A következő címkéjű bejegyzések mutatása: túrabakancsban. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: túrabakancsban. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. augusztus 8., kedd

Búcsútúra a Pilisben

 

Külföldre költözésem előtt elköszöntem a Pilistől. Minden alkalommal, amikor a hegyekben túráztam, töltődtem, kikapcsolódtam. E legutóbbi alkalommal pedig óvatosan leguggoltam egy pillangó mellé, és megkérdeztem tőle: “Megengeded, hogy lefotózzalak?” És nemhogy megengedte, még pózolt is nekem! Széttárta a szárnyacskáit szép feszesre, és megvárta, amíg készítek róla néhány képet.

Köszönöm!










2023. május 13., szombat

Ami boldoggá tesz


Amikor csak tehetem, elmegyek a Pilisbe túrázni. Hogyan is fogalmazhatnám meg szavakkal az érzést, amely közben átjár?! Legutóbb, ahogy az úton baktattam csendben, azon kaptam magam, hogy örömkönnyek szöknek a szemembe, annyira intenzív hálaérzés öntött el, amiért ott lehetek. 😌

Egyre inkább azt érzem, hogy erre vágyom: önmagammal levés, csend, természet. Az pedig extra kincs, hogy ép és egészséges vagyok, van hol laknom, és mindennap jóllakhatok.

Múlt hétvégén is elvonultam a hegyek közé töltődni. Csak mentem, amerre a lábam vitt. Nem tudtam, hová vezet az újonnan felfedezett út, de őszintén szólva nem is érdekelt. Biztonságban éreztem magam. Közben meg-megálltam készíteni egy-egy képet, vagy hallgatni a madárcsicsergést, az erdő hangjait; az életet, ami körülvett. A földi Mennyországban jártam. 💗

És hogy mit műveltem szegény ártatlan zabkásámmal, amitől az ilyen bizarr zöld színre váltott (és még egy katica is megcsodálta)😅? Spirulina port adtam hozzá. No nem hóbortból, hanem mert szuperegészséges.







2019. június 30., vasárnap

A teljesítménytúrák kóstolója


Az Alföld Turista Egyesület - amelynek férjemmel büszke tagjai vagyunk - harminchárom éve elindított egy szép hagyományt. 1986 óta minden évben megrendezik a Körös Teljesítménytúrákat, ahol a mozogni vágyók kipróbálhatják magukat különböző távokon gyalogosan, vagy akár kerékpárral. 

Az Egyesület tagjai az esemény előtt szokás szerint bejárják a távokat, és ellenőrzik a szükséges dolgokat (utak állapota, túrajelzések).

Május 25-én, egy szombati napon Tibivel mi is csatlakoztunk a 20 km-es távot megcélzó csapathoz. Délben indultunk, ami azért volt jó, mert szombatonként tíztől-tizenkettőig nyitva tartunk a könyvtárban, és aznap én voltam a soros. Kivételesen bicajjal mentem hát. Munkám végeztével szélsebesen hazatekertem, és ledobtam a járgányt az udvaron. Tibi már teljes menetfelszerelésben várt, elegendő mennyiségű elemózsiával a hátán. Mármint, hátizsákban, persze. 😅

Kézen fogva átsiettünk a szomszédságunkban lévő Kálmán Fürdőig, ahonnan a túra indult. Egy-két csoportkép elkészítését követően máris nyakunkba vettük az Alföldet.

Ragyogóan sütött a nap, a társaság tagjai élénken cseverésztek, egy-két túratársammal pedig sűrűn kattintgattuk a fényképezőgépünket.

Kisvártatva megálltunk egy kanyarban, ahol a túravezetőnk előhalászta kulacsát, és körbekínálta a csapatot szíverősítővel. Hozzám a következő szavakkal fordult: “A sajtóreferensünknek is innia kell ám!” (Általában én írom a túrákról a cikkeket, ezért a megtisztelő titulus.)

Drága férjem az ellátmány pakolásakor kissé elszámolta magát: mindösszesen 1 db dobozos sört tett be! 😱 Elvileg azt nekem szánta, de a pálinka után Tibi lehúzta a folyékony kenyér felét, majd lazán kijelentette, hogy a túravezető hibája, hogy nekem csak egy fél dobozzal jutott belőle. 😂

Mentünk, mendegéltünk, és imitt-amott ilyesféle mondatok röpködtek:
“Nézzétek, ott egy őzike! ...vagy óriásnyúl, nem tudom.”
“Ezek az ügyes vízügyesek lefestették a jelzésünket.” vagy
“Várjatok, mert a hölgyek elvonultak a mosdóba.” (értsd: előreszaladtak egy bokorhoz)
“Odassatok, a csizmás kandúr hogy szedi a lábát!” (Egyik túratársunk gumicsizmában jött, mert azt hitte, nyakig érő sár lesz.) 😅

Szóval vidáman telt a délután, bántam volna, ha kihagyom a túrát.

A pusztaságban, pontosabban Nagyzugnál megálltunk egy kis időre, elfogyasztottuk elemózsiánkat, majd róttuk tovább a kilométereket.

Úgy fél öt tájékán meg is érkeztünk a kiindulási ponthoz, szépen lepirulva, kellemesen elfáradva. Kisvártatva pedig megkaptam életem első túrás kitűzőjét, valamint egy oklevelet is!


Külön büszkeséggel tölt el, hogy a kitűzőket a férjem tervezte a körös Teljesítménytúrákra. 😊

2019. február 5., kedd

Hegyi pontőrzők - újratöltve


Szeretett férjemmel immár második alkalommal segédkeztünk a Patai Mátra teljesítménytúrák lebonyolításában. Az elmúlt évben született élményekről itt olvashatsz: Pontok őrzői a hegyekben

Idén úgy döntöttünk, hogy inkább kihagynánk a hajnali két órás kelést, ezért két barátunkkal együtt (Jarek és Edina) még pénteken elindultunk a rendezvény helyszínére, Gyöngyöspatára. Az említett párocska benevezte magát a 20 km-es távra, szóval nem csak szimpla potyautasok voltak. 😁

Pénteken délelőtt tíz órakor indultunk, és 13:50-re meg is érkeztünk. A hosszú útra való tekintettel Tibimmel felváltva vezettünk. Érdekes volt megfigyelni, hogy amikor ő ült a volán mögött, utasaink hátul jól elvoltak. Ám amikor én ragadtam meg a kormányt, egyből felélénkültek, és folyton rám szóltak, hogy az utat nézzem, ne a virágokat meg a bocikat mutogassam nekik! 😅 Nem értem. Azért pánikoltak, mert nő vagyok? Vagy ismerték “sportosan vezető” múltamat? Pedig - és ezt nem nagyképűségből mondom - jól vezetek, és akármi van, a volán mögött mindig mindenre nagyon figyelek. Na mindegy. Mókás volt a dolog, mert egy idő után már direkt “szivattam” szegény utasokat. 😜

Kora délután megérkeztünk tehát az általános iskolához, ahol a szervezők elszállásolhatták magukat. Felújítások miatt idén mindenki a tornacsarnokban foglalta el királyi lakosztályát, nem pedig a tantermekben, mint tavaly.

Az első dolog, amit a hatalmas terembe lépve megláttunk: sütihegyek! 😃 Jól bevált hagyomány szerint a Turista Egyesület tagjai az ilyen eseményekre aprósüteményekkel, pogácsákkal készülnek, amelyeket szétszortíroznak, és a különböző ellenőrzőpontokon kínálnak a kedves turistáknak. (Én két halom sajtos pogácsát vittem.)

Miután bemotyóztunk (és persze megkóstoltunk pár sütit), elmentünk a közeli Coop-ba bevásárolni. Jarek és Edina ezután átbuszozott Gyöngyösre csavarogni. Tibivel, egyesületi tagok lévén, maradtunk a sportcsarnokban, és segítettünk a főszervezőnek különböző adminisztrációs feladatok elvégzésében.

Kora este Tibimmel sétáltunk egy kicsit a környéken, majd visszatértünk a tornacsarnokba. Időközben befutott Jarek és Edina is. Én ekkorra már kezdtem nyűgöske lenni. Megviselt a hosszú út, és az, hogy nem volt egyéb tennivaló, vagyis nem tudtam mihez kezdeni magammal. Még az olvasáshoz is fáradt voltam. Kimentem az udvarra, hogy járjak egyet, és kicsit fényképezgettem is, ami megnyugtatott.

Lassan lefekvéshez készülődtünk. A szervezőkön kívül néhány nevező is megszállt a tornacsarnokban. Ők messzebbről jöttek, ezért éltek ezzel a lehetőséggel, hiszen kora reggel kellett rajtolniuk.

Általában jól alszom idegen helyeken, de aznap éjjel egy ringlispíl hozzám képest állókép volt, annyit forgolódtam. És hiába füldugóval aludtam, hajnalban iszonyatos horkolásra ébredtem. Először azt hittem, beszabadult valami nagy medve. Pedig csak egy kedves túratársunk csapta a zajt. 🙈

Nagy nehezen csak felvirradt a nagy nap! Hajnali öt óra után már mindenki mozgolódott. Megittam a napindító kávémat egy fél kiflivel, leküldtem utánuk egy kávés csokit, és 05:30-kor már indultunk is két külön kocsival a Hidegkúti ellenőrzőponthoz. Elöl ment négy túratársunk, akikből hárman útközben kiszálltak, hogy felcaplassanak az ellenőrzőpontjukhoz. Zoli volt a negyedik tag, akinek tavaly is segédkeztünk. Összesen úgy negyven percnyi autókázás után leparkoltunk Mátrakeresztesnél, átvettük túrabakancsunkat, fogtuk a motyónkat, köztük a limonádékészítő-kézikészüléket, és megindultunk fel a hegyre.

Na kérem. Az út mindössze két kilométerecske volt, csakhogy kétszázötven méter szintemelkedéssel! 😱 Úgy negyven percen át kapaszkodtunk fölfelé, málhástól persze, és én a cél előtt úgy éreztem magam, mint egy autó, amelyikből éppen kifogy a benzin. Totál kiürült a szénhidrátraktáram. Minden sejtem üzemanyag után sikított. Ahogy lepakoltunk, téptem is le a zabszeletről a csomagolást, majd rögtön küldtem utána egy müzliszeletet és egy kávés csokit. Ekkor kezdett stabilizálódni az állapotom, így nyugodtan nekifoghattam a reggelimnek. 😄

Miután feltöltöttem CH-raktáraimat, elslattyogtam a közeli tisztásra, hogy készítsek pár felvételt. Gyönyörű, csendes helyen álltam, a nap melege simogatott, átjárt a béke. Ahogy egy videót készítve lassan körbefordultam, éreztem, hogy valami harapja a hátamat. Bíztam benne, hogy csak egy szúnyog az, és nem egy medve, így zavartalanul folytattam tovább a felvételt.

Pár szó erejéig kitérnék egy pólóreklámra. Az egyik sportboltban vettem magamnak kifejezetten erre a célra gyártott felsőt (mármint izzasztó tevékenységhez valót), és meg kell mondjam, igazán megérte! Remek nedvszívó hatású anyagból készült, és pik-pakk megszáradt rajtam. Pedig közel fél hektoliternyi verejtéket izzadtam ki magamból, mire felértünk. 😂 Tavaly hagyományos felsőben vágtam neki az útnak, és az ellenőrzőponthoz érve legelső dolgom volt, hogy átöltözzek…

Ameddig én a természet lágy ölén kreatívoskodtam, addig a fiúk bekeverték a limonádét, aztán elfoglaltuk “őrhelyeinket”. Tibivel az idő nagy részében lent voltunk a forrásnál, Zoli pedig a kissé fentebb lévő elágazások csomópontjában volt, hogy mutassa az utat a túrázóknak az ellenőrzőpont felé. A délelőtt folyamán persze cserélgettük posztjainkat.

Kisvártatva elkezdtek szállingózni azok a résztvevők, akik a 13, 18, illetve 50 km-es távokon indultak. A feladatunk mindössze az volt, hogy a lapunkon kipipáljuk a rajtszámuk alapján a megjelenteket, és nyomjunk egy pecsétet a saját lapjukra. Aki kérte, annak a részidejét is feljegyeztük rá.

Az 50-esekre jellemző, hogy újratöltik kulacsukat, és robognak is tovább. A 13-as távon azonban egész családok is indultak. Ők komótosabbra vették a figurát. Kicsit elidőztek nálunk, falatoztak, és ha kérték, fotót készítettem róluk.

Olyan jófej emberekkel lehet egy-egy ilyen eseményen összefutni! Az egyik 50-es például, amikor megkérdeztem, óhajt-e képet magáról, megjegyezte: “Ó, ha tudtam volna, hogy fotóznak, hozom az alakformáló nadrágomat.” 😅 De volt olyan, aki szimplán “hasat be - mellet ki” módon pózolt.

Egyikük viccesen megjegyezte, hogy ő csakis a limonádé miatt teljesíti az 50 km-t. Mondtam is neki, nagyon készültünk a vendéglátásra, még a forrásból is limonádé folyik!

Volt egy fiatal srác, egy amolyan magányos farkas. Berobogott, elintéztük a papírmunkát, majd megkérdeztem, szeretne-e képet? Kicsit elgondolkodott, majd bátortalanul kibökte, hogy sajna ő minden fotón úgy néz ki, mint aki bedrogozott, vagy megvertek, vagy másnapos. 😂 De azért csak vette a bátorságot, hogy megörökítsük a búráját. Amikor pedig odament a forráshoz, bazsalyogva, fennhangon morfondírozott magában: “Na lássuk, sikerül-e összevizeznem a tartályt?” (Ez egy olyan kübli, amit a túrázók a hátizsákjukba tesznek, és onnan vezet ki egy cső, hogy menet közben kortyolhassanak a folyadékból.) Végül is ügyesen megtöltötte kulacsát, de közben majdnem beleesett szegény pára a forrásba… Végül azon viccelődtünk a sráccal, hogy elképzeltük, ahogy kapaszkodik felfelé az erős emelkedőn tőlünk távozóban, elveszti az egyensúlyát, és visszagurul, egyenesen bele a forrásba. 😅😆

Igen jól telt tehát a délelőtt. Az ellenőrzőpont dél után, pontosabban 12:10-kor bezárt. Addig lehetett ott megjelenni az indulóknak.

Lefelé egy fokkal könnyebb volt az út. Közben ismét megpróbáltam kreatívoskodni, ám a felvétel sajnos nem tudja úgy visszaadni a táj csodálatos szépségét, mintha ténylegesen ott lenne az ember.

Délután, már a bázison, elfogyasztottuk jól megérdemelt ebédünket (kolbászos tarhonyát kovászos ubival), majd szépen felkerekedtünk, és Edináékkal együtt elindultunk haza.

Bízom benne, hogy jövőre is sikerül részt vennünk egy ehhez hasonló feledhetetlen élményben! Mindenkinek csak ajánlani tudom.

2018. december 10., hétfő

Egy csodás vasárnap


Ragyogó napsütés, csodaszép táj, kellemes társaság, mozgás a szabadban, izgalmas kastélylátogatás, finom falatok. Már-már túl szép, hogy igaz legyen, ugye? Pedig mindez megtörtént. 😃

Ez év november 18-án egy nem túl korai gyülekező után férjemmel és még ötven túratársunkkal elindultunk Békéscsabáról Szabadkígyósra. Igen, gyalog. 😁

Az Alföld Turista Egyesület elnökének pattant ki a fejéből egy ragyogó ötlet, miszerint szervezzünk megyei turista találkozót, ahol lehetőség nyílik más egyesületeknek is bemutatkozni; illetve ismerkedni, esetleg közös terveket szövögetni.

Nálunk, “Turistáéknál” még egy ilyen konferencia is úgy zajlik, hogy belebújunk szabadidőruhánkba, felhúzzuk túrabakancsunkat, és nekivágunk a lehetőleg hosszú útnak.

Azon a vasárnap reggelen is így történt. Utunk a Csaba-tó, a Fás-tó, valamint idilli tanyák mellett vezetett, ragyogó napsütésben. Kényelmes tempóban baktattunk egészen a Szabadkígyósi Wenckheim-kastélyig. Felújítási munkálatok miatt nem kukkanthattunk be az egész épület minden zeg-zugába, azonban Lánczi Ildikó figyelemre méltó idegenvezetése alatt korhű berendezésű helyiségeket csodálhattunk meg, továbbá érdekes történelmi csemegéket is hallhattunk a Wenckheim családról.
Aki szeretne többet megtudni a kastély lakóinak életéről, annak jó szívvel ajánlom Bauer Barbarától “A leggazdagabb árva” című remek könyvét.

Visszatérve a túránkhoz: a további kihívásokra éhező, lépcsőzni vágyó jelöltek felkapaszkodhattak a toronyba, ahol is pompás kilátás tárult a szuszogó turisták elé.

Programunk további pontjaként elsétáltunk a közeli Dreher Söröző és Pizzériába, ahol egy szépen feldíszített teremben szendvicsek és üdítők vártak ránk. Én egy kicsit gondban voltam, ugyanis szeptember végétől növényi étrendet követek, önként és dalolva persze. 😎 Látván azonban a szendvicseken figyelő szalámi és reszelt sajt halmokat, kissé ijedten érdeklődtem meg a szakácstól, hogy az éppen nekünk készülő pogácsa tartalmaz-e állati eredetű hozzávalókat. Bizony tartalmazott. Meglehet, hogy kétségbeesésem túlságosan is kiütközött arcomon, ugyanis a fiatalember megkért, soroljam csak fel bátran, miket ehetek. Meghatott a dolog, hogy a kedvemért összedobott számomra három darab rögtönzött vegán szendvicset, ami finom, friss zöldségekből állt magvas kenyérre halmozva.

Miközben jóízűen falatozgattunk, meghallgattuk elnökünk okos gondolatait, majd sorban a többi egyesület bemutatkozását is. Így ismertük meg a Csabai Bihargók, a Túrázz Velem Turista Egyesület, valamint a Százlábú Egyesület létrejöttének történetét, célkitűzéseit is.

A társaság nagy része busszal indult vissza Békéscsabára, egy tucatnyian azonban maradtunk a gyalogos közlekedésnél, immár tempósabb iramot diktálva.

Nem is maradt más hátra a beszámolómból, mint a képgaléria, valamint a nap eseményeiből kreált videóklip, amelyet férjemmel közösen készítettünk.

Fogadd tőlünk szeretettel!
Képgaléria

2018. április 30., hétfő

Tavaszi túra a hegyekben


Ismét egy szuper túrában lehetett részem az Alföld Turista Egyesület jóvoltából április 22-én, vasárnap,méghozzá a Zarándi-hegységben, Romániában.

Egy nem túl megerőltető korai kelést és készülődést követően férjemmel átkocsikáztunk Mezőberénybe, ugyanis onnan indult a tizennyolc fős kisbusz hajnal fél hatkor. A társaság nagyobbik felét Békéscsabán vettük fel, ahonnan robogtunk is tova úti célunk irányába.

A gyulavarsándi határátkelőn kisebb fennakadást okozott a társaság számtani alulképzettsége, ugyanis sehogyan sem tudtuk összeadni, hány személy van a buszban.😅 Végül nagy nehezen csak meglett a pontos végeredmény: tizenhárom fő.

Még jócskán kellett zötykölődnünk a célunkig, ám a társaság annál izgatottabb lett, minél közelebb értünk a hegyekhez! Na igen, már mászhatnékunk volt felfelé a hegyre, mondhatni, “viszkettek az izmaink.”😎

Román idő szerint 09:45-kor kezdtük meg a túrát. A túravezetőnk azzal biztatott minket, mennyire szerencsések vagyunk, hiszen az emelkedőt már a legelején letudjuk. Aha! Végül is igaza volt: a közel hatórás kutyagolásnak az első harmadában le is tudtuk a hegymenetet. Tehát “csak” két óra hosszán keresztül kellett fölfelé kapaszkodnunk. Ahh, milyen szerencsések is voltunk!😂

Ám nehogy azt hidd, hogy nyavalygok! Minden egyes lépés, minden egyes verejtékcsepp megérte a fáradozást! Igazi élmény, amikor eléred a kitűzött célt, és ellenőrizheted, mennyire csatakos a pólód.
(A későbbiekben megemlítem majd sógornőm kis “galádságát”.😄)

Tibim nagyon édes volt: egy-egy szakaszon bevárt, kézen fogott, és úgy próbált “felhúzni” a hegyre. Ezt a kedves, szívmelengető gesztust meg is örökítettem.💕

Egy idő után (meglehetősen rövid idő után) azonban elengedtem a kezét, és úgy tettem, mintha nekem bizony fontos fényképeznivalóm volna. Még azt is hangoztattam férjemnek - eléggé meggyőzően -, menjen csak előre nyugodtan, hiszen egy művészlelket vett el, akinek most fotóznia kell! Ez persze kifogás volt, ugyanis meg akartam állni picit, hogy szusszanhassak.🙈

Egyébként, ha már témánál vagyok, egy jó tanács hegyre történő felmászással kapcsolatban: “Az ég szerelmére, ne állj meg!!”😅
Nem szabad pihenni, mert utána borzasztóan rossz újra elindulni. Az összes izmod ellenkezni és tiltakozni fog, a szíved pedig ököllel veri majd a mellkasodat, azt kiabálva, hogy: “Álljál má’ meg! Elég volt, haggyál már!”
Az enyém legalábbis ezt óbégatta. Nem hiszed? Tessék, egy részlet. És nem, nem az asztmás Darth Vader próbál felcsörtetni a hegyre…

Á, most értettem meg férjem bölcsességét! Amikor ugyanis megkérdeztem tőle, hogy lehetséges az, hogy ő egyenletes tempóban iszkol felfelé, megállás nélkül, akkor ezt válaszolta: “Egyszerű, csak menni kell.”
Igen. Mondom én, hogy nem szabad megállni.
Ja, és még egy jó tanács: ne a hegy aljánál szedd össze a szuvenírnek való köveket! Én pölö megláttam három szép követ, kigondoltam, hogy azok milyen pofásan fognak mutatni a kiskertemben, és íziben pakoltam is be őket a hátizsákomba. Lemértem otthon, 0,8 kg-ot nyomtak, viszont két órányit utaztatni felfelé a hegyen, hááát… hülye ötlet volt, na.😅 De megérte, ugye?

