Munkát, kenyeret!

Legutóbbi, munkával kapcsolatos bejegyzésem idején még a Vitabiotics-nál kerestem a rozskenyérre valómat, azóta azonban történt ez-az, amiről szívesen beszámolnék Neked. (Remélem, szívesen olvasod!😊)

Mivel tudtam, hogy a fent említett helyen csak szabadságolt embereket helyettesítek, így fel voltam készülve rá, hogy ismét végig kell csinálnom a munkakeresős tortúrámat. Azon a hétfőn éppen valami naptári ünnep volt, így kedden fáradtam be az ügynökséghez teljes harci díszben. A szokásos, munkára várakozók kétmilliós létszámát aznap überelte még egymilliónyi workless, így én miután beköszöntem az ügynököknek, hogy lássák, mennyire munkára éhes vagyok, elfoglaltam egy nagyon kényelmes állóhelyet az ajtóban.

Rutinos munkakeresőként számítottam rá, hogy el fogok ott tölteni egy-két órát, ezért előszedtem az elektronikus könyvemet, és olvasni kezdtem. Szerencsémre nem sokáig, ugyanis két csaj kiment cigizni, így hát rögvest, fénysebességgel el is foglaltam egyikük székét, a másikra pedig egy fiatalember telepedett le. Na igen, már csak ezért sem éri meg dohányozni: oda az ember ülőhelye, az egészségéről nem is beszélve. De most nem ez a lényeg. Miután kényelembe helyeztem magam, úgy döntöttem, még hasznosabban töltöm el az időmet, így az olvasás helyett inkább írtam.

Ahogy telt-múlt az idő, a hiábavaló várakozás hatására egyre többen kezdtek el vadlibásat játszani. Vagyis elhúztak melegebb éghajlatra. Voltak olyanok is, akik inkább előadták, hogy ők öntevékeny kukoricaszemek, magyarán szépen lemorzsolódtak. Persze én sem vártam meg, hogy az ügynökség ablakából csodálhassam meg a napnyugtát, így még a délelőtt folyamán én is hazamentem.

A szerdai nap hasonlóképpen zajlott.

Csütörtökön, már éppen, amikor fel akartam adni a hiábavaló várakozást, az egyik ügynök megkeresett a tömegben, és megkérdezte, tudok-e szkennerrel bánni. Mondtam, hogy persze (lásd Ted Baker-es múltamat). Na, akkor pattanjak is fel a helyemről, és kövessem, mert munka adódott nekem - közölte. Yeah! - futott át az agyamon, hiszen már majd’ egy heti keresetemnek lőttek sörétes puskával. A szórásban ugye benne volt a hétfő-kedd-szerda, legfőbb ideje volt, hogy pénzt kereshessek!

A szokásos papírok aláfirkantása után elém raktak még egyet. Többek között arról volt szó benne, hogy amennyiben összetörök egy üveget munkatevékenységem alatt, azt nekem kell kifizetnem. Közben megérdeklődtem, hogy miféle helyre visznek, és megtudtam, egy olyan raktárba, ahol márkás italokat, de főként különféle whiskeyket kell internetes rendelés alapján számítógépes programban és fizikailag is ellenőrizni, majd csomagolni. Gondoltam, jobb már az elején annak rendje és módja szerint tisztázni mindent, így megkérdeztem az egyik ügynököt, mi történik akkor, ha “véletlenül” megiszok egy üveg whiskeyt. Nos, vagy gyenge poént sütöttem el, vagy nem volt humorérzéke, mert rezzenéstelen arccal azt válaszolta, hogy akkor azt is ki kell fizetnem.

A munkáról néhány szót: kilenctől hatig tart a munkaidő, egy óra szünet jár, amit minden dolgozó szó szerint úgy oszthat be magának, ahogy akar, hiszen a belépőkártyája alapján úgyis nyomon tudják követni, ténylegesen mennyit vett ki. Elmehet tízszer is szünetre, igaz, csak hat percekre, ami szerintem nem érné meg. A dolgozók nagy része tehát három részletben veszi ki a szünetet.

Maga a munka igazán tetszik, egyesével át kell nézni a rendeléseket, felvinni gépre, ami alatt nem azt értem, hogy egy sugárhajtású repülőre cipeljük az üvegeket, hogy elszállíthassák, hanem be kell szkennelni, elvégezni a hozzá tartozó papírmunkát, végül szépen bedobozolni. Eszméletlenül sokféle kreatív üveg és díszdoboz fordult már meg a kezeim között. Néhány italt csak a kinézete miatt vennék meg!

A végére egy piciny észrevételt tartogatok. Két műszakvezetőnk is van. Egy értelmes, három nyelven beszélő férfiember; és egy fiatal, szőke, dekoratív, buta tekintetű lengyel díszmenedzsernő. Nem értem, mit keres abban a pozícióban… Alig kerültem arra a helyre, máris bebizonyította, milyen ostoba. A mellettem dolgozó fiatal szerb kollegina, Dejana - aki kedvesen és türelmesen betanított engem - egyik nap véletlenül levert egy üveget, ami nem tört ugyan össze, de lepattant a tetejéről egy darabka. Szegény reszkető kézzel rögtön leellenőrizte a rendelésen, hogy mennyibe kerül, mert ugye azt neki kellett kifizetnie. Hozzáteszem, szoktunk több száz fontos italokat is csomagolni. Szerencséjére az “csak” egy huszonkét fontos vodka volt…

Ahogy említettem, Dejana leforrázva ment oda a női műszakvezetőhöz jelenteni a balesetet, és várni a további utasításra. Ha most tippelni lehetne, mi volt annak a buta nőnek a reakciója, vajon ki találná el? Röhögött! Még azt sem tudta, mennyit kell majd szerencsétlen dolgozójának kifizetnie! De egyáltalán, még ha csak egyetlen nyamvadt font lett volna is az üveg ára, ki kell röhögni hülye gyerek módjára a dolgozót?! Milyen észre vall ez?

Mielőtt még elragadna a hév, és túlságosan felháborodnék, inkább veszek egy nagy levegőt, kifújom, aztán jöhet a többi. Mármint levegővétel.

Befejezésül mit is írhatnék? Talán annyit, hiába a tizenkettedik munkahelyemen vagyok már itt Londonban, bizony még mindig meg tudok lepődni azon, mekkora az Isten állatkertje! Csak legalább el lehetne különíteni valahogy a többi normális lénytől az ilyen sérült példányokat...

A teljesség igénye nélkül íme néhány példa a Whiskey-s üvegekből. (A netről szedtem le a képeket, de a lovas kupakúval pont találkoztam személyesen!)