Egy újabb fejezet zárult le az életemben. Véget ért a
féléves, intenzív, női szabó képzés. Meglett a vizsgaeredmény is. Az enyém
sajnos nem görbül, bár ha azt vesszük, mennyi időnk volt felkészülni, és az
oktatási központtól mennyi segítséget kaptunk, ez nem is csoda.
Mielőtt a háromnapos megmérettetésről, valamint a vizsgára való
felkészülésről ejtenék néhány szót, mesélek kicsit erről a fél évről.
Tizennégy fővel kezdtük el a tanfolyamot június közepén, és rögtön
az elején kikötötték, hogy az órai hiányzások száma nem haladhatja meg a
20%-ot! (Ez a tény a későbbiekben kap szerepet.) Jó. Telt-múlt az idő, két főt
“kiengedett” a tanfolyam, mert munkát kaptak. Egy embernek annyira megterhelő
volt iskolába járnia (testileg és szellemileg egyaránt), hogy egyszerűen
abbahagyta néhány hét után. Maradtunk tehát tizenegyen, amiből két ember felbukkanási
rendszeressége a kutya vacsorájához, vagy pedig bármely mese kezdetéhez volt
hasonlítható (az illető hol volt, hol nem volt). Ekkor kezdett el az ügyintéző
azzal riogatni minket, hogy vegyük komolyan a sulit, mert tíz fő alatt nem
vizsgáztatják le a bandát. Mit mondjak, ez a fenyegetés nem volt valami
motiváló és inspiráló arra, hogy gőzerővel készüljek a vizsgára (ami akkori
állás szerint úgy nézett ki, hogy vagy lesz, vagy nem lesz). Meg persze
könyveket is csak úgy a tanfolyam felénél kaptunk, amikből tanulhattunk volna.
A szerkesztéshez beígért felszerelést pedig akkor kaptuk meg, amikor már
befejeztük az elméletet, és csak varrás-órák voltak hátra...
Na mindegy. Júniustól-augusztusig tehát elméleti oktatást
kaptunk, majd beharangozták, hogy augusztustól orrvérzésig fogunk varrni!
Persze. Varrtunk volna, ha van mit! Szegény varrásoktató tanárunk csak
szeptember végére tudta kiharcolni, hogy anyagot vehessen, de akkor is olyat
adtak neki, ami finoman szólva is minősíthetetlen volt. De legalább volt min
gyakorolni, és nem csak a suli tanműhelyének raktárában fellelhető cafrangokkal
bajlódtunk.
Nem elég azonban, hogy a képzést indítók nem törték magukat,
hogy minél hatékonyabban készülhessünk a vizsgára, de a csapat egy része is
elég hányaveti módon állt a tanuláshoz. Sajnos nem csak a saját idejüket
lébecolták el, de azokat is hátráltatták, akik haladni akartak volna. Például
amikor a tanár szólt, hogy menjen mindenki a vasalóhoz vagy varrógéphez, mert
csak egyszer mutatja meg adott műveletet, három vagy négy ember a füle botját sem
mozdította, mi meg türelmesen vártuk, mikor méltóztatnak őnagyságák az oktató
köré gyűlni, hogy okuljanak. Csak az a baj, hogy nemigen óhajtottak okulni. Oda
se’ bagóztak arra, amit a tanár mondott, barkácsoltak valamit a ruhadarabon
önhatalmúlag, ami persze nem volt jó, ezért várni kellett rájuk, amíg fél nap
alatt visszabontották az elbarmolt munkájukat, és csak utána haladhattunk tovább.😒
Emlékszem, mennyi maszekolni való munkát vittem magamnak
otthonról az órákra (ruhákat javítottam/alakítottam át, kis szütyőket varrtam),
de volt, hogy unalmamban regényt olvastam. Egyszer meg is jegyezte a tanár,
hogy zavarja, mennyit olvasok órán. Mi tagadás, engem is roppantul zavart, de
ha egyszer a banda fele cseszett arra, hogy mi varrni járunk be a suliba, és
nem pofázni, netezni, meg zenét hallgatni… Sajnos azonban nem csak ily módon
hátráltatta a haladást ez a maroknyi ember. Az oktatás elvileg 8-tól 2-ig
tartott, ám egyeseknek ez a hat órányi “kemény munka” is meghaladta a
képességeit, ezért rendszeresen fél 9-re estek be (még shoppingolni kellett
Dévaványán suli előtt), és fél 2-kor menetrendszerűen leléptek, mondván, “megy a
busz”! (És utána nem ment több?) Péntekenként csak fél 1-ig bírták a strapát,
annyira elfáradtak szegények az egész hetes nagy hajtásban… Persze mivel így
sok-sok óra gyakorlás kiesett nekik, még ezért is várni kellett rájuk, hogy
csigalassúsággal próbáljanak utolérni minket.
Engem akkor kezdett megutálni a fél banda, amikor szóvá
merészeltem tenni, hogy miért kell rendszert csinálni ebből a korai
hazamenetelből? A dévaványaiak nem utáltak, mert őket nem “szekáltam”. Egyébként utólag
is én kérek elnézést, amiért tévesen azt hittem, hogy Magyarországon
szólásszabadság van. Tévedtem, sajnálom.😜
Igyekeztem erőszakot alkalmazni magamon, és már meg sem
szólaltam, amikor az egyik léhűtő többször is eljátszotta, hogy
“elaludt”, majd délben beesett, beírta magát a jelenlétibe egész napra, és
persze a bérpótló támogatást ugyanúgy megkapta, mint az, aki egész nap ott ült
és lelkiismeretesen dolgozott.
És most jön az érdekes rész! November derekán vagy
csípőjén, már nem emlékszem pontosan, közli velünk az ügyintéző, hogy innentől
azt is írjuk be a jelenlétibe, aki aznap nem jelent meg. Huhh, lehet, hogy
hirtelen felindulásomban túlreagáltam a dolgot; vagy pedig én vagyok Mátyás
király reinkarnációja, szóval nem tudom mi lelt, mindenesetre csöppet
kifakadtam a csoport előtt. Leginkább az bosszantott, hogy mivel időközben még
egy ember lemorzsolódott, ezért úgy látszik, a tanfolyamszervezők mindent
megtettek azért, hogy levizsgáztassanak minket. És ezalatt azt értem, hogy az a
bizonyos tizedik fő, akin sokáig a csoport sorsa függött, és aki kb. 20%-ot
járt be (nem, nem annyit hiányzott, annyit járt be), szóval ő, aki hiába tesz
az egész tanfolyamra, ugyanúgy megkapja a juttatást, mint mi! Na igen, a
kifakadásomat a “kedves és nagytudású” lógósok, tévesen magukra vették. Onnantól
kezdve (egy kisebb szócsata után) levegőnek néztek. Amivel, meg kell mondjam,
szívességet tettek nekem. Mondjuk volt egy nap, amikor “kitüntettek a
figyelmükkel”. Történt ugyanis, hogy ez a maroknyi igen jó felfogású nőszemély,
mivel tudta, hogy szabolcsi vagyok, egész álló nap csak a tirpákokat szidta.
Hm, nem igazán találtak fogást rajtam, ugyanis egyáltalán nem hatott meg a
dolog, és csak varrtam szép szorgalmasan, csendben, nem voltam hajlandó magamra
venni a sértegetéseket. Másnaptól már nem is tudtak kitalálni semmit sem,
amivel szekálhattak volna. Úgy tűnik, csak ennyi tellett tőlük. Nem valami
sok...
A kedvencem az volt, amikor a csoport legbutább résztvevője amolyan óvodás módon
többször eljátszotta, hogy körbevonult a termen, mindenkinek adott egy szelet
csokit, ám engem tüntetőleg kihagyott az ajándékozásból. Szegény, azt hitte, ez
nekem fáj. Nem akartam elkeseríteni, hogy ezzel csak szívességet tesz,
hiszen nem eszem ilyen bolti vackokat. Gondoltam, hadd örüljön magának. Olyat
is csinált a csóri, hogy inkább mindennap magára vállalta a tanműhely
összeseprését, csak hogy az én helyemet bosszúból kihagyja. Ezzel is csak nekem
tett jót, hiszen amikor én lettem volna a soros, megcsinálta helyettem a
takarítást, így én addig is varrhattam! 😁 Mondjuk, akinek a
szellemi szintje ott van, hogy szünetekben különböző szellentéstípusokat
hallgat a telefonján, és azon röhög, hát az csak hadd örüljön a gonosz, ámde
bárgyú és hatástalan kis magánakciójának. Egyébként csak zárójelben jegyzem
meg, hogy az ember arcára ki tud ülni a gonoszság és a rosszindulat, ami nagyon
el tudja csúfítani.
Na tessék, megint elszaladt velem a toll! Ezt a részt itt és
most befejezem. Egy következőt annak áldozok, hogy ismertessem a többiek
felkészültségi szintjét a vizsgára; a harmadik, befejező részben pedig
összefoglalom a háromnapos megmérettetés jelentősebb mozzanatait.
(ilyesmikkel maszekoltam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése