Most leírok egy hétköznapi receptet.
Vegyünk egy átlagos párt. Tegyük őket egy közepes méretű
lakásba. Most szórjuk meg őket megszokással, a pénz utáni hajszával,
féltékenységi hajlammal, valamint keverjünk a masszához egy csipet unalmat is. Ezután
már csak meg kell várni, hogy főjenek a saját levükben. Végül mi sül ki a
dologból? Megszületik az elhatározás, hogy gyerek kell! Mert az majd minden problémát megold.
Ha egy kicsit is belegondolunk, ez így mennyire logikus
lépés? Tételezzük fel, hogy a párunk eleve tele van problémákkal, mindennaposak
a veszekedések. De majd ha megszületik a gyermekük, varázsütésre eltűnik minden
gondjuk-bajuk. Na persze. Anyukám három gyereket nevelt fel, szóval neki elhiszem,
amit gyakorta mondott: “Kicsi gyerek - kicsi baj, nagy gyerek - nagy baj.”
Tehát, fent nevezett pár úgy akar megoldandó problémák tömkelegét a nyakába venni, hogy a
kettejük kapcsolatában meglévőt még meg sem oldotta. Különben is, hogyan
várhatják el egy magáról mit sem tudó kis zigótától, hogy zűrzavaros párkapcsolatukat majd egy csapásra rendbe teszi?
Térjünk még vissza kicsit a példánkra: megszületik tehát a
“mindent megoldó nagy ötlet”, kismama szépen gyarapodik, sőt, túlontúl szépen.
Naná, hiszen neki kettő helyett kell enni! Igaz, hogy az a magzat eleinte egy
babszemnél sem nagyobb, de akkora gyomra van, mint anyukának... 😏
Kismama tehát gömbölyödik, formátlanodik (persze csak a
gyerek érdekében), savanyú ábrázattal ténfereg a lakásban, a savanyú uborkán és
a fagyin kívül mást nem is kíván, amibe persze a párja is beletartozik. Tágul
kettejük között a szakadék, amit csak tetéz a jövevény megérkezése, hiszen
minden másodpercüket lefoglalja. Apuka arra hivatkozva, hogy bővült a család,
még többet dolgozik, esetleg szemüveg nélkül is javul a látása, hiszen
észreveszi, mennyire formás a kolléganője. A félrelépés vagy kiderül, vagy nem;
vagy tűri az asszony, vagy nem, mindenesetre ki lehet találni, mennyire
változtatta meg az a kis jövevény a párocska haldokló kapcsolatát.
Muszáj leírnom egy konkrét példát, mert idevág. Még nyár
elején összefutottam az egyik volt kolléganőmmel. Ő mesélte, hogy az új főnöke
felesége már hét éve nem engedi magához közel a férjét, mert hogy ő anya. Vagyis
megszűnt nő, feleség lenni, neki egyetlen életcélja, hogy csüngjön a kisssfián.
Apuka pedig, ha néha hazajár, akkor is csak ordibálva tud kommunikálni az immáron csak papírforma szerinti feleségével.
Gondolom felesleges utánaszámolni, hogy apuka hány beosztottjával került már
közelebbi kapcsolatba…
Egyébként érdekes, hogy szóban forgó párnál annak idején
szintén a “mentőöv” volt a gyerekvállalás ötlete. Azóta pedig egyszer már fogta
magát apuka, elcuccolt otthonról, anyuka pedig a fiát küldte a telefonhoz, hogy
visszakönyörögje őt.
Nem lett volna jobb belátni, hogy nem tudják megmenteni a
kapcsolatot, szépen elbúcsúzni, és esélyt adni a boldogságnak valaki mással? A
képlet pedig olyan egyszerű: két boldogtalan ember életéhez hozzáadni még egy
vagy több emberkét, csak hatványozza a boldogtalanságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése