A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állat-ságok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: állat-ságok. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. július 13., csütörtök

Közösségben, közös célért

 

Szívügyem az állatvédelem.

Közel öt éve iktattam ki minden állati eredetű terméket az étrendemből - egyik napról a másikra. Semmiféle hiányérzetem nem támadt (azóta sem), és nem lemondásként élem meg a döntésemet. Növényi alapanyagokból igazán finomakat eszek, ráadásul bőségesen (Instagram, YouTube).

Bevallom, az utam elején “harcos vegán” voltam. AKARTAM, hogy felnyíljon az emberek szeme, és meglássák, milyen áron kerül a boltokba, illetve a tányérjukra az állati eredetű étel. Sajnos azonban be kellett látnom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Az emberek többsége nem rendelkezik elegendő információval a növényi étrendről, az állati termékek egészséget károsító hatásairól, az állattartás horrorisztikus körülményeiről, valamint ennek a nagyüzemi, iparosított eljárása által okozott környezeti károkról. És persze azt sem szabad elfelejteni, hogy tudatosan elhitették velünk, hogy állati termékekre szükségünk van (nincs!), továbbá belénk nevelték, hogy vannak “háziállatok” és “haszonállatok”, utóbbiakat pedig nyugodt lelkiismerettel tárgyiasíthatjuk, használhatjuk.

Tapasztalatuk sincs azzal kapcsolatban, hogy mennyi testi nyavalyától képes megszabadítani a növényi étrend; milyen fantasztikus, már-már hihetetlen mértékű emelő hatással van energiaszintünkre, közérzetünkre.

Marad tehát a példamutatás, az információk, tapasztalatok megosztása ebben a témában, receptek bemutatása, vegán ételekkel való kínálás rokonok, barátok körében; illetve az, hogy összefogunk, és szó szerint és átvitt értelemben is kiállunk az állatokért.

2023. 07. 07. Nyugati tér




2021. május 14., péntek

Bizalom

 

Van egy igazi öntörvényű, mufurc cicánk, Tornádó Uraság. 😼😅

Olyan öt-hat éves lehetett, amikor befogadtuk. Sógornőm udvarán csöveskedett szegénykém, mi pedig elkaptuk, beleraktuk egy kosárba, és hazavittük. Nem nagyon ellenkezett. Biztosan érezte, hogy jó helye lesz nálunk. 😊💗

Tornádó az a fajta macska, aki hagyja ugyan, hogy simogassák (bár azt sem mindenkinek), de magától soha nem telepedne az ember ölébe. Az ám méltóságon aluli volna! Éppen ezért lepődtem meg oly nagyon, amikor a következő eset történt.

Egyik este éppen meditáltam. Ez akkoriban volt, amikor elvittük a kandúrunkat cicakozmetikushoz, hogy rendbe szedjék a bundáját. Le is csupaszították rendesen, ezért néhány hétig velünk lakott a házban, meg ne fázzon pucéron odakint. 🙀😅😂

Szóval este van, a kandallóban ropog a tűz, Tornádó az ágyon a kockás plédjén, én pedig a fotelben felpolcolt lábakkal meditálok. A cicusom valószínűleg rosszat álmodott, mert hirtelen felriadt, cserregő hangot adott ki, lehuppant a padlóra, odaszaladt hozzám, és felkapaszkodott az ölembe. Nálam keresett menedéket. Édes kis bogaram! 😊 Miután megnyugodott, még meg is dagasztotta a karomat. Aztán kisvártatva visszaheveredett a plédjére.

Máskor is tapasztaltam, hogy szívesen jön az ölembe. De csak amikor meditáltam. A TM, azaz a transzcendentális meditáció technikáját tanultam meg, még decemberben. Valami csodálatos, hogy mennyi pozitív hatása van rövid és hosszú távon egyaránt. Nem csoda, hogy amikor beindulnak a jó energiák, a cicám is a részese akar lenni.

Azt hiszem, még nem írtam arról, milyen is ez a meditáció, és mi mindent tapasztaltam az elmúlt öt hónap rendszeres gyakorlása során.

Mi is az a TM?

Kedves tanárom, dr. Pál Dániel szavait idézem: “A Transzcendentális Meditáció gyakorlásával megélhetjük, hogy meditálni valóban könnyű és örömteli. A TM egyik legfontosabb sajátsága, hogy nincsen benne semmi erőfeszítés. Nem koncentrálunk, nem kontrolláljuk az elmét. Elménk egy rendkívül nyugodt és csendes állapotba kerül, és ezt teljesen természetes módon teszi. Amikor elsajátítjuk a technikát, azt tanuljuk meg, hogy miként fordítsuk a figyelmünket befelé, és miként tegyük lehetővé, hogy az elme teljesen erőfeszítés nélkül csak vonzódjon befelé, a tudat legmélyebb tartományai, a gondolat forrása felé, ahol határtalan csendet, örömet és beteljesedést lel.”

Érdemes ellátogatni dr. Pál Dániel YouTube csatornájára, ahol videókból is sokat megtudhatunk erről a technikáról.

YouTube

És hogy mit adott nekem a TM? Lelki békét. Hatékonyabb stresszkezelést a mindennapi életben. Kiegyensúlyozottságot. Elfogadást. Megnövekedett teremtő erőt. Felerősödött intuíciót. Testi-lelki egészségem fokozódását. Megnövekedett koncentrációs képességet. Könnyebb feltöltődést, több pozitív energiát. És egy új, csodálatos közösséget. 😊💕🙏

Életem legjobb befektetése volt önmagamba. Jó szívvel tudom ajánlani Neked is.

2021. január 31., vasárnap

Cicaruci szabás-varrás

 

Fantasztikus volt a szerda délutánom… 😒😅

Előzményként meg kell említenem, hogy előző héten ivartalanítottuk a két kis cicalányunkat. A műtét utáni védelemként választhattam: műanyag gallér, vagy cicaruci. Utóbbi mellett döntöttem, mert az mégiscsak kényelmesebb (nem kényelmes, csak -ebb) a jószágoknak.

Oké, egy hét el is telt egészen gond nélkül. Azonban a hét elején észrevettem, hogy Clara mellkasán kicsit kifoszlott az anyag. Még nem volt vészes a dolog. Még!!! Csütörtökre azonban a kis időmilliomosom képes volt egy tenyérnyi darabot eltüntetni a rucijából. 😂

Felhívtam az állatorvost, hogy mit tanácsol, leszedhetem-e a rongyot? A doktornő inkább arra buzdított, kezdjek valamit a ruhácskával, mert jó lenne a sebgyógyulás miatt legalább tíz napig védeni az állat hasát.

És akkor most következzen az események hatására hirtelen felindulásból elkövetett aznapi rövid összefoglalóm a délutánt illetően:

Mindössze három óra hosszám ment el a harci műveletre, de megérte. 😄 A seb ismét biztonságban van az érdes cicanyelvtől és a rágicsálástól. És a végeredmény miatt talán a divatrendőrségtől sem kell félnünk. 😅👗


Dióhéjban ennyi lett volna a történet. A cicusaink persze továbbra is imádni valóak, bár hozzáteszem, sokat segít az ehhez hasonló esetekben megőrizni a hidegvéremet, hogy rendszeresen meditálok. 😅😂

2020. október 4., vasárnap

Állatok világnapja

 

Valóban szeretjük az állatokat? Valamennyit, vagy csak bizonyos fajtájukhoz vagyunk kedvesek, és bánunk velük kitüntetett figyelemmel? De mi van azokkal, amelyeket megeszünk? És vajon hogyan hatnak az állati termékek az egészségünkre, a környezetünkre? Mi az, amivel a legtöbbet tehetjük az állatokért?

Ezekre a kérdésekre kapunk választ az alábbi könyvekből:

Meglehet, hogy kellemetlen, esetleg sokkoló lesz szembesülni a tényekkel. Azokkal az igazságokkal, amelyeket az élelmiszeripar nem reklámoz, mert ha tisztában lennénk a termékeik előállításának folyamatával, biztosan nem vásárolnánk belőlük többet.

Elgondolkodtató lehet az is, hogy Magyarország az összlakosságot figyelembe véve a negyedik helyen áll az elhízottakat tekintve Európa szinten. Ha csak a felnőtteket nézzük, akkor miénk a dobogós első hely. Önáltatás lenne azt hinni, hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy mit teszünk a tányérunkra nap mint nap. Vagy hogy ez ellen nem tehetünk semmit. Érdemes elgondolkodni azon is, vajon az ízlelőbimbóinknak nyújtott múló élvezetnek valójában mi az ára? Tisztában vagyunk-e azzal, milyen körülmények között kénytelenek élni azok az állatok, amelyeknek elvesszük a tejét, a tojását, az életét.

Finomakat enni állati termékek felhasználása nélkül is lehet! Ehhez nyújt nagy segítséget számos szakácskönyv mindazoknak, akik nem tudják, mivel helyettesíthetőek a megszokott állati eredetű hozzávalók. Bárki megtapasztalhatja, hogy bizony lehet igazán ízletes és laktató ételeket készíteni kizárólag növényi alapanyagok felhasználásával. Csupán ki kell próbálni a recepteket, és egy új, gazdag kulináris világ tárul fel előttünk.

receptgyűjtemény

Szabó Magda: Az őz

(részlet)

“Az állatokat mindig szerettem, tulajdonképpen még az Ambrus disznóit is, sírtam, mikor levágták őket, holott kaptunk kóstolót; nem ettem belőle, pedig milyen jó szaga volt. Apám mézen, tejen, tojáson, vajon élt, mi meg azon, ami éppen akadt, nálunk nem gyűlt meg moslék soha, nem tudtunk kutyát tartani. Egy időben selyembogaraim voltak, aztán az iskolában szertáros lettem, kaptam egy kimustrált akváriumot, akkor guppikat tartottam, míg meg nem döglöttek sorra. Angélának őze volt, az őz miatt mentem el hozzá egyszer, mikor már készen voltam a délutáni munkámmal.”

AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJÁt október 4-én ünnepeljük. Ez a nap Assisi Szent Ferencnek, az állatok védőszentjének halála napja.

“Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ők, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért - te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt.”

Márai Sándor

2019. január 21., hétfő

Szeretni és szeretve lenni


Kislány koromban arról álmodoztam, hogy felnőttként kertes házban fogok élni, és az udvaron kutyák és cicák szaladgálnak majd. A “kérj és megadatik” elve működik, hisz’ ez az álomkép - ha csak rövid időre is - bizony megvalósult. 😇

Férjemmel, Tibivel három és fél éve, májusban jöttünk haza végleg Londonból. Köröstarcsán telepedtünk le a szülei házában, akik addigra átköltöztek Mezőberénybe. Szép lassan berendeztük az otthonunkat, és összeházasodtunk. Apósoméktól megörököltünk egy tizenegy éves keverék kutyust, Bogarat. 🐶 A kistermetű, fekete szőrmók hamar elfogadott minket új gazdinak. Bogár addig egy meglehetősen tágas kennelben élt, mivel azonban én nem vagyok valami nagy virágoskert-rajongó, onnantól a kutyánk szabadon garázdálkodhatott az udvaron és a kertben is. Néha rájött Bogárra egy-egy “roham”, és olyankor szélsebesen, lobogó fülekkel és vigyorogva vágtázott fel-alá a portán. Majd’ kiszaladt boldogságában a világból!

Még abban az évben, ősszel újabb négylábúval bővült a családunk. Kandúrunk azonban egy kicsit kalandosabb úton került hozzánk.

Sógornőm, Jutka egy hatalmas kertes házban lakik Mezőberényben, és valamilyen oknál fogva szívesen tanyáznak ott a környék kóbor macskái. Mondjuk lehet azért, mert mindig van nekik kikészítve harapnivaló és friss víz, ráadásul az egész terület ebmentes övezet, amit a macsekok külön díjaznak. 😁

Jutka három évvel ezelőtti kóbormacska-állományának a tagjai a következők voltak: egy fiatal, fekete, harcias kandúr, Kormi, aki saját tulajdonának vélte az ételes tálat; két vadabb macska, akik a kedvező alkalmat kivárva sietve bekaptak pár falatot, majd gyorsan továbbálltak; végül egy hatalmas, vörös, csapzott bundájú cicus, aki lesoványodva mindig arra várt, hogy tiszta legyen a levegő, és suttyomban egy kevéske táplálékhoz juthasson. Szegény párát megsajnáltam, és mivel a férjemmel már előtte elhatároztuk, hogy Bogárnak szerezni fogunk egy kis barátot, így betettük a vörös cicát egy kosárkába, és hazavittük hozzánk. Valami belső hang azt súgta nekem, hogy legyen a neve Tornádó, így a keresztelés is megvolt már a kocsiban, úton hazafelé.

Természetesen a jó öreg "minden kezdet nehéz" szlogen újdonsült jószágunk megszelídítése esetében is működött. Az első két napban úgy elbújt a garázsban, hogy csak a neki kikészített étel megcsappanásából következtethettem a jelenlétére. Utána előmerészkedett egy-egy rövidebb időre. Később bemutattuk őt Bogárnak is. Végül pedig kialakítottuk a cica állandó helyét az udvaron, a kertre néző konyhaablak előtt.

Kis idő múlva elvittem Tornádót az állatorvoshoz pofavizitre. Szerencsére minden rendben volt vele. Védőoltást is kapott, amit meglepően jól viselt.

Teltek-múltak a hetek, hónapok. Tornádó magára szedett egy kis súlyt, és egy cicavitaminnak hála a bundája is gyönyörűen rendbejött. Mint minden valamirevaló macska, ő is elvárta, hogy mindennap megetessem és megsimogassam, ám különösképpen nem viszonozta a törődésemet. Egyik este azonban, amint házunk előterében éppen a kazán előtt ültem, és a tüzet élesztettem fel, a kandúrom fogta magát, belemászott az ölembe, és a fejecskéjét kedvesen dorombolva hozzám dörgölte. Végre kimutatta irántam érzett bizelmát és szeretetét. 😊

A téli időszakban megengedtem Tornádónak, hogy napközben odabent szunyókáljon az előtérben. Reggelije elfogyasztása után azonban addig soha nem tért nyugovóra, amíg alaposan meg nem simogattam őt. A kapott szeretetadagja után viszont megnyugodott, kényelmesen elhelyezkedett a fekhelyén, és elégedetten szunyókált egész nap.

