Figyelem, figyelem!

Bevallom, nem könnyű olyan emberekkel egy háztartásban élni, akiknek egyáltalán semmi figyelmük nincs semmire. Némely estben pedig egészen hétköznapi dolgok elvégzésével veszélyeztetik a velük egy fedél alatt lakókat.

Másfél év alatt apránként összegyűjtöttem olyan megtörtént eseményeket, amelyek kiverték nálam a biztosítékot, és azóta is sötétben tapogatózok azzal kapcsolatban, hogyan lehet valaki ennyire hányaveti, nemtörődöm, figyelmetlen. Annak érdekében, hogy ne kanyarítsak egy regényt, csupán bekezdésekre szedve, tőmondatokban kifejtve tárom eléd, hogy különböző lakótársaim mi mindent műveltek.
(Aki gyengébb idegzetű, az nyugodtan csukja be a szemét, és úgy olvasson tovább.)

Az előző lakásban

Fiatal csaj pirítóst készít. Az orra előtt gomolyog ki a masinából a fekete füst. Én a konyha másik sarkában észlelem ezt, és rohanok kereszthuzatot csinálni, mielőtt felvisít a füstjelző. Visszaérek, csaj megkérdezi: “És te ezt láttad?” Dühömben csak ennyi bukik ki belőlem: “Jók a túlélési ösztöneim!”

Reggel indulok munkába. Észlelem, hogy a bejárati ajtóban kívülről a zárban felejtve egy bazi nagy kulcscsomó vigyorog rám.

Jelenlegi házban

Hazajön a bevásárlásból értelemtől csillogó szemmel a fiatalasszony. A jó ég tudja, milyen koszos, köpetes, galambszaros buszmegállóban pihentetett utazóját ráteszi a konyhaasztalra! Nekiáll kipakolni: hűtőajtó sarkig kinyit, öt perc alatt sikeresen bepakol, lerogy a székre és cirógatja a telefonját. Félbehagyom a mosogatást, mert az én hátamat a hűtőből kiáramló hideg cirógatja. Rákérdezek: “A hűtőbe pakolsz még valamit?” Nő feleszmél, becsukja a hűtőajtót: “Ja, kösz hogy szóltál”, majd röhög. Sokkot kapva folytatom a mosogatást.

Napi szinten előfordul: megyek a fürdőbe fényes nappal, a villany ég, a csap folyik. Nem, nem csepeg. Nincs elzárva, folyik!

Sertepertélek a konyhában. Értelmes, talpraesett fiatal lányka vacsorát készít. A gáztűzhely egyik lángrózsája meggyújtva, de nem tesz rá edényt. Telnek a percek. Lányka matat a konyhaszekrényben. A láng rendületlenül ég a nagy büdös semmit melegítve. Nem bírom tovább, rákérdezek: “Véletlenül hagytad úgy vagy főzöl valamit?” Jön a vihogás és a válasz: “Ja, akartam, de meggondoltam”. A láng tovább lobog. Majd veszem a bátorságot, és elzárom

A szereplő ugyanaz, egy másik napon. Fiatal, szerelmes hősnőnk hazaér a munkából, rohan be a szobába a pasijához turbékolni. A bejárati ajtó félig nyitva marad. Este minielőadást tartok neki lakásbiztonság-technikából (nem az ajtónak).

Előszó: a házban lévő mikróról letört az időbeállító-tekerőgomb, így célszerszámmal maxra tekerjük, és becsukva az ajtaját, megy, amíg le nem jár, vagy amíg ki nem nyitjuk. Lakótársunk beteszi a mikróba a bolti félkész sajtgolyót, becsapja az ajtaját, abban a minutumban el is felejtkezik róla, és bemegy a szobájába. Sajtgolyó izzik-hevül-pörkölődik, füstjelző visít, egy másik lakótársunk(!) észleli és gyorsan kinyitja a mikróajtót. Eredmény: finom, friss széngolyó vacsorára és égett szag napokig a konyhában. A jelenetet nem láttam személyesen, elmondás alapján írom le. Az égett szagot viszont én is élvezhettem.

Levezetésként egy enyhébb eset. Legújabb lakótársunk nekiáll tejberizst főzni. Felteszi a gázra az edényt, főzi-főzi a rizst, majd eszébe jut, hogy nincs vaníliás cukra. Elzárja a lángot (díjazandó, hogy nem hagyja úgy), és elmegy a boltba, addig a rizs hadd ázzon félig megfőve a tejben. Magamban felteszem a kérdést: nem lehet előre gondolkodni, és ha már kitalálta, mit akar főzni, akkor szétnézni, megvan-e hozzá minden? 

Ennyit sikerült összemazsoláznom másfél év alatt. Szerintem azért veszélyes! De valahol megnyugtató a tudat, hogy az ilyen idiótáknak minden bizonnyal van védőszentje. Különben naponta gyulladnának fel az otthonok minden utcában. El tudom képzelni ezeket a védőszenteket, ahogy állandóan piros homlokkal mesélik egymásnak a sztorijaikat. Miért piros homlokkal? Mert olyan sokszor csattan ott a tenyerük.

Tibim szerint ez a figyelem-kérdés is agyban dől el. Meglehet. Már akinek van agya, hogy eldőljön ott bármi is…

Én viszont azt vallom, mindezért a víz a felelős. Ugyanis az emberek 75%-a víz. Csak az az ijesztő és veszélyes ebben a tényben, hogy ha valakinek ez a mennyiség a fejében koncentrálódik, akkor bizony megtörténnek a fent említett dolgok.