Idegen föld

I mígy szólott Isten a hetedik napon:

d olgom elvégeztem, boldog vagyok nagyon.

E zután kezdődtek azonban a bajok,

g ond volt; hogy férnek el Földünkön a fajok.

E lhatározta hát magában az ember,

n em osztozik mással, övé föld és tenger!

F osztogatott, rabolt, kihasznált és ölt,

ö ldöklése nyomán véres lett a föld.

L átva ezt Földanyánk végső döntést hozott,

d ühében hátáról mindenkit ledobott.

Idegen föld

Kinek mi jut eszébe erről a szóról: föld. Meglehet, ahány ember, annyifélére gondol: földművelés, földönkívüliek, földanya, földbe tiporni, földkörüli utazás, és még sorolhatnám. Nekem rögtön ez jutott eszembe: szülőföld. Milyen szépen hangzik! Számomra ebből a szóból kisejlik a gondoskodás, az óvás, a hazavárás, a törődés, a szeretet.

Akkor tapasztaltam meg, mennyire idegen tud lenni az ember számára egy földdarab, amikor a férjemmel egy szigetre kellett költöznünk a megélhetésünk után kutatva.

Két éve arra az elhatározásra jutottunk, ahhoz, hogy kitűzött közös céljainkat mihamarabb elérjük, bizony el kell hagynunk szülőföldünket, és egy idegen országban szerencsét próbálni. Angliát választottuk ideiglenes otthonunknak, ahová mindössze egy-egy utazótáskával érkeztünk, amelyekben a legszükségesebb holmijaink voltak.

Másfél éves ott-tartózkodásunk alatt alaposan megízlelhettük, milyen érzés egy idegen országban boldogulni. A következőket tapasztaltam:

• Ha szigetországba mégy lakni, augusztustól a következő év júniusáig mindig legyen nálad/rajtad széldzseki, valamint sapka-sál-kesztyű hármasfogata!
• Nyugodtan felejts el mindent, amit az iskolában angolórán tanultál. Elég, ha magadnál tartasz egy képzeletbeli vasvillát, amivel kazalba hányhatod a szavakat; valamint jó, ha fülnél van egy képzeletbeli hegyező is. Ez azért kell, mert nagyon-nagyon hegyezni kell a füledet, ha ki akarod hámozni a legkülönfélébb akcentusokkal elhangzott szövegekből a lényegi tartalmat. Nekem például egyszer volt egy jamaikai főnököm, és csak a védőangyalomnak köszönhetem, hogy a munkahelyemen nem csináltam semmi hülyeséget, ugyanis egy szót sem értettem az elhangzott - elvileg - angol nyelvű utasításokból.🙈😅
• Mindig, ismétlem, mindig legyen nálad só-bors-paprika! Ellentétben hőn szeretett, ízélményeket is nyújtó magyar konyhánkkal, az angol konyha élvezhetetlenül sótlan (borstalan és paprikátlan).
• Amennyiben busszal óhajtod megközelíteni kiszemelt célodat, a megállóban mindenképpen végezz karlendítést a közeledő busz tiszteletére, különben a sofőr nem áll meg. Magyarán le kell inteni a buszt.
• Mielőtt elindulnál Angliába, csomagolj a bőröndödbe extra adag ellenállóképességet az édességekkel szemben, ott ugyanis “fillérekért” kapod meg a hármas-hatos-tizes kiszerelésű nyalánkságokat. Ráadásul minél többet veszel, annál jobban megéri, feltéve, ha kitűzött célod úgy hazamenni, hogy szeretteid nem ismernek rád a felszedett kilóknak köszönhetően.😬
• Mindig legyen nálad kézfertőtlenítő! Nem tudom ugyan, hogy néz ki egy szélrózsa, de annak minden irányából érkeznek emberek az országba, jellegzetes bacilusaikkal együtt.
• És végül, de nem utolsósorban, igyekezz minél több élményt, emléket gyűjteni külföldön, mert számítanod kell rá, hogy előbb-utóbb hazahúz a szíved. Akkor pedig jó lesz eldicsekedni ismerőseidnek: lám, én itt is jártam! Azt pedig már csak magadnak vallod be: “...és mégis hazajöttem szép magyar hazámba, mert számomra minden más csak idegen föld”.

Öri hari

A minap vettem meg életem utolsó példányát annak a női magazinnak, amire eddig hűségesen dobáltam ki a pénzt.😒 Régebben ez volt a kedvencem, azonban időközben éreztem egyfajta negatív változást a tartalmát illetően. Egy darabig azt “játszottam”, hogy újabb és újabb esélyt adtam neki. Ám a legutóbbi lapszám, amit elolvastam, végleg megerősített azzal kapcsolatban, hogy nem adhatok neki több esélyt!

Kezdődött azzal, hogy már az első oldalak egyikén egy ilyen kérdésbe futottam: “Ugye milyen romi?” Kellett két másodperc, amíg felfogtam ennek a nem valódi, vagyis korcsosított szónak a jelentését, és ekkor akartam kihajítani az újságot az ablakon! Irtó dühös lettem! Miért kell azt a magyar szót, hogy romantikus, ilyen durván megcsonkítani?!

Gondoltam, ha már pénzt adtam érte, csak végigküzdöm magam az újságon. Hát, lehet inkább nem kellett volna, mert ilyen szavak következtek: barinő (barátnő), pari (paradicsom), gyümi (gyümölcs - gondolom). Akkor most hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést: ha egy újsi tele van szaki tani hatására ilyen rémi hosszú szavak rövijével, akkor attól rémi meni lesz? Ja, hogy ezt a mondatot dekódolni kell? Szóval: ha egy újság tele van szakértői tanács hatására ilyen rémisztően hosszú szavak rövidítésével, akkor attól rémesen menő lesz?

És sajnos ez még csak a jéghegy csúcsa volt…

Észrevettem, hogy a lap készítői abban a szilárd és megingathatatlan meggyőződésben élnek, hogy Magyarországon minden nő irodai munkát végez. Csak és kizárólag olyan cikkek, tanácsok, praktikák, történetek szerepelnek az újságban, amelyek irodában dolgozó nőknek szólnak; vagy irodai munkát végző csajokkal történtek meg. Természetesen az iroda minden esetben egy óriási és menő multicég óriási és menő épületében helyezkedik el! De lehet, hogy én értelmezem félre a dolgot, és ez a lap valóban csakis irodában dolgozó nőknek nekik szól. Más szakmát űzők vegyenek maguknak más újságot.😅

Áhá, rájöttem valamire! Akkor ezért lehet az, hogy a szépségcikkek, amiket az újságban ajánlgatnak, darabonként több tízezer forintba kerülnek. Hiszen hogy a csudába tudna már megvásárolni magának tegyük fel egy közönséges bolti eladó egy harmincezer forintos szemhéjpúdert? Neem, ez csakis a multis irodai dolgozók kiváltsága lehet, akiknek természetesen az újság is készül - kizárólagosan.

Csalódottan vettem tudomásul azt is, hogy ismétlődik a tartalom. Visszatérő elemek a

• hogyan öltözködj az irodában,
• hogyan sminkeld magad az irodában,
• hogyan viselkedj a többi irodai dolgozóval a multinál,
• hogyan készülj fel egy állásinterjúra, természetesen hova máshova, mint irodai munkára egy multinál.

A legutóbbi lapszámban csak 1 db cikk keltette fel a figyelmemet, ami kivételesen egy új, komoly témát érintett.

Már csak egy dolog van, aminek a szemszúró hatása miatt még nem végezhetek a kritizálással. Nem elég, hogy az újságban szereplő sztárokat meg modelleket agyonretusálják, újabban tippeket adnak az olvasóknak arra vonatkozóan, hogyan tudnak tökéletes alakot, hófehér fogsort,  vadító hajszínt, hibátlan bőrt elérni úgy, hogy letöltenek ilyen-olyan alkalmazásokat, és “meghamisítják” a fényképeiket. Kérdem én: kit csapnak be a kreált mű-tökéletességükkel?

Oké, kifogytam a kritizálnivalóból. Ezennel tehát kijelentem, hogy szóban forgó újsággal én immár “öri-hariban” vagyok!

Miért NE fogyókúrázz?

Bizony, nem elírás a cím. Fogyókúrázni nem szabad, nem érdemes. Ki is fejtem, miért.

A nevében is benne van, ez egy kúra, vagyis bizonyos ideig tart, ami alatt ugyan ellát tanácsokkal, ám utána magadra hagy, te pedig szépen visszatérsz káros szokásaidhoz.

Mielőtt rátérnék, miért nem érdemes fogyókúrázni, gondoljunk bele egy pillanatra, hogy mi történik a fogyókúra előtt.

Mivel köztudomású, hogy minden valamirevaló fogyókúra hétfőn kezdődik, netán elsején, így kellőképpen "rá kell készülni". Előre sajnálod magad a sok szenvedés, lemondás, éhezés miatt, így az előtte lévő maradék napokban oda sem figyelve tömöd magadba a finom, hizlaló ételeket. Ennélfogva még több súlyfelesleggel vágsz bele a fogyókúrába. Én is így tettem régen, amikor még voltam olyan felelőtlen, hogy bedőljek a kúrák ígéretének, miszerint fogyni fogok, és persze hogy néhány kilóval nehezebben vágtam neki.

Éhezel-éhezel becsületesen egy-két hétig, aminek eredményeképpen az előzőleg pluszban felszedett pár kilót le is adod eltávozott víz formájában, ...majd elégedetten visszatérsz régi, rossz táplálkozási szokásaidhoz. 😒

Mi történik ezután?

A szervezeted tartalékoló üzemmódra fog kapcsolni, ugyanis emlékszik az előző hetek sínylődésére, és szegény rettegve előre felkészül a következő várható éhezős periódusra. Vagyis, amit megeszel, már raktározza is el! Mit sikerült tehát elérned a fogyókúrával? Lelassítottad az anyagcserédet. Nem erre van szükséged, hanem életmódváltásra.

Ígértem, hogy pár szóban szólni fogok a fogyókúra ellen. Fiatalabb koromban nagyon, nagyon sokfélét kipróbáltam. Érdekes módon megdöbbentő volt közöttük a hasonlóság:

• csupán rövid ideig tartottak (egy-két hét),
• szerepelt bennük legalább egy tiltólistás étel (nyilván folyton azt kívántam😅),
• nem készítette fel a szervezetet, hanem egyből drasztikusan kevés kalóriabevitelt írt elő,
• szó sem esett a mozgásról (nyilván, éhezve nem jut rá erő).

Amit mindegyiknél megtapasztaltam, az a következő volt:

• rettentő frusztrált voltam az állandó éhezés miatt,
• gyakorta szédelegtem az éhségtől,
• energiám, életkedvem eltűnt, csak vártam a kúra végét,
• amit kínkeservesen leadtam, az megduplázódva jött fel rám, amikor visszatértem régi, rossz táplálkozási szokásaimhoz.

Egyszóval, a rengeteg “csodakúra” közül nekem egy sem vált be.

Akkor mi az, ami használ?

Ésszerű táplálkozás, rendszeres mozgás. Nem kell tiltólistára tenni egy ételt sem. Bármit lehet enni, csak a mértékre kell figyelni. Nem mindegy, hogy egy kiadós ebéd után megeszünk-e még egy negyed csokitortát, vagy beérjük egy vékony szelettel, és utána esetleg elmegyünk sétálni egyet.

Van egy jó hírem: 21 nap kell ahhoz, hogy valami a szokásoddá váljon. Tegyük fel, hogy elszánod magad, és 21 napon keresztül cukor nélkül iszod a kávédat/teádat. Annyira meg fogod szokni, hogy utána már nem is kívánod majd azt a haszontalan plusz kalóriát. Ugyanez érvényes a mozgásra is. Ha például 21 napon át mindennap mozogsz egy kicsit, még ha csak tizenöt-húsz percet is, annyira a részeddé fog válni, hogy utána hiányozni fog a mozgás! Ha már megvan a rutinszerű, zsigerből jövő mozgásigény, emeld az időtartamot és intenzitást, viszont hetente mindenképp iktass be legalább egy pihenőnapot, hiszen az izmok nem az edzés során, hanem a pihenés alatt fejlődnek.💪

Képzeld, kutatások kimutatták, hogy nem kell felbérelni Houdinit holmi bűvészmutatványhoz, hiszen már napi fél óra mozgás is elég a hasi zsírréteg eltüntetéséhez és az elhízáshoz kapcsolódó betegségek többségének megelőzéséhez. Emellett már csak egy kis odafigyelés szükséges táplálkozásod terén.

Jusson eszedbe, ha nehezedre esne kimozdítanod magad megszokott, kényelmes létezésedből:

“Az Élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér.”

a sikert a mozgás és az ésszerű táplálkozás együtt garantálja

Értetek, Blogolvasók!!

Emlékezetes nap marad számomra 2015. október 10-e. Ekkor történt ugyanis, hogy férjemmel, sógornőmmel és sógorommal felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy 20 km-es teljesítménytúrán Cserépfalun.

Tibivel már előző nap, pénteken rákészültünk a nagy kalandra. Gyártottunk egy rakás melegszendvicset, egy jól zárható dobozba összedaraboltunk sok-sok zöldséget, csomagoltunk kekszet, müzlit, főztünk egy nagy adag gyógyteát, és összepakoltuk a váltóruhánkat. Este pedig izgatottan nyugovóra tértünk, és alig vártuk, hogy felvirradjon a nagy nap.

Hogy ne borítsuk fel a hagyományos rutinunkat, ébredéssel kezdtük a napot. Hajnal 4-re volt állítva az ébresztő, és miután szélsebesen kivágtáztunk az álmok mezejéről, nekikészültünk, hogy feltankoljuk szervezetünket energiával. Miután a jószágainkat (kutya-cica-csirke) is elláttuk élelemmel és friss vízzel, szépen összekészítettük magunkat, és vártuk, hogy 5-kor felvegyen minket Jutka és Gyuszi (Tibi testvérei).

Egy röpke 2 óra 40 perces kocsikázás után meg is érkeztünk Cserépfalura. Tízórainkat útközben fogyasztottuk el a kocsiban, mivel tudtuk, hogy jó darabig nem lesz abban a luxusban részünk, hogy táplálékunkat ülve juttassuk a szervezetünkbe. Miután találtunk egy jó kis parkolóhelyet, Gyuszi bement az iskola udvarába benevezni magát, hogy a végén oklevelet és kitűzőt kapjon. Mi “csak úgy” elkísértük őt, a móka kedvéért. Körülbelül 2500 résztvevő indult a túrán, de nem kellett megvárni a rajtot, mindenki indult, ahogy tudott. Mi 8 óra 10 perckor vágtunk neki a hosszú, hosszú útnak. Szerencsére szép időt fogtunk ki, bár a hegyek között jóval hűvösebb volt, mint otthon, Békés megyében.

Mivel az előző napokban esett az eső, ráadásul rengeteg pár láb tapodta előttünk az utat, így az első kisebb emelkedőre, ahol az első ellenőrzőpont is volt, egy szép sártengeren keresztül küzdöttük fel magunkat. Lefelé könnyebb volt haladni, csak fel kellett venni egy stabil szörf-pózt, és lecsúszkálni a lejtőn.

Ismét mentünk-mentünk, mendegéltünk, többnyire sík terepen, ellenőrzőpontok jöttek-mentek. Mivel egy bizonyos határidőn belül kellett teljesíteni a távot, így elég gyors tempót diktáltak a többiek. Én ugyan meg-megálltam, hogy fényképeket készítsek, de jól kitoltam magammal, mert utána szélsebesen loholhattam utánuk.

Mivel nem nézegettem folyton az órámat, így csak megsaccolni tudom, hogy körülbelül fél 11 tájban megérkeztünk egy olyan pihenőponthoz, ahol a szervezők vajas/lekváros kenyérhegyeket, valamint hagymás zsíroskenyér-dombocskákat kínáltak a túrázóknak. Éppen annyira álltunk meg, hogy bekapjunk pár falatot, aztán nyargaltunk is tovább.

