Kedvesem

Gyönyörű jelenetnek voltam szem- és fültanúja a minap. Mondhatni, csudálatos volt.

Az történt, hogy kicsivel este hét után hazaértem a munkából, és a konyhában a legújabb lakótárs-páros éppen nekilátott a vacsorájának. Hozzáteszem, apjuk kicsivel előttem toppant be, vitte a friss vacsorát anyjuknak: finoman illatozó csirkehusi és sült krumpli került az asztalra. Mialatt Tibivel a konyhaszekrényben bogarásztunk, azt hallottuk, hogy anyjuk hevesen pörlekedik élete párjával, és valami olyasmit vágott a fejéhez, hogy miért azt a kaját hozta, holott tudhatná, hogy azt ő nem eszi meg, neki a másik fajta kell. Pontosan nem tudom, mi lehetett a baj, mindenesetre az asszonyság dúlva-fúlva berontott a szobájukba, apjuk követte, majd kisvártatva el is ment otthonról (gondolom vissza a boltba a “kedvese” kedvencéért).

És most elérkezett a pillanat, hogy gonosz legyek. A szóban forgó fiatalasszonynak akkora a hátsó fertálya, hogy egyszerűen nem tudok nem odanézni. De hogyan is tudnám elkerülni, amikor az betölti az egész konyhát a teljes látómezőmmel egyetemben.😏

Azt hiszem, ez után a kitérő után visszatérhetek a történet befejezéséhez. Gondolom, megbékélt terebélyes lakótársunk, miután megkapta méltó és bunkó módon kiharcolt vacsoráját, ugyanis másnap már azt láttam, hogy párja nyakába omlik és gügyögve megkérdezi: “Mondtam ma már, hogy szeretlek?”

Igen, szép dolog a szerelem, de akkor még szebb lenne, ha némi tisztelet is társulna hozzá, és legalább arra lett volna tekintettel a nagy tomporú menyecske, hogy ne idegenek előtt hordja le és szégyenítse meg a “kedvesét”...

(a kép csupán illusztráció)

Még keresem...

Akad ebben a csodálatos életben olyan dolog, amire még nekem is igen nehéz szavakat találnom. Vegyük például azt az esetet, ami legutóbb a konyhában történt velem, Tibimmel és egy lakótársunkkal.

Éppen vacsorához készülődtünk, ki-ki rámolta kifelé a hűtőt és/vagy a konyhaszekrényt, amikor a szemem sarkából azt láttam, hogy lakótársunk, nevezzük Gyökérnek, elindul a bio-kuka irányába, kezében egy majdnem egész grillcsirkével. Biztosan észrevette, hogy feszülten figyelek, ugyanis a kuka felé félúton megállt, és megkérdezte, van-e kedvünk csirkét enni, ő ugyanis kidobni készül. Ösztönös mozdulattal közelebb hajoltam a husihoz, hogy megszaglásszam, közben szemöldökráncolva megkérdeztem, hogy mégis mi baja van az ételnek. Bár közben már át is nyargalt az agyamon, hogy ez a fickó nem lehet ekkora bunkó, hogy romlott ételt akarjon ránk sózni. Nos, kiderült, hogy még annál is nagyobb bunkó, ugyanis kijelentette, aznap vette frissen a csirkét a Sainsbury-ben, de ő csak a melle húsát eszi meg, a többit kidobja; mindig így csinálja.

Meglehet, akadnak olyanok, akik nem fogadták volna el a megkezdett csirkét, ám engem úgy neveltek, hogy “ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el”. Na de térjünk vissza a történethez, és vesézzük ki cseppet ezt a mérhetetlen és felháborító pazarlást!

Vegyük ezt a fafej lakótársunkat. Megjegyzem, a jelzőhöz szívem szerint hozzácsapnék egy kettős mássalhangzót, csak sajnos akkor nem lenne szalonképes az a szó… Tehát, Gyökér megveszi a boltban öt és fél fontért az egész grillcsirkét, amiről lefaragja magának a mellehúsát, mert szerinte a többi része fúj. Ezzel szemben, ahogy legutóbb a metrón egy plakáton olvastam, egy afrikai kisgyerek egy napi ivóvíz szükségletének kielégítése egy három fontos segély-sms elküldésével megoldható lenne.

