hiszen azóta sok-sok írásom született, csak azok éppen nincsenek rímekbe szedve.

Aki eddig figyelmesen olvasott, az kiszámolhatta, hogy három versem maradt, amit meg szeretnék itt osztani, utána pedig visszatérek a szokásos rövid kis elbeszéléseimmel.

Baleys-ben sült derelye

Nem vagyok egy tökéletes konyhatündér, szóval nekem is félresikerül néha ez-az, ám szerencsére megvan az a képességem, hogy boszorkányos ügyességgel mentsek meg elfuserált dolgokat. Így történt életem első derelyéjével is.

Egyik nap kitaláltam, hogy meglepem Tibimet házi készítésű derelyével, mivel azt nagyon szereti. Akkor még nem volt konyhai mérlegem, így sacc per kábé dolgoztam össze az alapanyagokat, amit előzőleg a netről néztem ki. Láttam én már nyers derelyetésztát, így tudtam, mikor kezdhetek el dolgozni vele. Annak rendje és módja szerint kinyújtottam, rápötyögtettem a lekvárt, összehajtottam, végül szaggattam. Addig-meddig főztem őket lobogó sós vízben, amíg a derelyécskék abbahagyták merülésüket, és felúsztak a vízfelszínre. Következett a záróakkord: serpenyőben egy kis vajban megpirított porcukros zsemlemorzsában való vidám hempergőzés.

Jöhetett a kóstolás! Szerencsére tele volt a szám az első falat derelyével, ennek köszönhetően nem tudott rajta kicsúszni egy cifrázott káromkodás... Sajnos nem főtt meg kellőképpen a tészta, kissé nyers hatású volt belül, elkezdtem hát vadul törni a fejem, mihez kezdjek a félnyers csemegékkel. A legnagyobb gond az volt, hogy már az összeset meghempergettem az édes morzsában, így nem lett volna egy szakácskönyvbe illő, de talán még egy hétköznapi tányérra sem illő látvány, ha én azt úgy még egyszer megfőzöm.

Ekkor valami isteni sugallatra eszembe ötlött, hogy belepakolhatnám őket tepsibe, és a sütőben készre süthetném, mint akármilyen mezei süteményt. Csakhogy az is átvillant az agyamon, hogy valamiféle finom, folyékony halmazállapotú segédanyag is kellene, aminek köszönhetően alufólia alatt átgőzölődhetne az egész cucc. Mivel már néhány hete szomorúan magányoskodott egy fél üveg Baleys a konyhaszekrényünkben, arra jutottam, segítek eme nemes nedűnek valami jó célt szolgálni, így alaposan nyakon öntöttem vele a tepsiben sorakozó tésztákat. Ezek után nem volt más dolgom, mint készre gőzölni őket a sütőben.

Mivel nem gondoltam arra, hogy eme “remekmű” születéséből egyszer még blogbejegyzés születik, így nem készítettem róla képet, pedig az hűen tükrözte volna, hogy bizony érdemes volt megmentenem azokat a kezdetben elfuserált derelyéket.

Tengerparton

Egy kellemes, langyos, napsütéses, szeptemberi kora reggelen Tibimmel felkerekedtünk, és elindultunk a tőlünk egy órányi vonatútra lévő Brightonba, megnézni magunknak a tengert.

Először csak ráérősen bóklásztunk a parton, kerülgettük a lustán minket fürkésző sirályokat a kavicsok között, mígnem nekibátorodtam, és mezítlábra vetkőztem, hogy megajándékozzam magam egy kellemes talpmasszázzsal a kavicságyon. Tibi tovább bátorított, hogy ha már olyan messzire utaztunk, miért nem mártom meg legalább a lábujjaimat a tengerben. Gondoltam, nem is rossz ötlet, végtére is kellemes volt az idő, néhány igazán edzett ember pedig libabőrt megvető bátorsággal úszkált a vízben.

A rögtönzött lábfürdőzés igazán megérte a bátorságot, egészen felfrissültem tőle, és persze elmondhattam magamról, hogy kicsit megmártóztam a tengerben.😄 Kellemesen sütött a nap, így amíg a parton ücsörögtünk, és elmajszoltunk egy-egy szendvicset, meg is száradt mind a tíz lábujjam.

Tízóraink elfogyasztása után elindultunk a közeli, monumentális móló irányába. Igaz, hogy ott igazából csak estefelé indul be az élet, ám jó pár szuvenírt és különböző ínyencségeket kínáló bodega már szeretettel várta vevőközönségét, valamint a játéktermekből is vidám zajok szűrődtek ki. Minimális összegekkel (néhány pence-szel) mi is próbálkoztunk ilyen-olyan kacatokkal teli gépeknél, ám sajna nem sikerült nyernünk semmit. De nem is az volt a lényeg, hanem hogy közben jól szórakoztunk.

Amikor már jócskán kicsatangoltuk magunkat a mólón, elindultunk visszafelé, ám nem jutottunk messzire, mert a parton álló óriáskerék annyira hívogatóan tornyosult fölénk, hogy nem lett volna szívünk kihagyni az alkalmat, így befizettük magunkat egy “körutazásra”. Mielőtt azonban elindították volna a kereket, az egyik alkalmazott előttünk termett (mi már bent ültünk a kabinban), és buzgón felajánlotta, hogy lefényképez minket. Én ekkor már sejtettem, hogy mire megy ki a játék.

Szép lassan elindult a monstrum, gyönyörködtünk az elénk táruló látványban, amikor is Tibim megjegyezte, milyen rendes volt a dolgozótól, hogy megörökített minket, biztosan szimpatikusak voltunk, vagy csak lefényképeznek mindenkit, hogy lássák, kik használták az óriáskereket. Bevallom, nagyon megmosolyogtam a naivitását, majd elárultam neki, mindezt azért csinálták, hogy amíg mi elámulva körözünk, addig ők odalent a képeinket felhasználva készítenek nekünk egy kis “meglepit”, amit aztán borsos áron ránk akarnak sózni.

Igazam is lett, ugyanis amikor kiszálltunk, és a kijárat felé igyekeztünk, hirtelen elénk toppant egy szép hölgy, és szuszira elmondta, mennyire jó dolog, ha megvesszük a képeinkkel összeállított brossúrát, amihez hűtőmágnest és kulcstartót is adnak “ajándékba”, és ez mennyire egyedi ajándék, hogy mutogathassuk a családnak, barátoknak stb. Szóhoz sem jutottunk. Bevallom, igen tetszetős volt az összeállított csomagocska, és gondoltuk, ilyesmit nem mindennap vehet az ember, hát rábólintottunk. 20 fontba került “mindösszesen”, és amikor már elkezdtem sajnálkozni, hogy jaj, nincs nálunk annyi készpénz, már húzták is elő a bankkártya olvasó terminált, mondván, ez bizony nem akadály!

Egy kis tengerparti andalgás után indultunk is vissza a vasútállomáshoz, éppen időben ahhoz, hogy elkerüljük azt a rettenetes embertömeget, ami bőszen hömpölygött a tengerpart irányába.

Készült néhány fénykép a kis kiruccanásunkról, valamint szedtem össze pár képet az internetről magáról a mólóról és a partról is.
Jó szórakozást hozzá!
Brighton - tengerpart
Brighton Pier

Kisvizit Londonban

Arról legutóbb dinnyehéjban már írtam, hogyan zajlott az otthon eltöltött másfél hét szabadságunk. Most a maradék részéről írok pár bekezdést, amit a húgommal, Enikővel közösen Londonban töltöttünk.

Elöljáróban csak annyit fűznék a dologhoz, hogy amikor még hónapokkal ezelőtt kitörpöltem, hogyan is lenne a legjobb kihozni a húgomat, akkor arra gondoltam, ha Tibivel és velem utazik ide Londonba, akkor talán nem fog annyira félni élete első repülésétől. Nos, ez jó gondolat volt, csak akkor még azzal nem kalkuláltam, hogy hazafelé szegénynek egyedül kell majd repülnie, ráadásul egy londoni reptérről, ami kb. ötször akkora, mint a debreceni, és ott nem a magyar az alap nyelv. No de arra később visszatérek, hogyan boldogult mégis Enikő a lutoni reptéren.

Január 28-án, szerdán délelőtt indult a gépünk Debrecenből. Ahogyan egymás között fogalmaznánk, a húgom egyenesen hero (hős) volt, még a felhőkben is mert gyönyörködni. Sőt, landolásnál, amikor is mindkét tenyerem igen élethűen elkezdte utánozni a Niagara vízesést, még ő nyugtatgatott engem, hogy ne féljek annyira. Azt még hozzáteszem, hogy ne tűnjek annyira gyávának, hogy magát a repülést élveztem, főleg a felszállást és az irányváltásokat! És az ablakon nem csak hogy ki mertem nézni, egyenesen belefeledkeztem a felhők és az alattunk elterülő táj lélegzetelállító látványába.

