Egy történet képekben - Lili és a mókus

Lili megkapta új játékát, s rögtön arra gondolt, ezt valahová jól el kell rejtenie!

Lilike nagy gondban van! Hová is helyezze zsákmányát?

Megvan a préda biztonságos, senki által észre nem vehető helye! 😅

Lilike, látván, hogy gazdái ráleltek zsákmányára, csapott egy kört az udvaron, és megpróbálta elásni azt. Majd persze ismét előszedte, mert az az övé!

“Hűha, a gazdi közelít hozzám! Remélem, nem a játékom kell neki.”

“Jól van, bemegy a házba. Akkor kicsit megvizsgálhatom ezt a szőrmókot.”

...és Lili a legnagyobb átéléssel tanulmányozza zsákmánya strapabíró képességét.

A játék tappancsai (és persze Lilike orra) elárulják, mennyire működnek az ebünk kutyaösztönei.

A büszke szülők

Éppen két hete hétfőn a húgomat vártam a buszmegállóban, amikor az alábbi kedves jelenetben gyönyörködhettem.

Szerintem annyira szívet melengető ez a látvány! Ott vannak a büszke gólyaszülők, és nézik az immár szépen felcseperedett csemetéiket. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást!

Elgondolkodtató, hogy ezek az állatok, az emberéhez képest jelentősen kisebb agyállománnyal, ilyen békességben és szeretetben tudnak élni. A teremtés koronái vajon miért ellenségesek fajtársaikkal szemben; hogyan képesek bántani a saját ivadékaikat? Ezek szerint cseppet sem számít a szürkeállomány mérete?

Egy nyár a gyárban

Gyárban dolgozni micsoda öröm,

hullik a verejték, szakad a köröm.

Kifordul a boka, szétszakad az izom,

két szünet közt csupán verejtéket iszom.

Éjszakás hét van. Micsoda buli!

Ilyenkor otthon marad a cumi.

Nem alszok eleget, ettől kómás leszek;

ezért a büfében csak kávét, kólát veszek.

Kell a koffein, hogy felpörgesse testem,

dopping után ordít minden egyes sejtem.

Műszak végeztével szomjúság, ha rám tör,

megnyugszom, hisz’ tudom: hűtőmben vár pár sör.

Sorvezetőm büszke, mert műszakunk alatt

a termelés bizony nagyon szépen haladt.

Öltözőnkben, mikor leveszem a cipőm,

szörnyű lábszagomtól pár kollégám kidől.

Engem ez nem izgat, ez van szemem előtt:

ledönteni pár sört, de azt minél előbb!

Hazafelé buszon elnyomott az álom,

versem éppen ezért most már le is zárom.

Atyádat és anyádat tiszteld! - És a férjedet?...

Elmesélek egy történetet, aztán elmélkedek kicsit a mondanivalóján.

Egyik nap elmentem a …-i zöldségeshez (a helyszín nem fontos, az viszont igen, hogy ez egy családi vállalkozás). Az eladó hölgy éppen akkor ment át a szomszédos helyiségbe, amikor beléptem. Odabent a kassza előtt ült a kislánya egy széken, és valami mesét nézett a laptopon. Apuka odakint keményen dolgozott az udvaron. Én szép nyugodtan válogattam a finom zöldségeket, gyümölcsöket. Anyuka visszajött, dúlt-fúlt idegesen. Dolgos férje bejött, és a kasszához állt. Élete párja rápirított, hogy máskor azonnal jöjjön be, ha valaki van a boltban (mondjuk nem ilyen szép megfogalmazásban adta elő mondanivalóját). Kezdtem kellemetlenül érezni magam, de hősiesen válogattam tovább az ebédnek valót. A férj kikérte magának a hangnemet, ám ő legalább kulturáltan tette ezt. Az asszony csak pufogott és szuszogott tovább. Láttam, hogy a gyerek mindvégig feszülten figyelte szüleit. Fizettem, és gyorsan elhordtam az irhám a háborús övezetből.

Nem tudom, ki gondolja úgy, hogy a férj vétkes volt, vagy hibát követett el. Hiszen nem történt semmi tragédia, nem én reklamáltam, hogy miért nincs bent senki. Mégis durván letámadta a feleség élete párját. Ráadásul egy idegen előtt. Sőt, ami rosszabb, a gyerekük előtt!

Valahol teljesen megértem, ha az ilyen sárkány-feleségek mellől a férjek elmenekülnek, és más karjaiban keresnek egy kis kedvességet, pár jó szót.

