Fő a bizalom

Összegyűlt pár gondolatom az irracionális féltékenységgel kapcsolatban. Sajnos személyesen is megtapasztaltam már életemben ezt a szörnyű és szerelemgyilkos tulajdonságot. Kezdem is ezt a bejegyzést a saját történetemmel.

A férjem előtti exem borzasztó féltékeny volt minden egyes férfi ismerősömre, holott soha nem adtam okot a bizalmatlankodására. Tudni akart minden lépésemről, és folyton azzal gyanúsítgatott, hogy biztosan félrelépek ezzel meg azzal (ő a "félrelép" szó helyett egy nagyon sértőt és ocsmányat használt, amivel én most inkább nem hoznám szégyenbe magam). Meg kell mondjam, rettentő rosszulesett a viselkedése. És az a helyzet, hogy pont ezzel a túlzott féltéssel taszított el magától végérvényesen.

Folytatom egy olyan fiatalasszony helyzetével, akiről egyik kedves barátnőm mesélt nekem. Nevezzük az asszonykát mondjuk Esztikének. Szegénykének őrülten féltékeny a férje. Még a kapcsolatuk elején az ember szépen leült választottja mellé, és sorra rámutatott azokra a hímneműekre, akiket nőjének törölnie kellett a közösségi oldaláról! Sőt, az összes olyan képet is törölnie kellett, amelyen más férfival szerepelt együtt. Sőt, amikor Esztinek még csak udvarolt a férje, akkor miután hazavitte a randiról, megvárta, amíg felér az albérletébe, miközben végig telefonos kapcsolatban voltak. A csattanó pedig az, hogy Esztinek át kellett adnia a telefont a (természetesen női) lakótársának, szóljon bele, és nyugtassa meg a hősszerelmes lovagot, hogy tényleg hazaért szíve hölgye, és nem a szomszéd lakásba ment be egy jó kis numerára. Csak azt nem értem, hogy az az idétlen pasi arra esetleg nem gondolt, hogy az albérletben ott áll csendben két virgonc csődör akcióra készen, álló zászlókkal?! Egek!

A legdurvább sztori pedig csak most jön. Eszti (aki önállóan nem mehet sehová) egyik nap kénytelen volt egyedül buszra szállni, mert időpontja volt az orvoshoz. Férjecskéje, aki egyébként buszsofőr, asszonya lelkére kötötte, hogy amíg a városba érkezik (ők valami eldugott településen laknak), álljon ott a sofőr kollégája mellett a “mindössze" másfél órás út alatt. Gondolom, attól félt az őrült férj, hogy fényes nappal a feleségét megb…-ák a buszon. Erre valóban nagy az esély. Ha nem vigyáz az ember lánya, még óvatlanul beleül valaki ölébe, és mehet is a menet, ugye? Menet közben. Mellesleg a férj a kollégát is figyelmeztette, hogy vezetés közben tartsa szemmel nejét, nehogy félrelépjen. Nem megalázó ez? Úgy mindenkinek...😒

Egyszerűen ezt az irracionális félelmet nem bírom ép ésszel felfogni! Bár gyanítom, hogy ép elmével nem is lehet.🙊 Persze olyanról is hallottam már, hogy a férj nem engedte a feleségét dolgozni. Mármint munkahelyen, ahol emberek is vannak. Kiéhezett, kanos kollégák!! Az asszony egyszerűen nem mehetett emberek közé, mert ugye félő volt, hogy bármelyik pillanatban leteperhetik. Mert feltételezhető, hogy az a céda hagyná is magát, igaz? Hogy fűvel-fával fetrengene, henteregne minden rohadt bokorban, vagy irodában, vagy buszon!?! Hú, de pipa vagyok!😠 Attól tartok, hogy az ilyen gyökér férjek a legszívesebben nyomkövetőt raknának a feleségükre. Vagy láncot. Vagy erényövet hétpecsétes lakattal. Nekem egyébként  gyanús, hogy az ilyen emberek magukból indulnak ki, és mivel pont ők a lelkiismeretlen csalók, ugyanezt feltételezik és képzelik el az egyébként hűséges társukról.

Azt sem igazán értem, hogy a féltékeny emberek, akik ugye csak maguknak akarják a másik emberi lényt, tulajdonképpen mit akarnak birtokolni? Mit? A másik gondolatait, vágyait, a testét? Mi jogon korlátozzák a velük egyenrangú társukat a szabadságukban? Mit képzelnek ezek magukról, kik ők? Megmondom én, kik ők: sérült gyermekállapotban lévő gyenge, önbizalom-hiányos emberek. A felnőtt, érett ember szabad, és a társának is megadja a szabadságot. És a felnőtt, érett ember nem reszket attól, mint egy kisgyerek, hogy magára hagyják.

Az is érdekes kérdés, hogy ahol nincs bizalom, akkor ott létezik-e szerelem, szeretet, megbecsülés, tisztelet? És ha nincs bizalom és tisztelet, akkor mi értelme a kapcsolatnak? Ha nincs szabadság, akkor is, mi értelme a kapcsolatnak?

Amikor elmeséltem a férjemnek ezt az Eszti-féle állapotot, csak nézett okosan, de nem bírta ő sem felfogni, hogy egy épeszű ember hogyan viselkedhet így a feleségével. Az ilyennek valami nincs rendben a fejében.

Nem akarok tovább dúlni-fúlni. Inkább egy találó mondattal zárnám ezt a témát:

“Onnan tudom, hogy szeretlek és szeretsz, hogy melletted szabadabb lehetek.”

Feldmár András pszichológus

Majomszeretet

Tulajdonképpen ez a három kép ihletett ennek a bejegyzésnek a megírására:

 

Most komolyan: hát nem a színtiszta szeretet árad ezekről a felvételekről? Az ember elolvad tőle (én legalábbis elolvadtam).😇

Az a helyzet, hogy engem a fenti fotók igen elgondolkodtattak. Hogy lehet az, hogy ezek a “csak állatok” képesek a szeretet ilyen nyílt és egyértelmű kifejezésére? És hogy lehet az, hogy mi, “felsőbbrendű emberek” folyton hadakozunk; irigykedünk; ócsároljuk, bántjuk a másikat; “szerelmespárokként” játszmázunk, hazudunk, csalunk; testvérekként nem beszélünk egymással, és még sorolhatnám. De nem akarom. Inkább pozitív dolgokról szeretnék írni. Mégpedig arról, hogyan fejezhetjük ki legkönnyebben a szeretetünket, és ez mennyire jótékony hatással van embertársainkra, és ránk is.

“Ölelés hatására a testben oxitocin termelődik, ami fokozza a biztonság érzésének kialakulását és csökkenti a félelemérzetet. 20 másodperc ölelkezés után tapasztalható a szervezetben oxitocinszint-emelkedés. Az oxitocin szeretethormonként is ismeretes, mely erősíti a kötődést ember és ember között. Ez a hormon továbbá vérnyomáscsökkentő, stressz- és szorongásoldó, sőt, még a memóriára is kedvezően hat. Egy ölelés képes a fájdalmat is csökkenteni, mert az agyunk oxitocint termel, ami elnyomja a fájdalomérzetet.”

“Egymás megölelése kimutathatóan egészségesebbé teszi az embereket. A szeretettől és az érintéstől ugyanis szerotonin, dopamin és oxitocin termelődik a szervezetedben, ami hatással van mind a jó közérzetre, mind a boldogság érzésére. Ezen hormonok termelése pedig az élettani folyamataidra is jó hatással lesz. A legjobb hír ebben az, hogy nincs szükség ehhez még romantikus kapcsolatra sem, mert oxitocin szabadul fel akkor is, ha a testvéredet vagy a kiskutyádat öleled meg. Nemcsak magadnak, de a másik félnek is örömet szerzel vele.”

Na, a sok tudományos rizsa után következzen egy igen aranyos kis történet, ami velem esett meg a múlt héten.

Van egy kedves hölgy ismerősöm, Ibolya. Vele még a békési Munkaügyi Központban ismerkedtem meg, ő volt az ügyintézőm. Nagy örömömre hamar összebarátkoztunk, valamiért könnyedén megtaláltuk a közös hangot. És most jön a meglepetés!

Ibolya egyik nap munkaügyben ellátogatott a művelődési házba, ahol dolgozom. Amíg végzett a munkanélkülieknek tartott előadásával, szép türelmesen vártam rá a folyosón. Kijött a nagyteremből, meglátott, és össze-vissza ölelgetett! Ez annyira jólesett, hogy a szavam is elakadt. Na nem úgy a könnycsatornáim!😂 Nem sok híja volt, hogy örömömben elsírjam magam. Váltottunk pár szót, és búcsúzóul alaposan megölelgettük egymást. Repestem a boldogságtól! Videóüzenetben rögtön meg is osztottam élményemet Londonban élő barátnőmmel, de még akkor is párásak voltak a szemeim.

Azt kívánom, bárcsak gyakrabban lenne részem ilyenben, de nem csak nekem, hanem embertársaimnak is! Az egész napom jobb lett ettől az egyszerű gesztustól. Ki tudja, más embereknél micsoda pozitív láncreakció indulhat el egy egyszerű, őszinte öleléstől. Hiszen ha azok az ártatlan majmocskák képesek ennyire nyíltan vállalni a szeretetüket, mi, emberek, vajon miért szégyelljük ezt? Vagy nincs rá időnk? Netán fontosabb a telefonunkat cirógatni kedvesünk, gyermekünk arca helyett, nehogy véletlenül is lemaradjunk valami észveszejtően fontos dologról?

Bejegyzésem végén arra buzdítok mindenkit, hogy a lehető legtöbbször ölelgesse szeretteit. Nem kerül semmibe, mégis gazdagabbak leszünk tőle. És nem is én lennék, ha ezt a témát nem egy idézettel zárnám:

“Egy ölelés ideális ajándék. Mindenkire illik a mérete, és senki se ellenzi, ha továbbadják.”

Hugo Ball, író

Ölelni lehet korra és nemre való tekintet nélkül...

...és akár csoportosan is. 😄

1 hónap - 3.295 guggolás

Egek, csak most szembesülök ezzel a számmal így egyben! A részadatokat eddig még nem adtam össze, sem számológéppel, sem pedig fejben (mondjuk úgy nem is ment volna…😅).

Az a helyzet, hogy engem nagyon tudnak motiválni a különböző kihívás-táblázatok. Szeretem, ha van egy konkrétan előírt terv, amit követhetek. Legutóbb egy guggolás-kihívást küzdöttem végig sikeresen.

Emlékszem, január 9-én bukkantam rá a neten a táblázatra. Először elkezdtem agyalni azon, mikor is kezdjem el, aztán arra jutottam, hogy aznap. Hiszen ahogy jobban belegondoltam, akármelyik nap kezdtem volna a küldetést, az azt követő harminc napban biztosan lett volna valami előre tervezett - vagy akár nem várt - esemény, ami miatt esetleg borul az egész terv. Bevallom, borult. Ám ez nem jelenti azt, hogy kihagytam volna egy vagy két edzést. Inkább az történt (kétszer is), hogy felcseréltem egy pihenőnapot egy edzésnappal. Ám a végére az összes előírt adag mellé pipa került, és szerintem ez a lényeg.

Eddig nem is hittem volna, hogy a guggolásokkal a tüdőm és a szívem is erősödik. Bizony éreztem mindkettőn, mennyire dolgozik, amikor a százötvenedik guggolásnál tartottam, és szakadt rólam a víz. Olybá tűnik, hogy ezzel a mozgásformával nem ám csak a virgácsainkat és sej-hajunkat tarthatjuk fitten.😄

Érdekességként annyit szeretnék még megosztani Veled, hogy a legutolsó, kétszázötven darabos edzésadagomat tizenöt perc alatt sikerült teljesítenem, több részletben. Az első száz darab még simán ment egyszerre minden alkalommal, ám utána a maradékot már szét kellett bontanom. Segítségként, ami a lendületet adta, ott voltak az én kis kedvenc pörgős zeneszámaim a klipjeikkel együtt, csak hogy ne unjam el magam a monoton ismétlések alatt.

Mielőtt elfelejteném, egy fontos dolog: kezdőknek nem ajánlanám ezt a harmincnapos küldetést, mert nagyon kemény! Egy alapozás nem árt előtte, vagy inkább több heti/hónapnyi rendszeres mozgás. És még egy létfontosságú feladat: előtte az alapos bemelegítés, utána pedig a nyújtás kötelező!☝

Nem is maradt más hátra, mint hogy megosszam a kihívás-táblázat képét. Külön megörültem, amikor ezt láttam rajta: “Fittalak Ritától”. Ez nem lehet véletlen!😇

Íme tehát, az ajánlásommal, sok szeretettel, a küldetés. Sok erőt és kitartást kívánok hozzá!

Tehetséges seggrázók

Kicsit most zavarban vagyok, mert azt sem tudom, hogyan vezessem elő a belőlem kibugyogni kívánó gondolatokat. Egyszer már elmélkedtem erről a témáról (Ribiképzés gyermekeknek), de az a helyzet, hogy azóta sajnos még tovább züllött a világ…

Már jó ideje futnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő, híres-neves talentum-kereső műsorok világszerte. Döbbenet, amit azokban láttam a youtube-csatorna jóvoltából.

Van ez a “táncműfaj”, vagy a jó ég tudja, minek kellene neveznem ezt a dolgot. “Twerk”, magyarul seggrázás. Mondjuk, egy kis kutakodás után sikerült megtalálnom a jelentését: “Kedvelt zenére provokatív stílusban táncolni, szexuális aktust imitáló csípőmozgásokat végezve.” Igen.

Na szóval. Fent nevezett remek és roppant igényes műsorokban sokan ezzel a produkcióval lépnek fel. Ebben érzik magukat tehetségesnek. Mi tagadás, némely nőnek tényleg a vérében van a ritmus, és igen formás hátsóval büszkélkedhet. Na de!

Volt egy 18 éves leányzó is, aki ezen a téren igyekezett csillogtatni hatalmas tehetségét. Nem tudom, mennyi lehetett a testzsír százaléka, de csak úgy rengett rajta a háj, miközben a színpadon vergődött. Nem is igen volt fitt csórikám, mert az alig másfél perces produkciója után levegőt is alig kapott, épphogy össze nem rogyott.

Szerencsére azért a legtöbb versenyző, aki a seggrázás számban indult, igen tetszetős volt a szemnek. És mégis, az egyik orosz zsűritag arcára már kiült a tömény undor, valahányszor fent nevezett műfaj egy képviselője tárult a szeme elé. Szegény, biztos megcsömörlött.

Ó, a tárulásról jut eszembe! Egynémely hölgyeménynek a produkciója közben, amikor éppen a padlón vonaglott, és hihetetlen módon beterpesztett… jaj, nem is tudom, hogyan írjam ezt le szépen? Na jó, kimondom: egy pillanatra még a petefészkét is láthatta a nagyérdemű nézősereg.🙈 És ekkor gondolkoztam el azon, hogy ez miben tehetség? Vagy ezzel mi a céljuk az előadóknak? Számukra kielégítő annyit látni pozitív visszacsatolásként, hogy a férfiak nyalják a szájukat, el ne cseppenjen a nyáluk?

Felmerülhet a kérdés, vajon lehet-e még az ilyen jellegű előadásokat fokozni? És lehet! Ha például csapatostól rázzák a valagukat a csajok! Az persze mellékes, hogy nem tudnak szinkronban mozogni, de hol várható el ez egy csoportos előadástól, nem igaz? Számomra persze az is elgondolkodtató, mit keres egy tizenhat éves lány kurvás ruhában egy országos tévéműsorban, a seggét rázva? Vajon büszkék rá a szülei?

Az a legdurvább az egészben, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa. Hiszen olyan remekbeszabott produkciót is levetítenek főműsoridőben, ahol egy jótestű párocska néhány táncmozdulattal körítve levetkőzteti egymást; vagy ahol úgy táncizik egy gerlepár, hogy közben egymás szájában van a nyelvük. Félve kérdezem meg: így mi felé haladunk? Néhány év, és eljutunk oda, hogy balettozgatás közben a férfi megujjazza a nőt a színpadon? Vagy egyéni produkció keretében egy felfedezésre váró tehetség bemutatja, meddig megy fel neki egy sörösüveg? Túlzok talán? Nem hinném. Hiszen olyan dolog ez, mint ami arról a kísérletről szól, amikor a békát egyből beledobják a forró vízbe (kiugrik), vagy pedig beteszik a vízbe, amit elkezdenek melegíteni alatta (békésen megfő). Ugyanez van a médiában is. Szép lassacskán egyre tovább feszegetik a határokat. És ha a néző önfeledten ujjong egy néhány éve még megbotránkoztatónak számító műsor láttán, az egy idő után elfogadott lesz, amit persze überelni kell valami még extrémebb, még perverzebb és betegebb dologgal.

Mindezek fényében csodálkoznunk kellene azon, hogy tízéves gyerekek, ismétlem, tízéves gyerekek párosodnak az iskola budijában (ezt egy tanár ismerősöm mesélte)? Vagy kislánykák kifordulnak önmagukból, és tizenévesen (vagy még inkább tízévesen) olyan videót töltenek fel a facebookra, ahol miniruhában rázzák magukat? Csak ahogy azt a tévében látták… És vajon hol van ilyenkor a szülő?

Mondjuk ez sajnos nem újkeletű dolog, erről azonban már tettem említést az első bekezdésben szóba hozott bejegyzésben. Úgy tűnik, azóta egyre csak züllik a világ. Olyannyira, hogy egyre gyakoribbak az ilyen történetek: az általános iskolás kislányokat elviszik pszichológushoz a szülők, és csak ott derül ki, miért is lelki beteg a gyerek. Azért, mert már az összes lány osztálytársát használják a fiúk orális szexre, csak őt nem, mert duci, és nem kell senkinek.😢

Említettem már azt is, hogy évek óta nem tévézek, és az ilyen jellegű műsorokat is leginkább a blogíráshoz szükséges kutatómunka miatt nézem. Felvetődött bennem egy kérdés: manapság tényleg ezt a szellemi táplálékot nyújtja a tévé? Ám ahogy látom, hiába ömlenek a varázsdobozon át ezek a - többséget - szórakoztató műsorok, a nézők agysejtjei mégis minőségi éhezésben szenvednek.