2016. december 29., csütörtök

Felnőttképzés gyermekeknek - 3. (befejező) rész


Vészesen közeledett december 7-e, az írásbeli, illetve szóbeli vizsga napja. Előtte azonban az utolsó két tanítási napon (november 28-29.) az elméleti részt oktató tanárunkkal voltunk ismét, aki különböző feladatokat hozott nekünk, hogy rágyúrhassunk az írásbelire.

Na hiszen, az a rágyúrás… A többiek úgy vélték, nekik bőven elég a november 30-tól december 6-áig tartó hétnapos felkészülési idő a három év anyagának elsajátítására, ezért jóformán csak én vettem részt interaktív módon a “kérdezz-felelek játékban”.

Erről eszembe jutott, hogy pár szóban kitérjek a tanulási módszeremre. A leghatékonyabban asszociálva tudok tanulni. Mivel vizuális típus vagyok, ezért az így elsajátított ismeretanyag elég jól be tud vésődni az agyacskámba. Az anyagismeretet például a következő képzettársításokkal rögzítettem. Vegyük mondjuk a szintetikus szálasanyagok közül a polipropilént. Mi jut erről eszembe? Hát egy polip! Nézzük ezeknek az anyagoknak a jellemzőit:
  • hőállósága gyenge (ezért fő meg a polip)
  • kopásállósága kiváló (láttál te már kopott polipot?)
  • kis szennyeződési hajlam (láttál te már koszos polipot?)
  • színezhetőségük rossz (találkoztál már színes polippal?)
  • fényállóságuk gyenge (ezért laknak az óceán mélyén).
Vagy egy másik példa: polivinil-alkohol. Valamiért erről a tengerészek jutottak az eszembe.
Jellemzők: nedves állapotban hőre érzékenyek (elképzeltem, ahogy részegen kidőlnek a tűző napon). Vagy, ezekből a szálakból mik készülnek: sebvarró cérna (részeg matróz elesik, mehet az ügyeletre összevarratni a sebét); halászfelszerelések (ez adott). Így elég szórakoztató volt a tanulás.😄 Na, de elég ebből a kis kitérőből ennyi.

Felvirradt a nagy nap! Úgy volt, hogy 10-től 1-ig tart majd az írásbeli, utána rögtön húzhatjuk is a szóbeli tételeket. Mondom, úgy volt! Ám 7-én reggel azzal fogadott minket a varrásoktatónk, hogy kicsit változott a terv, aznap csak írásbeli lesz, a szóbelit áttették 13-ára, a gyakorlati vizsga után. Hú, hogy örültek a többiek! Nyertek még öt napot! Bár szerintem egyes csoporttársaimon plusz öt év felkészülési idő sem segített volna…😏 Engem kicsit bosszantott a dolog, hiszen szívesen túl lettem volna az elméleti részen 7-én, mert már untig ismételtem azt a negyven szóbeli tételt.

Na mindegy, megírtuk az írásbelit, mehettünk haza. 12-én, hétfőn találkoztunk újra, aznap varrtuk meg a bélelt blézert, valamint egy egyszerű kötényt. A varrásoktatónk igazán kitett magáért, végig bent volt velünk a műhelyben, segített, ahol csak tudott! Na igen, annak, aki az alkatrészeket sem volt képes felismerni, kellett is a segítség… Mindenesetre meglepő módon mindenki időben be tudta fejezni a munkáját.

13-án már csak az utolsó próbatétel várt ránk: meg kellett varrni egy darab szoknyát, és ahogy készen lettünk vele, mehettünk is át a másik terembe szóbelizni.

Hárman úgy nagyjából egyszerre fejeztük be a szoknya megvarrását, tehát el is indultunk a tanműhellyel szemközti terembe a vizsgabizottság színe elé. A legbátrabb rögtön leülhetett velük szemben, hogy elregélje, hogyan készítette el a beadandó szoknyáját (saját alkotásomról a bejegyzés végén képet mellékelek). Amíg tehát “feleltem”, a többiek kihúzták a tételüket, és leültek, hogy kidolgozzák azt.

Amikor végeztem, én is elvonultam egy üres padba, hogy összeszedjem a gondolataimat a kihúzott tételem A és B részéről egyaránt. (Aki kíváncsi rá, annak elárulom, hogy a sorozatgyártásban készülő szoknyák gyártástechnológiájáról, valamint a varrógépek használatának biztonságtechnikájáról kellett beszélnem).💁

Időközben szépen lassan a többiek is beszállingóztak. Amikor végeztem a felelettel, elvonultam a leghátsó padba, hogy senkit ne zavarjak. Meg persze roppant kíváncsi voltam a többiekre. Legfőképp “A Bosszúállóra”, aki vizsga előtt mindenkit - természetesen engem kihagyva - szőlőcukorral kínált, mondván, az mennyit segít az agynak. Nem akartam lelombozni szegényt: a szőlőcukor azon nem segít, aki nem tanult. Az nem csodatévő cukor.

Szóban forgó leányzó is sorra került tehát, hogy számot adjon a tudásáról. Vagyis, őőő, …na jó, ez a mondat így nem egészen helytálló, hiszen nem volt neki semmilyen tudása. Igaz ugyan, hogy a tanfolyamon azzal menőzött, hogy a beadandó szoknyájának a dokumentációjához ő nem csak egy számlát csatol (mint ahogy azt kellett volna), hanem egyenesen könyvelést készít hozzá, mert ő azt hat évig tanulta! Nem nagyon értek a dologhoz, de nem tudom elképzelni, hogy 1 db szoknyáról hogyan lehet egy egész könyvelést elkészíteni. Másrészt ahhoz képest, hogy ez a nagyon okos csoporttársam hat évig közgazdasági jellegű iskolába járt, szóbelin nem tudott egyetlen értelmes mondatot sem összerakni a magánvállalkozók által fizetendő adókról. Csak rizsázott. Jobban mondva - hogy egy kulináris jellegű hasonlattal éljek -, az nem rizsázás volt, amit előadott, hanem moslék!

Ennek a jó képességű lánynak a kebelbarátnőjének azonban még ezt a pocsék feleletet is sikerült alulteljesítenie. A kihúzott tétele B része a piackutatásról szólt. Elismerem, roppant nehéz téma. Főleg úgy, ha valaki bele sem szagol a tanártól kapott, kidolgozott tételbe! Az A rész viszont… Hú, erről nem tudni semmit! Az A rész különböző nőiruha-típusokról, illetve azok díszítési módjairól szólt. Segítségképpen egy lapon tizenöt különböző ruha modellrajzát is megkapta a vizsgázó. Ennek ellenére, amit a csoporttársam ki tudott nyögni, az mindössze ennyi volt: “Hát őőő, csípőből bővülő ruha”. Na de az összes ilyen volt?!! Sehol egy A-vonalú, netán egy egyenes vonalvezetésű? Jó, igazságtalan voltam, azért volt még egy mondat, amit fel tudott mutatni a felelő: “Díszítési módok, hát őőő …masni, öv…, …masni”. És ezek után ne kezdjen el a szemem tikkelni, ha arra gondolok, hogy a legrosszabb jegy a csoportban hármas volt! Sehol egy gyenge kegyelemkettes! Akkor én minek törtem magam annyira azért a négyesért? Na jó, ez buta kérdés volt. Természetesen azért, hogy a későbbiekben hasznosítani tudjam a megszerzett tudásomat. Amit, hála Istennek, senki nem vehet el tőlem. De nem csak ez vigasztal. Ha nem tűnik nagyképűségnek, bátorkodom megjegyezni, hogy a bizonyítványok kiosztásakor ezeket a szavakat intézte hozzám a vizsgabizottság elnökasszonya: “Nem sok hiányzott az ötöshöz. Érdemes ezt a szakmát magasabb szinten elsajátítania, javaslom a továbbtanulást.”

Befejezésként már csak egy hozzáfűznivalóm van a témához. Miért a címválasztás? Nos, aki nem éri fel ésszel, hogy saját érdeke lenne tanulnia és szorgalmasan gyakorolnia választott szakmáját, az sajnos egy felelőtlen örök gyerek marad. Hiszen gyerekeknek szokták mondogatni a szüleik, hogy ne a tanár miatt tanuljanak, de még csak ne is a szülők kedvéért, hanem saját maguk miatt!