A felfelé úton (többek között) pont arról beszélgettünk sógornőmmel, mennyire érthetetlen számunkra, ha valaki kisminkeli magát egy ilyen túra előtt. Éppen ezért, amikor csatakosan felértem végre a 799 méternyire lévő (ez függőlegesen értendő!) pihenőhelyünkre, megkérdeztem tőle: “Jutka, nem kenődött el a sminkem?” De a lelkem csak pókerarccal nyomkodta a telefonját, hogy sunyimód lefotózzon engem, a csapzottat (ez lenne a fentebb említett galádsága)! Sebaj, az egyik túratársunk legalább jót derült a kérdésemen.

A legviccesebb az volt, amikor egyik csapattársunk előhozta a susnyásból ezt:
Otthon hagyta ugyanis a szelfibotját, ezért megvillantotta előttünk kreativitását. És működött a dolog, hiszen a rögtönzött állvány segítségével megörökíthettük ezt:

Egyébként módfelett bírom az Egyesület tagjait! Roppant víg kedélyű emberek! Egyikük például imígyen becézgetett minket: “Kedves Sportszatyrok!” Ez a cuki megszólítás ebből módosult: “Kedves Sporttárskák!” Nekem tetszik.😊

Lehetséges, hogy sokan nem értenek majd velem egyet, mégis megkockáztatom, és kijelentem: a vasárnapi túra felért három edzőtermi lábnappal! Hiszen ha azt vesszük, órákon át folyamatosan toltam felfelé a lábaimmal a hetven kilónyi súlyt. És lefelé sem pihenhettek a virgácsaim. Folyamatosan feszíteni kellett őket, csak akkor éppen más izomcsoportok dolgoztak. Továbbá, hozzávehetjük még azt is, hogy ilyeneken kellett átverekednünk magunkat:

Na de a csodás látvány, a friss levegő és a vidám társaság feledtette a nehézségeket. A szerencsésebbek pedig még vaddisznómamát is láthattak a kicsinyeivel, ahogy napoznak az avarban. Csak sajna a túrázók csörtetése hallatán el is pucoltak onnan a riadt állatkák, így akik lemaradtak, már csak a hűlt helyükben gyönyörködhettek.😏

Mindenképp szeretném megemlíteni, mennyire gondos és figyelmes volt a túravezetőnk! Elérkeztek az utolsó kilométerek, ám csapatunk tagjaira még egy próbatétel várt: átkelni egy hatalmas folyón! Mutatom:

Cipőmosás tehát részemről megvolt, és alig tettem le magamat egy farönkre pihenni, valahogy így...
...megérkezett a maradék öt-hat túratársunk a vezetőnkkel egyetemben, aki látván a rettentően hömpölygő áradatot, nekiállt hidat építeni! Jó, egy képzett hídépítő mérnök talán belekötne a végeredménybe, már a küllemét tekintve, ámbár statikailag hibátlan volt az építmény!😄

Nem is szaporítom tovább a szót, a vasárnapi túránk fél mondatban összefoglalva a következő: tizenhat kilométer megtétele közel hat óra alatt kitűnő társasággal, valamint gazdagodás egy újabb csodás élménnyel!

További képek megtekinthetőek itt:
Galéria

2017. szeptember 9., szombat

Bandukolás 13 km-en át


Szeretett férjemmel azzal indítottuk a szeptemberünket, hogy összekötöttük a kellemest a hasznossal. Másodikán, szombaton ugyanis felkerekedtünk tizenöt turistatársunkkal, és elindultunk Romániába, a Bihar-hegység felé, hogy mozogjunk “egy kicsit”.

A hosszú útra való tekintettel meglehetősen korán keltünk. Mivel azonban hozzá vagyunk szokva a hajnali keléshez, “reggeli” recsegős varjúhangomon megszólalva rezignáltan konstatáltam a következő tényt, amelyet egyébként csík szemmel olvastam le a mikró kijelzőjéről: “Ehh, még csak négy óra van.” 😂 Majd betettem a kávémat melegedni.

Pár falat reggeli után - amelyet a kandúrkánk kaját követelő vernyákolása tett hangulatosabbá - elláttuk az állatkáinkat (1 db kutya, 2 db cica, 10 db tyúkocska), majd motyónkat felnyalábolva elhagytuk a terepet. Köröstarcsaiak lévén még át kellett kocsikáznunk Mezőberénybe, hiszen onnan indult a kisbusz fél hatkor.

Utazunk-utazunk, egyszer csak 6:15 lett, és megérkeztünk a határhoz. “Méhkerék”, olvastam a feliratot, mely szóösszetétel igen megtetszett nekem. De most nem ez a lényeg.😊

Szerencsére hamar átjutottunk külföldre, így folytathattuk utunkat. Nyolckor ránéztem az órámra, hát még mindig csak utaztunk, de legalább már a hegyek egyre közeledtek felénk! Addigra igencsak benne volt a boogie a lábamban, alig vártam, hogy nekivágjunk a túrának!

Miután ügyes sofőrünk felkacskaringóztatott minket a gyönyörű kilátást nyújtó szerpentinen, sikeresen leparkoltunk az ezeregyszáz méter magasan lévő biharfüredi Hotel Iadolina előtt. Nem állítanám, hogy úgy ugráltunk ki a kisbuszból, mint a jól képzett kommandósok, hiszen az út közbeni pihenő ellenére is elcicásodtunk, ezért csak - úgymond - komótosan kikászálódtunk a járműből.😅

Némi nyújtózkodást követően (amelyet bármely képzett jógaoktató büszkén nézett volna végig) felcihelődtünk, és fél tízkor végre-végre nyakunkba vehettük az erdőt. Meg pár perc múlva az esőkabátunkat is… Természet Anyánk kegyes volt hozzánk, hiszen mindössze úgy negyed órácskáig áztatott minket az égi zuhannyal, onnantól pedig pompás időjárással ajándékozott meg bennünket.😇

Mivel ez nem egy teljesítménytúra volt, így bőven volt időm nyugodtan fényképezgetni, mely fotók megtekinthetőek lesznek a bejegyzés végén. Na de most térjünk vissza a történethez.

Túrázunk-túrázunk, amikor egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólongat engem. Mindössze a Természet hívott, de egyre sürgetőbben, ezért hamarjában találnom kellett valami alkalmas búvóhelyet! Adott szakaszon ilyesmi nemigen volt, ezért néhány hölgytársammal összefogtunk, és amíg ketten-hárman barikádot alkottak a férfi tagokkal szemben, addig mi, többiek egy kicsit előrébb szaladtunk, és szétszóródtunk, mint pollenmolekulák virágzás idején. Találtam egy rakás hatalmas farönköt, hosszában elfektetve az út mentén, gondoltam, majd a végében leguggolok, és akkor tuti nem látnak a hátramaradt túratársak. Igen ám, de annyira koncentráltam arra, hogy hátulról ne leskelődhessen senki, hogy egyszerűen megfeledkeztem egy nagyon fontos dologról! Mégpedig arról, hogy az út előre bizony folytatódik, ami ráadásul nem egyirányú, tehát onnan bárki jöhet, bármelyik pillanatban. És jött is az a bizonyos bárki!🙈 A szerencse kegyeltjének tartom magam, ugyanis folyóügyem végeztével már éppen az övemet csatoltam be, amikor a kanyarból felbukkant két motoros, pont velem szemben. Ráadásul az egyiknek fejkamera volt a bukósisakján. Képzelem, mi lett volna, ha ő motorozik nagy lazán, én meg egyszer csak ott guggolok előtte…😂

Hogy örömöm ne tartson soká', ezután következett az út nehezebbik része. Ekkor volt fél tizenkettő, és innentől a túra végéig, azaz fél háromig jóformán szüntelenül csak emelkedőn haladtunk. Tehát ez volt az a pont, amikor hegyi zerge üzemmódra kellett kapcsolnom, hiszen akadt olyan szakasz is, ahol mind a négy végtagomat be kellett vetnem az előrehaladás érdekében. Rövid ideig tartó identitászavaros állapotomban Dart Vedernek hittem magam, legalábbis a lélegzetvételeim hangerejét tekintve kísértetiesen hasonlítottam rá.

Rettenthetetlen túratársaimmal túljutottunk a rettentően meredek szakaszon.😎 Jutalmunk nem is maradt el, hiszen azon felül, hogy láthattuk a csodaszép Szerenád vízesést, vadregényes táj ölelt körül minket, a kristálytiszta levegő frissítő zamatáról már nem is beszélve!

Elérkeztünk az utolsó kilométerekhez. Magyarországon többször is volt alkalmam belekóstolni a hegyi túrázásba, és meg kell mondjam, ez a mostani sokkal keményebb volt! Csak tizenhárom kilométert tettünk meg, mégis jobban éreztem a lábaimban, mint egy húsz, vagy akár egy huszonnégy km-es távot. De én mondom, bőven megérte az erőfeszítést, valamint az enyhe izomlázat, hiszen a társaság remek volt, a táj festői, az emelkedők szívet-tüdőt erősítők, a tiszta levegő pedig felért egy nagytakarítással a szervezetünkben! Egy ilyen kirándulást mindenkinek csak ajánlani tudok!

Bihar-túra, 2017

2017. augusztus 1., kedd

Pontok őrzői a hegyekben


Gyönyörű napra virradt 2017. július 22-e. Ezen a napon rendezték meg a X. Patai Mátra Teljesítménytúrát, amelyen közel háromszáz résztvevő indult. E jeles esemény lebonyolításában a férjemmel mi is segédkeztünk.

Mivel hosszú út várt ránk a Mátráig, jócskán napfelkelte előtt ébredtünk. Pontosabban 01:50-kor. Nem elírás, nem 10:50-kor, hanem hajnali kettő előtt tíz perccel. Mondom én, hogy hosszú út várt ránk.😅 Útitársunk volt ősapánk és ősanyánk, nevezetesen Ádám és Éva, két tagtársunk személyében.

Sikerült időben megérkeznünk a gyöngyöspatai iskolához, ahol az Alföld Turista Egyesület tagjai már lelkesen serénykedtek.

Férjemmel idén csatlakoztunk az Egyesülethez, ezért friss hús lévén egy tagtársunkhoz csapódtunk pontőrködésünk idejére. Csak hogy tudjuk, mi a dörgés. És bizony volt dörgés, az ég felől! A rettentő kánikulát tizenegy óra tájban felváltotta egy frissítő nyári zápor, ami kifejezetten jól jött a kitikkadt túrázóknak.

Ám hogy ne rohangáljak az események útvonalán össze-vissza, hadd mondom el, hogy az iskolánál még beszállt hozzánk a kocsiba egy túrázó ember, akit elkísért a kutyája (Szundi) a nagy útra. Őket félúton kitettük, mi hárman pedig még autóztunk egy kicsikét, hogy aztán egy árnyékos helyen leparkolva gyalog folytassuk utunkat pontőrködésünk kijelölt helyszínéig. Mindössze negyven percecskét kellett kutyagolnunk (immár kutya nélkül), csekélyke kétszázötven méternyi szintemelkedéssel.😏

A kíváncsibbak kedvéért megjegyzem, én sem tudtam, mi is az a pontőrködés, amíg részt nem vettem benne. Abból áll a dolog, hogy egy kijelölt helyen letáborozunk a rajtszámokat tartalmazó lapokkal illetve egy bélyegzővel, és ha felbukkan egy nevező saját papírját lobogtatva, lepecsételjük (nem a nevezőt, hanem a papírját), valamint jelöljük a saját lapunkon, hogy megjelent nálunk.

Itt a kínálkozó alkalom, hogy megjegyezzem: a rendezők idén tizenhét ellenőrzőponton teljesítettek szolgálatot, és a legtöbb helyen frissítőkkel kínálták a túrázókat.😊

Küldetésünket teljesítve dél után visszatértünk a bázisra, ahol mennyei mannával, kolbászos tarhonyával csillapíthattuk éhünket. Az étek sikerességét a repetázási ráta magas mutatója ékesen bizonyította.

Kedvcsinálónak egy mondatban összefoglalnám, mennyi előnnyel jár egy-egy túra: a friss levegő kitisztítja a tüdőt és az elmét, a csodaszép csendes táj kisöpri a lelkekből a hétköznapi gondokat, a mozgás feltölt energiával, a jó társaság pedig garantálja hangulatunk csúcsra törését! Hát kell ennél több?😃

Élménybeszámolóm végére már csak néhány képet tartogatok.

Szundi szimatol

motyónk az őrhelyen


az éltető víz adója

természetes szépség

2017. június 27., kedd

THIS IS SPARTAAA-CUS


Nem mindennapi kalandban volt részem június 24-én, szombaton. Kénytelen vagyok jól összeszedni a gondolataimat, hiszen az élmény egyszerűen leírhatatlan (és én mégis megpróbálkozom azzal, hogy leírjam)!😄

Férjemmel ez év januárjában csatlakoztunk az Alföld Turista Egyesülethez, és milyen jól tettük! Kedves és segítőkész csapatba csöppentünk, akikkel remek túrákon veszünk részt.

Érdekes módon a szombatra meghirdetett Spartacus-túrára mindössze egy maroknyian jelentkeztünk, így tehát a kis csipetnyi csapat be is fért egy személyautóba. Amikor sofőrünk aggodalmasan hátrapillantott, kényelmünket ellenőrizvén, megnyugtattam, hogy sok hóember kis helyen is elfér, főleg, ha megolvad. Ám szerencsére mi nem indultunk olvadásnak, hála a légkondi csodájának! Meg persze még a nap sem nagyon lendült bele a feladatába (emberek ropogósra pirítása, pácolása), hiszen hajnali hat óra sem volt még indulásunkkor.

Mielőtt elmesélném a folytatást, hadd mutassam be túratársaimat: férjem (Tibi); egy hetvenhét éves, igen tapasztalt veterán (Ádám); egy szintén tapasztalt úriember (Béla); és a túravezetőnk (Laci), aki egyben a sofőri feladatot is elvállalta.

Mivel sajnos teleportálni egyikünk sem tudott, így négy órát kellett áldozni az életünkből arra, hogy megérkezzünk úticélunkhoz: Dömösre. Ott leparkoltunk, felnyaláboltuk menetfelszerelésünket, és tíz óra előtt tíz perccel nekivágtunk a nagy kalandnak.😎

Sokat jelentett, hogy már a túra legelején, tehát frissen, erőnk teljében leküzdöttük az 568 méteres szintkülönbséget. Igen, felfelé!😅 Ez volt az a szakasz, ahol tovább edzhettem magam a tériszonyom legyőzésében. Elcsépelt mondat, tudom, ám annál bölcsebb: a félelmeidet úgy tudod legyőzni, ha szembenézel velük. Hát én szembenéztem az alattam tátongó nagy mélységgel!😱 Meg kell mondjam, már csak halványan él bennem egy kis iszonyat a tértől. Hozzáteszem, a legnagyobb csapást maga a Spartacus-ösvény mérte iszonytató tériszonyomra. De erről később.

Szeretnék kicsit kitérni az állóképességemre, hátha valakit rendszeres mozgásra fog inspirálni a fejlődésem. Két évvel ezelőtti, legelső 20 km-es túrámon az emelkedőn úgy ziháltam, mint az asztmájától szenvedő Drakula; másnap pedig úgy járkáltam, mint egy szériahibás Terminátor; valamint leülésnél és felállásnál is óbégattam kínomban.😂 Ezzel szemben idén úgy másztam fel a sziklákon, mint pók a falon, és másnap szinte semmi izomlázat nem éreztem. Gyanítom, ezt leginkább a heti négy-öt, néha hat alkalommal végzett rendszeres edzéseimnek köszönhetem (meg persze két éve jóval többet is nyomtam…).

Térjünk vissza a jelenbe! Mentünk, mendegéltünk, közben beszélgettünk, és bizony sok okosságot tanultam tapasztalt túratársaimtól. Közben pedig néha kétrét görnyedtem a nevetéstől, olyan mókás sztorikat adtak elő. Ádám például, aki tán’ már több mint negyvenöt éve túrázik, mesélte, hogy amikor megcsinálta az első 100 km-es túráját, akkor… de hadd adjam ezeket a szavakat az ő szájába: “Úgy képzeld el Rita… (a levegővétel helye), hogy a túra végeztével…, otthon beleültem egy kád meleg vízbe…, és egy hét múlva…,” az én agyamon pedig sebtiben keresztülnyargalt a mondat befejezése: “...is ott ültem”. De persze nem ez volt a történet vége. Szóval kellemesen eldiskuráltunk, egészen a Spartacus-ösvényig. Ott ugyanis roppant mód kellett ügyelni minden lépésünkre.😨

Azt gyanítom, hogy nem véletlenül kapta az ösvény a nevét. Aki ott végigmegy, az egy igazi bátor gladiátor! Az út túlnyomórészt olyan keskeny, mint egy anorexiás modell csípője, és vannak hirtelen éles kanyarok, amikor az ember megy-megy, és egyszer csak ott a lába előtt a nagy semmi! Fantasztikus útvonal! Maga az ösvény Pilisszentlászló és Visegrád között kanyarog, a csodálatosan szép Visegrádi-hegység ölelésében. Lehet, hogy megterhelőnek tűnik egy ilyen túra, de hál’ Istennek már tapasztalatból mondhatom el, hogy noha valóban elfárad az ember, mégis csodásan feltölti lelkileg - hosszú időre!😊

Szombati végeredményünk tehát kicsivel több, mint 24 km, 768 méter szinten. És ami a fő, épségben hazaértünk, hogy megírhassam ezt az élménybeszámolót - remélhetőleg kedvcsinálónak!

Már csak annyit jegyeznék meg itt a végén, hogy az első linkre kattintva a saját kezűleg készített képek mustrálhatók meg. A második link képeit - amelyek magát a Spartacus-ösvényt mutatják - a netről szedtem le, mert hősiesen bevallom, megmászása közben az életemért kapaszkodtam!🙈
a túra
Spartacus-ösvény

2016. október 16., vasárnap

20 km


Ez a táv így leírva nem is tűnik soknak. Legalábbis, ha valamilyen járművel teszi meg az ember. Még az sem lenne vészes, ha simán le kellene sétálni sík terepen. Ám hegyi környezetben ez a bizonyos 20 km bizony testet-lelket próbára tévő feladat. És mégis, egy életre szóló élmény!😊

Múlt pénteken a férjemmel, sógorommal, valamint az ő családjával felkerekedtünk, hogy egy szép és aktív hétvégét töltsünk Cserépfalun . Hogy a későbbiekben egyszerűbb legyen a helyzetem, nevesítem főszereplőinket: a férjem Tibi; a bátyja Gyuszi, akinek a felesége Ági, gyermekük neve pedig Panna.

A pénteki napunk a “bemelegítésről” szólt. Miután megérkeztünk szálláshelyünkre és kipakoltunk, elindultunk sétálni egyet. Ez végül 7 km-t jelentett. Azért volt különösen jó ez a túra, mert nyugodtan lehetett fényképezgetni, hiszen nem kellett időre teljesíteni a távot, ráadásul nem tolongott körülöttünk úgy 3000 lelkes résztvevő (mint szombaton).😅

És akkor máris rátérnék erre a bizonyos szombatra. Egy bőséges reggeli után felnyaláboltuk magunkat, és reggel nyolckor nekivágtunk a túrának. Egy darabig még Panna és Ági is jött velünk, ám kisvártatva kénytelenek voltunk különválni, hiszen egy négyéves kislányka sehogyan sem bírta volna a megmérettetést, az apukájának pedig szerény véleményem szerint is csöppet kimerítő lett volna porontyát végig a nyakában cipelnie.😏 Így tehát Ági szépen kézen fogta a pityergő Pannát, és visszaindult vele a faluba, mi hárman pedig nagyobb fokozatra kapcsoltunk. Mentünk, mendegéltünk, míg egyszer csak egy szép tisztáshoz értünk. Ez volt az a hely, ahol a szervezők hat-hétezer szelet zsíros illetve lekváros kenyérrel, valamint hagymával és csalamádéval várták a résztvevőket. Úgy öt percecskét töltöttünk el itt, épp csak amíg feltankoltuk szervezetünk raktárait, aztán nyargaltunk is tovább.

Tavaly már írtam egy összefoglalót az első 20 km-es túrám élményeiről Értetek, Blogolvasók!! címmel. Nos, a forgatókönyv ezen is hasonló volt, és az a brutál emelkedő, ami egy éve igencsak kifogott rajtam, semmivel sem lett enyhébb. Háháá, én viszont annál harcedzettebb lettem az elmúlt egy év rendszeres testmozgásnak köszönhetően!😁 Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idén negyed órával hamarabb sikerült teljesítenünk a távot, mint tavaly, és összességében az ábrázatom sem volt a végére olyan lestrapált, mint aki most van túl a Mount Everest megmászásán.😂

Szállásunkra visszatérve még a zuhanyozásnál is fontosabb feladat várt rám, méghozzá egy alapos nyújtás. Noha tíz percen keresztül lazítottam magam, másnap mégis úgy járkáltam, mint egy szériahibás Terminátor, amelyiken rosszul állították be az emberi-lépés imitálást. Na, de én még csak hallgassak is a szecska kis húsz kilométeremmel! Többek között egy 120 km-es táv is szerepelt a választható túraútvonalak között, amire a bátor és elvetemült vállalkozók 27 órát kaptak.

Szűnni nem akaró kíváncsiságomtól hajtva - mivel nem volt a kezünk ügyében lépésszámláló - kiszámoltattam a fiúkkal, vajh’ hány lépést tehettünk meg a 20 km alatt. Némi kalkulálás után hozzávetőlegesen 33-35 ezer lépésre saccolták. Mindenesetre megnyugtató volt a tudat, hogy az ajánlott napi tízezer lépést adott napon kipipálhattuk. Háromszor is.

A szombati megpróbáltatást tehát sikeresen teljesítettük. Másnap, mielőtt hazafelé vettük volna az irányt, még átugrottunk Cserépváraljára, hogy egy “kis” túrázás keretében megnézzünk magunknak egy kaptárkövet (fényképet a bejegyzés végén mellékelek róla). Szóval vasárnap is megmásztunk egy kisebbfajta hegyet, nehogy a lábizmaink véletlenül elfelejtsék, hogy ők erre továbbra is képesek. Természetesen ebbe a kisebb fajta kalandba már Ági és Panna is betársult.

Összefoglalva elmondhatom, hogy nagyon, de nagyon megért ez a hétvégi túraadag minden erőfeszítést! Egyetlen egy dolog szomorított el: sajnos néhány “ember”társam nem bírt magával, és itt-ott elszórt egy-egy csokipapírt, műanyag flakont vagy cigicsikket abban a pompás környezetben (nem mondom, hogy a szombati túrázók voltak, de akkor is…). A szemetelésről bővebben inkább nem írnék véleményt, mert a bejegyzés végére még elrontanám a hangulatot.

A hétvégén készült képek megtekinthetőek az alábbi linkre kattintva.
A 20 km-es túra élményei képekben

2015. október 15., csütörtök

Értetek, Blogolvasók!!


Emlékezetes nap marad számomra 2015. október 10-e. Ekkor történt ugyanis, hogy férjemmel, sógornőmmel és sógorommal felkerekedtünk, hogy részt vegyünk egy 20 km-es teljesítménytúrán Cserépfalun.

Tibivel már előző nap, pénteken rákészültünk a nagy kalandra. Gyártottunk egy rakás melegszendvicset, egy jól zárható dobozba összedaraboltunk sok-sok zöldséget, csomagoltunk kekszet, müzlit, főztünk egy nagy adag gyógyteát, és összepakoltuk a váltóruhánkat. Este pedig izgatottan nyugovóra tértünk, és alig vártuk, hogy felvirradjon a nagy nap.

Hogy ne borítsuk fel a hagyományos rutinunkat, ébredéssel kezdtük a napot. Hajnal 4-re volt állítva az ébresztő, és miután szélsebesen kivágtáztunk az álmok mezejéről, nekikészültünk, hogy feltankoljuk szervezetünket energiával. Miután a jószágainkat (kutya-cica-csirke) is elláttuk élelemmel és friss vízzel, szépen összekészítettük magunkat, és vártuk, hogy 5-kor felvegyen minket Jutka és Gyuszi (Tibi testvérei).

Egy röpke 2 óra 40 perces kocsikázás után meg is érkeztünk Cserépfalura. Tízórainkat útközben fogyasztottuk el a kocsiban, mivel tudtuk, hogy jó darabig nem lesz abban a luxusban részünk, hogy táplálékunkat ülve juttassuk a szervezetünkbe. Miután találtunk egy jó kis parkolóhelyet, Gyuszi bement az iskola udvarába benevezni magát, hogy a végén oklevelet és kitűzőt kapjon. Mi “csak úgy” elkísértük őt, a móka kedvéért. Körülbelül 2500 résztvevő indult a túrán, de nem kellett megvárni a rajtot, mindenki indult, ahogy tudott. Mi 8 óra 10 perckor vágtunk neki a hosszú, hosszú útnak. Szerencsére szép időt fogtunk ki, bár a hegyek között jóval hűvösebb volt, mint otthon, Békés megyében.

Mivel az előző napokban esett az eső, ráadásul rengeteg pár láb tapodta előttünk az utat, így az első kisebb emelkedőre, ahol az első ellenőrzőpont is volt, egy szép sártengeren keresztül küzdöttük fel magunkat. Lefelé könnyebb volt haladni, csak fel kellett venni egy stabil szörf-pózt, és lecsúszkálni a lejtőn.

Ismét mentünk-mentünk, mendegéltünk, többnyire sík terepen, ellenőrzőpontok jöttek-mentek. Mivel egy bizonyos határidőn belül kellett teljesíteni a távot, így elég gyors tempót diktáltak a többiek. Én ugyan meg-megálltam, hogy fényképeket készítsek, de jól kitoltam magammal, mert utána szélsebesen loholhattam utánuk.

Mivel nem nézegettem folyton az órámat, így csak megsaccolni tudom, hogy körülbelül fél 11 tájban megérkeztünk egy olyan pihenőponthoz, ahol a szervezők vajas/lekváros kenyérhegyeket, valamint hagymás zsíroskenyér-dombocskákat kínáltak a túrázóknak. Éppen annyira álltunk meg, hogy bekapjunk pár falatot, aztán nyargaltunk is tovább.

Caplattunk egy jó ideje, amikor valami furcsát éreztem, de nem tudtam beazonosítani, hogy mi nem stimmel. Gyuszi azonban kisvártatva megkérdezte tőlünk, érezzük-e már a lábunkban az emelkedőt? Nézek körbe, milyen emelkedőt? Jaaa, hogy szabad szemmel nem, de még mikroszkóp alatt sem látszik, “csak” a lábizmaink érzik a hatását?! Oké. Na de ez még egy bemelegítéssel sem ért fel ahhoz képest, ami ezután jött!

Az első komoly megpróbáltatás egy irgalmatlanul meredek kaptató formájában tárult elénk, aminek a végét természetesen nem is láttuk. Nem volt mit tenni, meg kellett másznunk. Én nem tudom, kedves férjem és testvérei a Terminátorok melyik szériájából valók, de ők szuszira felkaptattak rá. Én “cseppet” lemaradtam. Nem is a lábam nem bírta a megpróbáltatást, hanem szegény tüdőm és szívem! Miután azt vettem észre magamon, hogy úgy zihálok, mint Drakula napfényben, megálltam, egy fának támaszkodtam, és mértem egy pulzust. 165. Igen, percenként. Mondjuk annak fényében, hogy sajnos az alap pulzusom 95 és 100 között van, ez nem is volt olyan vészes adat.

Ezután mentem úgy egy percig, sípolva ziháltam, pihentem egy percet, és így tovább. Ha nincs a varázsbotom, fel sem érek! Hja, varázsbot. Még a túra elején találtam az út szélén, és magamhoz vettem, mert sejtettem, hogy az majd nagy segítségemre lesz útközben. Lett is! Az emelkedőkön mintha egy harmadik lábam lett volna, ami vitt előre. Egyébként nagyon vicces volt ez a szakasz, ugyanis a túratársaimmal (leszámítva persze a 3 Terminátort, akik egy levegővétellel felfutottak a hegyre) úgy haladtunk felfelé, hogy volt, aki lehagyott, akit később beértem, mert beállt egy fa mögé pihenni, megelőztem, de amikor én bujkáltam fújtatva egy fa mögött, ő hagyott le. Szóval az a sok-sok túrázó ilyen szakaszosan vánszorgott fel. A végefelé az egyik túratársam megkérdezte, melyik sportboltban vettem a botomat. Hohó, mondom, ez varázsbot, nem lehet csak úgy megvásárolni. Így viccelődve, egymást lelkileg támogatva nagy nehezen, ismétlem, nagy nehezen csak felértünk a hegy tetejére. Tibi, Gyuszi és Jutka ott vártak engem, és azon röhögtek, mennyire hasonlítok egy csapzott, csatakos csatalóra.

Hogy számszerűsítsem a dolgokat: a hegy aljánál voltunk a táv felénél, azaz addig megtettünk 10 km-t. Felfelé pedig 2 km-en keresztül 760 méternyi szintkülönbséget küzdöttünk le. Hogy hangzik? 😄

Aki azt hiszi, hogy innen következett a túra könnyebb része, mivel “csak” lefelé kellett haladnunk, hát az téved! Először is, a térdet és a comb elülső részét nagyon igénybe vette ez a műveletsor, mivel közben folyamatosan fékezni kellett magunkat. (Felfelé a vádli, farizom és a comb hátsó része dolgozott keményen végig, itt viszont, hogy a lábak elülső része se maradjon ki a mókából, szintén végig feszült állapotban voltak az izmok.) Másodszor pedig fejben nagyon ott kellett lenni, mert az ember ha csak egy pillanatra nem figyel, könnyen baj lehet. A csúszós avar alatt megbúvó csúszós kövecskék és ágacskák igen veszélyesek. Szóval lefelé nincs bámészkodás meg fényképezkedés! Megfeszített figyelem, megfeszített combizmok 3 km-en keresztül. A végére emelkedőért esdekeltem, amit természetesen később meg is kaptam. 😅

Mivel ilyen erős igénybevétel alatt a szervezet nem nagyon óhajtja a töményebb kaját, például szendvicset, így útközben szőlőcukorral igyekeztünk pótolni a felhasznált energiát.

Eljött az utolsó emelkedő előtti rész. Ekkorra már olyan nagyon elkagylózott, vagy mi, elcsigázott voltam, hogy elgondolkoztam, miért csinálom én ezt? Pedig ezen a ponton már csak 3 km volt hátra. És beugrott. Érted, Kedves Olvasó! Ha egyszer azt írom, hogy jelentkezek egy 20 km-es túrára, akkor én azt igenis becsülettel végigcsinálom, hogy hűen megoszthassam Veled a tapasztalataimat, élményeimet. A túra alatt volt olyan pont, amikor kikapcsoltam az agyam tudatos részét, és csak lépegettem, lélegeztem, nem számított semmi más. Az utolsó 3 km előtt azonban elgondolkoztam, miért vállalkoztam a 20 km-es túrára? Arra jutottam végül, hogy ha akár csak egy embert is motiválok arra, hogy elkezdjen mozogni, máris megérte. Jó, nyilván nem 20 km-rel kell kezdeni, de ha én, egyszerű földi halandó meg tudom csinálni, aki jóformán egy éve kezdett el alaposabban odafigyelni az egészséges életvitelre és a rendszeres mozgásra, akkor bárkinek sikerülhet elérni a célját, akármit tűz is ki maga elé!

Hol is tartottam? Az utolsó emelkedő előtt, erőtartalékaim végén. Ez mindösszesen olyan 150 méter volt fölfelé, nagyjából 50 fokos dőlésszöggel. El kell ismernem, a szervezők nagyon értik a dolgukat, ugyanis erre a kritikus szakaszra ragasztottak a fákra jó nagy papírlapokat, amiken különböző viccek/bíztatások voltak felírva. Engem konkrétan ez “húzott fel” a hegyre, ez az utolsó adag lelki fröccs adta a löketet, hogy végigcsináljam.

Ezután már csak egy alig 3 km-es lejtmenet volt hátra vissza a kocsinkig. Mivel annyira beálltak az izmaim, hogy a lefelé fékezős részt egyáltalán nem óhajtották, kénytelen voltam kicselezni őket, és kocogni kezdtem, így ugyanis máshogy terhelődtem, és nem fájt annyira a haladás. Jutka is ezt a módszert választotta, így egymás mellett galoppoztunk. Meg persze a többi, lefelé sétáló túratársunk mellett is, mivel a kocogásunk, sebességét tekintve, inkább csak döcögés volt. De ez már mit sem számított!

Beértünk végre a célba negyed kettő után. Vagyis kicsivel több, mint 5 óra alatt teljesítettük a távot. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy fájdalmamban, vagy inkább örömömben sírjak, így végül nem hullajtottam könnyeket. Izzadságcseppeket annál inkább, ezért a kocsihoz érve első és legfontosabb dolgom volt átöltözni a jó száraz váltóruhába. Öltözőfülke híján a kocsi hátsó ülése is megtette. Már csak egy fontos dolog maradt hátra: a hosszú, alapos nyújtás. Nem mintha az nem fájt volna, de tényleg muszáj volt. Miközben előrehajolva, nyújtott lábbal a homlokommal éppen a térdemet érintettem, lelkesen újságoltam Jutkának:
- Na, ezt sem tudtam régen: megérinteni a fejemmel a homlokom.
Igazából persze azt akartam mondani, hogy megérinteni a homlokommal a térdemet, de annyira kimerült voltam, hogy fel sem tűnt a hülyeségem. 😏

Mielőtt hazaindultunk volna, meglátogattuk a család egyik kedves régi barátját, ahol jó egy órát beszélgettünk. Ott hallottam azt a régi vicces történetet, amikor Jutka és néhány barátja egy 50 km-es túra, valamint jó sok vonatozás után Pesten leszállt a pályaudvaron, majd eléggé merev lábakkal kezdtek el kifelé sántikálni. Egy idős néni nem bírt a kíváncsiságával, és megkérdezte Jutkától, hogy honnan jön ez a sok fiatal sánta ember. Szegény sógornőmnek csak arra futotta erejéből, hogy egy szóval válaszoljon: a hegyekből. Miután a néni még értetlenebbül nézett, fáradtan sóhajtva hozzátette, hogy teljesítménytúrán voltak.

A kis traccsparti után komoly erőfeszítések árán feltápászkodtunk, és mielőtt még hazaindultunk volna, beugrottunk Cserépfalun az iskola udvarába, ahol mindenféle házi sajtot és sütit lehetett vásárolni.

Mire végre kigurultunk a kocsival a parkolóhelyünkről, az idő már a délutánt kóstolgatta, s jókorát bekebelezett belőle, mire szerencsésen hazaértünk.

Útközben talán csak annyi érdekesség történt, hogy megálltunk egy benzinkútnál elvégezni folyó ügyeinket. Mivel nem nyújtottunk túlságosan bizalomgerjesztő látványt (lestrapált fejjel, térdig sárosan, sántikálva...), a biztonság kedvéért vettem egy újságot (amúgy is kellett olvasnivaló hazafelé), és csak utána kértem el a mosdó kulcsát. A kutas azonban még így is vonakodott, közölte, délelőtt volt valami kis probléma a wc-vel. Én megnyugtattam, hogy egy teljesítménytúráról jövünk, és mindegy nekünk, hogy néz ki az a budi, lényeg, hogy civilizált helyen van, és végre nem egy fa tövébe kell pisilnünk. Végre bebocsátást nyertünk hát a mellékhelyiségbe, majd folytathattuk utunkat hazafelé. Ilyen volt tehát első komoly túrám.

Hogy érzem magam most? (E sorokat vasárnap fogalmaztam meg.) Fantasztikusan! Igaz ugyan, hogy jajgatva ülök le és állok fel, és úgy megyek, mint egy csupa ízület 80 éves testébe zárt, járni most tanuló Terminátor, de megérte! Ha Isten is megsegít, részt veszek még néhány hasonló túrán a közel-, s távoljövőben, amikről természetesen beszámolok majd.

Kalandos túrám néhány mozzanata képekben megtekinthető az alábbi linkre kattintva:
Cserépfalu - 20 km