Á, amíg el nem felejtem, egy érdekesség: a Debrecen-Luton repülőút 2 óra 15 percig tartott, míg a reptérről az út hazáig tömegközlekedéssel 2 óra 40 percig. Vicces. Jó, hozzáteszem, utóbbi meglett volna 2 óra alatt, amennyiben nem késik a vonatunk 40 percet…

Délután sikeresen megérkeztünk albérletünkbe, ahol is rögtön leadtuk magunkról az életjelet az otthoniaknak. Az uzsonnának valót a fagyasztóból szedtük össze, majd kicsit megpihenve, jóllakottan Enikővel felnyaláboltuk magunkat, és elindultunk a közeli Sainsbury-be, hogy feltankoljuk a hűtőt.

Másnap (csütörtökön) reggeli és szendvicsgyártás után elindultunk Enikővel a Madame Tussauds Múzeumba, onnan egy szuvenír-boltba, majd onnan a London Eye-hoz. Rengeteget fényképezkedtünk, és szerencsére az időjárás is a kegyeibe fogadott minket. Amíg haza nem értünk, ragyogóan sütött a nap, ám alig tettük le magunkat a konyhaasztalhoz a korai vacsorához, odakint máris terítékre került a borsó nagyságú jégeső, amit egy kiadós, frissítő zápor követett.

Vacsora után Tibi, Enikő és én egy egyfelvonásos műsor erejéig eljátszottunk egy mai modern családot: a szobánkba visszavonulva én az asztali gépen egy blogot kezdtem el gépelni, a húgom a laptopon chatelt, Tibim pedig a táblagépen játszott. Megért volna egy fényképet az a jelenet… 😅

Felvirradt a következő nap is. Reggeli után Enikővel elugrottunk az ügynökségemhez megérdeklődni, hogy hétfőtől visszamehetek-e dolgozni a Ted Baker-hez, majd a közeli Asdában vásároltunk némi élelmiszert. Otthon összeütöttünk egy finom ebédet, addig Tibi a neten megrendelte másnapra a vonatjegyünket Lutonig, amelyekért Enikővel el is buszoztunk a jegyirodához, de szigorúan a tradicionális, térdkoptatós emeletes busszal. A délutánt nézelődéssel és vásárolgatással töltöttük a közeli plázában, a napot pedig pakolással és fényképek böngészésével zártuk.

Szombat hajnalban az összes környékbeli kakast megelőztük, ugyanis hajnal 4-kor keltünk, hogy Enikő idejében elérhessen a repülőhöz, ami 7:40-re volt kiírva, és persze nem akkor indult. De erről később. Ide még annyit fűzök, hogy amikor kiléptünk a lakásból, nem kevés riadalommal konstatáltam, hogy az utakat (és minden egyebet) leheletnyi hólepel borít. Ez azért rémisztett el olyan nagyon, mert már tapasztaltam, hogy egy ilyen kis semmiség mennyire meg tudja bénítani a londoni tömegközlekedést, ám szerencsénkre aznap nem fogott ki az ily téren tapasztalatlan sofőrökön az a fél centis hóréteg.

Ahogy azt már az elején említettem, meglehetősen aggódtam amiatt, hogy Enikőnek egyedül kell hazarepülnie. Na jó, ez így nem teljesen igaz, nem egyedül lett volna a gépen, hiszen ott volt még a két pilóta, stewardessek és még vagy 160 utas is rajta kívül. Inkább attól féltem, bepánikol, és rossz gépre száll, vagy egyáltalán fel sem mer szállni.

Igyekeztem persze felvértezni őt mindennel indulás előtt: rajzoltam neki térképet a belső utasváróról, arról is, hogy az információs tábláról hogyan kell leolvasnia, melyik kapuhoz menjen, valamint a beszálllókapu előtt, ahol nekem ugye véget ért az utam, erősen füleltünk, és amikor magyar szót hallottunk, akkor a húgom megkérdezte, csapódhat-e a Magyarországra tartó utasokhoz.

Mint utólag kiderült, hála a gondviselésnek, Enikő épségben megérkezett magyar honba, és a gép is mindösszesen 1 óra 5 perces késéssel indult el Lutonból, a szárnyak jégtelenítése miatt.

Nos, így rápillantva az irományomra, olybá tűnik, ez a történet sem fért bele egy dióhéjba. A végére már csak egy fényképet tartogatok, ami a húgomat és engem ábrázol, londoni háttérrel.