Caplattunk egy jó ideje, amikor valami furcsát éreztem, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi nem stimmel. Gyuszi azonban kisvártatva megkérdezte tőlünk, érezzük-e már a lábunkban az emelkedőt? Nézek körbe, milyen emelkedőt? Jaaa, hogy szabad szemmel nem, de még mikroszkóp alatt sem látszik, “csak” a lábizmaink érzik a hatását?! Oké. Na de ez még egy bemelegítéssel sem ért fel ahhoz képest, ami ezután jött!

Az első komoly megpróbáltatás egy irgalmatlanul meredek kaptató formájában tárult elénk, aminek a végét természetesen nem is láttuk. Nem volt mit tenni, meg kellett másznunk. Én nem tudom, kedves férjem és testvérei a Terminátorok melyik szériájából valók, de ők szuszira felkaptattak rá. Én “cseppet” lemaradtam. Nem is a lábam nem bírta a megpróbáltatást, hanem szegény tüdőm és szívem! Miután azt vettem észre magamon, hogy úgy zihálok, mint Drakula napfényben, megálltam, egy fának támaszkodtam, és mértem egy pulzust. 165. Igen, percenként. Mondjuk annak fényében, hogy sajnos az alap pulzusom 95 és 100 között van, ez nem is volt olyan vészes adat.

Ezután mentem úgy egy percig, sípolva ziháltam, pihentem egy percet, és így tovább. Ha nincs a varázsbotom, fel sem érek! Hja, varázsbot. Még a túra elején találtam az út szélén, és magamhoz vettem, mert sejtettem, hogy az majd nagy segítségemre lesz útközben. Lett is! Az emelkedőkön mintha egy harmadik lábam lett volna, ami vitt előre. Egyébként nagyon vicces volt ez a szakasz, ugyanis a túratársaimmal (leszámítva persze a 3 Terminátort, akik egy levegővétellel felfutottak a hegyre) úgy haladtunk felfelé, hogy volt, aki lehagyott, akit később beértem, mert beállt egy fa mögé pihenni, megelőztem, de amikor én bujkáltam fújtatva egy fa mögött, ő hagyott le. Szóval az a sok-sok túrázó ilyen szakaszosan vánszorgott fel. A végefelé az egyik túratársam megkérdezte, melyik sportboltban vettem a botomat. Hohó, mondom, ez varázsbot, nem lehet csak úgy megvásárolni. Így viccelődve, egymást lelkileg támogatva nagy nehezen, ismétlem, nagy nehezen csak felértünk a hegy tetejére. Tibi, Gyuszi és Jutka ott vártak engem, és azon röhögtek, mennyire hasonlítok egy csapzott, csatakos csatalóra.

Hogy számszerűsítsem a dolgokat: a hegy aljánál voltunk a táv felénél, azaz addig megtettünk 10 km-t. Felfelé pedig 2 km-en keresztül 760 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le. Hogy hangzik? 😄

Aki azt hiszi, hogy innen következett a túra könnyebb része, mivel “csak” lefelé kellett haladnunk, hát az téved! Először is, a térdet és a comb elülső részét nagyon igénybe vette ez a műveletsor, mivel közben folyamatosan fékezni kellett magunkat. (Felfelé a vádli, farizom és a comb hátsó része dolgozott keményen végig, itt viszont, hogy a lábak elülső része se maradjon ki a mókából, szintén végig feszült állapotban voltak az izmok.) Másodszor pedig fejben nagyon ott kellett lenni, mert az ember ha csak egy pillanatra nem figyel, könnyen baj lehet. A csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövecskék és ágacskák igen veszélyesek. Szóval lefelé nincs bámészkodás meg fényképezkedés! Megfeszített figyelem, megfeszített combizmok 3 km-en keresztül. A végére emelkedőért esdekeltem, amit természetesen később meg is kaptam. 😅

Mivel ilyen erős igénybevétel alatt a szervezet nem nagyon óhajtja a töményebb kaját, például szendvicset, így útközben szőlőcukorral igyekeztünk pótolni a felhasznált energiát.

Eljött az utolsó emelkedő előtti rész. Ekkorra már olyan nagyon elkagylózott, vagy mi, elcsigázott voltam, hogy elgondolkoztam, miért csinálom én ezt? Pedig ezen a ponton már csak 3 km volt hátra. És beugrott. Érted, Kedves Olvasó! Ha egyszer azt írom, hogy jelentkezek egy 20 km-es túrára, akkor én azt igenis becsülettel végigcsinálom, hogy hűen megoszthassam Veled a tapasztalataimat, élményeimet. A túra alatt volt olyan pont, amikor kikapcsoltam az agyam tudatos részét, és csak lépegettem, lélegeztem, nem számított semmi más. Az utolsó 3 km előtt azonban elgondolkoztam, miért vállalkoztam a 20 km-es túrára? Arra jutottam végül, hogy ha akár csak egy embert is motiválok arra, hogy elkezdjen mozogni, máris megérte. Jó, nyilván nem 20 km-rel kell kezdeni, de ha én, egyszerű földi halandó meg tudom csinálni, aki jóformán egy éve kezdett el alaposabban odafigyelni az egészséges életvitelre és a rendszeres mozgásra, akkor bárkinek sikerülhet elérni a célját, akármit tűz is ki maga elé!

Hol is tartottam? Az utolsó emelkedő előtt, erőtartalékaim végén. Ez mindösszesen olyan 150 méter volt fölfelé, nagyjából 50 fokos dőlésszöggel. El kell ismernem, a szervezők nagyon értik a dolgukat, ugyanis erre a kritikus szakaszra ragasztottak a fákra jó nagy papírlapokat, amiken különböző viccek/bíztatások voltak felírva. Engem konkrétan ez “húzott fel” a hegyre, ez az utolsó adag lelki fröccs adta a löketet, hogy végigcsináljam.

Ezután már csak egy alig 3 km-es lejtmenet volt hátra vissza a kocsinkig. Mivel annyira beálltak az izmaim, hogy a lefelé fékezős részt egyáltalán nem óhajtották, kénytelen voltam kicselezni őket, és kocogni kezdtem, így ugyanis máshogy terhelődtem, és nem fájt annyira a haladás. Jutka is ezt a módszert választotta, így egymás mellett galoppoztunk. Meg persze a többi, lefelé sétáló túratársunk mellett is, mivel a kocogásunk, sebességét tekintve, inkább csak döcögés volt. De ez már mit sem számított!

Beértünk végre a célba negyed kettő után. Vagyis kicsivel több, mint 5 óra alatt teljesítettük a távot. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmamban, vagy inkább örömömben sírjak, így végül nem hullajtottam könnyeket. Izzadságcseppeket annál inkább, ezért a kocsihoz érve első és legfontosabb dolgom volt átöltözni a jó száraz váltóruhába. Öltözőfülke híján a kocsi hátsó ülése is megtette. Már csak egy fontos dolog maradt hátra: a hosszú, alapos nyújtás. Nem mintha az nem fájt volna, de tényleg muszáj volt. Miközben előrehajolva, nyújtott lábbal a homlokommal éppen a térdemet érintettem, lelkesen újságoltam Jutkának:

- Na, ezt sem tudtam régen: megérinteni a fejemmel a homlokom.

Igazából persze azt akartam mondani, hogy megérinteni a homlokommal a térdemet, de annyira kimerült voltam, hogy fel sem tűnt a hülyeségem. 😏

Mielőtt hazaindultunk volna, meglátogattuk a család egyik kedves régi barátját, ahol jó egy órát beszélgettünk. Ott hallottam azt a régi vicces történetet, amikor Jutka és néhány barátja egy 50 km-es túra, valamint jó sok vonatozás után Pesten leszállt a pályaudvaron, majd eléggé merev lábakkal kezdtek el kifelé sántikálni. Egy idős néni nem bírt a kíváncsiságával, és megkérdezte Jutkától, hogy honnan jön ez a sok fiatal sánta ember. Szegény sógornőmnek csak arra futotta erejéből, hogy egy szóval válaszoljon: a hegyekből. Miután a néni még értetlenebbül nézett, fáradtan sóhajtva hozzátette, hogy teljesítménytúrán voltak.

A kis traccsparti után komoly erőfeszítések árán feltápászkodtunk, és mielőtt még hazaindultunk volna, beugrottunk Cserépfalun az iskola udvarába, ahol mindenféle házi sajtot és sütit lehetett vásárolni.

Mire végre kigurultunk a kocsival a parkolóhelyünkről, az idő már a délutánt kóstolgatta, s jókorát bekebelezett belőle, mire szerencsésen hazaértünk.

Útközben talán csak annyi érdekesség történt, hogy megálltunk egy benzinkútnál elvégezni folyó ügyeinket. Mivel nem nyújtottunk túlságosan bizalomgerjesztő látványt (lestrapált fejjel, térdig sárosan, sántikálva...), a biztonság kedvéért vettem egy újságot (amúgy is kellett olvasnivaló hazafelé), és csak utána kértem el a mosdó kulcsát. A kutas azonban még így is vonakodott, közölte, délelőtt volt valami kis probléma a wc-vel. Én megnyugtattam, hogy egy teljesítménytúráról jövünk, és mindegy nekünk, hogy néz ki az a budi, lényeg, hogy civilizált helyen van, és végre nem egy fa tövébe kell pisilnünk. Végre bebocsátást nyertünk hát a mellékhelyiségbe, majd folytathattuk utunkat hazafelé. Ilyen volt tehát első komoly túrám.

Hogy érzem magam most? (E sorokat vasárnap fogalmaztam meg.) Fantasztikusan! Igaz ugyan, hogy jajgatva ülök le és állok fel, és úgy megyek, mint egy csupa ízület 80 éves testébe zárt, járni most tanuló Terminátor, de megérte! Ha Isten is megsegít, részt veszek még néhány hasonló túrán a közel-, s távoljövőben, amikről természetesen beszámolok majd.

Kalandos túrám néhány mozzanata képekben megtekinthető az alábbi linkre kattintva:
Cserépfalu - 20 km

A 2. 30 napos

Egyszer már teljesítettem egy harmincnapos felülés-kihívást, amivel “csak” az volt a bökkenő, hogy a futamidőt megháromszoroztam. Vagyis az előírt adagot kb. három hónap alatt teljesítettem. Szégyenemben tehát elhatároztam, hogy a másodikat bármi áron, de harminc nap alatt fogom megcsinálni!

Tettem még egy apró csavart a második táblázatba: a végén elérendő kétperces plank-ot önkényesen felemeltem két perc húsz másodpercre. Tudom, az a csekély húsz másodperc nem hangzik valami kemény változtatásnak, de ha bárki ki szeretné próbálni, mit is jelent ez a nehezítés, az jól kösse fel a gatyáját/bugyiját! Amikor ugyanis már egy perc ötvennél úgy remeg minden tagom, hogy attól félek, szétrázkódok, az a fennmaradó fél perc igenis felér egy hatalmas akarat- és kitartás erőpróbával!

Ismételni tudom önmagam, hiszen az előző beszámolómban már írtam (30 nap 3 hónapban), a titok abban rejlik, hogy úgy kell elkezdeni az aznapi edzést, “én ezt megcsinálom!” És valóban hinni kell abban, hogy más opció szóba sem jöhet. Megcsinálom, kipipálom. Kész. Majd az izzadságcseppek mellett csordogálhatnak arcunkon az örömkönnyek is (a fájdalom könnyei után). De megéri végigküzdeni a tervünket, mert közben nem csak a test, a lélek is erősödik.

Szeretnék egy jó kis tippel szolgálni azoknak, akik bátorságpróba gyanánt végig akarják csinálni ezt a kihívás-táblázatot. Az eleje még gyerekjáték, és alig pár percet vesz igénybe. A közepétől viszont, ahogy emelkedik az ismétlésszám, egyre hosszabb ideig tart teljesíteni a napi adagot. Hogy ne unatkozzak, beizzítottam a számítógépet, és a YouTube-ot arra használtam, hogy jó kis zenei mixekkel szórakoztasson engem, vagy egy-egy érdekes előadással terelje el a figyelmem a kemény edzésről, esetleg motivációs videókat kerestem. Néha előfordult, hogy nem tudtam, húszat vagy harmincat csináltam-e meg az adott gyakorlatból, ám ilyenkor a biztonság kedvéért még tízet ráhúztam, és megpróbáltam kicsit jobban figyelni a számolásra.

