Ismét egy szuper túrában lehetett részem az Alföld Turista
Egyesület jóvoltából április 22-én, vasárnap,méghozzá a Zarándi-hegységben,
Romániában.
Egy nem túl megerőltető korai kelést és készülődést követően
férjemmel átkocsikáztunk Mezőberénybe, ugyanis onnan indult a tizennyolc fős kisbusz hajnal fél hatkor. A társaság nagyobbik felét Békéscsabán vettük fel, ahonnan robogtunk
is tova úti célunk irányába.
A gyulavarsándi határátkelőn kisebb fennakadást okozott a
társaság számtani alulképzettsége, ugyanis sehogyan sem tudtuk összeadni, hány
személy van a buszban.😅 Végül nagy nehezen csak meglett a pontos
végeredmény: tizenhárom fő.
Még jócskán kellett zötykölődnünk a célunkig, ám a társaság
annál izgatottabb lett, minél közelebb értünk a hegyekhez! Na igen, már
mászhatnékunk volt felfelé a hegyre, mondhatni, “viszkettek az izmaink.”😎
Román idő szerint 09:45-kor kezdtük meg a túrát. A
túravezetőnk azzal biztatott minket, mennyire szerencsések vagyunk, hiszen az
emelkedőt már a legelején letudjuk. Aha! Végül is igaza volt: a közel hatórás
kutyagolásnak az első harmadában le is tudtuk a hegymenetet. Tehát “csak” két óra
hosszán keresztül kellett fölfelé kapaszkodnunk. Ahh, milyen szerencsések is voltunk!😂
Ám nehogy azt hidd, hogy nyavalygok! Minden egyes
lépés, minden egyes verejtékcsepp megérte a fáradozást! Igazi élmény, amikor
eléred a kitűzött célt, és ellenőrizheted, mennyire csatakos a pólód.
(A későbbiekben megemlítem majd sógornőm kis “galádságát”.😄)
Tibim nagyon édes volt: egy-egy szakaszon bevárt, kézen
fogott, és úgy próbált “felhúzni” a hegyre. Ezt a kedves, szívmelengető
gesztust meg is örökítettem.💕
Egy idő után (meglehetősen rövid idő után) azonban elengedtem a kezét, és úgy tettem, mintha nekem bizony fontos fényképeznivalóm volna. Még azt is hangoztattam férjemnek - eléggé meggyőzően -, menjen csak előre nyugodtan, hiszen egy művészlelket vett el, akinek most fotóznia kell! Ez persze kifogás volt, ugyanis meg akartam állni picit, hogy szusszanhassak.🙈
Egyébként, ha már témánál vagyok, egy jó tanács hegyre
történő felmászással kapcsolatban: “Az ég szerelmére, ne állj meg!!”😅
Nem szabad pihenni, mert utána borzasztóan rossz újra elindulni.
Az összes izmod ellenkezni és tiltakozni fog, a szíved pedig ököllel veri majd
a mellkasodat, azt kiabálva, hogy: “Álljál má’ meg! Elég volt, haggyál már!”
Az enyém legalábbis ezt óbégatta. Nem hiszed? Tessék, egy
részlet. És nem, nem az asztmás Darth Vader próbál felcsörtetni a hegyre…
Á, most értettem meg férjem bölcsességét! Amikor ugyanis
megkérdeztem tőle, hogy lehetséges az, hogy ő egyenletes tempóban iszkol
felfelé, megállás nélkül, akkor ezt válaszolta: “Egyszerű, csak menni kell.”
Igen. Mondom én, hogy nem szabad megállni.
Ja, és még egy jó tanács: ne a hegy aljánál szedd össze a
szuvenírnek való köveket! Én pölö megláttam három szép követ, kigondoltam, hogy
azok milyen pofásan fognak mutatni a kiskertemben, és íziben pakoltam is be őket a
hátizsákomba. Lemértem otthon, 0,8 kg-ot nyomtak, viszont két órányit
utaztatni felfelé a hegyen, hááát… hülye ötlet volt, na.😅 De megérte, ugye?
A felfelé úton (többek között) pont arról beszélgettünk
sógornőmmel, mennyire érthetetlen számunkra, ha valaki kisminkeli magát egy
ilyen túra előtt. Éppen ezért, amikor csatakosan felértem végre a 799 méternyire
lévő (ez függőlegesen értendő!) pihenőhelyünkre, megkérdeztem tőle: “Jutka, nem
kenődött el a sminkem?” De a lelkem csak pókerarccal nyomkodta a telefonját,
hogy sunyimód lefotózzon engem, a csapzottat (ez lenne a fentebb említett
galádsága)! Sebaj, az egyik túratársunk legalább jót derült a kérdésemen.
A legviccesebb az volt, amikor egyik csapattársunk előhozta
a susnyásból ezt:
Otthon hagyta ugyanis a szelfibotját, ezért megvillantotta
előttünk kreativitását. És működött a dolog, hiszen a rögtönzött állvány
segítségével megörökíthettük ezt:
Egyébként módfelett bírom az Egyesület tagjait! Roppant
víg kedélyű emberek! Egyikük például imígyen becézgetett minket: “Kedves
Sportszatyrok!” Ez a cuki megszólítás ebből módosult: “Kedves Sporttárskák!” Nekem
tetszik.😊
Lehetséges, hogy sokan nem értenek majd velem egyet, mégis megkockáztatom, és kijelentem: a vasárnapi túra felért három edzőtermi
lábnappal! Hiszen ha azt vesszük, órákon át folyamatosan toltam felfelé a
lábaimmal a hetven kilónyi súlyt. És lefelé sem pihenhettek a virgácsaim. Folyamatosan
feszíteni kellett őket, csak akkor éppen más izomcsoportok dolgoztak. Továbbá,
hozzávehetjük még azt is, hogy ilyeneken kellett átverekednünk magunkat:
Na de a csodás látvány, a friss levegő és a vidám társaság
feledtette a nehézségeket. A szerencsésebbek pedig még vaddisznómamát is
láthattak a kicsinyeivel, ahogy napoznak az avarban. Csak sajna a túrázók
csörtetése hallatán el is pucoltak onnan a riadt állatkák, így akik lemaradtak,
már csak a hűlt helyükben gyönyörködhettek.😏
Mindenképp szeretném megemlíteni, mennyire gondos és
figyelmes volt a túravezetőnk! Elérkeztek az utolsó kilométerek, ám csapatunk
tagjaira még egy próbatétel várt: átkelni egy hatalmas folyón! Mutatom:
Cipőmosás tehát részemről megvolt, és alig tettem le magamat egy farönkre pihenni, valahogy így...
...megérkezett a maradék öt-hat túratársunk a vezetőnkkel
egyetemben, aki látván a rettentően hömpölygő áradatot, nekiállt hidat építeni!
Jó, egy képzett hídépítő mérnök talán belekötne a végeredménybe, már a küllemét
tekintve, ámbár statikailag hibátlan volt az építmény!😄
Nem is szaporítom tovább a szót, a vasárnapi túránk fél
mondatban összefoglalva a következő: tizenhat kilométer megtétele közel hat óra alatt kitűnő
társasággal, valamint gazdagodás egy újabb csodás élménnyel!
További képek megtekinthetőek itt:
Galéria
Galéria
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése