2017. augusztus 28., hétfő

Mi baja a világnak?!


Pindurkát félve vágok bele ennek a bejegyzésnek a megírásába, ugyanis elkeserít, amikről most szó lesz, és attól tartok, a végeredmény egy meglehetősen sötét kép lesz.😕

Ismerek egy nyolcéves kislányt, akinek van egy okostelefonja, rajta korlátlan internettel. Eddig talán nincs is semmi különlegesség a történetben, hiszen manapság a szülészeten még az inkubátorokba is berakják az okostelefont, nehogy unatkozzanak a kölykök.😂 Akkor nehogy már egy írni-olvasni éppen megtanult gyereknek ne legyen ilyen komoly kütyüje! Szóban forgó kislány az interneten tehát bármit elérhet, amire csak kíváncsi, ráadásul aktív Facebook felhasználó. Igen. Sajnos szemtanúja voltam, ahogyan a nyolcéves gyermek a haját dobálva, pucsítva pózolva készített magáról szelfiket, amiket aztán rögvest nyomott is fel a Face-profiljára, hogy utána számolhassa a lájkokat. Lehet én vagyok túlontúl maradi vagy gyengébb felfogó képességű, ám több dolgot nem értek:
  1. Szelfihez minek kell kitolni a fenekét, amikor az úgysem látszik a képen?
  2. Hogyan engedheti a Facebook, hogy egy nyolcéves kislány regisztráljon és aktív tagja legyen?
  3. Hogyhogy mindezt engedi az anyja?
Hm, jobban belegondolva, az utolsó kérdés talán megválaszolható lenne. Hiszen mit várni egy olyan “anyától”, aki a dohányboltba lépése előtt a saját nyolcéves gyereke kezébe nyomja füstölgő cigarettáját, hogy vigyázzon rá?!😔

Elmélkedő típus lévén elmerengtem azon, hogy amerre a világ most tart, ezek a szegény, hajukat dobáló, pucsítva szelfiző, lájkgyűjtő kislányok tizenévesen már szülni fognak. És nem mondjuk tizennyolc évesen, hanem sokkal, sokkal hamarabb…

A '80-as évek szülötte vagyok. Egyes mai fiatalok szerint ez egyet jelenthet a begyepesedettséggel (szép szó), én mégsem bírom felfogni, miért kell egy nyolcéves kislánynak sminkelnie magát, műkörmöt felrakatni és színezni a haját? Én ilyen idősen még a Barbie-m haját sem színeztem, max. a kifestőkönyveimet. Hová sietnek ezek a gyerekek?

Emlékszem, amikor gyerek voltam, igen törni kellett a bilifrizurás, sminkmentes fejemet azon, hogy mit kérjek szülinapomra vagy karácsonyra. Egy dolgot választhattam! Manapság ilyen egy átlagos szülinapi gyerekzsúr:

Miért nem már egy egész játékboltot vesznek a büszke szülők a porontyuknak? A gyerek ezzel az ártatlannak tűnő szokással, hogy a szülinapján háromemeletes tortát kap két tucat marcipán mesefigurával, valamint egy utánfutónyi játékot, vajon milyen értékrendet sajátít el? És vajon a több tucat játék mindegyikével játszani fog, vagy már másnap a feledés homályába merül az ajándékok túlnyomó többsége, amit aztán a család csak kerülget, és pakolgat jobbra-balra?

Kis híján elfelejtettem leírni egy észrevételemet: a kislány ismerősöm a Facebook előtt ülve általában hóttt (így, három t-vel😅) ideg, mert vagy éppen letiltotta őt valaki; vagy bejelölte egy olyan, akit utál; vagy nem kaphatja meg azon nyomban, amit az oldalon szörfölve éppen meglátott; vagy neki nincs olyan hosszú haja, mint az iskolatársának; vagy nem kapott elég lájkot a hatvanadik szelfijére stb…

Én meg attól vagyok hóttt értetlen, hogy egy másodikos gyereknek miért ez tölti ki a gondolatait, az életét?

2017. augusztus 18., péntek

Harmadik szülöttem


Egy eléggé nehéz időszakon vagyok túl. Amolyan “örökösen csendes szemlélődőként” már régóta motoszkált a fejemben egy gondolat. Figyelgettem magam körül a világot, és eszembe jutott, vajon mit képes okozni a szeretet hiánya?

Elmémben elkezdett körvonalazódni egy család élete. Azon is sokat töprengtem, hogyan adjam elő a történetet. Végül úgy döntöttem, megszólaltatom mind a három gyereket, és hagyom, hogy ők meséljék el érzéseiket. Sikerült olyannyira beleélnem magam ebbe a kitalált kis világba, hogy egy-egy fejezet végén összeszorult a szívem; a könyv befejeztével pedig hiányérzetem támadt. Hiányoznak a karakterek.

Ám hogy ne legyen túl sötét ez a bejegyzés, jó hír az, hogy rengeteg időm és energiám felszabadult, tehát visszatérhetek egyik kedvenc elfoglaltságomhoz, a blogoláshoz. Témám van bőven, azt sem tudom hirtelen, melyikkel kezdjem!😄

Visszatérve a harmadik könyvemre, amelynek megírásával most végeztem, még körülbelül két-három hónap kell, amíg a kezembe vehetem. És annak ellenére, hogy elég komoly (és szomorú) témát boncolgatok benne, igyekeztem a dolgok élét elvenni egy jó adag szarkazmussal. Férjem éppen most teszteli a könyvet, és azt mondta, sokszor felnevetett olyan részeken, ahol igazából sírni kellene.

Hamarosan sorra kerülő bejegyzésemig egyik kedvenc idézetemmel búcsúzom:
“Tedd azt, amiben hiszel, és higgy abban, amit teszel! Minden más csak erő- és időpocsékolás.”

2017. augusztus 1., kedd

Pontok őrzői a hegyekben


Gyönyörű napra virradt 2017. július 22-e. Ezen a napon rendezték meg a X. Patai Mátra Teljesítménytúrát, amelyen közel háromszáz résztvevő indult. E jeles esemény lebonyolításában a férjemmel mi is segédkeztünk.

Mivel hosszú út várt ránk a Mátráig, jócskán napfelkelte előtt ébredtünk. Pontosabban 01:50-kor. Nem elírás, nem 10:50-kor, hanem hajnali kettő előtt tíz perccel. Mondom én, hogy hosszú út várt ránk.😅 Útitársunk volt ősapánk és ősanyánk, nevezetesen Ádám és Éva, két tagtársunk személyében.

Sikerült időben megérkeznünk a gyöngyöspatai iskolához, ahol az Alföld Turista Egyesület tagjai már lelkesen serénykedtek.

Férjemmel idén csatlakoztunk az Egyesülethez, ezért friss hús lévén egy tagtársunkhoz csapódtunk pontőrködésünk idejére. Csak hogy tudjuk, mi a dörgés. És bizony volt dörgés, az ég felől! A rettentő kánikulát tizenegy óra tájban felváltotta egy frissítő nyári zápor, ami kifejezetten jól jött a kitikkadt túrázóknak.

Ám hogy ne rohangáljak az események útvonalán össze-vissza, hadd mondom el, hogy az iskolánál még beszállt hozzánk a kocsiba egy túrázó ember, akit elkísért a kutyája (Szundi) a nagy útra. Őket félúton kitettük, mi hárman pedig még autóztunk egy kicsikét, hogy aztán egy árnyékos helyen leparkolva gyalog folytassuk utunkat pontőrködésünk kijelölt helyszínéig. Mindössze negyven percecskét kellett kutyagolnunk (immár kutya nélkül), csekélyke kétszázötven méternyi szintemelkedéssel.😏

A kíváncsibbak kedvéért megjegyzem, én sem tudtam, mi is az a pontőrködés, amíg részt nem vettem benne. Abból áll a dolog, hogy egy kijelölt helyen letáborozunk a rajtszámokat tartalmazó lapokkal illetve egy bélyegzővel, és ha felbukkan egy nevező saját papírját lobogtatva, lepecsételjük (nem a nevezőt, hanem a papírját), valamint jelöljük a saját lapunkon, hogy megjelent nálunk.

Itt a kínálkozó alkalom, hogy megjegyezzem: a rendezők idén tizenhét ellenőrzőponton teljesítettek szolgálatot, és a legtöbb helyen frissítőkkel kínálták a túrázókat.😊

Küldetésünket teljesítve dél után visszatértünk a bázisra, ahol mennyei mannával, kolbászos tarhonyával csillapíthattuk éhünket. Az étek sikerességét a repetázási ráta magas mutatója ékesen bizonyította.

Kedvcsinálónak egy mondatban összefoglalnám, mennyi előnnyel jár egy-egy túra: a friss levegő kitisztítja a tüdőt és az elmét, a csodaszép csendes táj kisöpri a lelkekből a hétköznapi gondokat, a mozgás feltölt energiával, a jó társaság pedig garantálja hangulatunk csúcsra törését! Hát kell ennél több?😃

Élménybeszámolóm végére már csak néhány képet tartogatok.

Szundi szimatol

motyónk az őrhelyen


az éltető víz adója

természetes szépség