Ó, a legfontosabb jó tanács le ne maradjon: soha ne hagyd ki az elején a bemelegítést és a végén a nyújtást! Nagyon fontos! Ketten együtt nem vesznek igénybe nyolc-tíz percnél többet, de ezt nem szabad lecsalni.

A végére hagytam egy olyan idézetet, amiben eleinte nem hittem, ám mostanra bebizonyosodott számomra:

“Ami most kicsinál, az egy nap a bemelegítésed lesz!”😅😁

Majd a zigóta megoldja

Most leírok egy hétköznapi receptet.

Vegyünk egy átlagos párt. Tegyük őket egy közepes méretű lakásba. Most szórjuk meg őket megszokással, a pénz utáni hajszával, féltékenységi hajlammal, valamint keverjünk a masszához egy csipet unalmat is. Ezután már csak meg kell várni, hogy főjenek a saját levükben. Végül mi sül ki a dologból? Megszületik az elhatározás, hogy gyerek kell! Mert az majd minden problémát megold.

Ha egy kicsit is belegondolunk, ez így mennyire logikus lépés? Tételezzük fel, hogy a párunk eleve tele van problémákkal, mindennaposak a veszekedések. De majd ha megszületik a gyermekük, varázsütésre eltűnik minden gondjuk-bajuk. Na persze. Anyukám három gyereket nevelt fel, szóval neki elhiszem, amit gyakorta mondott: “Kicsi gyerek - kicsi baj, nagy gyerek - nagy baj.”

Tehát, fent nevezett pár úgy akar megoldandó problémák tömkelegét a nyakába venni, hogy a kettejük kapcsolatában meglévőt még meg sem oldotta. Különben is, hogyan várhatják el egy magáról mit sem tudó kis zigótától, hogy zűrzavaros párkapcsolatukat majd egy csapásra rendbe teszi?

Térjünk még vissza kicsit a példánkra: megszületik tehát a “mindent megoldó nagy ötlet”, kismama szépen gyarapodik, sőt, túlontúl szépen. Naná, hiszen neki kettő helyett kell enni! Igaz, hogy az a magzat eleinte egy babszemnél sem nagyobb, de akkora gyomra van, mint anyukának... 😏

Kismama tehát gömbölyödik, formátlanodik (persze csak a gyerek érdekében), savanyú ábrázattal ténfereg a lakásban, a savanyú uborkán és a fagyin kívül mást nem is kíván, amibe persze a párja is beletartozik. Tágul kettejük között a szakadék, amit csak tetéz a jövevény megérkezése, hiszen minden másodpercüket lefoglalja. Apuka arra hivatkozva, hogy bővült a család, még többet dolgozik, esetleg szemüveg nélkül is javul a látása, hiszen észreveszi, mennyire formás a kolléganője. A félrelépés vagy kiderül, vagy nem; vagy tűri az asszony, vagy nem, mindenesetre ki lehet találni, mennyire változtatta meg az a kis jövevény a párocska haldokló kapcsolatát.

Muszáj leírnom egy konkrét példát, mert idevág. Még nyár elején összefutottam az egyik volt kolléganőmmel. Ő mesélte, hogy az új főnöke felesége már hét éve nem engedi magához közel a férjét, mert hogy ő anya. Vagyis megszűnt nő, feleség lenni, neki egyetlen életcélja, hogy csüngjön a kisssfián. Apuka pedig, ha néha hazajár, akkor is csak ordibálva tud kommunikálni az immáron csak papírforma szerinti feleségével. Gondolom felesleges utánaszámolni, hogy apuka hány beosztottjával került már közelebbi kapcsolatba…

Egyébként érdekes, hogy szóban forgó párnál annak idején szintén a “mentőöv” volt a gyerekvállalás ötlete. Azóta pedig egyszer már fogta magát apuka, elcuccolt otthonról, anyuka pedig a fiát küldte a telefonhoz, hogy visszakönyörögje őt.

Nem lett volna jobb belátni, hogy nem tudják megmenteni a kapcsolatot, szépen elbúcsúzni, és esélyt adni a boldogságnak valaki mással? A képlet pedig olyan egyszerű: két boldogtalan ember életéhez hozzáadni még egy vagy több emberkét, csak hatványozza a boldogtalanságot.