És végezetül az ígért képek:

2016. december 21., szerda

Felnőttképzés gyermekeknek - 2. rész


Ott tartottam tehát, hogy ejtek néhány szót a női szabó képzés vizsga előtti időszakáról. A “fenyegetéseknek” köszönhetően (miszerint kellő létszám híján le sem vizsgáztatnak minket) én sajnos csak októbertől vetettem bele magam úgy istenigazából a tanulásba, ami pont arra volt elég, hogy egy szálegyenes 4-es virítson végül a bizonyítványomban. Pedig olyan nagyon szerettem volna, ha egy kövér hasú 5-össé görbül a jegy!😭

Az utolsó egy-két hétben a varrás órákon volt olyan, aki annyira előrehaladt a tanár által kiadott munkájával, hogy nem maradt számára varrnivaló feladat. Éppen ezért előfordult, hogy amikor a többiek arról kezdtek el regélni, melyikük hogyan repedt keresztbe és kasul szülés közben, legyűrve öklendezhetnékemet, fogtam a tételeket, és elvonultam az aulába egy csendes zugba tanulni. Sajnos nem az volt az egyetlen eset, amikor szabályosan ki kellett menekülnöm a teremből, ugyanis más alkalmakkor arról esett szó, ki hogyan kínozza a kutyáját (nevelés célzattal)!😠 Ami viszont nap mint nap, tehát rendszeresen terítéken volt, az a következő: “Ismered Bíró Manyit? Tudod, a sógornőm bátyjának a lányának a kutyájának a harmadik lábán a bolha, tudod, aki a bótban dolgozik! Tudod, ott lakik a…” Ááá! Komolyan mondom, jobban ismertem a tanfolyam végére egész Dévaványa lakosságát, mint a saját rokonságomat! Nagy kár, hogy tanulótársaim az alkatrészeket nem tudták ilyen prímán felsorolni, amivel éppen dolgoztunk. Pedig milyen sokszor arcoskodtak egyesek, hogy “Ú, de vagány vagyoook, nagyon megy ez nekeeem!” Csak magamban tettem hozzá: “Na igen, még vagányabb lennél, ha felismernéd a blézer alkatrészeit, miután már harmadszor varrjuk meg.” Nem is tudom, hogy inkább vicces, vagy pedig siralmas, amikor többen is elakadtak a blézernél (háromszor varrtuk le ugyanazt a típust), és kérdezték, mit mivel kell összerakni, amire a tanár: “Mutasd az eleje közepet! Nem, az a háta oldala. ...nem, az az ujja alja. ...na jó, inkább odamegyek.” Sajnos nem túlzok, de egynémely - azóta levizsgázott - tanuló egyedül a zsebet volt képes felismerni az alkatrészek közül.

Sokan most azt gondolhatják, nem tragédia, ha egy varrónő nem tud önállóan dolgozni, a legtöbb helyen úgyis berakják a gép mögé, és rábíznak egyetlen-egy munkafolyamatot, például az egyenes varrást. Na igen, a baj ott kezdődik, hogy volt olyan csoporttársam, akinek az sem ment mindig. A legborzasztóbb munkája viszont annak a lánynak volt, akit előző bejegyzésemben megismerhettünk, mint A Bosszúálló. Döbbenet, de olyan munkát adott ki a kezei közül, ami egyenesen minősíthetetlen volt! A vizsgablézert például úgy varrta meg, hogy rés maradt szerencsétlen ruhadarabon (vagyis egy darabon hiányzott a varrás). Minden túlzás nélkül állítom, annak ellenére, hogy ő is “sikeresen” levizsgázott, egy zsebkendőt nem varratnék meg vele. Pedig szegény pára mennyire igyekezett a tanfolyam ideje alatt! Igazán nem az ő hibája, hogy nem tudott megtanulni varrni! Négy különböző varrógépet is kipróbált, de csak nem akart a kezei alatt működni egyik sem...

Az elméleti anyagból viszont topon volt fent nevezett leányzó! Elmagyarázta ugyanis nekünk, tudatlan csoporttársainak, hogyan kell kiszámolni az anyaghányadot (azt, hogy pontosan mennyi anyagot kell vennünk a boltban egy adott ruhadarab elkészítéséhez). Tehát, idézem: “Őő, izé, fogod az eredeti szabásmintát, és annak a kerületét és a területét méred meg.” Mindösszesen két kérdésem lenne: ha van eredeti szabásminta, akkor létezik hamisítvány is valahol? Illetve, azt esetleg a biztonság kedvéért nem kellene még lemérni, hogy az adott szabásminta pontosan hány literre jön ki? Ez sem kisebb butaság, mint a kerületszámítás, ami valahogyan egész tanfolyam alatt szóba sem került, még véletlenül sem! Persze, aki huszonhárom éves nő létére abban a tévhitben él, hogy az ocsmány beszéd a menő, attól nem is nagyon lehet többet várni.😏

El kell ismernem, azért nem csak ez a fiatal és tapasztalatlan leányzó tudott előrukkolni ilyen bődületes baromságokkal. Egy olyan csoporttársam, akinek már a tanfolyam előtt is volt a szakmába vágó előképzettsége, egyszer megkérdezte a tanártól: “Tanárnő, a hajtásszélhez is rakjak varrásszélességet?” Amikor ezt később elmeséltem apósomnak, aki negyven éve van a szakmában, megfontoltan csak ennyit mondott: “Igen, csak arrébb kell rakni a szabásminta alkatrészt.” És ekkor kezdtünk el mindketten röhögni. Azért aki a tanfolyam előtt varrónőként dolgozott sokáig, és aki egy kicsit is odafigyelt az elején az elméleti oktatáson, az nem kérdez ilyet! Hiszen a hajtott szélnek pont az a lényege, hogy ott nem vágjuk el az anyagot, tehát egyben van, nem kell varrni, akkor minek rá a varrásszélesség? És hová rajzoljuk, az asztalra?

Sajnálom, ha nagyképűnek tűnök, természetesen én sem tudok mindent, de amikor valaki olyat kérdez, amit már a szánkba rágott a tanár órákon, vagy aki olyan alap dolgot nem tud, ami esetleg ahhoz kellett volna, amiben előzőleg hosszú ideig dolgozott, akkor felmerül bennem a kérdés, miért nem gondolkoznak el a dolgokon egy kicsikét? Netán miért nem erőltetik meg magukat, és rakják el a telefonjukat, amikor éppen elméleti oktatás folyik?
Talán túl komoly gondolkodásmódra vall, ha úgy vélem, érdemes minél több ismeretet magunkba szívni a választott leendő szakmánkkal kapcsolatban? Talán túl sokat várok az emberektől?

Tudom, túl sok a kérdés. Lépjünk tovább. Jön a harmadik, és egyben legérdekesebb rész, a vizsga napja. Erre azonban várni kell pár napocskát, hogy szép sorban összeszedjem hozzá a gondolataimat és az emlékeimet.

(Blézer a roppant bonyolult alkatrészekből...)

2016. december 18., vasárnap

Felnőttképzés gyermekeknek - 1. rész


Egy újabb fejezet zárult le az életemben. Véget ért a féléves, intenzív, női szabó képzés. Meglett a vizsgaeredmény is. Az enyém sajnos nem görbül, bár ha azt vesszük, mennyi időnk volt felkészülni, és az oktatási központtól mennyi segítséget kaptunk, ez nem is csoda.

Mielőtt a háromnapos megmérettetésről, valamint a vizsgára való felkészülésről ejtenék néhány szót, mesélek kicsit erről a fél évről.

Tizennégy fővel kezdtük el a tanfolyamot június közepén, és rögtön az elején kikötötték, hogy az órai hiányzások száma nem haladhatja meg a 20%-ot! (Ez a tény a későbbiekben kap szerepet.) Jó. Telt-múlt az idő, két főt “kiengedett” a tanfolyam, mert munkát kaptak. Egy embernek annyira megterhelő volt iskolába járnia (testileg és szellemileg egyaránt), hogy egyszerűen abbahagyta néhány hét után. Maradtunk tehát tizenegyen, amiből két ember felbukkanási rendszeressége a kutya vacsorájához, vagy pedig bármely mese kezdetéhez volt hasonlítható (az illető hol volt, hol nem volt). Ekkor kezdett el az ügyintéző azzal riogatni minket, hogy vegyük komolyan a sulit, mert tíz fő alatt nem vizsgáztatják le a bandát. Mit mondjak, ez a fenyegetés nem volt valami motiváló és inspiráló arra, hogy gőzerővel készüljek a vizsgára (ami akkori állás szerint úgy nézett ki, hogy vagy lesz, vagy nem lesz). Meg persze könyveket is csak úgy a tanfolyam felénél kaptunk, amikből tanulhattunk volna. A szerkesztéshez beígért felszerelést pedig akkor kaptuk meg, amikor már befejeztük az elméletet, és csak varrás-órák voltak hátra...

Na mindegy. Júniustól-augusztusig tehát elméleti oktatást kaptunk, majd beharangozták, hogy augusztustól orrvérzésig fogunk varrni! Persze. Varrtunk volna, ha van mit! Szegény varrásoktató tanárunk csak szeptember végére tudta kiharcolni, hogy anyagot vehessen, de akkor is olyat adtak neki, ami finoman szólva is minősíthetetlen volt. De legalább volt min gyakorolni, és nem csak a suli tanműhelyének raktárában fellelhető cafrangokkal bajlódtunk.

Nem elég azonban, hogy a képzést indítók nem törték magukat, hogy minél hatékonyabban készülhessünk a vizsgára, de a csapat egy része is elég hányaveti módon állt a tanuláshoz. Sajnos nem csak a saját idejüket lébecolták el, de azokat is hátráltatták, akik haladni akartak volna. Például amikor a tanár szólt, hogy menjen mindenki a vasalóhoz vagy varrógéphez, mert csak egyszer mutatja meg adott műveletet, három vagy négy ember a füle botját sem mozdította, mi meg türelmesen vártuk, mikor méltóztatnak őnagyságák az oktató köré gyűlni, hogy okuljanak. Csak az a baj, hogy nemigen óhajtottak okulni. Oda se’ bagóztak arra, amit a tanár mondott, barkácsoltak valamit a ruhadarabon önhatalmúlag, ami persze nem volt jó, ezért várni kellett rájuk, amíg fél nap alatt visszabontották az elbarmolt munkájukat, és csak utána haladhattunk tovább.😒

Emlékszem, mennyi maszekolni való munkát vittem magamnak otthonról az órákra (ruhákat javítottam/alakítottam át, kis szütyőket varrtam), de volt, hogy unalmamban regényt olvastam. Egyszer meg is jegyezte a tanár, hogy zavarja, mennyit olvasok órán. Mi tagadás, engem is roppantul zavart, de ha egyszer a banda fele cseszett arra, hogy mi varrni járunk be a suliba, és nem pofázni, netezni, meg zenét hallgatni… Sajnos azonban nem csak ily módon hátráltatta a haladást ez a maroknyi ember. Az oktatás elvileg 8-tól 2-ig tartott, ám egyeseknek ez a hat órányi “kemény munka” is meghaladta a képességeit, ezért rendszeresen fél 9-re estek be (még shoppingolni kellett Dévaványán suli előtt), és fél 2-kor menetrendszerűen leléptek, mondván, “megy a busz”! (És utána nem ment több?) Péntekenként csak fél 1-ig bírták a strapát, annyira elfáradtak szegények az egész hetes nagy hajtásban… Persze mivel így sok-sok óra gyakorlás kiesett nekik, még ezért is várni kellett rájuk, hogy csigalassúsággal próbáljanak utolérni minket.

Engem akkor kezdett megutálni a fél banda, amikor szóvá merészeltem tenni, hogy miért kell rendszert csinálni ebből a korai hazamenetelből? A dévaványaiak nem utáltak, mert őket nem “szekáltam”. Egyébként utólag is én kérek elnézést, amiért tévesen azt hittem, hogy Magyarországon szólásszabadság van. Tévedtem, sajnálom.😜

Igyekeztem erőszakot alkalmazni magamon, és már meg sem szólaltam, amikor az egyik léhűtő többször is eljátszotta, hogy “elaludt”, majd délben beesett, beírta magát a jelenlétibe egész napra, és persze a bérpótló támogatást ugyanúgy megkapta, mint az, aki egész nap ott ült és lelkiismeretesen dolgozott.

És most jön az érdekes rész! November derekán vagy csípőjén, már nem emlékszem pontosan, közli velünk az ügyintéző, hogy innentől azt is írjuk be a jelenlétibe, aki aznap nem jelent meg. Huhh, lehet, hogy hirtelen felindulásomban túlreagáltam a dolgot; vagy pedig én vagyok Mátyás király reinkarnációja, szóval nem tudom mi lelt, mindenesetre csöppet kifakadtam a csoport előtt. Leginkább az bosszantott, hogy mivel időközben még egy ember lemorzsolódott, ezért úgy látszik, a tanfolyamszervezők mindent megtettek azért, hogy levizsgáztassanak minket. És ezalatt azt értem, hogy az a bizonyos tizedik fő, akin sokáig a csoport sorsa függött, és aki kb. 20%-ot járt be (nem, nem annyit hiányzott, annyit járt be), szóval ő, aki hiába tesz az egész tanfolyamra, ugyanúgy megkapja a juttatást, mint mi! Na igen, a kifakadásomat a “kedves és nagytudású” lógósok, tévesen magukra vették. Onnantól kezdve (egy kisebb szócsata után) levegőnek néztek. Amivel, meg kell mondjam, szívességet tettek nekem. Mondjuk volt egy nap, amikor “kitüntettek a figyelmükkel”. Történt ugyanis, hogy ez a maroknyi igen jó felfogású nőszemély, mivel tudta, hogy szabolcsi vagyok, egész álló nap csak a tirpákokat szidta. Hm, nem igazán találtak fogást rajtam, ugyanis egyáltalán nem hatott meg a dolog, és csak varrtam szép szorgalmasan, csendben, nem voltam hajlandó magamra venni a sértegetéseket. Másnaptól már nem is tudtak kitalálni semmit sem, amivel szekálhattak volna. Úgy tűnik, csak ennyi tellett tőlük. Nem valami sok...

A kedvencem az volt, amikor a csoport legbutább résztvevője amolyan óvodás módon többször eljátszotta, hogy körbevonult a termen, mindenkinek adott egy szelet csokit, ám engem tüntetőleg kihagyott az ajándékozásból. Szegény, azt hitte, ez nekem fáj. Nem akartam elkeseríteni, hogy ezzel csak szívességet tesz, hiszen nem eszem ilyen bolti vackokat. Gondoltam, hadd örüljön magának. Olyat is csinált a csóri, hogy inkább mindennap magára vállalta a tanműhely összeseprését, csak hogy az én helyemet bosszúból kihagyja. Ezzel is csak nekem tett jót, hiszen amikor én lettem volna a soros, megcsinálta helyettem a takarítást, így én addig is varrhattam! 😁 Mondjuk, akinek a szellemi szintje ott van, hogy szünetekben különböző szellentéstípusokat hallgat a telefonján, és azon röhög, hát az csak hadd örüljön a gonosz, ámde bárgyú és hatástalan kis magánakciójának. Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, hogy az ember arcára ki tud ülni a gonoszság és a rosszindulat, ami nagyon el tudja csúfítani.

Na tessék, megint elszaladt velem a toll! Ezt a részt itt és most befejezem. Egy következőt annak áldozok, hogy ismertessem a többiek felkészültségi szintjét a vizsgára; a harmadik, befejező részben pedig összefoglalom a háromnapos megmérettetés jelentősebb mozzanatait.

(ilyesmikkel maszekoltam)

2016. december 11., vasárnap

Tornádótámadás


Ha úgy fejezem ki magam, hogy Tornádó nevezetű kandúrkánk jobban félti a hasát, mint a világ leggondosabb édesanyja újszülött gyermekét, akkor túl szerény voltam.😅

Egyik délután arra értünk haza a férjemmel, hogy a konyhaablak párkányára gondosan odakészített cicatávoltartó-mechanizmus szét van rombolva, és néhány eleme a földön hever szanaszét! Egyébként a cicacsapda annyiból állt, hogy két hosszúkás virágtartót teleraktam földdel, a tetejére szépen ráhalmoztam néhány szép kavicsot és kagyló-, valamint csigahéjat, végül az egyik tartóra ráköltöztettem egy fából készült szarvascsaládot. Ez a "távoltartó berendezés" hónapok óta annak rendje és módja szerint be is töltötte a funkcióját. Ám egy napon…

...igen, azon a bizonyos napon Tornádó megvadult! Mégsem hibáztatom őt. Egyem meg a kis zúzáját, megszokta a lelkem, hogy menetrendszerűen felkel a gazdi (én) hajnal fél ötkor, akinek első dolga, hogy megetesse őméltóságát. Aznap azonban kicsit elaludtam, ami miatt háromnegyed órát késtem a reggeli felszolgálásával.😱 Botrány!😂 Ráadásul, ami még tovább rontotta az amúgy is kényes helyzetet, az volt, hogy az addig megszokott menetrendet is felborítottam. Egy héten keresztül ugyanis otthon maradtam tanulni, tehát Tornádó egész nap a jó meleg előtérben szunyókálhatott a kazán közelében. A csapdatámadás napján azonban átmentem Berénybe apósomék varrodájába. Szegény cicám biztosan kétségbeesett, és sehogyan sem értette, miért nem mehet be a jó melegbe. Gondolom, a konyhaablak párkányán nyivákolva próbálta magára vonni a figyelmet, ám mindössze az üres lakás csendjét kapta válaszul.

Az incidens után férjemmel meg voltunk győződve róla, hogy cicánk a padlás felől közelítette meg a célzónát. Éppen ezért áldoztunk arra egy egész órát csütörtök este, hogy gondos torlaszt készítsünk egy újabb Tornádótámadás ellen a padlás felől. Elkészült a mű, visszarendeztem a szétzilált szarvascsaládot, és nyugodt szívvel nyugovóra tértünk.

Másnap kora reggel a sötét lakásban csíkszemmel kibóklásztam wc-re, majd miután felkapcsoltam a konyhában a villanyt, hirtelen a semmiből nagy zörgés támadt a konyhaablak felől. Hevesen dobogó szívvel a hang irányába fordultam (immár kikerekedett szemekkel), és azt láttam, hogy Tornádó a szúnyoghálón csimpaszkodik, miközben veszettül nyávog. Hirtelen felindulásomban sajnos a piroslámpás negyedben dolgozó nők jelzőjével illettem a kandúrom szőrmókos szülőanyját.🙊 Ezt utána meg is bántam. Hiszen nem tehet róla ez a kis ösztönlény, ha ennyire eluralkodik rajta abbéli félelme, hogy netán késik a reggelije!!

Természetesen beengedtem őt az előtérbe, nyomban szervíroztam a reggelijét, majd miután elfogyasztotta azt, szépen felugrott a székére, megmosakodott, megnyugodott, és elszenderedett. Reggelizés közben a férjemmel levontuk a konklúziót: a cicánk vagy helyből képes minden gond nélkül megugrani az egy méter harmincat, vagy titokban rúdugró bajnok.😏

Most újabb cicatávoltartó megoldáson töprengünk a férjemmel. Addig is leszereljük a szúnyoghálót, mielőtt az a dög (ezt csupa szeretetből írom) még szétcincálná, és a szarvascsaládot is beköltöztettem a műhelybe.

Mellékelek néhány képet. Az egyiken a kettészakított szarvascsalád látható, a többin pedig azok a békés jelenetek, melyek azt mutatják meg, mennyire jól érzi magát Tornádó a reggelije után.
(Jut eszembe, mielőtt bárki megsajnálná ezt a kis szörnyet, amiért nem lakhat bent a házban, közlöm, hogy tavaly egy príma agglegénylakot rendeztünk be neki és Bogárnak a műhelyben, ahová szabad bejárásuk van.)