Hogy tovább borzoljam a kedélyeket (már aki erre fogékony), azt is leírom, milyen nőszemély lakott velünk tavaly nyáron. Azt láttuk, hogy egyik nap megfőzi magának a kondérnyi kaját, majd másnap, ami maradt belőle, azt kiborítja. Egy ízben vettem a bátorságot, és megkérdeztem tőle, hogy ezt mégis miért? Úgy nyilatkozott, hogy ő két egymást követő napon nem eszi meg ugyanazt az ételt, fúj, milyen már az? Na, akkor ezek fényében senki ne merje azt állítani rólam, hogy kegyetlen vagyok, amiért ezeket az “embereket” egy hétig éheztetném, és utána eléjük raknám a friss grillcsirkét és az előző nap megfőtt étket. Vajon akkor is fújolnának?

Elkészült a bejegyzés, nem is akarom tovább szaporítani a szót. Továbbra is gondolkoztam, miközben írtam a sorokat, ám nem sikerült kitalálnom egy olyan címet ehhez az íráshoz, ami megfelelő lenne ekkora pazarlásnak a kifejezésére. Így meghagyom azt, ami először az eszembe jutott.

A "nincs időm" nem kifogás!

Tessék őszintén bevallani: van időnk mozogni? Vagy amikor arról van szó, hogy az egészségünk megőrzésére szakítsunk időt, akkor mi a válasz? “Nincs időm.” Na persze. Arra bezzeg van, hogy - a részidőket összeadva - napi egy-két órát céltalanul nyomkodjuk a telefont, és arra is van időnk, hogy fejünket az Internet hatalmas keblére hajtsuk, hogy magunkba szívhassuk a töméntelen felesleges infót, amit meg sem bírunk emészteni! Vagy teszem azt, nem lenne érdemes elvágni a köldökzsinórt, ami a tv-készülékhez köt bennünket, kibújni magzatpózunkból, és elhagyni a fotel ölelő, meleg, puha méhét, hogy végre elkezdjünk élni?

Évek óta nem nézek tévét, azt viszont sejtem, hogy egy-egy reklámblokk eltarthat úgy negyed óráig is. Ennyi idő alatt egy néhány perces bemelegítés után át lehet mozgatni egy tetszőlegesen kiválasztott izomcsoportot, és még a nyújtásra is futná a végén. Napi negyed óra. Tényleg megvalósíthatatlan? És abba miért nem gondolunk bele, hogy ha rendszeresen mozgunk, nagyobb lesz az energiaszintünk, magyarán nem húz az ágy; erősödik az immunrendszerünk, vagyis ellenállóbbak leszünk a betegségekkel szemben, magyarán nem húz az ágy!

Ám ha valaki nem hajlandó lemondani a tartalmas és nagyon hasznos reklámokról, annak is létezik megoldás. Van az ébresztőórákon vagy telefonokon olyan funkció, nem is tudom, minek nevezik, hogy be lehet állítani az ébresztést húsz perccel hamarabbra az addig megszokottnál, hogy reggel mozogni tudjunk egy kicsikét. Jaj, mi is ennek a neve? Akaraterő? Elszántság? Egészségünkkel törődés? Na mindegy, nem jut az eszembe. Eleinte biztosan zokon fog esni, és a testünk is duzzogni fog egy darabig, de utána tapasztalni fogjuk, hogy ezzel a módszerrel sokkal több energiánk lesz egész nap. A titok nyitja: megemberelni magunkat, összegyűjteni az erőnket, és kipattanni az ágyból. Onnan már menni fog!

Aki nem szeret “csak úgy a nagyvilágba”, cél nélkül törődni magával, az jobbnál-jobb rövid kis motivációs edzésprogramokat talál a neten. Például harminc napos plank-kihívást, harminc napos guggolásos vagy fekvőtámasz táblázatot, ahol ésszerűen felépítve, fokozatosan lehet haladni a cél felé.

