2015. május 29., péntek

Fészeklakás


Ha az ember megfigyeli a madarakat, láthatja, milyen nagy gonddal keresgélik a fészkükhöz a megfelelő építőanyagot, és miközben készül a mű, bizony a csinosítgatására is figyelmet fordítanak.

Mondhatni, mi most ezt csináljuk “nagyban”. A fészek már megvan ugyan, de bőven van rajta mit igazítani, alakítani, felújítani, nem mellesleg pedig be is kell rendezkednünk.

Eszembe jutott, milyen jópofa tud lenni némelyik ember. Mielőtt hazajöttünk volna, a közeli barátoknak vázoltuk a helyzetet: londoni munkahelyünkön felmondunk, összepakolunk, hazajövünk; itthon pedig vár ránk a sok hivatalos ügyntézés, valamint a házfelújítás és a kert rendezgetése. És ilyenkor naivan megkérdezte egy-két barátunk: “De jó, és nem is fogtok dolgozni?” Hmmm. Valóban nem, legalábbis néhány hétig bejelentett munkahelyen nem fogunk dolgozni (bár januári hazalátogatásunkkor felkutattuk magunknak leendő állásainkat).

Szóval igazuk van, dehogy fogunk mi dolgozni! A kertészeink majd rendben tartják a kertet egész nyáron, a fizetett lakberendezőnek csak kiadjuk az utasításokat, aki a brigádjával elvégzi az egész lakásfelújítást, és még a holmijainkat is mind a helyére pakolja. Mindeközben vagy eljárunk étterembe enni, vagy pedig házhoz hívunk egy szakácsot, aki főz ránk.

Viccet félretéve, amióta hazajöttünk, megállás nélkül dolgozunk. Reggeli után úgy hét körül elkezdjük, és estefelé, nyolc óra tájban készülődünk a vacsorához és a lefekvéshez. Tibim a kertet, a garázst vagy a kutyusunk helyét rendezi, én pedig bent a házban, ami belefér!

Amikor múlt szombaton megérkezett a futárszolgálattal Londonból a tizenkét darab dobozunk plusz egy utazótáska, és nekem helyet kellett találnom, hogy mindent ki tudjak pakolni, na akkor kezdtem el magamban mantrázni a következő megerősítést:
“Nem ma fogok megőrülni,
Nem ma fogok megőrülni!”
🙈😅😂

A rokonlátogatások még csak ezután jönnek, nem beszélve a festésről. Egyszóval tényleg jól látták a helyzetünket kedves barátaink, hazajövünk és nem fogunk dolgozni. 😏

Mivel tulajdonképpen minden percemre jut valami tennivaló, nem is sokat töprengek a zárómondaton, hanem egyszerűen idebiggyesztem ezt.

2015. május 22., péntek

Otthon, édes otthon


Amikor ezeket a sorokat írom, ötezer méter magasan, hét-nyolcszáz km/h sebességgel suhanok éppen. Balra kinézve az ablakon hófehér, tejszínhabszerű felhőket látok, jobbomon a folyosón a légiutas-kísérők éppen méregdrága portékájukat kínálják.

A Wizz Air egyik reggeli, Luton-Debrecen járatán ülök éppen Tibimmel, és epekedve várom, hogy végre szerencsésen landoljunk szülőhazánkban! Úgy döntöttünk ugyanis, hogy hazaköltözünk, remélhetőleg végleg.

Emlékszem, amikor közel másfél évvel ezelőtt Londonba jöttünk. Mielőtt elindultunk, otthon mindenki ezt mondta: “Ó, de jó nektek!” Most, hogy hazamegyünk, csak ezt hallottuk jobbról-balról: “Ó, de jó nektek!” Igen, valóban jó, de nem könnyű! Jó, mert megvolt és megvan a bátorságunk ahhoz, hogy ne ragadjunk bele egy olyan helyzetbe/életformába, ami nem igazán jó nekünk. Hiszen az emberen ki más segíthet, ha nem saját maga? Nem akarok közhelyekkel dobálózni, mégis megteszem: “Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”.

Nagyon sok olyan embert ismerek, akik egyszerűen nem mernek lépni, bármennyire is rossz nekik az adott helyzetben. Gondolom attól félnek, hogy rosszabb lesz. Vagy nem bíznak magukban? (Juj, turbulencia!) Na de mi van, ha lépnek, és jobb lesz? Azzal csak nyernek. Ha pedig mégsem jön be, nem őrlődnek tovább, nem kísérti őket a “mi lenne, ha”, vagy a “mi lett volna, ha”.

Másfél éve elképzelésünk sem volt, mi vár majd ránk Angliában, milyen mukánk lesz, kikkel fogunk együtt lakni, mennyiben mások a szokások. Két szál utazótáskával nekivágtunk, és küzdöttünk nap mint nap a boldogulásunkért. Most hasonló a helyzet, csak éppen hazafelé egy kicsivel több motyót viszünk, de ugyanúgy nem tudhatjuk, itthon mennyit kell majd küzdenünk a boldogulásunkért.

Aki azon gondolkozna, merjen-e lépni, merjen-e változtatni, ha tényleg nem érzi jól magát a helyzetében, annak csak annyit tanácsolok, ne gondolkozzon, vágjon bele! Hiszen egy segítsége (önmagán kívül) biztosan lesz, mégpedig nem is akármilyen, ha hisz magában, és a zárómondatomban:
“Segíts magadon, az Isten is megsegít!”  

2015. május 20., szerda

Álommanó, vagy "Álom? Ma? No!"


Háromféle embertípus létezik: akik tudnak számolni és akik nem. Viccet félretéve: bizonyos szempontból kétféle embertípus létezik: akiknek jó az alvókájuk, és akiknek nem. Én sajnos az utóbbiak nem túl lelkes táborát erősítem cseppet sem lelkesen. Mondhatni, úgy alszok, mint a nyúl a bokorban vadászszezon idején, aki ráadásul elalvás előtt még elrágcsált néhány kávébabszemet is.

Gyakran előfordul velem, hogy megébredek hajnal kettő körül, és sehogyan sem bírok újra elaludni. Ilyenkor próbálom azzal vigasztalni magam, hogy mivel már este nyolc körül álomba merültem, jó hat óra hosszát aludtam, de úgy tűnik, ez az alvásmennyiség mégsem elég a szervezetemnek. Ugyanis egész jól elvagyok úgy hajnal ötig, hatig. Ténykedek, elfoglalom magam, viszont onnantól kezdve egyre tompább lesz az agyam. Ez a hajnali kelés nagyon rossz tud lenni, ha dolgozni kell menni, ám amikor az ember lánya hosszú szabadságon van (mint például most is), akkor könnyen beiktatható napközben egy kis szunyókálás.

Amikor hajnal kettőkor megébredek, általában háromkor megreggelizem, és reggel nyolc órára már az ebéden is túl vagyok. És ha valami miatt napközben nem sikerül szundiznom egy kicsit, abban az esetben akár el is mehetnék egy Z-kategóriás horrorfilm próbaforgatására, ahol meghallgatás nélkül felvennének, annyira zombi-szerűen nézek ki.

Szerencsére Tibim úgy alszik, mint egy medve télen. Ő velem ellentétben nem riad fel minden aprócska zajra, és ha fel is ébredne az éjszaka közepén, nem kell bárányokat vagy egyéb patás jószágokat leltárba vennie órákon át, hogy újra álomba szenderüljön.

Az elmúlt majdnem egy hétben szinte minden éjszaka menetrendszerűen felkelek hajnal kettőkor. Szerintem azért, mert már annyira izgatott vagyok az utazás miatt, amelyről a következő bejegyzésemben fogok írni.

Ezt a szösszenetet be is fejezem, mert olyan szinten kimerült vagyok, hogy annak ellenére, hogy tíz ujjal vakon tudok gépelni, most mégis úgy írok, mint a sas. Tudod: köröz-köröz, lecsap, köröz-köröz, lecsap…

2015. május 15., péntek

Figyelem, figyelem!


Bevallom, nem könnyű olyan emberekkel egy háztartásban élni, akiknek egyáltalán semmi figyelmük nincs semmire. Némely estben pedig egészen hétköznapi dolgok elvégzésével veszélyeztetik a velük egy fedél alatt lakókat.

Másfél év alatt apránként összegyűjtöttem olyan megtörtént eseményeket, amelyek kiverték nálam a biztosítékot, és azóta is sötétben tapogatózok azzal kapcsolatban, hogyan lehet valaki ennyire hányaveti, nemtörődöm, figyelmetlen. Annak érdekében, hogy ne kanyarítsak egy regényt, csupán bekezdésekre szedve, tőmondatokban kifejtve tárom eléd, hogy különböző lakótársaim mi mindent műveltek.
(Aki gyengébb idegzetű, az nyugodtan csukja be a szemét, és úgy olvasson tovább.)

Az előző lakásban
Fiatal csaj pirítóst készít. Az orra előtt gomolyog ki a masinából a fekete füst. Én a konyha másik sarkában észlelem ezt, és rohanok kereszthuzatot csinálni, mielőtt felvisít a füstjelző. Visszaérek, csaj megkérdezi: “És te ezt láttad?” Dühömben csak ennyi bukik ki belőlem: “Jók a túlélési ösztöneim!”

Reggel indulok munkába. Észlelem, hogy a bejárati ajtóban kívülről a zárban felejtve egy bazi nagy kulcscsomó vigyorog rám.

Jelenlegi házban
Hazajön a bevásárlásból értelemtől csillogó szemmel a fiatalasszony. A jó ég tudja, milyen koszos, köpetes, galambszaros buszmegállóban pihentetett utazóját ráteszi a konyhaasztalra! Nekiáll kipakolni: hűtőajtó sarkig kinyit, öt perc alatt sikeresen bepakol, lerogy a székre és cirógatja a telefonját. Félbehagyom a mosogatást, mert az én hátamat a hűtőből kiáramló hideg cirógatja. Rákérdezek: “A hűtőbe pakolsz még valamit?” Nő feleszmél, becsukja a hűtőajtót: “Ja, kösz hogy szóltál”, majd röhög. Sokkot kapva folytatom a mosogatást.

Napi szinten előfordul: megyek a fürdőbe fényes nappal, a villany ég, a csap folyik. Nem, nem csepeg. Nincs elzárva, folyik!

Sertepertélek a konyhában. Értelmes, talpraesett fiatal lányka vacsorát készít. A gáztűzhely egyik lángrózsája meggyújtva, de nem tesz rá edényt. Telnek a percek. Lányka matat a konyhaszekrényben. A láng rendületlenül ég a nagy büdös semmit melegítve. Nem bírom tovább, rákérdezek: “Véletlenül hagytad úgy vagy főzöl valamit?” Jön a vihogás és a válasz: “Ja, akartam, de meggondoltam”. A láng tovább lobog. Majd veszem a bátorságot, és elzárom

A szereplő ugyanaz, egy másik napon. Fiatal, szerelmes hősnőnk hazaér a munkából, rohan be a szobába a pasijához turbékolni. A bejárati ajtó félig nyitva marad. Este minielőadást tartok neki lakásbiztonság-technikából (nem az ajtónak).

Előszó: a házban lévő mikróról letört az időbeállító-tekerőgomb, így célszerszámmal maxra tekerjük, és becsukva az ajtaját, megy, amíg le nem jár, vagy amíg ki nem nyitjuk. Lakótársunk beteszi a mikróba a bolti félkész sajtgolyót, becsapja az ajtaját, abban a minutumban el is felejtkezik róla, és bemegy a szobájába. Sajtgolyó izzik-hevül-pörkölődik, füstjelző visít, egy másik lakótársunk(!) észleli és gyorsan kinyitja a mikróajtót. Eredmény: finom, friss széngolyó vacsorára és égett szag napokig a konyhában. A jelenetet nem láttam személyesen, elmondás alapján írom le. Az égett szagot viszont én is élvezhettem.

Levezetésként egy enyhébb eset. Legújabb lakótársunk nekiáll tejberizst főzni. Felteszi a gázra az edényt, főzi-főzi a rizst, majd eszébe jut, hogy nincs vaníliás cukra. Elzárja a lángot (díjazandó, hogy nem hagyja úgy), és elmegy a boltba, addig a rizs hadd ázzon félig megfőve a tejben. Magamban felteszem a kérdést: nem lehet előre gondolkodni, és ha már kitalálta, mit akar főzni, akkor szétnézni, megvan-e hozzá minden? 

Ennyit sikerült összemazsoláznom másfél év alatt. Szerintem azért veszélyes! De valahol megnyugtató a tudat, hogy az ilyen idiótáknak minden bizonnyal van védőszentje. Különben naponta gyulladnának fel az otthonok minden utcában. El tudom képzelni ezeket a védőszenteket, ahogy állandóan piros homlokkal mesélik egymásnak a sztorijaikat. Miért piros homlokkal? Mert olyan sokszor csattan ott a tenyerük.

Tibim szerint ez a figyelem-kérdés is agyban dől el. Meglehet. Már akinek van agya, hogy eldőljön ott bármi is…

Én viszont azt vallom, mindezért a víz a felelős. Ugyanis az emberek 75%-a víz. Csak az az ijesztő és veszélyes ebben a tényben, hogy ha valakinek ez a mennyiség a fejében koncentrálódik, akkor bizony megtörténnek a fent említett dolgok.

2015. május 13., szerda

Gatyát le!


Azt a mondást, hogy egy bolond százat csinál, elnézve a mai fiatal suttyókat, át is költhetnénk arra, hogy egy ribi százat csinál.

Nap mint nap látok az utcán olyan fiatalembereket, akiknek a nadrágját már csak a szentlélek tartja rajtuk. Egy ízben azt is végignézhettem, ahogy egy fiatal srác abbéli igyekezetében, hogy elérje a buszt, már a combközepéig lecsúszott nadrágját ráncigálta vissza magára futás közben.

Vajon ezek a nagyon divatos nagymenők tisztában vannak azzal, hogy mit jelképez ez a fajta nadrágviselési mód? Merthogy eredetileg az amerikai börtönökben ennek az volt a jelzésértéke, hogy a ribi-rabok készen álltak a szexre. Azóta ez átváltozott azzá, hogy mekkora menő-jófej-laza-király vagyok?

Hiába, a csordaszellem kitörölhetetlenül ott lapul az emberekben. Csak az a ciki, amikor valaki úgy megy birka módjára a többiek után, hogy nincs tisztában vele, mit üzen ezzel a külvilág felé.

2015. május 10., vasárnap

Kétharmados kirándulás egy hete


Talán meglepő a cím. El is árulom rögvest, mit jelent.

Nem vagyok nagy matekos, azt azonban könnyedén ki tudtam számolni, hogy ha a múlt vasárnapi egész napos kirándulásunk összidejét veszem, abból kétharmad utazásra, egyharmad pedig magára a túrázásra ment el.

Az úgy történt, hogy Tibi, gyerekkori barátja, Sanyi, az ő barátnője, Enikő és én elindultunk Seafordba megnézni magunknak a tengert. Nem akarok most részletesen belemenni, csak érdekességként írom le, hogy oda-vissza összesen nyolc különböző vonaton utaztunk, és mindösszesen alig hat óra hosszát töltöttünk utazással, illetve csatlakozásra várással. Maga a kirándulás (tengerparton bóklászás, sziklás domb megmászása és egy ebéd elfogyasztása) három óránkba került.

Az időjárás is megér egy misét, vagy legalábbis egy bekezdést. Szakadó esőben indultunk el a háztól az első állomásig, szemerkélő esőben vártuk a csatlakozásokat, pici múló napsütést “élvezhettünk” vonatozás közben, végül pedig kukaborogató és ember-kezéből-sapkát-kitépő szélben lézengtünk a tengernél.

Mielőtt hazaindultunk volna, egyhangú szavazással eldöntöttük, hogy egy igazi angol pubban ebédelünk igazi angol halas ebédet. Na, hát ez bizony nagy hiba volt. Eddig is tudtam, hogy nem valami híres az angol konyha, de az ebédünk egy része egyszerűen ehetetlen volt. Tengeri halat kértünk sörbundában, sült krumplival, párolt borsóval és tartármártással. Ez így jól hangzik, ugye? Akkor vázolom az ízvilágot: ízetlenül olajos. Elhiszem, hogy a halacska nem sokkal a tányérra kerülése előtt még vígan úszkált a tengerben, azért talán mégsem kellett volna úgy szervírozni, hogy társaival együtt (krumpli és borsó) az olajban ússzon. Sajnos az sem segített ebédünk jóízű elfogyasztásában, hogy eleve éhesen érkeztünk és még negyven percet várakoznunk kellett. Annyi szerencsém volt, hogy a kőkemény, villával alig feltörhető sörös bunda megvédte a halhúst az olajtól, hiszen kb. egy litert magába szívott sülés közben. A bundát nem is ettem meg. A húst végül is megfelelő és bőséges utófűszerezéssel el tudtam fogyasztani. Nem tudom, hogy a jó magyar szokás vagy a neveltetésem diktálta-e, de ha már kifizettük, bizony, legyűrtem az olajos köretet is.

Ó, a legjobbat majd’ elfelejtettem. Ebédem végéhez közeledve meglepetésként felfedeztem a tányéromon a krumplik között megbújva két mazsola nagyságú égett széndarabot. Ez az angoloknál olyan lehet, mint a kínai menüben a szerencsesüti? Csak ez valamiféle szerencse-széndarab?💁

Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült a kirándulás (leszámítva a szörnyű angol ebédet), kellemesen elfáradtunk, és sok szép képet készítettünk, melyek az alábbi linkre kattintva tekinthetőek meg:
Seaford-tengerpart
Tiszta, sós levegő; frissítő ködpermet; lélegzetelállító látvány; frizurát beállító szél; és Életem Párja. Hát kell ennél több?

2015. május 5., kedd

A kutyagyilkos


Sokat gondolkoztam azon, hogyan vezessem fel ezt a történetet, ám jobb ötlet híján ez a mondat lesz a bevezető, és rögvest bele is vágok egyenesen a közepébe.

Múlt csütörtökön szokás szerint elmélyülten dolgozgattunk a munkahelyünkön, amikor is a nagyfőnök odament az egyik csomagolós lányhoz, és komoly arccal hosszasan beszélt neki valamit. Amikor a vezér visszatért az irodájába, szegény dolgozó halálra vált arccal közölte velünk, hogy ő egy kutyagyilkos. Értetlenkedve néztünk rá körülötte, így kifejtette, hogy az egyik vásárló panaszt tett rá. A rémsztori a következő: szóban forgó leányzó túl sok habszivacs darabkát (ezek amolyan radír nagyságúak) gyömöszölt a dobozba, és amikor a vevő kinyitotta azt, a  szivacsdarabok hirtelen kirobbantak a dobozból, szétszóródtak, a kutyája megette és megdöglött. Ja, a gyerekei pedig keservesen sírtak.

Kellőképpen lesokkolódtunk ilyen szörnyűség hallatán, ám nem szomorkodhattunk hosszasan, folytatnunk kellett a munkát.

Közben azon agyaltam, hogy egyszerűen nem lehet egy jószág ennyire hülye! Már bocsánat, az emberek tényleg hülyék, főleg azok, akik megeszik a vattát vagy a hajukat, csak hogy el ne hízzanak; na de egy állatnak ettől több esze van! Még csak nem is volt hús szagú az a vacak!

Kisvártatva jön röhögve a főnök, hogy az egész csak vicc volt… Mit ne mondjak, roppant poénos. 😒 Még jó, hogy nem azzal riogatta a dolgozóját, hogy egy gyerek halt meg miatta. Szegény lány még azt is kigondolta, hogy küld a gyászoló gazdinak egy virágcsokrot.

Kitérek kicsit a vezérünk jellemrajzára, bár legszívesebben tőlem csak egy nagy fekete pacát kapna!

Szóban forgó angol uraság már jócskán az ötvenes éveit tapodja. Nem tudom, ennek tudható-e be, de láthatóan nemigen bír magával. Napjában többször legyeskedik a fiatal lengyel kolleginák körül, gondolom szívesen rárepülne valamelyikre. Vagy bármelyikre. Az is nagyon szembeötlő még, ahogyan erőlködve próbál menőnek és fiatalosnak látszani. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a mondatait roppant kreatív módon teletűzdeli az angol nyelv egyetlen, ám mindenre kiterjedő káromkodásra használt szavával. Persze a kis lengyel fruskáknál óriási sikere van ezzel, ugyanis ők önfeledten vihorásznak rajta.

Nem is fűzök ehhez a témához többet, ideje lezárnom. Úgy látszik, mi emberek valóban nem vagyunk egyformák: ami az egyiknek vicces, az a másiknak sokkoló. Nem lehet egyforma a humorérzékünk.

2015. május 2., szombat

Munkát, kenyeret!


Legutóbbi, munkával kapcsolatos bejegyzésem idején még a Vitabiotics-nál kerestem a rozskenyérre valómat, azóta azonban történt ez-az, amiről szívesen beszámolnék Neked. (Remélem, szívesen olvasod!😊)

Mivel tudtam, hogy a fent említett helyen csak szabadságolt embereket helyettesítek, így fel voltam készülve rá, hogy ismét végig kell csinálnom a munkakeresős tortúrámat. Azon a hétfőn éppen valami naptári ünnep volt, így kedden fáradtam be az ügynökséghez teljes harci díszben. A szokásos, munkára várakozók kétmilliós létszámát aznap überelte még egymilliónyi workless, így én miután beköszöntem az ügynököknek, hogy lássák, mennyire munkára éhes vagyok, elfoglaltam egy nagyon kényelmes állóhelyet az ajtóban.

Rutinos munkakeresőként számítottam rá, hogy el fogok ott tölteni egy-két órát, ezért előszedtem az elektronikus könyvemet, és olvasni kezdtem. Szerencsémre nem sokáig, ugyanis két csaj kiment cigizni, így hát rögvest, fénysebességgel el is foglaltam egyikük székét, a másikra pedig egy fiatalember telepedett le. Na igen, már csak ezért sem éri meg dohányozni: oda az ember ülőhelye, az egészségéről nem is beszélve. De most nem ez a lényeg. Miután kényelembe helyeztem magam, úgy döntöttem, még hasznosabban töltöm el az időmet, így az olvasás helyett inkább írtam.

Ahogy telt-múlt az idő, a hiábavaló várakozás hatására egyre többen kezdtek el vadlibásat játszani. Vagyis elhúztak melegebb éghajlatra. Voltak olyanok is, akik inkább előadták, hogy ők öntevékeny kukoricaszemek, magyarán szépen lemorzsolódtak. Persze én sem vártam meg, hogy az ügynökség ablakából csodálhassam meg a napnyugtát, így még a délelőtt folyamán én is hazamentem.

A szerdai nap hasonlóképpen zajlott.

Csütörtökön, már éppen, amikor fel akartam adni a hiábavaló várakozást, az egyik ügynök megkeresett a tömegben, és megkérdezte, tudok-e szkennerrel bánni. Mondtam, hogy persze (lásd Ted Baker-es múltamat). Na, akkor pattanjak is fel a helyemről, és kövessem, mert munka adódott nekem - közölte. Yeah! - futott át az agyamon, hiszen már majd’ egy heti keresetemnek lőttek sörétes puskával. A szórásban ugye benne volt a hétfő-kedd-szerda, legfőbb ideje volt, hogy pénzt kereshessek!

A szokásos papírok aláfirkantása után elém raktak még egyet. Többek között arról volt szó benne, hogy amennyiben összetörök egy üveget munkatevékenységem alatt, azt nekem kell kifizetnem. Közben megérdeklődtem, hogy miféle helyre visznek, és megtudtam, egy olyan raktárba, ahol márkás italokat, de főként különféle whiskeyket kell internetes rendelés alapján számítógépes programban és fizikailag is ellenőrizni, majd csomagolni. Gondoltam, jobb már az elején annak rendje és módja szerint tisztázni mindent, így megkérdeztem az egyik ügynököt, mi történik akkor, ha “véletlenül” megiszok egy üveg whiskeyt. Nos, vagy gyenge poént sütöttem el, vagy nem volt humorérzéke, mert rezzenéstelen arccal azt válaszolta, hogy akkor azt is ki kell fizetnem.

A munkáról néhány szót: kilenctől hatig tart a munkaidő, egy óra szünet jár, amit minden dolgozó szó szerint úgy oszthat be magának, ahogy akar, hiszen a belépőkártyája alapján úgyis nyomon tudják követni, ténylegesen mennyit vett ki. Elmehet tízszer is szünetre, igaz, csak hat percekre, ami szerintem nem érné meg. A dolgozók nagy része tehát három részletben veszi ki a szünetet.

Maga a munka igazán tetszik, egyesével át kell nézni a rendeléseket, felvinni gépre, ami alatt nem azt értem, hogy egy sugárhajtású repülőre cipeljük az üvegeket, hogy elszállíthassák, hanem be kell szkennelni, elvégezni a hozzá tartozó papírmunkát, végül szépen bedobozolni. Eszméletlenül sokféle kreatív üveg és díszdoboz fordult már meg a kezeim között. Néhány italt csak a kinézete miatt vennék meg!

A végére egy piciny észrevételt tartogatok. Két műszakvezetőnk is van. Egy értelmes, három nyelven beszélő férfiember; és egy fiatal, szőke, dekoratív, buta tekintetű lengyel díszmenedzsernő. Nem értem, mit keres abban a pozícióban… Alig kerültem arra a helyre, máris bebizonyította, milyen ostoba. A mellettem dolgozó fiatal szerb kollegina, Dejana - aki kedvesen és türelmesen betanított engem - egyik nap véletlenül levert egy üveget, ami nem tört ugyan össze, de lepattant a tetejéről egy darabka. Szegény reszkető kézzel rögtön leellenőrizte a rendelésen, hogy mennyibe kerül, mert ugye azt neki kellett kifizetnie. Hozzáteszem, szoktunk több száz fontos italokat is csomagolni. Szerencséjére az “csak” egy huszonkét fontos vodka volt…

Ahogy említettem, Dejana leforrázva ment oda a női műszakvezetőhöz jelenteni a balesetet, és várni a további utasításra. Ha most tippelni lehetne, mi volt annak a buta nőnek a reakciója, vajon ki találná el? Röhögött! Még azt sem tudta, mennyit kell majd szerencsétlen dolgozójának kifizetnie! De egyáltalán, még ha csak egyetlen nyamvadt font lett volna is az üveg ára, ki kell röhögni hülye gyerek módjára a dolgozót?! Milyen észre vall ez?

Mielőtt még elragadna a hév, és túlságosan felháborodnék, inkább veszek egy nagy levegőt, kifújom, aztán jöhet a többi. Mármint levegővétel.

Befejezésül mit is írhatnék? Talán annyit, hiába a tizenkettedik munkahelyemen vagyok már itt Londonban, bizony még mindig meg tudok lepődni azon, mekkora az Isten állatkertje! Csak legalább el lehetne különíteni valahogy a többi normális lénytől az ilyen sérült példányokat...

A teljesség igénye nélkül íme néhány példa a Whiskey-s üvegekből. (A netről szedtem le a képeket, de a lovas kupakúval pont találkoztam személyesen!)