Olyan is előfordult, hogy amikor véletlenül először a cicát kezdtem el simogatni, Bogár rám vakkantott, jelezve, hogy el ne feledkezzek róla! Bizony a kutyusunk is kikövetelte magának a szeretetet. 💗

Miután a két szőrmókunk megszokta egymás társaságát, arra gondoltam, Tornádó talán örülne egy cicapajtásnak. 2017 tavaszán fogadtuk örökbe Pupillát, a bájos, hófehér cicalányt. Kandúrunk viszonylag hamar megbarátkozott vele, és amíg Pupilla kicsi volt, minden lépését követte. Vigyázott rá.

Négylábú társaink rengeteg vidám pillanatot hoztak az életünkbe, és folyamatosan ment közöttünk a “szeretetcsere”. Egészen múlt év májusáig ők hárman aranyozták be a mindennapjainkat. Ekkor került hozzánk Lilike, a hathetes keverék kutyus. Bogárnak szerettünk volna kedveskedni egy kis baráttal, ám öreg ebünk úgy gondolta, megérkezett az új házőrző, aki majd vigyáz a gazdikra, így ő most már örök nyugalomra szenderülhet. Kisvártatva eltávozott.

Mindössze fél éve volt nálunk Lili, mely idő alatt pátyolgattuk, nevelgettük, és persze megszerettük őt. Ekkor ment a kis drága Bogár után a mennyországba. Váratlanul, valószínűleg egy genetikai betegség következtében, hirtelen meghalt.

Jelenleg a két cicusunk szaladgál az udvarunkon. Mindketten ki tudják mutatni a szeretetüket. Nyugodtan dorombolnak, amikor ölbe veszem őket, fejecskéjüket hozzám dörgölik, cicanyelven beszélnek hozzám, este a kapuban várnak rám, amíg haza nem érek, és gyakorta érzéseiket egy-egy lassú pislogással fejezik ki irántam, ami cicáéknál nem más, mint a szeretet kifejezése.

Saját tapasztalatom tehát az, hogy legyen szó bármilyen élőlényről, igenis szüksége van szeretetre. A legszebb a dologban pedig az, hogy bármennyi szeretetet adunk, azt előbb-utóbb hatványozottan kapjuk vissza. 💕

“A szeretet az egyetlen, ami tékozlás útján gyarapszik.”
Victor Hugo

2018. október 22., hétfő

Lilike emlékére


Hirtelen és váratlanul halt meg.

Október hatodikán, szombaton szép idő volt. Délután elvittük féléves kutyusunkat sétálni. Furcsa módon kis idő elteltével búsan bandukolt mellettünk, és úgy nézett fel ránk, mint aki rossz fát tett a tűzre. Férjemmel még nevettünk is rajta, vajon mit találunk majd otthon, mit rághatott szét a kis kópé? De nem erről volt szó.

Elindultunk hazafelé, ám Lilike elgyengült, lefeküdt, és nem akart jönni. Próbáltuk csalogatni, mégsem volt hajlandó mozdulni. Végül ölben vittem haza. Otthon levettük róla a hámot, és vacsoraidő lévén, adtunk neki kedvenc tasakos kajájából, ő azonban elfordította a fejét. Talán annyi előzménye volt ennek a tragikus halálnak, hogy az utóbbi egy-két napban nem nagyon volt étvágya a kis drágámnak.

A dolgok hamar fordultak rosszabbra. Lili erősen zihált, a vizet sem fogadta el, és csak feküdni bírt. Mindez szombaton délután. Sajnos szembesülnünk kellett azzal a ténnyel, hogy nincs működő állatorvosi ügyelet a környéken. Találtunk ugyan egy pirossal kiemelt telefonszámot, azonban csak a hangposta rideg géphangja köszöntött minket. Ez borzasztó! Sok embernek a házi kedvence nem csupán egy állatot jelent, hanem családtagként kezeli, szereti őt.

Közben megírtam az állatorvosunknak Facebookon, hogy mi történt. Kedves volt, mert rögtön válaszolt, és ellátott mindenféle jó tanáccsal, viszont azt is leírta, hogy csak másnap reggel tudja megnézni a kutyust. Addig pedig hátha jobban is lesz. Ezt talán a rutin mondatta vele. Ebben bíztunk mi is.

Este még megnéztem, hogy van Lili. Nem volt jól. Zihált, téblábolt az udvaron, leült, de sehol nem találta a helyét. Próbáltam lelket önteni belé, hogy gyógyuljon meg. Aztán rábíztam őt az éjszakára.

Már hajnal négy előtt felkeltem, és azt remélve mentem ki az udvarra, hogy Lilit ugyan legyengülve találom, de életben. Úgy feküdt a fűben, mint aki alszik. Letérdeltem mellé. Vártam, hogy megmozduljon. Nem mozdult. Hiába szólongattam. Eleredtek a könnyeim. Azért sírtam keservesen, mert szegénykém egyedül halt meg.

Előző nap az állatorvosunkkal abban maradtunk, hogy reggel nyolckor hívom, mi újság Lilikével. Azonban sem én, sem a férjem nem tudtunk volna beszélni, ezért üzenetben írtam meg a szomorú hírt. Kedves volt a doktornő, részvétét fejezte ki, és azt tanácsolta, gyászoljuk meg a kutyust. Így tettünk.

A felkelő nap melengető sugarai által simogatva temettük el őt, Bogár sírhelye mellé. A kedvenc pokróca ölelésében, játékai biztonságot nyújtó társaságában helyeztük őt örök nyugalomra. Pupillácska, hófehér cicusunk is részt vett a temetésen.

Egész nap azon őrlődtem, hogy nem tudtam vigyázni a kutyánkra. Gondolkoztam, mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ezt elkerüljük.

Utólag, ahogy beszéltünk a történtekről az állatorvossal, valamint apósommal is, aki régebben kutyatenyésztő volt, arra jutottunk, hogy nem tudtunk volna segíteni Lilikén. Az oltásait rendre megkapta, vagyis nem valami fertőző betegség ragadta el őt tőlünk. Egy mérgezés pedig lassabb lefolyású, nem végez ennyire hirtelen az áldozatával. Azért merült fel a méreg, mint halálok, mert aznap délután Lili talált egy döglött egeret a kertben, ám én perceken belül el is vettem tőle (bár ilyen már máskor is előfordult). Nem ette meg! Különben pedig akkor a kis gyilkos Pupillácskának is baja lett volna. Egyébként mi nem szoktunk mérget kitenni, de minek is? Ott a két macska! Ám nem akarom megint belelovalni magam a találgatásba. Az mindenesetre igen gyanús, hogy a kutyus összes testvére meghalt kölyökkorában. Azt sem tudjuk, ki volt az apa. Talán a szülők génjeinek keveredése volt végzetes. Ezért is haragszok azokra a felelőtlen gazdákra, akik csesznek az ivartalanításra! Bármilyen jöttment kutya felcsinálhatja nőstényüket. Talán el sem kellett volna hoznunk Lilit annak tudatában, hogy a testvérei sorban kimúltak.

Váratlanul ért minket ez a veszteség. Próbáltam megérteni az okát. A lelki gyógyítóm szerint az Élet így akarta nekem megtanítani az elengedést.

Azóta eltelt néhány hét, de még mindig szokatlanul üres az udvar nélküle. Még napokig, amikor hallottam a konyhaablak előtt zörögni az avart, valahogy abban bíztam, hogy Lilike csörtet a kiskertben. És azért is mit nem adnék, ha összeugrálná sáros mancsával a hófehér nadrágomat!

Ideje azonban megtanulnom a Leckémet. El kell őt engednem. Rövidke élete alatt boldog kutya volt. Számomra pedig az a hit ad megnyugvást, miszerint ő most odafent futkározik a mennyekben lobogó fülekkel, Bogárral, boldogan.

Beyonce - A mennyország nem várhatott rád tovább

2018. július 30., hétfő

Egy történet képekben - Lili és a mókus


Lili megkapta új játékát, s rögtön arra gondolt, ezt valahová jól el kell rejtenie!

Lilike nagy gondban van! Hová is helyezze zsákmányát?

Megvan a préda biztonságos, senki által észre nem vehető helye! 😅

Lilike, látván, hogy gazdái ráleltek zsákmányára, csapott egy kört az udvaron, és megpróbálta elásni azt. Majd persze ismét előszedte, mert az az övé!

“Hűha, a gazdi közelít hozzám! Remélem, nem a játékom kell neki.”

“Jól van, bemegy a házba. Akkor kicsit megvizsgálhatom ezt a szőrmókot.”

...és Lili a legnagyobb átéléssel tanulmányozza zsákmánya strapabíró képességét.

A játék tappancsai (és persze Lilike orra) elárulják, mennyire működnek az ebünk kutyaösztönei.

2018. június 11., hétfő

Bővült a család


Az osztálytalálkozóról készült bejegyzésem végén ígértem, hogy legközelebb bemutatom az új jövevényt, aki a családunkba érkezett. Kicsit változott a tervem, hiszen az előző írást teljes egészében Bogár emlékének szenteltem.😌
Eljött azonban a megfelelő pillanat! Íme, egy kis összefoglaló új kutyusunkról.

Nem tudom, jó ómennek vehetem-e, hogy Lili április elsején, vagyis bolondok napján született.😅 A bejegyzés végén lesz majd néhány kép, valamint egy videó is, amelyek alapján megtippelhetjük, mennyire bolondos a kis szőrmók. Az azonban határozottan tetszik, hogy az anyukáját Lulu-nak hívják, amit a mi kutyánk névválasztása előtt még nem tudtam. Az apja ismeretlen, de ahogy elnézem Lilit, néha meg vagyok győződve arról, hogy pitbull vér csörgedezik az ereiben. Az anyukája beagle fajtájú, és az állatorvosunk úgy fogalmazott, hogy a kiskutyus "hozza a beagle vonalat".

Bevallom, rengeteg időt és türelmet igényel egy kiskutya befogadása. Nem tudhatjuk le annyival a dolgot, hogy naponta háromszor megsimogatjuk. Oda kell figyelni az etetésére; rendszeres időközönként meg kell kapnia az oltásokat, féreghajtót, bolha- és kullancsirtót; és amikor eljön az idő, ajánlatos ivartalanítani. A nevelése pedig elengedhetetlen feladat.

Igyekszem a szabadidőmben kutyapszichológiával és neveléssel foglalkozó könyveket olvasni. Egy kutya nem úgy gondolkodik, mint egy ember. “Kutyául” kell kommunikálni vele, ami persze nem jelenti azt, hogy kutyául kell bánni vele! A két kulcsszó: türelem és nyugalom.

Lilinek eddig azt a legnehezebb megmagyarázni, hogy “gazdit nem eszünk”.😂 Előszeretettel rágcsál ugyanis mindent, beleértve a csülkeimet is. Idővel elkezdte kapizsgálni a dolgot, mert amikor határozottan, ámde nyugodtan rászólok: “Nem! Gazdit nem eszünk.”, akkor elkezdi finoman nyalogatni a lábszáramat, és olyan aranyosan néz rám, mint egy angyalka.😇

A két cicánkkal még nem sikerült összebarátkoznia, pedig igyekszik a lelkem. Tornádó mindig elszalad előle, és felugrik valami magas helyre. Pupillával nehezebb a helyzet, ő ugyanis szembefordul a kutyával, vadul fúj rá, és néha bizony kupán is vágja a mancsával. Nem tudom, mikor lesznek ők ketten barátnők…😏

Lili egyébként rendes kislány. Az összes játékát szépen egy helyre szokta gyűjteni, és nem ás el semmit sem. Igaz, a kiskertben (amit én csak susnyásnak nevezek) előszeretettel randalírozik és ugrabugrál. Ám én nem bánom, mert inkább az állataimnak adom meg a szabadságot, minthogy egy-két gaz (jó, virág) miatt sopánkodjak.

Egyéb érdekességet egyelőre nem tudok írni Liliről, ám ahogy idővel kibontakozik majd a személyisége, biztosan sok kalandban lesz részünk.

Következzen hát néhány felvétel a mi kis habókos újoncunkról.




“Aznap, mikor Isten a kutyákat teremtette, csak leült és mosolygott.”

2018. június 4., hétfő

Merj szeretni!


Fájdalmas dolog végignézni olyasvalaki szenvedését, akit szeretsz, úgy, hogy közben nem tehetsz semmit, amivel segíthetnél rajta. Ez még akkor is szörnyű, ha nem emberről van szó, hanem egy állatról. Két héttel ezelőtt sajnos át kellett élnem egy nehéz időszakot. Az öreg kutyánk a szemünk láttára épült le.

Bogár elmúlt tizenhárom éves, és egy ideje észrevettük, hogy nem úgy működik, mint ifjú korában, mégis azt hittük, van még pár jó éve velünk. Nem emlékszem pontosan, de egy éve biztosan van már annak, hogy mindennap gyógyszereznünk kellett őt, hogy egyáltalán lábra tudjon állni. Kiváló állatorvosunk van, akihez annak idején azzal vittük el nyugdíjas kutyusunkat, hogy folyton összecsuklik alatta a lába. A doktornő elsőre eltalálta a megfelelő gyógyszert, aminek rendszeres adagolása mellett Bogár még nyargalni, vágtázni is tudott. Néha majd’ kirohant a világból boldogságában!

Az étvágya azonban nem mindig volt rendben. Sokszor úgy kellett belekönyörögni azt a kevéske ételt is. A leépülése akkor gyorsult fel hihetetlen módon, amikor május 20-án hazahoztuk új kutyusunkat, Lilit. Az a legszomorúbb az egészben, hogy direkt Bogár kedvéért bővítettük a szőrmókállományt, mert csórikám olyan szomorúan nézett ránk, amikor a cicák kihagyták őt a játékból. Gondoltuk, hozunk neki egy kis kutyabarátot, akivel majd ellesz, és akit tanítgathat. Igen, a hülyeségre is.

Úgy tűnik azonban, Bogár ezt teljesen másképp fogta fel. Az járhatott a buksijában, hogy a gazdik meghozták az utódját, aki majd őrzi a házat és vigyáz rájuk, így ő nyugodt szívvel távozhat.

Attól a naptól kezdve még kevesebbet evett, mint addig, és időnként erőteljesen nyáladzott. Próbáltunk a lelkére beszélni a férjemmel, elmagyaráztuk, hogy neki hoztuk a kiskutyát, és nem helyette. Úgy tűnt, hatott a lelki fröccs, mert kicsit összekapta magát. Csütörtökön azonban rosszabbodott a helyzet. Ami keveset evett öreg ebünk, ki is jött belőle. És a lábai sem akartak működni. Bejelentettem magunkat az állatorvoshoz, de csak másnap délután vihettem el a kutyánkat, mert a csütörtök délelőtti rendelésről már lemaradtunk.

Nagyon a szívemre tudom venni, ha egy állat szenved, így én már aznaptól elkezdtem a sírdogálást, és az étel sem esett jól. De hogyan is tudtam volna jóízűen falatozni, amikor a drága kutyusunk éhezett? És szegénykém el sem tudta mondani, ha fájt is valamije.

Nagy nehezen eljött a péntek délután. Azon a héten a férjem pont délutános volt, így Bogár kocsiba pakolása és elfurikázása segítség nélkül nem volt egyszerű.

Először is elzártam a kiskutyust a kiskertbe. Aztán közelebb álltam a kapuhoz az autóval. Pórázt tettem Bogárra, és becsaltam az anyósülésre. Becsaptam a kocsiajtót és kinyitottam a kaput. Ülnék be a vezetőülésre, látom, Bogár elfoglalta azt. Könyörgésemre csak annyi történt, hogy lekuporodott a pedálokhoz. Megkerültem az autót, próbáltam az ebet átkönyörögni a helyére. Nem sikerült. A kiborulás határán becsuktam a kaput, leállítottam a kocsit, kicsaltam belőle Bogarat. Jött az Isteni segítség: eszembe villant a megoldás! Levettem a hintaágyról a szivacsot, betuszkoltam a két ülés közé “térelválasztónak”, és ismét besegítettem a kutyust az anyósülésre. A kaput újra kinyitottam, majd végre sikeresen ki is gurultam rajta. Mindeközben persze Lilikém a kiskertben vinnyogott.

Utazás alatt Bogár jól viselkedett, szerencsésen megérkeztünk a rendelőbe. Először megmértük a kis beteget, és mint kiderült, az elmúlt egy évben majdnem öt kilót fogyott. A lázmérést az eddigi alkalmakkal ellentétben nehezen tűrte. Az injekciót még nehezebben: rángatta a fejét és morgott-visított egyszerre. Mivel esélytelen volt, hogy a doktornő megnézze a mérges eb torkát, ezért egy széles spektrumú antibiotikum-szurit adott be neki, illetve elmondta, hogy ha nem javulna, legközelebb bódításban tudná megvizsgálni, valamint vért venni tőle. A rendelőt a zaklatott jószággal, egy levél gyógyszerrel, és egy nagy adag reménnyel hagytam el. Aznap este husikába csomagolva még meg tudtam etetni Bogárral a gyógyszert, de reggelre sajnos kijött belőle. Felszívódni sem volt érkezése.

Hétvégén a dolgok csak rosszabbodtak. Ételt egyáltalán nem fogadott el a kutyusunk, és már a víz sem maradt meg benne. Pedig rengeteget ivott, nem győztük cserélni előtte a friss vizet. Mivel csak inni tudott, a gyógyszerét vízben oldottuk fel, de nem volt hajlandó belefetyelni. Már nem akart küzdeni, nem akart felépülni. Rettentően frusztrált, hogy hétvége van, és nem tudom orvoshoz vinni szegénykémet.

Abban már előre megegyeztünk Tibivel, hogy nem húzzuk Bogár szenvedését, csak azért, hogy velünk legyen még egy kicsit. Azonban várni kellett hétfő délutánig, mert legközelebb akkor volt rendelés. Addig, mondhatni, többet sírtam, mint ettem. Nagyon sajnáltam a kutyánkat.

Hétfőn kora reggel egyeztettem a doktornővel. Amint Tibi hazajött munkából, elkezdtünk készülődni. Bogarat - mivel már jártányi ereje sem volt - betettük egy hatalmas, ovális fonott kosárba, amit előzőleg kibéleltünk egy puha pléddel. Igyekeztünk minél kényelmesebbé tenni utolsó fekhelyét.

A doktornő először egy altató injekciót adott be neki, hogy ne legyen tudatánál, amikor a keringés-leállító anyagra kerül a sor. Bogár áldott jó kutya volt: amíg el nem aludt, hegyezte az egyik fülét, hogy vigyázzon a gazdikra. Vele lehettünk, amíg elaludt, utána azonban kint kellett várakozni, amíg a lelke a mennybe szállt.

Hazahozhattuk a drága kis testét. Tibi vezetett, én hátul ültem. Bogár a nyitott kosárban feküdt békésen. Már nem sírtam, nem kellett őt siratnom. Felnéztem az égre, és tudtam, hogy odafönt van. Az egyik bárányfelhőnek olyan formája volt, mint egy rohanó kutyának, boldog vigyorral az arcán. Csak azon a felhőkutyán hófehér angyalszárnyak is voltak. Bogár a mennybe került.

Itthon temettük el a kertben.

Még szokatlan a hiánya, hiszen három éve velünk volt mindennap. Hol rohangált, hol komótosan cammogott, hol az oldalára borult, hogy simogassuk, de mindig itt volt. És most nincs. Mégsem szomorkodok, nem sírok utána, nem sajnálom magamat. Örömet okoz a tudat, hogy boldog kutya volt. Lehetőségeink szerint megadtunk neki mindent. Szerettük, szabadságot kapott tőlünk, övé volt az egész udvar. Rengeteg szép emlékünk van, és tudom, hogy még sokáig közel fogom érezni a szívemhez.

Nem tagadom, fájdalmas elveszteni azt, akit szeretsz. Mégsem szabad elzárkózni ez elől a testet-lelket gyógyító érzés elől. Gazdagabb lesz tőle az életed. Lesz mire emlékezned, ha sok szép közös emléket gyűjtesz a szeretteiddel. Ezek az emlékek pedig vigaszt nyújtanak majd magányos napjaidon.

Merj szeretni!
“A kutya a földön az egyetlen élőlény, aki jobban szeret téged, mint önmagát.”

2017. október 1., vasárnap

Kötődés


Pupilla nevű féléves cicusom szobafogságban van. Mielőtt azonban bárki elkönyvelne kegyetlen, kőszívű gazdinak, elmondom a részleteket.

Szóban forgó cicalányt csütörtökön életében először megkocsikáztattam. Szegénykémet nem egy karneváli hangulatú kirándulásra vittem, hanem az állatorvosunkhoz ivartalanításra.🙈

Maga a műtét nem jelenthetett nagy traumát a kis ártatlankámnak, hiszen altatásban végezték. Ám két órával később, már otthon, amikor ébredezett, nyilvánvalóan nem egy cicakarneválon érezte magát.

Alapvetően Pupilla (és Tornádó is) kinti cica, ám az orvos tanácsára berendeztünk a kis betegnek egy lábadozót a lakásban. A dolgozószobánk az utóbbi időben úgyis lomtárnak kezdte álcázni magát, ezért őt választottuk ki a nemes feladat betöltésére.😄 Bekerült a cicakosár, plusz két matrac (nekem, hogy azon kényelmesen babusgathassam a cicalányt), ezenkívül még egy doboz (amolyan bunkernek), kajás tálkák, vizes tálka, és persze a “női mosdó” szerepét felvállaló macskaalom a sarokban.

No, a műtét napján Pupillácska még bágyatag volt, nem evett, nem ivott, csak feküdt csendben a kosarában. Másnap azonban mintha kicserélték volna! A reggelit jó étvággyal befalta, kitartó unszolásomra ivott is, ráadásul amikor a mellkasomra telepedett, hálásan dorombolt nekem. Sőt, annak ellenére, hogy nem érzem magamat kalácsképűnek, a cicusom mégis folyamatosan “dagasztott” engem.😂 Ja, és a fájdalomcsillapítóját is minden zokszó nélkül elropogtatta. A doktornő elmondta, hogy az állatoknak szánt gyógyszerek általában ízesítettek, hogy megkönnyítsék a gazdik életét. Hát igen. Próbáld csak meg elmagyarázni az állatodnak, miért kell bevenni a keserű pirulát…😏

Na de most jön a lényeg! A cicám megérezhette, hogy hiába tettem ki őt ennek a megpróbáltatásnak, mégsem akarok rosszat neki (persze ezt többször el is mondtam, még a műtéte előtt); és azt is biztosan megértette, mennyire törődök vele, ugyanis végre kialakult közöttünk egy igazi kötődés. Nehéz ezt elmagyarázni, mindenesetre én ezt biztosan tudom. Érzem. És abban is hiszek, hogy a cicám felé áradó szeretetem és törődésem segítette a gyógyulását.💗 Ez egyébként érdekes dolog. Hiába sugárzom kifelé magamból ezt a rengeteg szeretetet, mégis úgy érzem, hogy többszörösen kapom vissza. Ez persze más élőlényekre, emberekre is vonatkozik. Éppen ezért nem szabad fukarkodni vele, vagy sajnálni. Ha adunk, azzal nem leszünk kevesebbek.

Visszatérve Pupillára, azt sem akartam ám, hogy mindenféle átmenet nélkül szobacicát faragjak belőle, ezért a felügyeletem mellett kint volt az udvaron egy-egy órácskát mindennap. Hétfőtől (amikor is vége a szabimnak), az ebédszünetekben majd hazaszaladok kiengedni őt, ám éjszakára ismét bevisszük majd, meg ne fázzon a lelkem.

Végszónak mi mást is írhatnék, mint ezt: Tornádó a világért sem vallaná be - mert az méltóságán aluli lenne -, de hiányzik neki a kis cicabarátja!😸

a műtét napján

üdvözlés

Bogár is örül

kötődés

2017. szeptember 17., vasárnap

Töktolvaj a kertünkben


Tegnap délután nagy lazán kimegyünk a férjemmel a kertbe, hogy megtekintsük, hogy áll a tökünk. Már úgy értem, az elvetett sütőtökünk hogyan fejlődik? Nézzük a hűlt helyét, és kissé meghűl bennünk a vér, ugyanis nem tudjuk eldönteni, hogy valami rejtély folytán köddé vált az a jószág, vagy betévedt hozzánk egy mutáns nyúl, esetleg kecske, vagy pedig a környéken egy éretlen-tök tolvaj garázdálkodik?😅 Nézünk értetlenül egymásra, majd körbejárjuk a kertet, közben fejünkben körvonalazódik egy magyarázat. Nem, nem a cica vitte el, hanem a kutya! De miért? És hová rejtette? Mivel mutáns-nyúl vagy kecskenyomot nem találunk, meg tököt sem, így fogom magam, a kutyaól előtt négykézláb ereszkedem, és bekukkantok, miközben Bogár kíváncsian a képemhez dörgöli nedves orrát. Szóval bekukkantok és felröhögök, de úgy, hogy még a hatodik szomszéd is hallja! Ott feküdt szépen békésen a félérett sütőtök Bogár házában a plédecskéjén.😂 Továbbra is rejtély, hogy milyen indíttatásból csente el a tököt az a szőrmók. Unatkozott, és kellett neki valami kihívás? Vagy nem találta kedvenc rongyocskáját, ám hiányzott neki egy hálótárs? Azt hiszem, ez örök rejtély marad. Egy fotóval viszont sikerült megörökítenem kutyánk magánakciójának az eredményét (amin persze ártatlan képpel néz a gazdira).💗

2017. szeptember 1., péntek

Bogár és az egér


Ezt most csupa szeretetből írom: a kutyánk nagyon hülye!😅

Férjem hétfő délután azzal bütykölt, hogy felrakja az új szúnyoghálót a konyhaablakra (mert a régit az ötkilós kandúrkánk kicsit megcincálta😂). Szóval. Tibi elmélyülten barkácsolgat, amikor arra lesz figyelmes, hogy a mi kis Bogarunk sípol. Közelebbről szemrevételezve a jószágot férjem megállapította, hogy a kutyánk már megint azt csinálja, hogy a cicáink által kinyuvasztott és valahol az udvaron hanyagul otthagyott egeret a szájába veszi, majd addig cammog vele komótosan körbe-körbe az udvaron, a végén már kínjában sípolva, amíg drasztikus lépésre szánjuk el magunkat. Egyébként Bogár vérbeli irigy kutya lévén egyszerűen képtelen megszabadulni a kincsétől, mert attól fél, meglátjuk, hogy hová rejti. (Mintha nekünk vagy a cicáknak kellene az a büdös kis dög!) Ezért tehát ilyenkor arra kényszerít minket a kutyánk, hogy elzárjuk őt vagy az elülső kiskertbe, vagy a hátsó kertbe, és amikor őméltósága ugatással jelezve méltatlankodik kertfogsága miatt, akkor már tudjuk, hogy megszabadult végre a kis ereklyéjétől.

Dióhéjban ennyit szerettem volna elmondani. A mellékelt képen a mi kis cukipofánk látható, akit csupa-csupa szeretetből néha ezzel a jelzős szerkezettel illetek: “Te vééén hhülye”! 😄💓

2017. július 20., csütörtök

Halálraítélt-gyártó lények


Az ártatlanokkal, valamint az igazságtalansággal szembeni túlérzékenységemnek köszönhetően véresre kaszabolódott a combom külső része, annyiszor nyílt ki a bicska a zsebemben az állatkínzók miatt! Meglehet, a cím is erősre sikeredett. Mit mondhatnék, ez is jelzi szörnyülködésem mértékét.

Tuti nem ért velem egyet mindenki abban, hogy szerintem az is egyfajta állatkínzás, ha valakinek van egy nőstény cicája vagy kutyája, a “gondos gazdi” pedig hagyja, hogy állatkáját állandóan felcsinálják, aztán amikor a szerencsétlen kínkeservesen megfial, a magát istenségnek képzelő emberállat elszedi az anya elől kicsinyeit, és hidegvérrel kinyírja őket. Egek, lúdbőrözik a tarkóm! Utálom az ilyeneket!

Talán túlzás azt feltételezni, hogy egy anyaállatnak is vannak érzései? Szegény jószág nem egy fialógép! Ám ott vannak a másik oldalon a hím állatok. Nekik sem egyszerű az élet. Egy neves, kutyapszichológiával foglalkozó szakembert idézek most, nevezetesen Cesar Millan-t:
“Tartozunk annyival a kutyáinknak, hogy megkíméljük őket attól a rendkívüli fizikai és pszichológiai szenvedéstől, amit akkor kénytelenek átélni, ha nem párosodhatnak, holott testük minden sejtje erre ösztönzi őket.”
Továbbá, íme egy állatorvos barátja szavai:
“A fiatalon elvégzett ivartalanításnak számos egészségügyi előnye van.”
“A viselkedésre kimondottan jó hatással van. Az ivartalanított kutyák nem jelölgetnek sem a házon belül, sem a területük környékén, és nem alakul ki bennük hatalmi harcokhoz, erőszakos magatartáshoz vezető agresszió sem. Az ivartalanított kutyák kezelhetőbbek, könnyebben képezhetők, és sokkal békésebb, nyugodtabb családtagok.”
Mindez cicákra vonatkoztatva: erősen feltüzelt állapotukban előfordulhat, hogy megtépik egymást, kimarják a másik szemét, vagy csak szimplán kipofozzák ellenfelük fogát a szájából. A mi kandúrunknak legalábbis hiányzik az egyik négyese (nem a kártyapaklijából, hanem a szájából az egyik foga). Ki tudja, mi történhetett szegénykével, amíg még eljárt csajozni.

Eszembe jutott, hogy mielőtt Tornádó nevű kandúrunkat elvittem ivartalanításra, csórikám sovány, koszos és csapzott volt. Az állatorvos felvilágosított, hogy szegénykének nincs ám ideje mosakodni, mert hajtja a vére. Azelőtt napokra eltűnt, ám a műtét után csodaszépen helyrejött a bundája, és persze a kimaradozásai is megszűntek. Mondjuk, a foga azóta sincs meg, de legalább a szemét nem kaparták ki...

Az jutott még eszembe, amikor a tizenhárom éves kankutyánkra rákérdezve az állatorvosunk csak biztatni tudott, nemhogy nem veszélyes a vén rókánál a beavatkozás, hanem egyenesen javallott. Mi tagadás, a procedúra után tényleg lenyugodott a kis vérebünk, már nem hágja meg a rongyocskáját napjában többször is…🙈

Azon gondolkodom, hogy az állataink jól-léte is csak a pénzről szól, mint oly’ sok minden más ezen a világon, vagy pedig a gazdik bele sem gondolnak, hogy a kielégítetlen, sürgető nemi ösztönzés milyen kínzás a jószágnak? (Bezzeg ha a főnök ideges, rögtön tudják mondani, hogy biztos nem volt semmi az éjjel…) Vagy tényleg ennyire sajnálják az emberek azt az egyszeri kiadást ivartalanításra? Mondjuk van ám állatoknak kifejlesztett fogamzásgátló tabletta is, de hát azért is csengetni kell valamennyit. Na nem a kapun…

Már csak annyit fűznék az állatkás témához, hogy a jószágaink igenis érző lények, mindegyik egy-egy külön kis személyiség, és sok mindent megértenek. (Nem csak azt, hogy “gyere ide/helyedre/sicc!”). Néha elfog az az érzés, hogy az állataim talán többet is felfognak abból, amit mondok nekik, mint némelyik kétlábú fajtársam…

Szószaporítás helyett íme néhány képecske, amelyen tisztán látható a szeretet!




2017. május 5., péntek

Bajuszkommandó


Hihetetlen, mit csinált múlt héten Tornádó nevezetű kandúrcicánk! Kicsit még most is a hatása alatt vagyok, és kezdeti, pillanatnyi haragomat büszkeség váltotta fel.😌

Egyik este már éppen sötétedni készült, amikor a férjem kinézett a konyhaablakon. Összevont szemöldökkel csak ennyit mondott: “Hát ez meg?!” Rohanok oda, hogy mi van már, hát azt látom, hogy egy idegen, hófehér cica Tornádó kajáját falatozza a legnagyobb nyugalomban. Hirtelen megijedtem, mert arra gondoltam, ha ezt a kandúrunk észreveszi, biztos lepofozza onnan a betolakodót.😅 Szememmel sebtiben végigpásztáztam az udvart, és alig akartam elhinni, amit láttam: Tornádó békésen ücsörgött az asztalkája előtt a földön.
És ekkor összeállt a kép!

Halványan már eddig is gyanús volt a dolog, hogy az ötkilós macsekunk többet eszik, mint a tizennégy kilós ebünk.🙈 Ám továbbra is rendületlenül szervíroztam Tornádónak minden reggel és este a kétféle ínyencséget: pépes kaját (húskonzerv tasakos falattal kombinálva), valamint száraz ropogtatnivalót, persze márkásakat, mert őurasága nem éri be holmi nevenincs maszlaggal! Hiába, no, a kandúrkánk igazi ínyenc. Tehát jött a megvilágosodás: eddig két macskát etettünk hűségesen. Az pedig, hogy Tornádó ott ült az asztala előtt, azt jelenti, hogy őrt állt, illetve őrt ült, arra figyelvén, hogy ha Bogár kicammog a műhelyben lévő kényelmes vackából, akkor tudjon jelezni a haverjának, hogy iszkiri! Elképesztő! Ezek kijátszották a kutyát és minket is!😂

Beindult a fantáziám, és elképzeltem egy párbeszédet a két cicus között:
- Szasz haver!
- Csá Tornádó, korán jöttem?
- Oda se’ neki, a gazdáim ilyenkor már nem jönnek ki, nem lesz baj.
- És a morgós-bundás? Benn van már a kutricájában?
- Ehh, tudod, hogy nyugdíjas kutya ősz bajusszal és öreg csontokkal. Most nincs ugatnivalója, hát bekucorodott a vackába.
- Akkor jó. Te, Tornádó! Az én gazdám nem ad nekem olyan finomat, mint amilyet te kapsz.
- Igen, az enyéim mindig valami “frikizt” emlegetnek. Na, pattanj fel a tálkáimhoz, addig én őrködök. Jó étvágyat!

...és persze a két szőrmóknak az lett a veszte, hogy nem várták meg, amíg teljesen besötétedik! Az eset óta Tornádónak a műhelyben szolgálom fel a reggelijét és vacsoráját, és “csodák csodájára”, a fele is elég az eddigi adagoknak. A műhelyben egyébként közös agglegénylakot alakítottunk ki a két szőrmókunknak, külön vacokkal ugyan, de közös csapóajtóval. Oda pedig csak nem fogja tán beinvitálni Tornádó a haverját.😏

Megjegyzem, a fehér cicát nem kell ám sajnálni, nem egy zörgő csontú kóbormacska. Jó húsban van, és szoktam látni az egyik szomszédos ház udvarán.

Történetem végére egy képet tartogatok. Sajna a cicakommandó tagjait nem sikerült akció közben lencsevégre kapnom, így be kell érned egy olyan képpel, amelyen Tornádót láthatod a kajamentesített övezetében, ártatlan képpel a kamerába bámulva.
S hogy mirefel a büszkeségem? Hát kinek van még egy ilyen jólelkű és önzetlen cicusa?!😇

2017. március 16., csütörtök

Kócmanó


Február végén nem kis megpróbáltatáson esett át a kandúrcicánk. Sajnos a tél folyamán teljesen összekócolódott a bundája, aminek a kibogozásával annyira nem boldogultam, hogy szakemberhez kellett fordulnunk.

Egy keddi napon - előzetes bejelentés alapján - elvittem Tornádót az állatorvoshoz, hogy a doktornő asszisztense bódításban ki tudja kócolni a bundáját. Egyébként kicsit én is hibás vagyok, hogy ki kellett tennem a macsekot ennek a tortúrának, ugyanis nem fésülgettem őt rendszeresen. Mondjuk nem mindig volt olyan kedve, hogy hagyja magát, de megbeszéltem vele, innentől az új heti rituálénk a kócolás lesz!

Aznap tehát délelőtt tízre mentünk. Miután megmértük a kandúrt (5,1 kg volt, ebből a bunda szerintem 1,5 kg😅), a doktornő beadta neki a szurit, amit a lelkem meglepően jól tűrt. Kisvártatva el is bódult, az asszisztensnő pedig hozzákezdhetett a hadművelethez. Egy órácska múlva szólt, hogy készen van. Beléptem a kezelőbe, és az asztalra pillantva hirtelen nem is tudtam, melyik kupac a macska, és melyik a lekócolt bunda.😂 Végül egy jólfésült cicust vihettem haza, akin alig látszott meg, hogy itt-ott le lett borotválva, hiszen a hosszú szőre eltakarta a kis csupasz foltokat. A neheze azonban csak ezután jött.

Fél tizenkettő előtt már otthon voltunk. Tornádónak kialakítottunk a ház előterében, ahol a kazánunk is van, egy biztonságos “lábadozót”, ami azt jelentette, hogy kihordtunk onnan mindent, és leterítettünk egy hatalmas pokrócot. Én a nyitott konyhaajtóban foglaltam el őrhelyemet, így szemmel tudtam tartani. Amíg vártam, hogy ébredezzen, addig olvasgattam. Nem tudom, ki látott már állatot kijönni altatásból, de szerintem egyáltalán nem vicces (holott a neten sokan “poénkodnak” azzal, hogy lekamerázzák kedvencük megpróbáltatásait). A legrosszabb az volt, amikor az altató utóhatása miatt rátört szegénykémre egy roham. Elkezdett öklendezni, de üres volt a gyomra, tehát nem tudott hányni, viszont hirtelen megfeszült a kis teste, hátracsavarodott, és rémülten nézett rám.😟 Én épp a kezeimben tartottam, mert akárhányszor megmozdult, rögvest ott termettem mellette. Ezután egy rövid görcsös rohama volt, ami alatt igyekeztem a pokrócon tartani őt, nehogy megüsse magát a falnál. (Aki nem tud őrt állni altatásból kijövő állatkája mellett, érdemes egy puha pléddel bélelt dobozba raknia, nehogy megsérüljön.) Szegénykém ezek után még vagy fél percig reszketett. Én is megijedtem, de próbáltam nyugalmat sugározni felé. Délutánra szakaszosan teljesen magához tért, de még nem mertem ingerelni a gyomrát semmiféle kajával, csak víz volt előtte. Gyakran odakuporodtam mellé, és miközben simogattam, beszéltem hozzá. Egyszer megkérdeztem tőle: “Hogy érzed magad, kutyául?”, de mivel csak nézett rám kábán, igyekeztem megnyugtatni: “Ne félj Tornádó, hamarosan cica bajod sem lesz.”

Este hét után kapott egy kevéske cicakonzervet, azt jóízűen meg is ette. Nagy nehezen sikerült elaludnom, de annak ellenére, hogy kedden az izgalomtól már fél négykor fent voltam, szerda hajnal fél kettő után megébredtem, és mentem is az előtérbe, hogy megnézzem, rendben van-e Tornádó. Még soha nem tartottuk bent éjszakára, csak nappal szunyókált ott, de csak amikor mi is otthon voltunk (vagyis ha ki kellett mennie, jelzett nekünk). A bejárati ajtónkat nem akartuk felszabdalni, hogy a cica és a kutya szabadon közlekedhessen azon keresztül. Különben is, a házhoz tartozó műhelyben már kialakítottunk nekik egy közös agglegény-lakot, szabad bejárással. Csak hát azt a helyiséget nem fűtjük, és féltem, hogy a kissé megkopasztott kandúrkám még megfázik éjszaka. Tehát maradt a lakás előterében.

Szerencsére nem volt semmi baj vele, nem hányta ki a vacsiját, és az odakészített macskaalmot is használta. Hajnalban megetettem, pátyolgattam kicsit, és megnéztem egy Poirot-részt, mert tudtam, hogy úgysem vagyok képes hirtelen újra elaludni. A csütörtöki napom is hasonlóan kezdődött: hajnal fél kettő után ismét megébredtem, de nem bánom, az a fő, hogy minden rendben van Tornádóval!💖 Nagyon aranyos, amikor elkapja egy-egy szeretetroham, és azt sem tudja, hogyan dörgölőzzön hozzám. Igazán hálás kis jószág, biztos vagyok benne, hogy érezte a törődésemet. Ja igen, az állatorvosnál vettem egy speciális kócoló fésűt, mert amim volt, az amúgy sem volt hatékony, főleg úgy, hogy nem is kócolgattam vele azt a bumszli cicát hetente.🙈 Úgy tűnik azonban, hogy ez az új kócoló kefe tetszeni fog neki, mert amikor péntek reggel először kipróbáltam rajta, akkor igencsak dorombolt, annyira elégedett volt.

Más mondanivalóm nem lévén, két kedves képpel köszönök el.