Két dolgot biztosan sehol sem lehet pénzért megvenni: időt és egészséget. Ha az elsővel nem gazdálkodunk okosan, és nem fordítunk figyelmet arra, hogy megőrizzük a másodikat, akkor hiába pazaroltunk el annyi drága időt életünk során a pénz hajszolására és halmozására. Hiszen betegen nem tudjuk élvezni az életet!

Félúton

Február elején újabb “munkatervet” találtam ki magamnak, amiről készült egy rövidke összefoglaló a "100 nap vissza" című bejegyzésemben. Lássuk, hol tartok most, és mit tapasztaltam eddig.

Ezen a téren is beigazolódott a jó öreg “minden kezdet nehéz” mondás. Mivel egészen február elejéig a lusták, kifogásokat keresők és egészségükkel vajmi keveset törődők táborában tespedtem, a szervezetem meglehetősen duzzogva és ellenkezve fogadta az új tényt: nincs mese, nincs kifogás, heti 5-6 alkalommal mozgás van!

Mostanra jelentősen javult a helyzet, sőt, nagyon úgy tűnik, hogy megtérül a sok-sok befektetett energia! Azon túl, hogy nem tör ki a frász, amikor tükörbe nézek, valamint jobban állnak rajtam a ruháim, határozottan fittebbnek és egészségesebbnek érzem magam, és ha ez még mindig nem lenne elég, a betegségek is elkerülnek.

A minap, közeledvén a harmincharmadik életévemhez, kipróbáltam valamit, és ujjongva nyugtáztam, hogy hihetetlen teljesítményre vagyok képes! Meglehet, valakinek az lesz hihetetlen, amit én teljesítménynek fogok nevezni.😅 Szóval, megcsináltam életem első szabályos fekvőtámaszát! Na jó, hozzá kell tennem, annyira megörültem, hogy azzal az eggyel be is értem, és még azt is hősiesen be merem vallani, hogy női fekvőtámasz volt (amikor a térd a talajon van). Ha belegondolok, félig eddig is meg tudtam csinálni bármikor bármennyit a "rendes" fekvőtámaszból, ugyanis eddig minden gond nélkül leengedtem magam a talajig, visszatolni azonban soha nem bírtam. Vagyis a fél fekvőtámaszok mentek.

Sok helyen olvastam: 21 nap kell ahhoz, hogy valami a szokásunkká váljon, és azt kell mondjam, ez bizony így van. Mostanra eljutottam odáig, hogy amikor a heti egy kötelező pihenőnapot be kell iktatnom, csak nézek magam körül, mint a vett malac, annyira hiányzik a mozgás! Egyszer pedig még az is előfordult, hogy hiába végeztem a szokásos reggeli tornámmal, délután annyira kedvet kaptam egy kis mozgáshoz, hogy ráhúztam még egy fél órát. Nem is értem, eddig hogy hagyhattam ki az életemből a mozgást?!

A következő bejegyzésem arról fog szólni, milyen módon szakítsunk magunknak időt arra, hogy törődhessünk egy igazán fontos dologgal: az egészségünkkel.

(a kép csupán illusztráció)

Vitalitás

Elöljáróban annyit közlök, hogy kicsit becsapós a cím, ugyanis nem az egészségmegőrzés lesz most porondon, hanem a legutóbbi munkahelyemmel kapcsolatban osztok meg néhány gondolatot.

Egy nap híján három hetet tölthettem a “Vitabiotics: UK’s No. 1 Vitamin Company” ölelő karjaiban. Azért csak annyi időt, mert egy-egy ott dolgozó lengyel csaj felváltva elment szabadságra, így én lettem a “beugró munkaerő”. Az első héten még minden simán ment, aztán amikor az 1. számú lengyel visszajött, és elment a másik, apránként kezdtem sokkot kapni.

A kisfőnök asszonyunk egy indiai, egyébként nagyon kedves hölgy volt, Smita (ejtsd Szmita), a lengyel kollegina pedig Magda (ejtsd Magda). Az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, adott vevőhöz a megfelelő termék érkezik-e meg a megfelelő mennyiségben, valamint ha járt a megrendeléshez ingyen termék, akkor az is belekerüljön a csomagba. A munka tehát sima ügy volt.

Ahogy teltek a napok, úgy bontakozott ki előttem egy munkahelyi szerelem. Igaz, hogy Magda - elmondása szerint - már a szabadsága alatt is fasírtban volt a pasijával, utána pedig rögvest szakítottak, ám a szétköltözést még nem oldották meg, ő mégis önfeledten omlott egyik indiai kollégánk karjaiba. Na jó, ez nem teljesen így volt, ugyanis a fickó omlott állandóan szíve hölgye ölébe, amikor szüneten voltunk, és az étkezőben ücsörögtünk. Persze szép dolog a szerelem, ám ezek ketten minél jobban összemelegedtek, nekem annál intenzívebben kellett figyelnem a megrendelésekre, amit rendszerint Magda állított össze, ugyanis egyem meg a szívét, a szerelem teljesen elvakította őt. Nyilván ezért nem vette észre a hibáit. Ezzel még mindig semmi baj nem volt, hiszen én állandóan résen voltam, mint bölcs tapsifüles vadászidénykor, bár meg kell vallanom, ez nem mentség a hibázásra, hiszen én is szerelmes vagyok!

Számomra a főbb gondot az jelentette, hogy hősszerelmes párunk férfi tagja minden alkalmat megragadott, hogy választottja körül lebzseljen. És minden egyes alkalommal tukmálta ránk a hülye rágóját. Én először csak szimplán nem kértem, másodszor közöltem, meg se kérdezzen, mert nem szeretem a rágót, a harmadik alkalomtól már nem is kínált. Ezt annak tudom be, lehet, hogy “véletlenül”, akaratlanul is megajándékoztam egy gyilkos pillantásommal. Felvetődhet a kérdés, miért volt bajom a rágókínálgatásával. Nos, azért, mert Smita kért belőle, és csámcsogva rágózott, amivel engem ki lehetne kergetni a világból! Fél tucat veszett kutya nem tudna úgy űzni engem, mint egy hangosan csámcsogva rágózó ember. Igazán nem mondhatom el magamról, hogy szegényes a fantáziám, azt mégsem sikerült kitörpölnöm, hogy milyen módon csapjak akkora zajt egy toll és egy A4-es papír segítségével, ami elnyomná a csámcsogás - számomra idegtépő - zaját… Így hát maradt az önuralom gyakorlása.

Ezzel a munkahellyel kapcsolatban már csak egy rövidke epizódot szeretnék megosztani Veled.

A Vitabiotics-nál töltött utolsó munkanapomon már mindkét lengyel asszonyság jelen volt, és természetesen be nem állt a szájuk. Még akkor sem váltottak angolra, amikor feltűnt a színen az indiai hősszerelmes. Magda harmincöt éves létére elég gyerekes ésszel bír, plusz bunkó is, ugyanis gondolta, majd úgy tanítja meg újdonsült pasiját lengyelül, hogy csak azon a nyelven beszél előtte. A másik csaj gondolom megszánta szegény indiai nyelvezetű kollégáját, aki egy mukkot sem értett az egészből, és próbált neki fordítani, mire Magda erélyesen rászólt: “Eva, nye!” És nyugodt lélekkel röhögcsélt tovább, míg végül a fickó ciccegve felszívódott. Nem mondom, a tisztelet már a kapcsolat elején is csak úgy áradt abból a buta libából…

Jelenleg egy egyhetes szabadságon vagyok, a barátnőm és a barátja meglátogat minket Londonban. A program nagyjából városnézés, múzeumlátogatás, városnézés, parkban lődörgés lesz, és talán még egy kis városnézés is belefér.

Záróakkordként pedig itt ragadom meg az alkalmat, hogy mindenkinek Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak!

(ilyen és ehhez hasonló termékek tömkelegét ellenőriztem/csomagoltam)