Névadó

Sok-sok évvel ezelőtt, amikor még az Élményfürdőben dolgoztam, elkezdtem vezetni egy blogot. De az nem ez volt. Elég rendszertelenül és ritkán írtam bejegyzéseket, ugyanis akkoriban nem volt nyugodt, kiegyensúlyozott életem és támogató társam sem.

Telt-múlt az idő, az életem pedig úgy alakult, hogy vége lett az akkori kapcsolatomnak. Ez még önmagában nem is szörnyű, csakhogy az exem annyira ocsmány módon viselkedett a szakítás után, hogy az összes létező módon törölni akartam az életemből. Az akkori blogomat is egy az egyben át kellett írnom, mivel sok bejegyzésemben szerepelt, vagy utaltam rá, és ahányszor csak rápillantottam egy-egy rá emlékeztető szóra, rögvest hányingert kaptam. És ki akar állandóan kísértő öklendezési kényszerrel élni?

Ismét telt-múlt az idő - hiába, neki már csak ez a dolga -, megismerkedtem a férjemmel, kiköltöztünk Angliába, dolgoztunk, zajlott az életünk.

Múlt évben, ősz elején éppen egy új bejegyzést akartam írni, csakhogy nem tudtam feltölteni az aktuális blogoldalamra. Kb. fél óra szenvedés után rájöttem, hogy a blogoldalt egy az egyben bekebelezte egy társkereső oldal. Na kösz! Mivel új írást feltölteni, de még csak a régieket szerkeszteni sem tudtam, így egy “kedves” búcsúlevelet hátrahagyva töröltem magam, ezzel párhuzamosan a könnyeimet is letörölgettem, mert immár harmadszor kellett felépítenem egy “naplórendszert”. Hirtelenjében, amikor meg kellett adnom az új blognevemet, kétségbeesetten fordultam az Égiek felé, miközben tíz ujjal már gépeltem is a betűket: “ritablogolniszeretne”. Ez amolyan fohász volt, kifejezvén, hogy én mindössze az írásvágyamat szeretném valahol kiélni, lehetőleg egy stabil háttéroldalon.

Így hát “minden jó, ha jó a vége” alapon rátaláltam erre a jó kis felületre, és ami még ennél is fontosabb, a férjemre, aki mindent megad nekem és mindenben támogat, aminek hatására nyugodtan kiélhetem alkotói vágyamat.

Mi az ideális?

Szerintem először essünk túl a szörnyű és száraz matematikai egyenleteken.

Valahol ezt lehet olvasni: "Az egészséges súlyod felső határa a testmagasság cm-ben, mínusz száz. Ám nőknél ez mínusz száztíz! (Már öt-kilenc kg többlet esetén súlyosan károsodik a talpboltozat, térdízület, derék és gerinc.)"

Más a testtömeg indexet (Body Mass Index = BMI) veszi alapul. Ez a kg-ban számított testtömeg és a méterben számított testmagasság négyzetének hányadosa. Esküszöm, ez a mondat elborzaszt engem. De így sem néz ki szebben: kg/m².

Ezeken túl úgy is fel lehet fogni a dolgot, és válaszolni a címadó kérdésre, hogy nem számolgatunk semmit. Egyszerűen csak végiggondoljuk, hogy jól érezzük-e magunkat a bőrünkben? Szívesen nézünk-e tükörbe? Nyugodt szívvel és büszkén nézegetjük-e a nyaralásunkon készült bikinis képeinket? Számtalan egyéb kérdés átsuhanhat még az agyunkon, amivel “lemérhetjük”, vajon meg vagyunk-e elégedve önmagunkkal, közérzetünkkel, fittségi állapotunkkal. Például: kifulladok a lépcsőn az első fordulóban? Útban van a hasam, ha lehajolok megkötni a cipőfűzőmet? Szívesen vásárolok magamnak ruhákat? Mit érzek, amikor egy karcsú és egészségtől kicsattanó embert látok? Kicsattanok az irigységtől? Minden rendben van az egészségemmel? Biztos? Rendben lesz öt-tíz év múlva is, amikor már negyed évszázada cipelem magamon egy tízéves gyereknek megfelelő súlytöbblet terhét? (Ez utóbbi csak egy durva példa, a legtöbben mindössze egy közepes méretű kutya súlyát cipelik hűségesen magukon…) Tényleg az étel az egyetlen örömforrásom? És ha igen, akkor tudok (akarok) ellene tenni?

Tudom, sok kérdést írtam le, ám még bőven lehetne fokozni.

Összefoglalva tehát mi az ideális? Szerintem az, ha felszabadultan és büszkén nézel tükörbe, valamint az, ha mindent megteszel azért, hogy ne veszélyeztesd a saját egészségedet!

Egyeseknek talán ijesztő az alábbi idézet igazságtartalma, mások talán továbbra sem fognak törődni vele, mindenesetre érdemes egy kicsit elmélkedni rajta:

“A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz.”

A 2. 40 napos

Tavaly pont karácsony környékére időzítettem egy 40 napos édességböjtöt, amiről már írtam a "40 napos édességböjt" és "Az édességböjt eredménye" című bejegyzéseimben. Idén ismét úgy alakult, hogy túlzásba vittem az édességfogyasztást, így gondoltam egy nagyot, és belevágtam egy második böjtbe.

Augusztus 17-ét jelöltem ki kezdési napnak, és az élet rögtön aznap próbára is tette az elszántságomat. Mivel állított haza a férjem? Egy doboz sütivel, amit a nővére küldött nekünk. Na neeem, gondoltam magamban, ha egyszer elhatároztam, hogy végigcsinálom, akkor semmi sem tántoríthat el! Így hát Tibi kivette a részét a dobozból, én pedig a maradékot szépen, ha nem is rács mögé, de hűvösre tettem (lefagyasztottam).

Azt már tapasztalatból tudtam, annak ellenére, hogy nincs hét fejem, hajlamos leszek elsárkányosodni az édességmegvonás hatására. Ezért, hogy szegény férjemet ettől megkíméljem, egyvalamit engedélyeztem magamnak: az étcsokit, ami bevált, mert anélkül sikerült átvészelnem a böjti időszakot, hogy tűzokádással felperzseltem volna a kis fészkünket.

Miközben ezeket a sorokat írom, az utolsó napomat töltöm a böjtből, és örömmel mondhatom, hogy amint vége lesz, vár rám a Balaton! Mármint a Balaton szelet, ugyanis vagy két hete megvettem a limitált kiadású ultra-kakaós finomságot (nehogy lemaradjak róla), ami azóta türelmesen vár rám a kamrában.

Ja igen, pár szóban hadd számolok be az önként vállalt cukorstop előnyeiről:

• sikerült fogynom 3 kilót,
• 2%-kal csökkent a testzsír százalékom (ez a rendszeres tornának IS köszönhető),
• a picurka havibajt az eddig elmaradhatatlan görcsök nélkül úsztam meg,
• érezhetően ellenállóbb lett az immunrendszerem,
• változott az ízérzékelésem, édesebbnek érzem a gyümölcsöket,
• jócskán csillapodott az édesség utáni vágyam.

Ezek után már csak egy dologra kell figyelnem: nem szabad újra abba a hibába esnem, hogy mérték és ész nélkül tömöm magamba a sok bolti cukros vackot, és akkor nem kell ilyen szigorú, hirtelen megvonással terrorizálnom a szervezetemet. Mert bevallom, nagyon nem volt könnyű kitartani, egyszer csak egy fél hajszál választott el attól, hogy feladjam.

Aki esetleg azt fontolgatja, hogy valami hasonló élményben szeretné részesíteni magát, annak azt tanácsolom, jelölje ki az időtartamot (hiszen a határidő nélküli cél csak álom), és a kezdő dátumot is, és vegye úgy, hogy az kőbe van vésve! Mert ha az ember valóban meg akar csinálni valamit, akkor az olcsó és üres kifogásokon kívül semmi sem tántoríthatja el a célja megvalósításától! Úgy gondolom, nagyon találó ide a következő kedves kis idézet:

“Amikor úgy tűnik, hogy minden ellened van, emlékezz rá, hogy a repülő is a széllel szemben száll fel, nem vele.”

Életem legrosszabb filmélménye!

Egyszerűen nem tudok napirendre térni. Próbálom felmérni a kárt, amit az “Ellenség” című film okozott számomra...

Lássuk a kárbecslést. Nos, durva számolást végezve az alábbi eredményre jutottam: másfél óra az életemből; több ezer agysejtem elpusztulása; hullámokban rám törő sírógörcs-közeli állapot hányingerrel tarkítva a film nézése közben és után is.

Nem szeretek csúnya szavakat használni, főleg nem az írásaimban, így megpróbálom kulturáltan, szép formába öntve tálalni azt a sok ocsmányságot, amit a filmben produkáltak.

Igyekszem időrendben elmesélni, miről is szólt a film (végkövetkeztetésem: semmiről), csak mivel a végén rögvest letöröltük a gépről, nehogy kárt tegyen még annak is az agyában, így ha valamit ellenőrizni akarnék, azt nem tehetem meg. Akkor hát mozgósítom maradék ép agysejtjeim segítségével a memóriámat, és kezdem.

Gondolom, a filmkészítők borzasztó izgalmasra akarták venni a figurát már a legelején, ám szegények ebből csupán a felét tudták megvalósítani: egyszerűen csak borzasztó lett. Vén szivarok szivaroznak egy félhomályos pincehelyiségben, és undorral vegyes unott arckifejezéssel bámulják, ahogyan egy fiatal nő magát kényezteti. Szegény párának ruha csak a fejére jutott, zsák formájában. Egyébként nem tudom, ezeknek a fickóknak hogy nem jutott eszükbe prostikhoz menni, hogy legalább nekik is jusson valami az élvezetből…

A fő attrakció azonban még csak ezután következett: egy csini, ruhátlan fiatal hölgy letett a színpadra egy tálat, amiből kimászott egy hatalmas, kövér pók. Szegény szőröslábú állatnak nem sok szerep jutott (mármint nem a csajnak, hanem a póknak), ugyanis mutatós tűsarkújával a nő szét is lapította. Az idegtépő, cincirinci oboázós zene sem maradhatott el persze, ami sajnos az egész filmet végigkísérte. Mellesleg nem csak a zenével kínozták a nézőket, hanem a retinákra is csapást mértek: az egész film alatt a sárgás szín dominált. Éppen ezért az alábbi cím talán találóbb lett volna: “A sárga minden árnyalata”. A film közepe táján már nem tudtam, mitől sírjak: a sok oboás zenétől vagy a sok sárgától.

A fantasztikus nyitó jelenet után megismerkedhetünk a fantasztikus Dzsék Dzsilenhall által “játszott” főhősünk baromi unalmas életével. Az egyetemen minden egyes órán ugyanazt a tananyagot adja le, és minden egyes estén ugyanolyan pózban döngöli a nőjét. Gondolom a csaja unja a dolgot, és ezért viharzik ki a lakásból minden aktus után. Sajnos sehogyan sem tudtam kifundálni, hogy ezek együtt élnek, vagy a csaj csak feljárogat a fickó lakására, hogy miután keféltek (mindig szigorúan ugyanúgy), el tudjon rohanni a saját vackába.

A logika ebben a filmben ismeretlen fogalom. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, amikor a csaj este lefekszik, a fickó még házimozizik egyedül, aztán az úriember úgy gondolja, ne térjenek már el az esti rutintól, így hát a film végeztével bemegy a hálóba, és egyszerűen beteszi az alvó csajnak. Szegény nő felriad, lerugdossa magáról a pasit, és a jól begyakorolt kiviharzását adja elő.

Na de pörögjünk tovább. A film akkor kezd érdekfeszítően izgalmassá válni, amikor ez az unalmas alak rájön (egy filmben látja), hogy van egy fickó, aki ugyanúgy néz ki, mint ő. És ettől teljesen bezsong, mondhatni majd’ összepisili magát. Valóban, a világtörténelemben soha nem volt még példa rá, hogy valakinek hasonmása legyen (netán ikertestvére, akitől pelenkás korában elszakították). E film hatására nagyobb kiválasztottnak éreztem magam, mint Katniss Everdeen Az éhezők viadalából, ugyanis életem egy rövidke szakaszában egy idős néni, valahányszor összefutottunk a boltban, “leeditkémezett” engem, és a családom felől érdeklődött. Döbbenet, nekem is van valahol egy hasonmásom!

Zökkenjünk vissza a film történetébe! Szóval, ez az uncsi pofa extázisba esik a ténytől, hogy belőle van még egy, és nyomozni kezd. Az internet erre kiválóan alkalmas terep, valamint az is milyen jó dolog már, hogy a telefonos tudakozó szolgálat a kíváncsi érdeklődőnek simán kiadja egy filmsztár telefonszámát.

Itt most nem részletezem a dolgokat, a lényeg az, hogy a zakkant pasas megbeszél egy találkát a hasonmásával egy hotelbe, ahol persze sárgás derengés veszi körül őket. Filmsztár barátunk arra kéri zakkant zaklatóját, hogy nyújtsa felé mindkét kezét, lefelé fordított tenyérrel, ahogyan ő is tesz. Ez a rituálé olyan sokáig tart, hogy már-már azt hiszem, rögvest elkezdenek csip-csip-csókázni, vagy legalább produkálnak egy fergeteges piros pecsenye viadalt. Ez azonban sajnos elmaradt.

Tudni kell rólam, hogy utálom a számokat, ennél a pontnál azonban minden megmaradt agyi kapacitásomat arra használtam, hogy kiszámoljam, mennyi lehet még hátra a szenvedéseimből.

Jogos a kérdés: miért nem kapcsoltuk ki a francba a gépet? Egyszerűen nem lehetett! Muszáj volt tudnunk, hogy hová vezet ez az egész borzalom. Szegény férjemmel együtt abban reménykedtünk, hogy a végén fellélegezhetünk, mert kiderül, mégiscsak volt valami értelme a sok szerencsétlenkedésnek és a logika teljes mellőzésének. Hát, sajnos nem így lett…

Időközben filmszínész barátunk szemet vet a tanárember csajára, ami nem csoda, hiszen neki nincs úgy bevizesedve a lábikrája, mint állapotos asszonykájának. Onnan gondolom, hogy emiatt vetett rá szemet, mert alaposan megmustrálta a nő eme testrészét az egyik fantasztikusan izgalmas és lebilincselő jelenetben.

Eszembe jutott még egy jelenet, ami ékesen bizonyítja, mennyire hiányzik a logika a filmből. A filmsztár az előzetes megállapodás szerint felveszi az uncsi tanár uncsi ruháit, és elviszi a kocsiját is, hogy elmenjen a barátnőért, aki után már nagyon csorgott a nyála (a bamba tanár mindezt persze szó nélkül tűri…). Filmsztár elviszi a csajt egy motelbe. Nem tudom, ha engem hirtelen a pasim egy szutykos motelbe vinne légyottra, én biztosan rákérdeznék, hogy most ezt mégis milyen apropóból érdemeltem ki? De hogy ezt a nyilvánvaló kérdést ne kelljen megválaszolni a filmben, a forgatókönyvírók azzal oldották meg a helyzetet, hogy egy büdös szót sem szól egymáshoz a párocska a kocsiban, csak vigyorognak, mint a tejbetök. És ez még mindig nem a logikai ficam! Mit ficam, nyílt törés!! Eleve az feltűnhetett volna a csajnak, hogy kivételesen más pózban szeretkeznek, de neeem, ő arról jött rá, hogy egy vadidegennel hál, hogy a hülye sárgás homályban a vad hancúrozás közben sasszemével kiszúrta, hogy a fickónak a karikagyűrű helye ki van kopva az ujján. Mondjuk a csaj segítségére volt, hogy az operatőr rázummolt az adott testrészre. Na, amikor ezt konstatálta, leugrott a fickóról, és pánikolva, a sarokba húzódva hisztérikusan kérte, hagyja békén, mert hogy ő nem is a pasija, hanem valami idegen. De azért simán beült utána a kocsijába, hátha hazafelé véletlenül meggyilkolja az idegen valami kósza, eléjük bukkanó elhagyatott erdőben. Az persze nem derül ki, végül hová kocsikáztak, mindenesetre ezalatt a béna tanár gondolta, a csajával elmaradt numerát pótolnia kellene valahol...

Most ugrok egy kicsit. Van egy rész, amikor az anyámasszony katonája tanárunk elkezd a kanapén ülve magába roskadva sírni, és a filmszínész terhes felesége megkérdezi tőle: “Miért sírsz?” A film nézése közben kósza kommentként kicsúszott a számon a válasz helyette: “Azért, mert ebben a filmben kell szerepelnem, cseszd meg!”

Jaa, hogy hogy került össze ez a két ember? Gondolom, értelmiségi egyetemi tanárunk úgy kalkulált, hogy ha a hasonmása elvitte egy körre a barátnőjét, akkor neki ugyanannyi joga van behatóbban megismerni a terhes asszonykát. Leegyszerűsítve tehát a dolgokat, megvolt a párcsere az elmaradhatatlan, pornóba illő jelenetek feltétlenül szükséges ábrázolását felhasználva.

Tisztában vagyok vele, hogy még sok-sok jelenetet kiragadhatnék a filmből, de azok magyarázata sem vinne minket közelebb a film értelméhez, mivel nincs olyan neki.

A végére inkább csak néhány kérdést ragadnék ki, amit megpróbálok megválaszolni (de ezek persze csak saját elméleteim lesznek, amiket a szétbombázott szürkeállományommal tudok csak produkálni).

- A film elején a pók széttiprása mit magyarázott?

- Szerintem jelképes üzenete van: a pók a feleség, akit egy pucér ribi simán el tud taposni.

- A cím mire utal? Ki kinek az ellensége (azon túl, hogy a póké a tűsarok)?

- Minden bizonnyal a filmkészítő a néző ellensége.

- 2014-es megjelenése óta hány nehéz percet okozott ez a műremek a szerencsétlen nézőknek, valamint hány agysejtet semmisített meg?

- Ebbe inkább bele sem gondolok...

Kincs, ami most még van

Már jó ideje motoszkál a fejemben egy gondolat, hogy elindítsak egy sorozatot, ami arról fog szólni, hogyan vigyázzunk legfőbb kincsünkre, az egészségünkre.

Ha netalán most nagyon őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, akkor itt egy kedvező pillanat, hogy megválaszoljuk a következő kérdéseket: törődök az egészségemmel? Mit teszek érte? Tisztában vagyok vele, hogy ha nem vigyázok rá, és elveszítem, nem vásárolhatom vissza? Esetleg ha van még időnk, azon is el lehet gondolkodni, hogy ha magunkat hizlaljuk, és közben a pénztárcánkat fogyasztjuk, vajon ennek hatására élményekkel gazdagodunk, vagy betegségekkel?

Már nem emlékszem, hol olvastam - amit így visszagondolva egy időben sajnos magamon is tapasztaltam -, hogy a mai ember fél az éhség érzésétől! Ezért mit csinál? Ürügyeket keres, hogy ehessen. Eszünk bánatunkban, unalmunkban, vagy ha idegesek vagyunk; evéssel ünneplünk meg egy-egy vidám eseményt; még akkor is közös lakomát csapunk, ha meghal egy szerettünk (halotti tor). Miért félünk egy kicsit is megéhezni? Sokkal jobban kellene félnünk inkább az elhízás okozta betegségektől!

Természetesen az elhízásnak nem kötelező velejárója a betegségek kialakulása. Ismerek olyan, aktív életmódot folytató férfiembert, aki ugyan százötven kg, mégis rendben van az összes belgyógyászati lelete. És persze ellenpéldaként ott van az alig ötven kilós hölgyismerősöm, aki állandóan betegeskedik, és olyan gyenge, mint félig kiszáradt dudván a harmatcsepp.

Eszembe jutott egy kis történet, ami szerintem sajnos nem egyedülálló, és persze korántsem példaértékű. Ismerek egy lányt, akivel valamikor réges régen együtt dolgoztam még az élményfürdőben. Fiatal, nagyon szép arcú, igényes, ápolt, vicces és okos. Egyetlen szépséghibája, ami miatt egyszer állapotosnak nézte az egyik hölgyvendégünk: a hatalmas, zsíros, lelógó hasa. És ez a lány rettentően fel volt háborodva, amikor kinézték belőle, hogy terhes! Pedig szegény szervezetének valóban teher az a sok zsír.

Aki tehát úgy dönt, hogy szeretne törődni az egészségével, az bizony sok odafigyelést igényel. Hiszen nem elég külön csak az étkezésre koncentrálni, vagy csak a mozgásra, ápolni kell a mentális és a lelki egészségünket is.

Ha úgy érzed, hogy egészséged megőrzésének a feladata hegyként tornyosul előtted, bizony magadra kell aggatnod az akaraterő, elszántság és kitartás málháját, ami megnyugtatlak, nehéz lesz, de megéri magaddal cipelned! Ám ha inkább a Nemtörődömség és Lustaság folyóján sodródsz lefelé, végül bele fogsz folyni a Betegségek tengerébe, ahol különböző nyavalyák borotvaéles fogaikkal fogják szétmarcangolni a testedet.

Miután ilyen szépen rád hoztam a frászt, lazításképpen álljon itt, hogy miféle érdekes témák fognak szerepelni a “kincsőrző” címke alatt: szó lesz a táplálkozásról, különböző mozgásformákról, tippekről, egy-két recept is fel fog bukkanni, valamint kedvcsinálónak ilyen-olyan küldetés-táblázatok is helyet kapnak majd.

Végezetül nem maradt más hátra, mint két darab bónusz lelkesítő idézettel zárnom soraimat. Az elsőnek az igazságát magamon tapasztalom, a második pedig egyszerűen csak önmagáért beszél.

“Az akaraterő pont olyan, mint az izom. Minél többet edzed, annál erősebb lesz.”

“Vigyázz a testedre! Ez az egyetlen hely, ahol élhetsz.”

30 nap 3 hónapban

Már több mint fél éve rendszeresen szerepel az életemben a mozgás. Nekem sokat segít a kitartásban az, ha apróbb, de konkrét célokat tűzök ki magam elé. Éppen ezért vágtam bele a második olyan “kihívásba”, aminek a végén az volt a jutalmam, hogy Igen, megcsináltam!

Az első, internetről letöltött harmincnapos programom az volt, hogy el kellett jutnom harminc guggolástól kétszáz elvégzéséig. Nem állítanám jó szívvel, hogy felért egy pihentető hawaii nyaralással, de megcsináltam. Ám amibe legutóbb fogtam bele, az már sokkal nagyobb elszántságot és kitartást igényelt!

Harminc napos, igen jól felépített hasizom-erősítő kihívás táblázatot találtam a neten, ami a bejegyzés végén lesz megtekinthető. Én annyit csaltam benne, hogy nem harminc, hanem háromszor harminc nap alatt teljesítettem, ám hozzáteszem, hogy emellett másfajta mozgásformákat is űztem majdhogynem nap-mint-nap. Egy héten átlag kb. egy-két pihenőnapom volt a tornában.

Szóval, amint az látható lesz, X darabszámú gyakorlat elvégzésétől kellett eljutnom a végső célig. Kb. az edzésprogram felénél nyert bizonyságot számomra egy vicces kis mondás: “A sport megtanít győzni, veszíteni, káromkodni.” Bizony egy-egy sorozat végén, amikor a maradék levegőt préseltem ki a tüdőmből, egyúttal kiszaladt a számon egy kis szitkozódás is. Ám ez nem amolyan dühödt káromkodás volt, hanem ártatlan kis “a jó büdös életbe” és hasonlók, szóval semmi csúnya dolog. 😅

Amíg el nem felejtem, hozzátenném az előző jó kis idézethez, hogy a sport megtanít sírni is. Hol fájdalmadban, a határaidat feszegetve, hol pedig a boldogságtól potyognak a könnyeid. Amikor teljesítettem a lent található kihívásból az utolsó napi adagot is, és a végén a plank után kocsonyamód reszketve, izzadságban fürödve a törölközőre rogytam, kis híján sírva fakadtam örömömben. Az valami hihetetlenül eufórikus érzés, ha kitűzöl magad elé egy célt, és önmagadat, valamint a kételyeidet és félelmeidet legyőzve, a határaidat feszegetve teljesíted! Az a lényeg, hogy úgy kell nekikezdeni: “én ezt ma megcsinálom”. És akkor meg is csinálod. De ezzel nem csak én vagyok így, ez nem valami különleges velemszületett adomány. Bárki, aki valóban elhatároz valamit, és amiről el is hiszi, hogy meg tudja csinálni, akkor nincs akadály!

Érdekes dolog, hogy pont azon a hétvégén látogatott meg egyik unokanővérem, amikor éppen az utolsó két nap volt már csak hátra a kihívásból. Mutattam Gabinak a kinyomtatott táblázatomat, ránézett, és nekem szegezte a kérdést: “Te jó ég, 120 mp plank, az két perc, hogy csinálod meg?” Én csak annyit válaszoltam neki: “Úgy, hogy elhatározom, hogy megcsinálom.”

Hasra annyira szeretek edzeni, hogy eldöntöttem, még egyszer elvégzem ugyanezt a kihívást, de nem ám egy év alatt, hanem ténylegesen harminc nap alatt. Mellette pedig fel kell készítenem magam egy húsz kilométeres teljesítmény-túrára, ami október tizedikén lesz, és ahová nem úgy akarok elmenni, hogy kemény egy kilométert sem tudok a végelgyengülés határának súrolása nélkül teljesíteni. Na jó, azért túlzásba sem akarok esni. Olyat például nem csinálok, hogy addig szálkásítok, amíg halcsontváz lesz belőlem.

A végére, azt hiszem, nem maradt más hátra, mint a príma kis táblázat megmutatása. Íme, a teljesített küldetés: