Banános sztori

A szüleimmel történt az eset.

Szokásos bevásárlásukat intézték az egyik nagyáruházban. (A történet szempontjából igazán lényegtelen, melyikben, és ez különben sem a reklám helye.) Már fizetésre került a sor, szépen ki is rakosgatták az árukat a szalagra. Előttük egy kétgyerekes anyuka éppen fizetett (nagy nehezen egy csomag tésztát aprózott ki), két csemetéje, olyan 3-4 évesek lehettek, pedig nagy, kerek szemekkel nézték, amint anya egy fürt banánt a szalagra tesz. Érző lelkű anyám rögvest vette az adást, és szólt apámnak, hogy gyorsan tegyék előre a megcsodált gyümölcsöt. Miután a pénztáros lehúzta a banánt, anya adott egyet-egyet a gyerekeknek. Az anyuka nem győzte köszönni.

Mindezt nem azért írtam le, hogy az őseimet polírozzam. Csupán kíváncsi vagyok, megérint-e mást is rajtam kívül a történet. Úgy értem, elég szívszorító és vérlázító dolog is egyben, hogy miközben a nagykutyák vért izzadva arra törekednek, hogy rendeleteik hatására minél zsírosabbra dagadjon a zsebük meg a májuk, addig a kis emberektől – akiknek mellesleg eddig is be kellett osztani minden forintot – veszik el a kemény munkával megszerzett kis pénzüket.

Úgy öt éve - még az egyik magyarországi munkahelyemen - egy február havi bérpapíromat megpillantva tapasztalhattam e nemkívánatos negatív jelenséget (gazdagéknak még-még-még több ↔ csóróktól el), amikor is az amúgy is szánalmasan csúfondáros (és négy éve stagnáló) fizumból lecsíptek további közel 4000 Ft-ot. Még egy zárójelbe beletehetném, hogy az akkori fizetésem még így sem érte el egyes emberek munkanélküli segélyének összegét…

  

Szóval oda akarok kilyukadni, hogy amíg egy családanya a betevő vitamint sem tudja biztosítani a gyerekeinek, addig a hont szolgáló(?) atyafiak nyugodtan felvásárolhatnának egy egész banánerdőt majmostól, elefántostól együtt. Persze nem szabad csüggedni, mert a legtöbb „kis ember” még mindig el tudja dönteni, mire is költse egyre szerényebb fizetését: lakbérre, rezsiszámlákra VAGY élelemre…