A következő címkéjű bejegyzések mutatása: London. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: London. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. december 15., vasárnap

Áldott szabadság - 7. nap


Ha egy mondatban akarnám összefoglalni a nap eseményeit, azt mondanám, hogy tizennégy órát utaztam. Na de utazásom során történt ez-az, ami megérdemel további néhány szót.

Judit barátnőm volt olyan drága, és hajnal hatkor felkerekedett velem, hogy elkísérjen egészen a Victoria Coach Stationig, ahonnan az a busz indult, amelyik elvitt a Luton reptérre. Tulajdonképpen a sorban kígyózva konstatáltam, ami aznap várt rám, és döbbenten fordultam Judithoz: “Egek, én egész nap utazni fogok??” 😅

Ezen a napon nem sok képet készítettem, ám a buszállomást érdemes megtekinteni. A neten keresgélve az alábbi fotót találtam:

Utolsó külföldi napomon érdekes dolog szemtanúja voltam. Az állomáson egy fiatal párocska szemmel láthatóan tanácstalanul álldogált, nem tudván, melyik sorban várakozzanak a megfelelő buszra. Elhaladt mellettük egy buszsofőr, és kérés nélkül, kedvesen és türelmesen útba igazította őket, pedig még csak egy nyelvet sem beszéltek. Ezzel szemben, amikor már itthon voltam, és a Ferihegyi reptér előtt vártam a busz indulására, ami a városba vitt, a következő jelenet zajlott az orrom előtt.
A buszsofőr mellett állt egy ember, aki a felszállók jegyeit ellenőrizte. Odalépett hozzájuk egy kisgyerekes anyuka, és bátortalanul megkérdezte, hogy hol szállhat fel. (Az első ajtó ekkor még zárva volt.) A jegyeket ellenőrző ember a középső ajtó felé intett, és amikor a hölgy távozott, a sofőr bunkó módon kifakadt: “Hát nem látja, b. meg, hogy ott nyitva van?!”
No comment.

Na de térjünk vissza még egy kicsit Londonba. Miután barátnőmmel jól megölelgettük egymást, felszálltam a buszra, és a reptérig kellemesen elzötykölődtem. Miután a sofőr segített kiemelni a csomagtartóból a bőröndömet, megköszöntem neki, hogy biztonságosan elfuvarozott minket, és további szép napot kívántam.

A reptéren a becsekkolás során hogy, hogy nem, többek között engem választottak ki szúrópróbaszerűen egy alaposabb ellenőrzésre. Mondjuk nem volt nagy kunszt az egész ceremónia: csak le kellett vennem a lábbelimet, és beállni két kapu közé mozdulatlanul várva, hogy jól átvilágítsanak. Mindezek után összeszedtem a motyómat, és nem maradt más hátra, mint várni, várni, és türelmesen várakozni. 😏

Ismét teszek egy kis gondolati kitérőt.
Mielőtt még Londonba repültem volna Judittal, elhatároztam, hogy ott majd veszek magamnak egy angyalkás, vagy angyalszárnyas medált. Az a helyzet, hogy ott tartózkodásom alatt nem találtam meg a megfelelő darabot, még a greenwichi bolhapiacon sem. Már-már feladtam a reményt, és beletörődtem, hogy akkor majd Magyarországon keresgélek tovább, amikor végre rátaláltam! A terminál egyik üzletében vettem magamnak vizet az útra, és a kasszánál várakozva min akadt meg a szemem, na min?

Végre elérkezett a gép indulásának ideje. Mivel volt nálam olvasnivaló, így hamar és kellemesen telt el az a röpke két óra, amit a felhők fölött töltöttem. Leszállva azonban sajnos azonnal visszacsöppentem a mai magyar valóságba, amikor is Ferihegyen szembesültem a buszsofőr flegma bunkózásával. Érdekes módon tavaly is meg kellett tapasztalnom egy hasonló hozzáállást, amiről alább írtam:

Egyre inkább a délutánban jártunk, amikor sikeresen eljutottam a Keleti Pályaudvarra, ahol megvettem a jegyemet Mezőberényig. A pénztárnál kellemes élményben volt részem, ugyanis a pénztáros hölgy egy őszinte mosoly kíséretében megdicsérte a táskámat, hogy milyen szép. Tulajdonképpen ez a kedvenc táskám, és nem csak azért, mert Judittól kaptam ajándékba a tavalyi londoni kiruccanásom alkalmával, hanem azért is, mert nagy, erős, praktikus, és így néz ki:

A vonat indulásáig volt még egy órám, amit sétálással töltöttem el. A pályaudvar körül bóklásztam, csak úgy céltalanul. A sok várakozás és ücsörgés után jólesett mozogni egy kicsit. És persze hazáig még további közel két és fél órát kellett ülnöm, tehát érdemes volt beindítani a vérkeringésemet. 😎

A mezőberényi állomástól szerencsére megint sétálhattam egy jót. Végre aztán este nyolcra értem haza, kissé elcsigázva. A házunkhoz közeledve azonban rögtön repesni kezdett a szívem: a két cicánk ott várt rám a bejárati ajtó előtt, és édesen dörgölőzve fejezték ki, hogy mennyire vártak már haza! 😻
Tibi azon a héten délutános volt, így őt csak másnap ölelhettem át.

Miután odabent leraktam a cuccaimat, első dolgom volt szervírozni a vacsorát a két szőrmóknak. A nagy igyekezetben (és talán fáradt is voltam már) sikeresen összetörtem az egyik ételes tálkát. Ez még nagyon hiányzott nekem… 😒 A tönkrement adagot tehát feltakarítottam az üvegszilánkokkal együtt, és egy másik adag konzervet tálaltam fel Pupillácskának, Tornádó uraság ugyanis addigra magán kívül, hörögve-zörögve evett, ahogy szokott. 😸

Elérkezett végre az én időm: beleereszkedtem egy kád forró vízbe, és ott zombultam vagy fél órán keresztül. Lefekvés előtt még erőt vettem magamon, és nagyjából kirámoltam a bőröndömet, aztán beestem végre az ágyba.

Végezetül már csak egy dolgom maradt aznapra: hálát adni az újabb nagyszerű, élményekkel teli kikapcsolódásért, és amiért biztonságosan hazaértem kényelmes, békés otthonomba, a szeretteimhez. 😇

2019. november 24., vasárnap

Áldott szabadság - 6. nap


Mivel nem űzött minket a tatár, így a legnagyobb nyugalommal aludtunk addig, amíg a hasunkra sütött a nap. Ébredés után első dolgunk volt megtankolni a szervezetünket. Barátnőm zabkását készített reggelire, amit bogyós gyümölcsökkel dobott fel.

Judit csak annyit árult el az aznapi programról, hogy sokat fogunk buszozni. Megfelelő mennyiségű hideg élelmet pakoltunk hát a táskánkba, majd nekivágtunk a nagyvilágnak.

Volt szerencsém Londonban élni másfél évig, ezért jól tudtam, hogy a város valóban hatalmas, és bizony nem különösebben meglepő dolog két, két és fél órát utazni a célig.

Emeletes busszal mentünk, és sikerült ügyesen elfoglalni a legjobb helyeket (az emeleten, legelöl). Amióta hazaköltöztünk Tibivel, egyedül talán csak a “double-decker” utazás élménye hiányzik kicsit.

Miután leszálltunk, sétáltunk egy keveset, majd ahogy befordultunk az egyik utcasarkon, a következő látvány tárult elém:
Ámulva kérdeztem Judittól: “És te ezt tudtad?” Ő persze csak vigyorgott elégedetten, mert látta rajtam, mennyire lenyűgöz a hely.
Annyit mondhatok, ha valaha Londonban jársz, látogass el Greenwichbe megnézni a Cutty Sarkot, ami a világ egyik leghíresebb teaszállító vitorlás hajója.

Első dolgunk volt betérni a Starbucksba, hogy kicsit felfrissítsük magunkat. Judit kávét rendelt magának, én pedig egy vegán málnás-csokis sütit. Mmmm, mennyei volt! Ráadásul a mellettünk lévő asztalnál egy édes pofa kutyus is ott volt a gazdijával.


Egyszerűen lelket melengető volt a kellemes napsütés, a környezet, és a tudat, hogy szabadságon vagyok, tehát nyugodtan lazíthatok. Leültünk egy padra, csodáltuk a Temzét, gyönyörködtünk a túlsó parton méltóságteljesen tornyosuló épületekben, néztük a körülöttünk lévő embereket, és csak úgy voltunk.

Judit aznapra tartogatott számomra még egy meglepetést. Mielőtt hazaindultunk volna, betértünk a bolhapiacra, ahol egy hangulatos csarnokban árulták portékáikat az árusok. A levegőben különböző ételek illata terjengett, körülöttünk mindenhol emberek; és élettel teli, folyamatos zsongás csiklandozta a fülemet.

Az árusok többnyire Londont ábrázoló, London feliratú, vagy angol zászlóval díszített tárgyakat kínáltak. Lehetett ott kapni táskát, pólót, kulcstartót, hűtőmágnest, képeslapot… á, de nem is sorolom, mert jóformán mindent! Más standokon antikvár dolgokat láttunk: könyveket, ékszereket, szóval csupa kincset. Jó volt ott bóklászni.

Elemózsiánk fogytán volt, és hosszú út várt még ránk, ezért korai uzsonnánkat a Subway gyorsétteremben fogyasztottuk el. Külön öröm volt számomra, hogy többféle vegán szendvicsből is választhattam. Végül emellett a finomság mellett döntöttem:

Úgy kétórányi buszozást követően rendben hazaértünk. Amíg Judit elkészítette a vacsoránkat, addig összepakoltam a bőröndömet, és kikészítettem a ruháimat másnapra, mert bizony korán kellett kelnünk. Szabadságom hetedik napján ugyanis egy megautazás várt rám - hazáig.

2019. november 17., vasárnap

Áldott szabadság - 5. nap


Másnaposság nélkül ébredtünk ezen a szép vasárnap reggel. Miután elkészítettük a reggelinket, igen jóízűen el is fogyasztottuk.

Ezután kicsit ejtőztünk, majd összepakoltuk a felszerelésünket, és elindultunk a közeli edzőterembe lábazni. Előzetes közös “élményekből” kifolyólag igencsak tisztában voltam vele, milyen mókában lesz részem Judit irányítása alatt… 😅

A forgatókönyv egyébként a következő szokott lenni a közös edzéseink során: Judit megmondja, milyen gyakorlatból mennyit csináljunk. Az elején lelkes és elszánt vagyok. Az X-edik gyakorlatnál kicsit sajnáltatom magam, és nyavalygok. Erre ő ráncba szed, hogy igenis bírom! Én bedurcizok, mert fáj, de megemberelem magam, és miközben szidom a barátnőmet, természetesen megcsinálom, amit mond. Szóval működik a dolog! Judit persze tisztában van vele, hogy olyankor “utálom” őt (pusztán szeretetből), de csak kiröhög lelketlenül. 😒😄

Az edzést követően hazasétáltunk, majd egy-egy gyors zuhany után megebédeltünk (házi fitt-fánkot ettünk).

Délutánra egy laza buszozást és csavargást terveztünk. Betértünk többek között egy Swarovski üzletbe is. Hú, hát ami ott volt! Nem azt mondom, hogy ami szem-szájnak ingere, hanem inkább ami szemnek és léleknek kényeztetése! A bejegyzés végén több kép és videó lesz látható egy klipbe ágyazva, ám mivel a Google volt olyan kedves, és meglepett egy kis zenés összeállítással a telefonommal készített anyagokat felhasználva, ízelítőül, íme:

Miután hazaértünk, újabb meglepetésben volt részem: Judit készített nekem egy isteni, illatos forró fürdőt. Tudta jól, mi kell a megfáradt izmoknak! Igazán jólesett megpihenni a vízben. 😌

Egy könnyű vacsorát követően úgy döntöttünk, hogy megnézzük a legújabb dokumentumfilmet Beyoncé életéről. Eleve ő a kedvenc énekesnőm, de emellett példaértékű az is, amit magánemberként produkál. Hatalmas önfegyelemmel és kitartással, meg persze kemény munkával elérte, hogy szülés után újra visszanyerje csodás alakját. Sokan talán azt gondolják, mindent készen kap, holott bizony keményen megdolgozik a sikerért.

Ez volt tehát az ötödik nap élménybeszámolója, amelyhez alább tekinthető meg egy kis audiovizuális összefoglaló, amelyet férjemmel készítettünk.
Jó szórakozást kívánok hozzá!

2019. november 5., kedd

Áldott szabadság - 4. nap


Azzal kezdődött a reggelem, hogy teljesült a kívánságom, amit előző este gondoltam ki. 😇 Többnyire minden napomat egy félórás meditációval kezdem. Azt találtam ki, milyen jó lenne, ha a beállított ébresztés előtt fel tudnék ébredni, hogy legyen időm erre a reggeli rituáléra. Így aztán sikeresen meg is ébredtem magamtól - hajnali 3-kor! 😅 Bármilyen korán ébredek is fel, már nem tudok újra elaludni. Így amíg a többiek édesdeden aludtak, szép csendben meghallgattam egy-két előadást a YouTube-on.

Miután barátnőmmel összekészítettük magunkat, elbúcsúztunk kedves vendéglátónktól, majd elvittük a kölcsönautót egy helyre, ahol Judit ismerőse már várt ránk, hogy kivigyen minket a reptérre. Ott aztán a gép indulásáig túl sok izgalomban nem volt részünk. Hacsak abban nem, hogy az ellenőrző kapu előtt kígyózva döbbentem rá: nekem még tele van folyadékkal a kedvenc kulacsom! Nyilván nem akartam megválni tőle, így barátnőm segítségével gyorsan leküldtem a tartalmát.

Maga a repülőút is eseménytelenül telt. 820 km/h-val hasítottunk 11.500 m magasan, ragyogó napsütésben, -580C-ban.
 

Landolás után az utasok hozták szokásos formájukat: még szinte gurult a gép, máris csatolták ki a biztonsági övüket, és tülekedtek, hogy elsőként szállhassanak le a gépről. Biztosan valahogy a tudomásukra jutott, hogy csak az első húsz ember szállhat le, a többieknek vissza kell repülnie… 😏 Na, mindegy. Judittal szokásunkhoz híven türelmesen vártunk a helyünkön, amíg eloszlott a tömeg.

A Luton reptéren már várt minket Judit egy barátja, így idén nem tömegközlekedéssel utaztunk be London szívébe. A nap további részére nem terveztünk semmi extrát. Kipakoltuk a bőröndjeinket, elsétáltunk kajáért a Sainsbury’s-be, aztán nekiültünk Shrek-maratont nézni, miközben természetesen beszélgettünk, hiszen mégiscsak nők vagyunk! 😁 Két rész között összedobtunk magunknak egy finom vacsorát, majd utána drága barátnőm elővette az aznapi meglepetését:

Az utazással telt hosszú nap végére kellemesen elfáradtunk testileg-szellemileg egyaránt, így este nemigen volt gondunk az elalvással. Egy újabb csodás napot magunk mögött hagyva tértünk hát nyugovóra.

2018. április 16., hétfő

Hét nap élményei - 7. nap, vasárnap


Ennek a napnak a második fele kissé monoton volt (várakozás várakozás hátán, ráadásul egyedül), ám a délelőttöt és a kora délutánt a héten megszokott módon végigpörögtük.

Nem várhattuk meg, hogy a hasunkra süssön a nap, hiszen aznapra időpontunk volt egy finom kis pedikűr-manikűrre. Ott jócskán eltelt az idő, nekem pedig még egy-két londoni szuvenírt is be kellett szereznem.

Na tessék, már megint utólag jut eszembe egy reggeli pillanatkép, konkrétan ez:
Na igen, míg egyesek azt a luxust sem engedhetik meg maguknak, hogy az Úr napján, azaz vasárnap a hasukra süssön a nap, addig mások csokival a hasuk alatt alszanak…😆

Oké, szuvenír pipa, Juditéknál bőröndöm összepakolása pipa, ebéd pipa, indulás a reptérre: egy busz, két busz, Luton-reptéri busz, szóval sok buszozás, még több várakozás, végül szépen hazarepültem a hétfőbe.

Na neeeem, ilyen könnyen azért nem úszhatom meg az élménybeszámoló lezárását! Meg persze imádok írni, úgyhogy ezt az utolsó napot is tisztességesen kifejtem.😁

Szóval ott komolytalanodtam el, hogy igencsak időben kellett indulnom az esti géphez (ami fél tízre volt kiírva), hiszen a változékony londoni forgalomban igazán nem bízhat meg az ember lánya! Judit egészen a Lutonba induló buszig elkísért. Ez duplán volt jó, mert még addig is bandázhattunk, meg persze nélküle tuti eltévedtem volna…😅

Miután egy ölelés kíséretében jól megropogtatta a csontjaimat, immár magányos farkasként vágtam neki a nap maradék részének.

A reptéren minden okay volt, elég hamar átjutottam az ellenőrzésen, onnantól pedig már nem is volt egyéb dolgom, mint várni az idő múlását. Pacsirta típus lévén nem szeretek sokáig fent lenni, ezért ahogy lassan vánszorogtak előre az órák, egyre nyűgösebb lettem. Ráadásul az is betett nekem, hogy a gép negyven perces késéssel indult, meg az is, hogy a betegségemből sem gyógyultam fel teljesen, és a szervezetem aznapra időzítette a non-stop orrfolyást…😒

Jogos lehet a kérdés: mi a manóért nem egy korábbi géppel repültem haza? Azért, mert praktikusabb volt Debrecenben landolni, hiszen onnan könnyedebb hazajutnom, mint Pestről.

A gépen megpróbáltam volna szunyókálni, de sajnos részem volt “Az érzés, amikor aludnál, és közvetlenül mögötted percenként felröhög valaki, megfizethetetlen.” életérzésben. Mondjuk én is kellemes utastárs lehettem az állandó orrfújásommal…

Szerencsére tudok örülni a kis dolgoknak, ezért mosolyra fakasztott, amikor az egyik stewardess Rita néven mutatkozott be. Az pedig még örömtelibb pillanat volt, amikor Ritter Balázs kapitány úr szinte észrevétlenül és biztonságban tette le a gépet Debrecenben! Azt sem bántam már, hogy hajnali fél kettőre jár az idő.

Valamiért számomra szívet melengető az a szertartás vagy rituálé, amikor a szerencsés földetérést követően a gépben tapsolni kezdenek az emberek. Szerintem ez megilleti a személyzetet, amiért végig figyeltek ránk, és épségben hazaszállítottak minket szeretteinkhez.

Egy utolsó próbatétel várt már csak rám: hatvan kanyart bevéve elvánszorogni az ellenőrző-pontig. Tudod, amikor van az a kígyóztató szalagkorlát, vagy mi a szösz. Na jó, inkább mutatom:

Araszolgatás közben egy igen érdekes és egyben rettentő szomorú dolgot figyeltem meg.

Landolás után meg szoktam várni, amíg a többség leszáll, hogy kényelmesebben elrámolhassam magam a széksorok közötti szűk helyen. Ezenkívül a gépből való kiszállás után még megálltam a géptől távolabb, hogy egy művészi fotót készíthessek, ‘Repcsi az éjszakában’ címmel. Íme a műalkotás:
Továbbá a magyar mosdóban is rögvest tiszteletemet tettem, ezért a sor legvégén kötöttem ki. Előttem pár lépéssel egy fiatal anyuka várta, hogy kicsekkolhasson végre, nyakában nyűgös kisgyerekével, vállán a motyóikkal. Egy idő után annyira megfáradt szegény, hogy leült csak úgy a földre az egyik falhoz, és ott próbálta csitítgatni pityergő porontyát. Azt láttam, hogy az összes “kedves utastárs” csak bámul rá, mint a birka, de egynek sem jutott volna eszébe, hogy maga elé engedje szegény párákat. Nem akartam műbalhét rendezni, és beszólni a népnek. Sajnos nem szeretek konfrontálódni. Csak szomorúan konstatáltam magamban, hogy lám, visszatértem a mai magyar valóságba…

Végre-végre azonban eljött a pillanat: a férjem nyakába omolhattam, és a hazafelé úton végig boldogíthattam őt a kocsiban a csacsogásommal.😅

Előzetesen megírtam neki, hogy mielőtt elindulna értem, hozza el a házban fellelhető összes zsepit, plusz némi hidegélelmet és teát is. Így hát egész kellemes utam volt hazáig. Mire pedig pirkadni kezdett, sikeresen nyugovóra is térhettünk a mi kis békés, nyugodt fészkünkben.

Ezennel le is zárom a hét nap élménybeszámolóját.

Azért is örülök különösen, hogy ezt a személyes naplócskát vezetem, mert milyen jó lesz majd vén trotty koromban végigolvasni ezeket a kedves emlékeket, és hálás szívvel visszagondolni, micsoda kalandokban volt részem életem során. És milyen jó volt ezen a boldogságon osztozni a szeretteimmel! 💝

2018. április 11., szerda

Hét nap élményei - 6. nap, szombat


Barátnőm erre a napra tartogatta a legnagyobb meglepetést! Miután felébredtünk, megreggeliztünk és elkészültünk, elindultunk
ily’ módon
ide:

Az a helyzet, hogy ez a hatalmas és csodálatos “majompark” nem a betondzsungel kellős közepén van, éppen ezért három órát kellett autóznunk a célig. Csak oda. Vissza ugyanannyit.

Az égiek kegyeltjének érzem magunkat a barátnőmmel, hiszen az odafelé tartó úton végig szakadt az eső, ám mire megérkeztünk, ragyogóan sütött a nap! Nem meglepő hát, ha abban a szép időben, szép zöld környezetben és jó levegőn öt órán keresztül csatangoltunk. Meg persze a lényeg, ami miatt annyi időt eltöltöttünk ott: az ártatlan, szeretnivaló majmócák közelsége! Hihetetlen módon feltöltődtünk pozitív energiákkal; a szeretet érzése és a boldogság pedig majd’ szétvetett minket. 💗

Ó, a lényeg majdnem lemaradt! Juditék már két kis ártatlanságot is örökbe fogadtak (név szerint Rieke és Bulu Mata), aznap pedig egy harmadik taggal bővült a család, aki a Mimi névre hallgat. 🙈🙉🙊

Délután kénytelenek voltunk búcsút venni a majmocskáktól, és miután Judit elintézte az örökbefogadást, valamint az ajándékboltban is alaposan kigarázdálkodtuk magunkat, nekivágtunk a hazafelé tartó hosszú útnak.
Aznap már csak a zuhanyzás, vacsi és alvás várt ránk.

Attól tartok, ez egy kis nyúlfarknyi bejegyzés lesz, és hagyom, hogy inkább a képek és a videók meséljenek helyettem.
                                                Útközben "kissé" sáros lett a rendszámtábla.


Egy szabadon bóklászó őzike a parkban.

                                   orángután nézi Guit                  orángután nézi Szutykot

orángután okosan néz 😄

majom okosan vizsgálja a zoknit

majom meg is kóstolja a zoknit 😂

Jaj! A rózsaszín zokni! 😅

2018. április 4., szerda

Hét nap élményei - 5. nap, péntek


Megannyi kilométerrel a hátunk mögött, péntek reggel ez a kép fogadott bennünket, kitekintve a hotel ablakán:

A szobánkba kértük a reggelit, ami annyira bőséges (és persze mennyei volt), hogy utána le kellett dőlnünk, hogy a szervezetünknek csak az emésztéssel kelljen foglalkoznia.🙈 Máskülönben pedig “elő kellett pihenni” a ránk váró kemény edzést megelőzően. Na de komolyan, mi mást tehet az ember lánya, mint hogy lepihen egy ilyen reggeli bekebelezését követően?

Egyszer csak arra eszméltünk, hogy csörög a szobánkban a telefon. Persze hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk, nemhogy még holmi telefonhívásra reagálni! Na igen, eléggé kimerültek lehettünk, ha ilyen sikeresen elszenderedtünk a reggeli után…

Szerencsére nem nagyon rámoltuk szét a cuccainkat, hiszen előző este (mit este, hajnalban) jóformán csak a pizsinket és a fogkefénket halásztuk ki a bőröndjeinkből. Sejtettük, hogy a recepció kereshetett minket kijelentkezés-ügyben, ezért szépen lementünk, elintéztük, amit el kellett, majd kiléptünk a hotelből, ahol máris egy fehér kesztyűs, fekete keménykalapos, mosolygós ‘doorman’ igyekezett a segítségünkre. Nem is tudom hirtelen, hogy nevezik az ilyen embert magyarul. 😕 Nem ajtónálló, az mást jelent. Na jó, rákerestem a neten: kapus/portás, és igen, ajtónálló. Akkor kevertem az útonállóval… 😅 Szóval, ami a lényeg, hogy én ilyet eddig még csak filmekben láttam.

A doorman tehát leintett egy taxit, kinyitotta előttünk a hátsó ajtót, és besegítette a csomagjainkat is.

Csak egy kevéskét kellett utaznunk Judit munkahelyéig, jóformán a szomszédba. Elhagytuk hát a The Berkeley Hotel-t, és megérkeztünk a The Connaught hotelbe, ahol Judit irodájában ideiglenesen megszabadultunk bőröndjeinktől.

Barátnőm első dolga volt, hogy körbevezessen a munkahelyén, nekem pedig egyetlen dolgom volt csak: ámulni!

Tudom, hogy a képek nem tudják visszaadni a lenyűgöző valóságot, mégis megmutatnék párat a hotel egy-két részletéről.
 

 

Ami még elképesztő volt számomra, hogy ilyen tejes-alapú koktélt ittunk:
Igen. Képesek ezek a roppant ügyes mixer-fiúk (vagy a fene se’ tudja, kinek a fejéből pattant ki az ötlet) egy olyan gépet használni, ami kiszedi az italból a színeket! Eléggé vagány dolog, szerintem.

Mialatt a csodaitalunkra vártunk (aminek a virágdíszét meg lehetett enni), ezt a videócskát készítettem a helyiségről:

Talán már nem lesz meglepő, ha azt mondom, ez a nap is sűrű volt. A hotelbéli idegenvezetés után Judittal átsétáltunk a közeli edzőterembe, és tartottunk egy másfél órás lábedzést. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy nem fogom bírni teljesíteni a feladatokat, hiszen eddig csak otthon edzettem, ahol nincsenek lábgépek, különböző bazi nagy súlyokkal. Ám egész jól ment a dolog. Bár hozzáteszem, a lábtoló gépen “csak” 75 kilót tudtam kinyomni, míg Judit simán vitte a 100-at! De hogy ne csak a szám járjon (illetve a kezem, hiszen írok), íme egy-egy videó a “produkciónkról”:

A jóleső edzés (és persze az alapos nyújtás) után visszasétáltunk a hotelbe a cuccainkért, majd elindultunk egy találkahelyre. Még amikor Londonban éltünk Tibivel, az egyik munkahelyemen (Ted Baker) megismerkedtem egy tüneményes lánnyal, Tündével, akivel össze is barátkoztunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, éppen ezért gondoltam arra, hogy ha már odarepültem, mindenképpen találkoznunk kell személyesen, még ha csak egy rövid időre is! Így hát megbeszéltünk egy helyet (Wauxhall állomással szemközti Starbucks kávézó), és végre-végre jól megölelhettük egymást Tündével! Egyébként nem véletlenül használtam rá a tüneményes jelzőt, hiszen miután látta, mennyit köhécselek, felajánlotta, hogy hazaszalad köhögéscsillapító készítményért. Hamar megjárta ugyan, hiszen pár percre lakik a megbeszélt találkahelytől, mégis hozzá kell tennem, szakadó esőben vállalkozott az útra!😇💝

Sajnos úgy egy fertály óra múlva muszáj volt nyakunkba kanyarítanunk motyóinkat, és elindulni Juditékhoz, hiszen közben ránk sötétedett, és kezdtük megint lestrapált zombinak érezni magunkat (meg úgy kinézni…😅). Elbúcsúztunk hát Tündétől, majd miután Judit ismét szerzett fuvart, végre-végre megérkeztünk hozzájuk!

Kipakoltuk bőröndjeinket, megvacsoráztunk, majd miután lemostuk magunkról a ...nem, azt most nem írhatom, hogy az út porát, hiszen aznap szinte végig esett az eső, szóval miután lecsutakoltuk magunkat, el is dőltünk, hogy aludjunk egy jót, és felkészüljünk a másnap ránk váró nagy kalandra.

2018. március 30., péntek

Hét nap élményei - 4. nap, csütörtök


Ez a reggel a szerdaihoz képest sokkal nyugisabb volt. Nem a szobánkba kértük a reggelit, hanem az emeleti szalonna, ...nem, szalonban csüccsentünk le, miután összeszedegettük kedvünkre való csemegéinket. Íme, egy pillanatkép a reggelimről:

Már megint ezt csinálom! Kifelejtem az ébredés utáni muris momentumot:
Szegény Borzas nem tudott kiszabadulni Judit praclija alól. (Kellett neki bemászni oda az éjjel.) 😅

A bőséges reggeli után bőven jutott időnk a pakolásra is, hiszen csak délben jelentkeztünk ki a hotelből. Nagyon tetszett barátnőm egyik mondata, ami a bőröndjébe pakolással kapcsolatos terveire vonatkozott: “Na, én most szépen betetriszezem a cuccokat a táskámba.” Én már ekkor be voltam sózva a repülés miatt, ezért csak ennyit tudtam válaszolni frappáns megjegyzésére: “Ú, de vagány lesz Londonban landolni!!”

Mivel továbbra is volt időnk délig, ezért amíg én a hétfői blogbejegyzés “nyersváltozatát” megírtam, addig Judit megmasszíroztatta magát ezzel a remek masinával:
Munkám végeztével én is beültem egy kis jutalom dögönyözésre, és meg kell mondjam, a hosszú út előtt igencsak jó ötlet volt ily’ módon átmozgatni porcikáinkat.

Eljött végül a pillanat, és miután elhagytuk a hotelt, utunk Judit rokonaihoz vezetett (1 db nagymama, 1 db nagybácsi a feleségével, 3 db unokatestvér), ahol két órát töltöttünk, és egy finom ebédet költöttünk el.

Ezután következett az autókölcsönző, ahol visszaadtuk a járgányt, és végül a reptér, ahol elég sokat kellett várakozni, ám ahogy a mondás is tartja: “jó társaságban repül az idő.” 😊

Most néhány kép, illetve egy videó következik, amelyek egy részét a reptéren, néhányat pedig már a gépből készítettünk.

Még felszállás előtt, becsekkolásnál történt, hogy a személyzet egy tagja, aki Judit jegyéért nyúlt, véletlenül megkarmolta a karját. Nem nagyon, persze. Én azon sopánkodtam, nem elég, hogy a kutyám rátámadt a barátnőmre, meg vacsorát kellett főznie nálunk, meg még meleg víz sem jutott neki, még ki is karmolják itt mellettem.😅 (Mondjuk jobban járt, mint ha a cicusaim mélyesztették volna bele a húsába borotvaéles karmaikat!) Szóval ott jajveszékeltem a pechsorozatán (ami mind nyilván miattam történt), de ő csak röhögött, és megölelt boldogan, amiért ott vagyok vele! 💖

Eddigi életem során még csak nappal repültem, ezért számomra külön élmény volt, hogy odafentről láthattam az éjszakai fényeket. Csodaszép volt!

Muszáj megemlítenem, mi történt landolásnál! Még javában gurultunk a kifutópályán, amikor hallom, hogy az utasok sorra kapcsolják ki a biztonsági övüket (nem szabad!!), és egyikük annyira sietett, hogy felállt, és felvette a kabátját is. A férfi légi utaskísérő rögtön rászólt a hangosbemondón, hogy üljön le rögtön, mert mozgásban van a gép, és marhára déndzsörösz a folyosón álldogálni! A fickó csak megrántotta a vállát, és csak nagy nehezen, kb. a negyedik felszólításra ült vissza a helyére. Judittal le voltunk döbbenve. Ő meg is jegyezte, biztosan azt gondolta a hülyéje, hogy a legelsőként leszállót jutalom várja.😂

Barátnőmmel szépen megvártuk a helyünkön, hogy a sok utas lekecmeregjen a gépről. Ilyenkor felesleges nyomulni, meg kabátban pácolódni a meleg gépben. Az ember jobban jár, ha szép nyugisan, kényelmesen megvárja, amíg lesz elég helye összeszedni a motyóját. Különben is, a kicsekkolásnál birkatürelemmel kell kígyózni a tyúklépésben haladó sorban, akkor meg minek sietni? Az a nagyon türelmetlen “úriember” is kábé csak öt emberrel volt előttünk…😏

A reptéren egy automatánál megvettük szépen a buszjegyünket, majd még egy keveset várakoztunk, amíg felszállhattunk a buszra. Ekkor már este fél tíz körül járt az idő, és mi már eléggé el voltunk csigázva. Amikor viszont elindultunk, és megszólalt a buszsofőr, minden fáradtságom elillant. Istenem, az a drága jó, rég hallott brit akcentus!

Innen még egy másfél órás út várt ránk. Egyrészt a reptértől messze van a város, másrészt a londoni forgalom még késő este is kb. ilyen:

Egyébként, csak hogy a londoni sofőrök képességeit és vezetői morálját érzékeltessem: kétszer is a buszvezető reflexein és dudahasználatán múlt egy-egy koccanás elkerülése. Elénk akartak fordulni mindenáron személyautóval! Nem tudom, nem feltűnő egy böhöm nagy, több tonnás busz nyomulása a forgalomban?!? Szegény sofőrünket eléggé sajnáltam. Ennyi hülyére figyelni az utakon! Persze külön csemege volt a számára az is, amikor a buszsávban egyszerűen ott parkolt egy bunkó! Ez a piros itt ni, pont előttünk. Sofőr meg sehol...😒

Szerencsésen megérkeztünk végül a buszállomásra, ahonnan kicsikét még gyalog mentünk tovább, végül Judit szerzett nekünk fuvart a londoni hotelünkig. (Nem, nem ott lakik a barátnőm, csak mivel a párja késő estig dolgozott, nem tudott kijönni elénk a reptérre, hogy egyenesen hazavigyen minket. Másrészt pedig a következő nap úgyis ott volt programunk a belvárosban.)

Kicsivel fél tizenkettő előtt szálltunk be végre a liftbe, és ekkor már valahogy így nézhettünk ki:
 

Egy idős házaspár is pont akkor vette igénybe a felvonóeszközt. Amikor a férj ránk nézett, elmosolyodott, és kedvesen megkérdezte: “Hosszú út, ugye?” Csak bólintani volt erőnk.

Belépve szobánkba, ez fogadott minket:

Most ismét néhány kép következik: lesz közte egy részlet a szobáról és a fürdőről, és kuriózumként a WC-ről is, amiről azért teszek említést, mert fűtött ülőkéje volt, és egy olyan nyomógombos-felülettel lehetett beállítani rajta dolgokat, amilyet eddig csak sci-fikben láttam.
 

Hiába voltunk kimerültek, arra azért még valahogyan jutott erőnk, hogy hajnal fél kettőig elpezsgőzgessünk és megtárgyaljuk a nap eseményeit, meg persze az élet dolgait. Aztán szépen kidőltünk.

Ennek a bejegyzésnek a végére egy linket tartogatok magáról a felszállásról. Ez alá direkt nem rakattam zenei aláfestést a férjemmel, hiszen a lényeg a dübörgő lóerők hangjának élvezetében van!

2015. augusztus 30., vasárnap

Londoni csapás


Megdöbbentő jelenetnek voltam szemtanúja ez év tavaszán Londonban. Lehetséges, hogy egyes emberek még csak említésre sem méltatnák az alábbi esetet, én mindenesetre úgy döntöttem, megosztom Veled a történteket.

Tibimmel a londoni albérletünktől nyolc percnyi kutyagolásra lévő metróállomásra tartottunk egyik hétköznap reggel. Mindig ugyanabban az időpontban indultunk, így meg sem lepődtem, amikor a belépőkapu előtt a szokásos arcokkal találkoztunk. Többek között ott volt egy lengyel párocska is (olyan harmincasok, már ami a korukat és az intelligencia-hányadosukat is illeti), akik éppen a bérletüket akarták volna feltölteni az automatánál. Eleve első pillantásra sem voltak nekem szimpatikusak, de ahogyan akkor viselkedtek, azzal végképp leírták magukat előttem.

Az történt, hogy a sorban előttük lévő indiai srác kicsit tovább bajlódott az automatánál, mint amit a királyi pár méltóztatott volna türelmesen kivárni. Így hát, amikor szerencsétlen fickó sikeresen becsekkolt a kapun, akkor a lengyel állat a kapu külső feléről nekiállt kiabálni vele (persze eléggé gyászos angoltudással), hogy mit képzel, húzzon vissza az országába, majd még le is cigányozta a meglepődött indiait. Itt most hozzáteszem, attól, hogy valakinek (pölö szóban forgó lengyel tuskónak) akkora zsíros, lelógó hasa van, hogy a szállításához célszerű lenne egy talicska, még nem kellene izomkolosszusnak képzelnie magát, és belekötni mindenkibe - természetesen a metró beléptető kapujának biztonságos takarásából…😏 Megjegyzem, a lengyel nő is ritka ocsmány átalakuláson ment keresztül! Amúgy szép arcú lett volna, de mivel sütött belőle a gyűlölet és a rasszizmus, és csúnya szavakkal vagdalkózott, számomra nem mutatott szebben, mint egy kifakadt gennyes kelés.

Ez a gusztustalan, ellenséges, agresszív viselkedés engem annyira szíven ütött, hogy majdnem sírva mentem be a munkahelyemre. Miért kell így nekitámadni a másiknak? Az a vadbarom nem késte le a metrót, bőven volt ideje feltölteni a szaros kártyáját. És még ő ebrudalná ki az indiait Angliából? Nem egy munkahelyen tapasztaltam azt, hogy az indiaiak dolgosak, kedvesek és segítőkészek, ellenben a lengyelek ellenségesek, és annyira rettegnek a munkától, mint egy vízbefolytási kísérletet túlélt macsek a kiskanálnyinál nagyobb mennyiségű víz tárolására alkalmas edény megközelítésétől.

És most jön a csattanó! Ugyanez a bunkó párocska egy másik reggelen éppen előttünk próbálta feltölteni a bérletét. Nem tudom, hogy ezzel törekedett-e egyensúlyra az Élet, vagy szimplán béna volt a fickó, mindenesetre percekig szerencsétlenkedett a masina előtt, miközben élete értelme idegesen, eltorzult arccal, szemforgatva ciccegett mellette, míg végül elunta hős lovagja bénázását, kikapta a kezéből a bankkártyát, és megoldotta ő a helyzetet. Hát ez a férfiállatnak azért roppant égő lehetett. Amikor becsekkoltak a kapun, nem is nézett senkire, hogy aznap éppen kibe is lehetne belekötni.

Tanácstalan vagyok, miféle frappáns szólás-mondást kellene idebiggyesztenem. Ki mint vet, úgy arat? Kölcsönkenyér visszajár? De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az életben amit adsz, előbb-utóbb azt kapod vissza.

(a kép csupán illusztráció)

2015. május 10., vasárnap

Kétharmados kirándulás egy hete


Talán meglepő a cím. El is árulom rögvest, mit jelent.

Nem vagyok nagy matekos, azt azonban könnyedén ki tudtam számolni, hogy ha a múlt vasárnapi egész napos kirándulásunk összidejét veszem, abból kétharmad utazásra, egyharmad pedig magára a túrázásra ment el.

Az úgy történt, hogy Tibi, gyerekkori barátja, Sanyi, az ő barátnője, Enikő és én elindultunk Seafordba megnézni magunknak a tengert. Nem akarok most részletesen belemenni, csak érdekességként írom le, hogy oda-vissza összesen nyolc különböző vonaton utaztunk, és mindösszesen alig hat óra hosszát töltöttünk utazással, illetve csatlakozásra várással. Maga a kirándulás (tengerparton bóklászás, sziklás domb megmászása és egy ebéd elfogyasztása) három óránkba került.

Az időjárás is megér egy misét, vagy legalábbis egy bekezdést. Szakadó esőben indultunk el a háztól az első állomásig, szemerkélő esőben vártuk a csatlakozásokat, pici múló napsütést “élvezhettünk” vonatozás közben, végül pedig kukaborogató és ember-kezéből-sapkát-kitépő szélben lézengtünk a tengernél.

Mielőtt hazaindultunk volna, egyhangú szavazással eldöntöttük, hogy egy igazi angol pubban ebédelünk igazi angol halas ebédet. Na, hát ez bizony nagy hiba volt. Eddig is tudtam, hogy nem valami híres az angol konyha, de az ebédünk egy része egyszerűen ehetetlen volt. Tengeri halat kértünk sörbundában, sült krumplival, párolt borsóval és tartármártással. Ez így jól hangzik, ugye? Akkor vázolom az ízvilágot: ízetlenül olajos. Elhiszem, hogy a halacska nem sokkal a tányérra kerülése előtt még vígan úszkált a tengerben, azért talán mégsem kellett volna úgy szervírozni, hogy társaival együtt (krumpli és borsó) az olajban ússzon. Sajnos az sem segített ebédünk jóízű elfogyasztásában, hogy eleve éhesen érkeztünk és még negyven percet várakoznunk kellett. Annyi szerencsém volt, hogy a kőkemény, villával alig feltörhető sörös bunda megvédte a halhúst az olajtól, hiszen kb. egy litert magába szívott sülés közben. A bundát nem is ettem meg. A húst végül is megfelelő és bőséges utófűszerezéssel el tudtam fogyasztani. Nem tudom, hogy a jó magyar szokás vagy a neveltetésem diktálta-e, de ha már kifizettük, bizony, legyűrtem az olajos köretet is.

Ó, a legjobbat majd’ elfelejtettem. Ebédem végéhez közeledve meglepetésként felfedeztem a tányéromon a krumplik között megbújva két mazsola nagyságú égett széndarabot. Ez az angoloknál olyan lehet, mint a kínai menüben a szerencsesüti? Csak ez valamiféle szerencse-széndarab?💁

Összességében elmondhatom, hogy jól sikerült a kirándulás (leszámítva a szörnyű angol ebédet), kellemesen elfáradtunk, és sok szép képet készítettünk, melyek az alábbi linkre kattintva tekinthetőek meg:
Seaford-tengerpart
Tiszta, sós levegő; frissítő ködpermet; lélegzetelállító látvány; frizurát beállító szél; és Életem Párja. Hát kell ennél több?

2015. május 5., kedd

A kutyagyilkos


Sokat gondolkoztam azon, hogyan vezessem fel ezt a történetet, ám jobb ötlet híján ez a mondat lesz a bevezető, és rögvest bele is vágok egyenesen a közepébe.

Múlt csütörtökön szokás szerint elmélyülten dolgozgattunk a munkahelyünkön, amikor is a nagyfőnök odament az egyik csomagolós lányhoz, és komoly arccal hosszasan beszélt neki valamit. Amikor a vezér visszatért az irodájába, szegény dolgozó halálra vált arccal közölte velünk, hogy ő egy kutyagyilkos. Értetlenkedve néztünk rá körülötte, így kifejtette, hogy az egyik vásárló panaszt tett rá. A rémsztori a következő: szóban forgó leányzó túl sok habszivacs darabkát (ezek amolyan radír nagyságúak) gyömöszölt a dobozba, és amikor a vevő kinyitotta azt, a  szivacsdarabok hirtelen kirobbantak a dobozból, szétszóródtak, a kutyája megette és megdöglött. Ja, a gyerekei pedig keservesen sírtak.

Kellőképpen lesokkolódtunk ilyen szörnyűség hallatán, ám nem szomorkodhattunk hosszasan, folytatnunk kellett a munkát.

Közben azon agyaltam, hogy egyszerűen nem lehet egy jószág ennyire hülye! Már bocsánat, az emberek tényleg hülyék, főleg azok, akik megeszik a vattát vagy a hajukat, csak hogy el ne hízzanak; na de egy állatnak ettől több esze van! Még csak nem is volt hús szagú az a vacak!

Kisvártatva jön röhögve a főnök, hogy az egész csak vicc volt… Mit ne mondjak, roppant poénos. 😒 Még jó, hogy nem azzal riogatta a dolgozóját, hogy egy gyerek halt meg miatta. Szegény lány még azt is kigondolta, hogy küld a gyászoló gazdinak egy virágcsokrot.

Kitérek kicsit a vezérünk jellemrajzára, bár legszívesebben tőlem csak egy nagy fekete pacát kapna!

Szóban forgó angol uraság már jócskán az ötvenes éveit tapodja. Nem tudom, ennek tudható-e be, de láthatóan nemigen bír magával. Napjában többször legyeskedik a fiatal lengyel kolleginák körül, gondolom szívesen rárepülne valamelyikre. Vagy bármelyikre. Az is nagyon szembeötlő még, ahogyan erőlködve próbál menőnek és fiatalosnak látszani. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a mondatait roppant kreatív módon teletűzdeli az angol nyelv egyetlen, ám mindenre kiterjedő káromkodásra használt szavával. Persze a kis lengyel fruskáknál óriási sikere van ezzel, ugyanis ők önfeledten vihorásznak rajta.

Nem is fűzök ehhez a témához többet, ideje lezárnom. Úgy látszik, mi emberek valóban nem vagyunk egyformák: ami az egyiknek vicces, az a másiknak sokkoló. Nem lehet egyforma a humorérzékünk.

2015. május 2., szombat

Munkát, kenyeret!


Legutóbbi, munkával kapcsolatos bejegyzésem idején még a Vitabiotics-nál kerestem a rozskenyérre valómat, azóta azonban történt ez-az, amiről szívesen beszámolnék Neked. (Remélem, szívesen olvasod!😊)

Mivel tudtam, hogy a fent említett helyen csak szabadságolt embereket helyettesítek, így fel voltam készülve rá, hogy ismét végig kell csinálnom a munkakeresős tortúrámat. Azon a hétfőn éppen valami naptári ünnep volt, így kedden fáradtam be az ügynökséghez teljes harci díszben. A szokásos, munkára várakozók kétmilliós létszámát aznap überelte még egymilliónyi workless, így én miután beköszöntem az ügynököknek, hogy lássák, mennyire munkára éhes vagyok, elfoglaltam egy nagyon kényelmes állóhelyet az ajtóban.

Rutinos munkakeresőként számítottam rá, hogy el fogok ott tölteni egy-két órát, ezért előszedtem az elektronikus könyvemet, és olvasni kezdtem. Szerencsémre nem sokáig, ugyanis két csaj kiment cigizni, így hát rögvest, fénysebességgel el is foglaltam egyikük székét, a másikra pedig egy fiatalember telepedett le. Na igen, már csak ezért sem éri meg dohányozni: oda az ember ülőhelye, az egészségéről nem is beszélve. De most nem ez a lényeg. Miután kényelembe helyeztem magam, úgy döntöttem, még hasznosabban töltöm el az időmet, így az olvasás helyett inkább írtam.

Ahogy telt-múlt az idő, a hiábavaló várakozás hatására egyre többen kezdtek el vadlibásat játszani. Vagyis elhúztak melegebb éghajlatra. Voltak olyanok is, akik inkább előadták, hogy ők öntevékeny kukoricaszemek, magyarán szépen lemorzsolódtak. Persze én sem vártam meg, hogy az ügynökség ablakából csodálhassam meg a napnyugtát, így még a délelőtt folyamán én is hazamentem.

A szerdai nap hasonlóképpen zajlott.

Csütörtökön, már éppen, amikor fel akartam adni a hiábavaló várakozást, az egyik ügynök megkeresett a tömegben, és megkérdezte, tudok-e szkennerrel bánni. Mondtam, hogy persze (lásd Ted Baker-es múltamat). Na, akkor pattanjak is fel a helyemről, és kövessem, mert munka adódott nekem - közölte. Yeah! - futott át az agyamon, hiszen már majd’ egy heti keresetemnek lőttek sörétes puskával. A szórásban ugye benne volt a hétfő-kedd-szerda, legfőbb ideje volt, hogy pénzt kereshessek!

A szokásos papírok aláfirkantása után elém raktak még egyet. Többek között arról volt szó benne, hogy amennyiben összetörök egy üveget munkatevékenységem alatt, azt nekem kell kifizetnem. Közben megérdeklődtem, hogy miféle helyre visznek, és megtudtam, egy olyan raktárba, ahol márkás italokat, de főként különféle whiskeyket kell internetes rendelés alapján számítógépes programban és fizikailag is ellenőrizni, majd csomagolni. Gondoltam, jobb már az elején annak rendje és módja szerint tisztázni mindent, így megkérdeztem az egyik ügynököt, mi történik akkor, ha “véletlenül” megiszok egy üveg whiskeyt. Nos, vagy gyenge poént sütöttem el, vagy nem volt humorérzéke, mert rezzenéstelen arccal azt válaszolta, hogy akkor azt is ki kell fizetnem.

A munkáról néhány szót: kilenctől hatig tart a munkaidő, egy óra szünet jár, amit minden dolgozó szó szerint úgy oszthat be magának, ahogy akar, hiszen a belépőkártyája alapján úgyis nyomon tudják követni, ténylegesen mennyit vett ki. Elmehet tízszer is szünetre, igaz, csak hat percekre, ami szerintem nem érné meg. A dolgozók nagy része tehát három részletben veszi ki a szünetet.

Maga a munka igazán tetszik, egyesével át kell nézni a rendeléseket, felvinni gépre, ami alatt nem azt értem, hogy egy sugárhajtású repülőre cipeljük az üvegeket, hogy elszállíthassák, hanem be kell szkennelni, elvégezni a hozzá tartozó papírmunkát, végül szépen bedobozolni. Eszméletlenül sokféle kreatív üveg és díszdoboz fordult már meg a kezeim között. Néhány italt csak a kinézete miatt vennék meg!

A végére egy piciny észrevételt tartogatok. Két műszakvezetőnk is van. Egy értelmes, három nyelven beszélő férfiember; és egy fiatal, szőke, dekoratív, buta tekintetű lengyel díszmenedzsernő. Nem értem, mit keres abban a pozícióban… Alig kerültem arra a helyre, máris bebizonyította, milyen ostoba. A mellettem dolgozó fiatal szerb kollegina, Dejana - aki kedvesen és türelmesen betanított engem - egyik nap véletlenül levert egy üveget, ami nem tört ugyan össze, de lepattant a tetejéről egy darabka. Szegény reszkető kézzel rögtön leellenőrizte a rendelésen, hogy mennyibe kerül, mert ugye azt neki kellett kifizetnie. Hozzáteszem, szoktunk több száz fontos italokat is csomagolni. Szerencséjére az “csak” egy huszonkét fontos vodka volt…

Ahogy említettem, Dejana leforrázva ment oda a női műszakvezetőhöz jelenteni a balesetet, és várni a további utasításra. Ha most tippelni lehetne, mi volt annak a buta nőnek a reakciója, vajon ki találná el? Röhögött! Még azt sem tudta, mennyit kell majd szerencsétlen dolgozójának kifizetnie! De egyáltalán, még ha csak egyetlen nyamvadt font lett volna is az üveg ára, ki kell röhögni hülye gyerek módjára a dolgozót?! Milyen észre vall ez?

Mielőtt még elragadna a hév, és túlságosan felháborodnék, inkább veszek egy nagy levegőt, kifújom, aztán jöhet a többi. Mármint levegővétel.

Befejezésül mit is írhatnék? Talán annyit, hiába a tizenkettedik munkahelyemen vagyok már itt Londonban, bizony még mindig meg tudok lepődni azon, mekkora az Isten állatkertje! Csak legalább el lehetne különíteni valahogy a többi normális lénytől az ilyen sérült példányokat...

A teljesség igénye nélkül íme néhány példa a Whiskey-s üvegekből. (A netről szedtem le a képeket, de a lovas kupakúval pont találkoztam személyesen!)