2018. október 22., hétfő

Lilike emlékére


Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább

2018. október 16., kedd

Beszélgetés Bauer Barbarával


Szavakkal nehéz kifejezni, mennyire boldog voltam, amikor október 05-én a köröstarcsai Szabó Károly Művelődési Ház és Könyvtárban én beszélgethettem Bauer Barbara írónővel könyvekről, alkotásról, életről. 😌

Bevallom, izgultam a közönségtalálkozó előtt, hiszen még soha nem interjúvoltam meg senkit. Sokat segített azonban, hogy előtte való nap elmentem a Mezőberényben rendezett író-olvasó találkozóra, amelynek végeztével - amikor már csak a könyvtár dolgozói maradtak ott -, szépen lehuppantam az írónő mellé, és bemutatkoztam neki. Annyira kedves és közvetlen volt, és olyan jól elcsevegtünk, hogy rögtön elszállt minden félelmem. 😇 Tudtam, hogy jól fog sikerülni a beszélgetésünk. Persze azt is hozzá kell tennem, hogy alaposan felkészültem ám! Amint felkért a tarcsai könyvtár erre a csodálatos feladatra, minden szabad percemet az írónő munkásságának és életének megismerése töltötte ki.

Szívből tudom ajánlani Bauer Barbara könyveit minden olyan kedves olvasónak, aki felhőtlen szórakozásra vágyik (Légikisasszonyok trilógia); aki szívesen kalandozik a múltban (A leggazdagabb árva); aki szeretne többet megtudni az élet nagy dolgairól (Vakrepülés, Elsuttogom százszor); vagy aki szereti, ha megérintik a lelkét, és érzéseket csalnak ki belőle (Az élet hangja; Porlik, mint a szikla).

Ami külön meglepetést okozott, és igazán jólesett, az a következő ajándék volt az exkollegináim részéről egy kedves és finom figyelmesség formájában:

A találkozóról sajnos nem készült videófelvétel, ám fotók formájában hál’ Istennek meg lett örökítve ez a csodás élmény.

Kis kedvenceim:

Ami a telefonommal készült:
 

A mezőberényi találkozó egy-egy pillanata:
 

 

 

2018. október 8., hétfő

"We are the champions, my friends"


Új címkét nyitottam. Kissé rendhagyó lesz a tartalma, ugyanis az ebben szereplő bejegyzések nem szövegek lesznek, hanem videóklipek. 😃

Imádok alkotni! 😊 Mint kiderült, nem csak írni szeretek, hanem fotózni, kamerázni is, majd az ebből készült anyagokat feldolgozni. Boldogsággal és izgalommal tölt el, amikor egy-egy témához kiválaszthatom a zenét, majd férjem mellé kuporodok a számítógép előtt, és közösen összerakunk egy klipet. Ugyanis Tibim az én technikai hátterem. Ráadásul igen jó füle van ahhoz, hogyan vágjuk meg a zenéket.

Büszkén mutatom hát be legelső szerzeményünket, amelyet a Mezőberényben rendezett, “Triatlon Kóstoló” nevű rendezvényen készült anyagból készítettünk.
We will rock you!