Úgy gondolom, a kapcsolatuk elején ezek az emberek még tisztelték egymást. Kíváncsi vagyok, vajon mikor alakult át ez ilyen szörnyű módon? Volt egy pont az életükben, amikor a feleség cseszett továbbra is tisztelni a férjét? Vagy ez a rémes állapot fokozatosan jött létre? És hol marad a szülői példamutatás?

Attól tartok, nem tudok semmi egyebet hozzáfűzni ehhez a témához. Maradnak tehát a kérdések - számomra megválaszolatlanul.

A zsír mennyire hiteles?

Kicsit talán meglepő a cím, de mire a bejegyzés végére érsz, megérted majd választásomat.

Történt egyszer, még ez év februárjában, hogy elmentem egy zumba órára. Tudtam, mire számítsak, mert azelőtt már volt alkalmam ilyen mókában részt venni egyszer-kétszer. Gondoltam, milyen jó lesz már a megszokott, otthoni súlyzós edzéseimet feldobni egy kiadós, ugrálós, izzasztós, mindent alaposan megmozgató és izomlázat generáló tornával. Na kérem, a dologból az lett, hogy nem csak életem legnagyobb csalódását éltem át, hanem ráadásul rettentően fel is mérgeltem magam, ami után még napokig pufogtam.

Londonban élő Judit barátnőmmel gyakorta Snapchat videókban meséljük el életünk történéseit, így készítettem neki egy összefoglalót. Rendszerető ember lévén minden gond nélkül rábukkantam ezekre a februárban készült, tíz másodperces kis szösszenetekre.

(A hajam azóta hosszabb lett, és időközben azt a rémes felsőt is kiselejteztem.😅)

Lássuk tehát, hogyan is vezettem fel barátnőmnek a témát.

És most vegyük szépen sorban a problémákat.

(Jut eszembe, a videóban a helyszín azért változott időközben, mert anno a munkahelyemen az első két videó után el kellett vonulnom egy zavartalan zugba.🙈)

Nem túlzok, a csaj kb. így nézett ki:

 

Nyilván, a kép csupán illusztráció, és megnevezni sem fogom a lányt, sőt, azt sem árulom el, hol estem át ezen a traumán. Ez a bejegyzés nem boszorkányüldözés, mindössze azon elmélkedek itt magamban, hogyan szembesülhettem egy ekkora ellentmondással?! Hogy lehet követendő példa egy ilyen sportember? Mire motivál ő engem?

Érdekes volt a barátnőm reakciója.

És milyen igaza van! Nem azt mondom, hogy legyen tökéletesen szálkás az oktató alakja, de ha valaki a sportot képviselve kiáll a színpadra emberek elé, akik az ő iránymutatásait követik, akkor egyrészt ne borzadjak már el, miközben őt nézem; másrészt pedig hajtsa végre a mozdulatokat szabályosan, és mutassa be azokat úgy, hogy tudjam is követni! Ne csak elnagyolt kalimpálást meg bizonytalan totyogást lássak!😫

Na tessék, már megint belelovaltam magam a dologba.😒 Menjünk inkább tovább!

Maradjunk annyiban, szerintem nagyon gáz, ha egy “oktató” a súlyfeleslege miatt nem tudja bemutatni a gyakorlatokat szabályosan...

Na most be kell vallanom valamit. Az ezt követő videóban kibújt belőlem a szabolcsi, káromkodós énem, és úgy fogalmaztam meg a mondatomat, hogy azt inkább nem vállalnám fel.😅 A lényege az volt, hogy miközben a csaj a laptopján keresgélte a zenéket, addig mi, mozogni vágyók, álltunk, mint… őőő, na, hol van erre egy szalonképes mondás? Szóval csak álltunk ott tétlenül, és én azon gondolkoztam, hogy most akkor két zeneszám között álljak neki hasazni, vagy IGAZI guggolásokat végezni?!? Meg kell mondjam, utálok unatkozni, és lényegében ez mérgelt fel a legjobban. Hogy én elmegyek egy zumba órára, ahol unatkoznom kell!!

Az óra végére egyszerűen sokkos állapotba kerültem, és így bandukoltam haza:

És végezetül, a legfontosabb kérdés:

Nem túloztam! Tényleg ott, a szemünk láttára bizonytalankodott, hogy akkor most melyik lépést mi követ, és balra induljon-e, vagy jobbra?😵

Mivel is zárhatnám ezt a bejegyzést? ...komolyan, már harmadik napja ezen agyalok. Egyszerűen nem tudom kitalálni, hogy miféle korrekt lezárással tudnék elköszönni. Bevallom, sajnos ebbe most belebuktam.✋