Ez a reggel a szerdaihoz képest sokkal nyugisabb volt. Nem a
szobánkba kértük a reggelit, hanem az emeleti szalonna, ...nem, szalonban
csüccsentünk le, miután összeszedegettük kedvünkre való csemegéinket. Íme, egy
pillanatkép a reggelimről:
Már megint ezt csinálom! Kifelejtem az ébredés utáni muris
momentumot:
Szegény Borzas nem tudott kiszabadulni Judit praclija alól.
(Kellett neki bemászni oda az éjjel.) 😅
A bőséges reggeli után bőven jutott időnk a pakolásra is,
hiszen csak délben jelentkeztünk ki a hotelből. Nagyon tetszett barátnőm egyik
mondata, ami a bőröndjébe pakolással kapcsolatos terveire vonatkozott: “Na, én
most szépen betetriszezem a cuccokat a táskámba.” Én már ekkor be voltam
sózva a repülés miatt, ezért csak ennyit tudtam válaszolni frappáns
megjegyzésére: “Ú, de vagány lesz Londonban landolni!!”
Mivel továbbra is volt időnk délig, ezért amíg én a hétfői
blogbejegyzés “nyersváltozatát” megírtam, addig Judit megmasszíroztatta magát
ezzel a remek masinával:
Munkám végeztével én is beültem egy kis jutalom
dögönyözésre, és meg kell mondjam, a hosszú út előtt igencsak jó ötlet volt
ily’ módon átmozgatni porcikáinkat.
Eljött végül a pillanat, és miután elhagytuk a hotelt, utunk
Judit rokonaihoz vezetett (1 db nagymama, 1 db nagybácsi a feleségével, 3 db
unokatestvér), ahol két órát töltöttünk, és egy finom ebédet költöttünk el.
Ezután következett az autókölcsönző, ahol visszaadtuk a
járgányt, és végül a reptér, ahol elég sokat kellett várakozni, ám ahogy a
mondás is tartja: “jó társaságban repül az idő.” 😊
Most néhány kép, illetve egy videó következik, amelyek
egy részét a reptéren, néhányat pedig már a gépből készítettünk.
Még felszállás előtt, becsekkolásnál történt, hogy a
személyzet egy tagja, aki Judit jegyéért nyúlt, véletlenül megkarmolta a
karját. Nem nagyon, persze. Én azon sopánkodtam, nem elég, hogy a kutyám
rátámadt a barátnőmre, meg vacsorát kellett főznie nálunk, meg még meleg víz
sem jutott neki, még ki is karmolják itt mellettem.😅 (Mondjuk jobban járt, mint
ha a cicusaim mélyesztették volna bele a húsába borotvaéles karmaikat!) Szóval
ott jajveszékeltem a pechsorozatán (ami mind nyilván miattam történt), de ő
csak röhögött, és megölelt boldogan, amiért ott vagyok vele! 💖
Eddigi életem során még csak nappal repültem, ezért számomra
külön élmény volt, hogy odafentről láthattam az éjszakai fényeket. Csodaszép
volt!
Muszáj megemlítenem, mi történt landolásnál! Még javában
gurultunk a kifutópályán, amikor hallom, hogy az utasok sorra kapcsolják ki a
biztonsági övüket (nem szabad!!), és egyikük annyira sietett, hogy felállt, és felvette a kabátját is. A férfi légi utaskísérő rögtön rászólt a hangosbemondón, hogy
üljön le rögtön, mert mozgásban van a gép, és marhára déndzsörösz a folyosón
álldogálni! A fickó csak megrántotta a vállát, és csak nagy nehezen, kb. a
negyedik felszólításra ült vissza a helyére. Judittal le voltunk döbbenve. Ő
meg is jegyezte, biztosan azt gondolta a hülyéje, hogy a legelsőként leszállót
jutalom várja.😂
Barátnőmmel szépen megvártuk a helyünkön, hogy a sok utas
lekecmeregjen a gépről. Ilyenkor felesleges nyomulni, meg kabátban pácolódni a
meleg gépben. Az ember jobban jár, ha szép nyugisan, kényelmesen megvárja, amíg
lesz elég helye összeszedni a motyóját. Különben is, a kicsekkolásnál
birkatürelemmel kell kígyózni a tyúklépésben haladó sorban, akkor meg minek
sietni? Az a nagyon türelmetlen “úriember” is kábé csak öt emberrel volt
előttünk…😏
A reptéren egy automatánál megvettük szépen a buszjegyünket,
majd még egy keveset várakoztunk, amíg felszállhattunk a buszra. Ekkor már este
fél tíz körül járt az idő, és mi már eléggé el voltunk csigázva. Amikor viszont
elindultunk, és megszólalt a buszsofőr, minden fáradtságom elillant. Istenem,
az a drága jó, rég hallott brit akcentus!
Innen még egy másfél órás út várt ránk. Egyrészt a reptértől
messze van a város, másrészt a londoni forgalom még késő este is kb. ilyen:
Egyébként, csak hogy a londoni sofőrök képességeit és
vezetői morálját érzékeltessem: kétszer is a buszvezető reflexein és
dudahasználatán múlt egy-egy koccanás elkerülése. Elénk akartak fordulni
mindenáron személyautóval! Nem tudom, nem feltűnő egy böhöm nagy, több tonnás
busz nyomulása a forgalomban?!? Szegény sofőrünket eléggé sajnáltam. Ennyi
hülyére figyelni az utakon! Persze külön csemege volt a számára az is, amikor a
buszsávban egyszerűen ott parkolt egy bunkó! Ez a piros itt ni, pont előttünk.
Sofőr meg sehol...😒
Szerencsésen megérkeztünk végül a buszállomásra, ahonnan
kicsikét még gyalog mentünk tovább, végül Judit szerzett nekünk fuvart a
londoni hotelünkig. (Nem, nem ott lakik a barátnőm, csak mivel a párja késő
estig dolgozott, nem tudott kijönni elénk a reptérre, hogy egyenesen hazavigyen
minket. Másrészt pedig a következő nap úgyis ott volt programunk a belvárosban.)
Kicsivel fél tizenkettő előtt szálltunk be végre a liftbe, és ekkor
már valahogy így nézhettünk ki:
Egy idős házaspár is pont akkor vette igénybe a
felvonóeszközt. Amikor a férj ránk nézett, elmosolyodott, és kedvesen
megkérdezte: “Hosszú út, ugye?” Csak bólintani volt erőnk.
Belépve szobánkba, ez fogadott minket:
Most ismét néhány kép következik: lesz közte egy részlet a
szobáról és a fürdőről, és kuriózumként a WC-ről is, amiről azért teszek
említést, mert fűtött ülőkéje volt, és egy olyan nyomógombos-felülettel
lehetett beállítani rajta dolgokat, amilyet eddig csak sci-fikben láttam.
Hiába voltunk kimerültek, arra azért még valahogyan jutott
erőnk, hogy hajnal fél kettőig elpezsgőzgessünk és megtárgyaljuk a nap eseményeit,
meg persze az élet dolgait. Aztán szépen kidőltünk.
Ennek a bejegyzésnek a végére egy linket tartogatok magáról
a felszállásról. Ez alá direkt nem rakattam zenei aláfestést a férjemmel,
hiszen a lényeg a dübörgő lóerők hangjának élvezetében van!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése