40 napos édességböjt

Néhány hete elhatároztam, hogy tesztelem magam. Vajon vagyok olyan érett 32 évesen, hogy kiálljak egy kemény akaraterő-próbát? Be tudom tartani a saját magamnak felállított szabályokat, vagy rövid időn belül feladom (ahogy eddigi életem során gyakran előfordult), és elfogadom, hogy lám, én is egy gyenge, gyarló, esendő ember vagyok?

Miről is van szó? Gondoltam egy nagyot, és kitűztem magamnak célul, hogy lemondok az édességekről. De mindenféléről! Eddig ugyanis abból álltak a mindennapjaim, hogy nem ám mindennap, hanem minden egyes étkezés után kellett valami édesség. Csokis keksz, nápolyi, puding, csoki; mindegy, csak cukros legyen, és lehetőleg minél csokisabb. Gombóc Artúr simán alulmaradt volna velem szemben bármilyen csokievő versenyen! Emlékszem, régebben úgy próbáltam leszoktatni magam az édességekről, hogy megpróbáltam megcsömörleni tőlük. Hát nem jött be! Ehettem én bármennyi csokit, nem sikerült megutálnom.

Taktikát kellett hát váltanom. Azt találtam ki, hogy választok egy napot, ameddig ki kell bírnom édességek nélkül. Ez január 17-ére esett, amikor is végre hazarepülünk másfél hétre. Tehát a célvonal megvolt, kellett egy időhatár. Édességmegvonás, böjt, áhá, legyen 40 nap! Így visszaszámoltam attól a naptól 40 napot, és felkészítettem magam a legrosszabbra. Egyetlen szabály volt: semmi édesség. Egyszerű.

Elkezdődött. Az első három nap igen kemény volt. Az még csak egy aprócska mellékhatás volt, hogy a hirtelen cukormegvonástól három napig fájt a fejem. A nagyobb gond az volt, hogy már csak megszokásból is minden étkezés után kerestem, hogy hol van az édesség? Hát sehol nem volt! Sokszor nagyon erős volt a kísértés, hogy ha mással nem is, legalább egy falatka csokival csillapítsam a sóvárgásomat. Na de azzal kit csaptam volna be? Saját magamat. Megacéloztam hát akaraterőmet, kitartásomat, és ellenálltam a kísértésnek.

Érdekes, hogy amikor például a munkahelyemen mondtam a többieknek, milyen projektbe vágtam bele, rögtön az volt a kérdésük, hogy pont a karácsonyi időszakra tettem ezt a böjtöt? Én pedig visszakérdeztem: miért, karácsonykor kötelező édességgel tömni magam? Ki fog fegyvert fogni a fejemhez, hogy márpedig egyem meg azt a csokit? És különben is, akkor mi lenne a jó időpont? Ha nem a karácsony jön közbe, akkor a húsvét, szülinap, egy esküvő, bankett, vagy mit tudom én, bármi jöhet. Ennyi erővel soha nem kezdhetnék bele.

Azóta eltelt három hét, és az eredmény egészen kellemes. Valamicskét fogytam, valamint átálltam az egészségesebb nassolni valókra. Ezalatt azt értem, hogy azóta két pofára falom a gyümölcsöket, magvakat és joghurtokat. Ami pedig a legjobb, nagyon ritkán gondolok a csokira.

Na jó, töredelmesen bevallom, picurka engedményt csak adtam magamnak a karácsonyi ünnepek alatt. A mézeskalácsból például majszolgattam, és egy tortát is készítettem, amiből szintén ettem, viszont az teljes egészében édesítőszerrel készült.

Pont félúton vagyok, ugyanis még hátravan 20 nap, de számomra már most bebizonyosodott az a közhelyes mondás, amit sokan talán el sem hisznek: minden fejben dől el!