Ott tartottam tehát, hogy ejtek néhány szót a női szabó
képzés vizsga előtti időszakáról. A “fenyegetéseknek” köszönhetően (miszerint
kellő létszám híján le sem vizsgáztatnak minket) én sajnos csak októbertől
vetettem bele magam úgy istenigazából a tanulásba, ami pont arra volt elég,
hogy egy szálegyenes 4-es virítson végül a bizonyítványomban. Pedig olyan
nagyon szerettem volna, ha egy kövér hasú 5-össé görbül a jegy!😭
Az utolsó egy-két hétben a varrás órákon volt olyan, aki annyira
előrehaladt a tanár által kiadott munkájával, hogy nem maradt számára
varrnivaló feladat. Éppen ezért előfordult, hogy amikor a többiek arról kezdtek
el regélni, melyikük hogyan repedt keresztbe és kasul szülés közben, legyűrve
öklendezhetnékemet, fogtam a tételeket, és elvonultam az aulába egy csendes
zugba tanulni. Sajnos nem az volt az egyetlen eset, amikor szabályosan ki
kellett menekülnöm a teremből, ugyanis más alkalmakkor arról esett szó, ki hogyan
kínozza a kutyáját (nevelés célzattal)!😠 Ami viszont nap mint nap, tehát
rendszeresen terítéken volt, az a következő: “Ismered Bíró Manyit?
Tudod, a sógornőm bátyjának a lányának a kutyájának a harmadik lábán a bolha, tudod,
aki a bótban dolgozik! Tudod, ott lakik a…” Ááá! Komolyan mondom, jobban
ismertem a tanfolyam végére egész Dévaványa lakosságát, mint a saját
rokonságomat! Nagy kár, hogy tanulótársaim az alkatrészeket nem tudták ilyen
prímán felsorolni, amivel éppen dolgoztunk. Pedig milyen sokszor arcoskodtak
egyesek, hogy “Ú, de vagány vagyoook, nagyon megy ez nekeeem!” Csak magamban
tettem hozzá: “Na igen, még vagányabb lennél, ha felismernéd a blézer
alkatrészeit, miután már harmadszor varrjuk meg.” Nem is tudom, hogy inkább
vicces, vagy pedig siralmas, amikor többen is elakadtak a blézernél (háromszor
varrtuk le ugyanazt a típust), és kérdezték, mit mivel kell összerakni, amire a
tanár: “Mutasd az eleje közepet! Nem, az a háta oldala. ...nem, az az ujja
alja. ...na jó, inkább odamegyek.” Sajnos nem túlzok, de egynémely - azóta
levizsgázott - tanuló egyedül a zsebet volt képes felismerni az alkatrészek
közül.
Sokan most azt gondolhatják, nem tragédia, ha egy varrónő
nem tud önállóan dolgozni, a legtöbb helyen úgyis berakják a gép mögé, és
rábíznak egyetlen-egy munkafolyamatot, például az egyenes varrást. Na igen, a
baj ott kezdődik, hogy volt olyan csoporttársam, akinek az sem ment mindig. A
legborzasztóbb munkája viszont annak a lánynak volt, akit előző bejegyzésemben
megismerhettünk, mint A Bosszúálló. Döbbenet, de olyan munkát adott ki a kezei
közül, ami egyenesen minősíthetetlen volt! A vizsgablézert például úgy varrta meg,
hogy rés maradt szerencsétlen ruhadarabon (vagyis egy darabon hiányzott a varrás). Minden túlzás nélkül állítom, annak
ellenére, hogy ő is “sikeresen” levizsgázott, egy zsebkendőt nem varratnék meg
vele. Pedig szegény pára mennyire igyekezett a tanfolyam ideje alatt! Igazán
nem az ő hibája, hogy nem tudott megtanulni varrni! Négy különböző varrógépet is
kipróbált, de csak nem akart a kezei alatt működni egyik sem...
Az elméleti anyagból viszont topon volt fent nevezett
leányzó! Elmagyarázta ugyanis nekünk, tudatlan csoporttársainak, hogyan kell
kiszámolni az anyaghányadot (azt, hogy pontosan mennyi anyagot kell vennünk a
boltban egy adott ruhadarab elkészítéséhez). Tehát, idézem: “Őő, izé, fogod az eredeti
szabásmintát, és annak a kerületét és a területét méred meg.” Mindösszesen két kérdésem lenne: ha van eredeti szabásminta, akkor létezik hamisítvány is
valahol? Illetve, azt esetleg a biztonság kedvéért nem kellene még lemérni,
hogy az adott szabásminta pontosan hány literre jön ki? Ez sem kisebb butaság,
mint a kerületszámítás, ami valahogyan egész tanfolyam alatt szóba sem került,
még véletlenül sem! Persze, aki huszonhárom éves nő létére abban a tévhitben él, hogy az
ocsmány beszéd a menő, attól nem is nagyon lehet többet várni.😏
El kell ismernem, azért nem csak ez a fiatal és
tapasztalatlan leányzó tudott előrukkolni ilyen bődületes baromságokkal. Egy
olyan csoporttársam, akinek már a tanfolyam előtt is volt a szakmába vágó előképzettsége,
egyszer megkérdezte a tanártól: “Tanárnő, a hajtásszélhez is rakjak varrásszélességet?”
Amikor ezt később elmeséltem apósomnak, aki negyven éve van a szakmában,
megfontoltan csak ennyit mondott: “Igen, csak arrébb kell rakni a szabásminta
alkatrészt.” És ekkor kezdtünk el mindketten röhögni. Azért aki a tanfolyam
előtt varrónőként dolgozott sokáig, és aki egy kicsit is odafigyelt az elején
az elméleti oktatáson, az nem kérdez ilyet! Hiszen a hajtott szélnek pont az a
lényege, hogy ott nem vágjuk el az anyagot, tehát egyben van, nem kell varrni,
akkor minek rá a varrásszélesség? És hová rajzoljuk, az asztalra?
Sajnálom, ha nagyképűnek tűnök, természetesen én sem tudok
mindent, de amikor valaki olyat kérdez, amit már a szánkba rágott a tanár
órákon, vagy aki olyan alap dolgot nem tud, ami esetleg ahhoz kellett volna,
amiben előzőleg hosszú ideig dolgozott, akkor felmerül bennem a kérdés, miért
nem gondolkoznak el a dolgokon egy kicsikét? Netán miért nem erőltetik meg
magukat, és rakják el a telefonjukat, amikor éppen elméleti oktatás folyik?
Talán túl komoly gondolkodásmódra vall, ha úgy vélem,
érdemes minél több ismeretet magunkba szívni a választott leendő szakmánkkal
kapcsolatban? Talán túl sokat várok az emberektől?
Tudom, túl sok a kérdés. Lépjünk tovább. Jön a harmadik, és
egyben legérdekesebb rész, a vizsga napja. Erre azonban várni kell pár
napocskát, hogy szép sorban összeszedjem hozzá a gondolataimat és az emlékeimet.
(Blézer a roppant bonyolult alkatrészekből...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése