Buszos kalandok (második rész)

Kicsit „elcsavarogtam”, de újra itt vagyok, hogy elmeséljem az ígért buszeltérítéses kalandomat.

Egyik reggel, munkába menet sikeresen megérkeztünk Tibimmel a Stonebridge Parki állomásra, ahol szokás szerint megvárjuk a minket a munkahelyünkig fuvarozó szép piros tömegközlekedési eszközt, amit nevezzünk egyszerűen busznak. Olyan már előfordult (nem is egyszer), hogy gondolt egyet a buszsofőr bácsi, és egyszerűen kihagyta az éppen aktuális menetrend szerinti járatot, gondolván, a következő majd úgyis felvesz minket, utazni vágyókat, addig meg hadd toporogjunk esőben-hóban-szélben.

Nem tudom, fontos-e megjegyeznem, hogy a szóban forgó megálló a busz első állomása.

Adott napon sikeresen begurult a busz, ám az út folytatása eléggé sikertelen lett...

Rögtön a megálló után egy kereszteződés terül el. Jobbra a munkahelyünk felé kell menni, balra kezdődnek az autópályára felvezető sávok, előtte egy lámpás kereszteződéssel.

Már az kezdett gyanússá válni, amikor a kereszteződéshez érve a busz megállt, és nem vett egy határozott jobbkanyart. A sofőr pár másodperc után elszánta magát, hogy telefonos segítséget kérjen az „irányítótoronytól”, és mivel elöl ültünk, hallhattam, ahogyan a diszpécser próbálja útba igazítani a sofőrt. A „lelkem” azonban – egyem meg a szívét – vagy nem tudott angolul, vagy abban nem volt biztos, melyik a jobbra és a balra, mert a beszélgetés végén egy határozott mozdulattal balra tekerte a kormányt.

Miközben a rossz irányba haladt a busz, az utasokon először a csendes döbbenet lett úrrá, majd egy, az első meglepetéséből felocsúdó bácsika odadöcögött a sofőrfülkéhez, bekopogott, és közölte, hogy nem lesz ez így jó! A vezető a lámpás kereszteződésnél igyekezett korrigálni a malőrt, ezért elfordult jobbra, majd haladt még egy darabig, végül az első felbukkanó buszöbölnél megállt.

Mivel mindeközben egyre csak távolodtunk célzónánktól, az idő meg egyre telt, így sebtiben le is szálltunk a buszról, hogy gyalog induljunk el visszafelé, hiszen nem tudhattuk, hogy ezek után mi lesz a járat sorsa.

Életem párjával szépen kézen fogtuk egymást, és dacolva a mellünknek feszülő hideg széllel, nekiiramodtunk. Természetesen alig haladtunk egy keveset, amikor az eltérített járat – immár a helyes irányt megcélozva – elsuhant mellettünk.

Rocky Balboa sem lehetett elszántabb a felkészülési időszakában, mint mi voltunk ekkor Tibivel, így a vége az lett ennek a történetnek is, hogy sikeresen beértünk a dolgozóba.