Fogadalom

Kíváncsi vagyok, van-e olyan ember, aki élete során nem tett valamilyen fogadalmat az év utolsó napján. Micsoda egy hagyomány ez, hogy legalább ilyenkor acélozzuk meg vasakaratunkat, és január 1-el kezdődően tegyük le a cigit (ne csak a földre); éljünk egészségesebben; kezdjünk el sportolni, spórolni; legyünk türelmesebbek szeretteinkhez, és még sorolhatnám. Addig pedig ami csak a csövön kifér: füstöljünk, mint a gyárkémény, tömjük magunkba a zsíros-cukros kajákat, ne mozogjunk semmit, költekezzünk ész nélkül, és továbbra is bánjunk cudarul a hozzánk közel állókkal, hiszen még nem érkezett el a nagy nap, amikor mindezen változtathatunk!

Furcsán hangzik, ugye? Miért kell erre egy napot kijelölni? És ha már kijelöltük, miért nem tartjuk be végleg? Az nem nagy siker, ha egy-két hétig megtartóztatjuk magunkat, aztán feladjuk, mert gyengék vagyunk, meg már úgyis ezt szoktuk meg, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Így, hogy belegondoltam, számomra az is érdekes, hogy mielőtt eljönne a szigorú önmegtartóztatás “véres” napja, bepánikolunk az előre várható megvonásoktól, és kétszeres erővel űzzük rossz szokásainkat. Na de mi van akkor, ha pont ez az utolsó löket dönti el, hogy a testünk nem tolerál tovább, és egy komolyabb betegséggel jelez nekünk vissza, hogy elég legyen már a sok rosszból?

Aki tehát azt fontolgatja, hogy kihozza magából a maximumot, és ezentúl máshogy fog élni, annak azt tanácsolom, hogy ne várjon a hétfőre, a január elsejére, a szülinapjára, vagy egy olyan hétfőre, ami elsejére esik, netán egy olyan szülinapra, ami január elseje lesz, hanem szorítsa össze a fogait, legyen méltó emberi mivoltához, keményítse meg magát, és ne hagyja, hogy bármi kizökkentse! Hiszen azért vagyunk emberek, mert amit igazán akarunk, azt meg tudjuk csinálni!

A végére egy nagyon találó idézettel szeretnék segíteni azoknak, akik esetleg még mindig bizonytalanok magukban:

“Kevés dolgot tudsz pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásodat!”

Mindenkinek sok sikert kívánok!

40 napos édességböjt

Néhány hete elhatároztam, hogy tesztelem magam. Vajon vagyok olyan érett 32 évesen, hogy kiálljak egy kemény akaraterő-próbát? Be tudom tartani a saját magamnak felállított szabályokat, vagy rövid időn belül feladom (ahogy eddigi életem során gyakran előfordult), és elfogadom, hogy lám, én is egy gyenge, gyarló, esendő ember vagyok?

Miről is van szó? Gondoltam egy nagyot, és kitűztem magamnak célul, hogy lemondok az édességekről. De mindenféléről! Eddig ugyanis abból álltak a mindennapjaim, hogy nem ám mindennap, hanem minden egyes étkezés után kellett valami édesség. Csokis keksz, nápolyi, puding, csoki; mindegy, csak cukros legyen, és lehetőleg minél csokisabb. Gombóc Artúr simán alulmaradt volna velem szemben bármilyen csokievő versenyen! Emlékszem, régebben úgy próbáltam leszoktatni magam az édességekről, hogy megpróbáltam megcsömörleni tőlük. Hát nem jött be! Ehettem én bármennyi csokit, nem sikerült megutálnom.

Taktikát kellett hát váltanom. Azt találtam ki, hogy választok egy napot, ameddig ki kell bírnom édességek nélkül. Ez január 17-ére esett, amikor is végre hazarepülünk másfél hétre. Tehát a célvonal megvolt, kellett egy időhatár. Édességmegvonás, böjt, áhá, legyen 40 nap! Így visszaszámoltam attól a naptól 40 napot, és felkészítettem magam a legrosszabbra. Egyetlen szabály volt: semmi édesség. Egyszerű.

Elkezdődött. Az első három nap igen kemény volt. Az még csak egy aprócska mellékhatás volt, hogy a hirtelen cukormegvonástól három napig fájt a fejem. A nagyobb gond az volt, hogy már csak megszokásból is minden étkezés után kerestem, hogy hol van az édesség? Hát sehol nem volt! Sokszor nagyon erős volt a kísértés, hogy ha mással nem is, legalább egy falatka csokival csillapítsam a sóvárgásomat. Na de azzal kit csaptam volna be? Saját magamat. Megacéloztam hát akaraterőmet, kitartásomat, és ellenálltam a kísértésnek.

Érdekes, hogy amikor például a munkahelyemen mondtam a többieknek, milyen projektbe vágtam bele, rögtön az volt a kérdésük, hogy pont a karácsonyi időszakra tettem ezt a böjtöt? Én pedig visszakérdeztem: miért, karácsonykor kötelező édességgel tömni magam? Ki fog fegyvert fogni a fejemhez, hogy márpedig egyem meg azt a csokit? És különben is, akkor mi lenne a jó időpont? Ha nem a karácsony jön közbe, akkor a húsvét, szülinap, egy esküvő, bankett, vagy mit tudom én, bármi jöhet. Ennyi erővel soha nem kezdhetnék bele.

Azóta eltelt három hét, és az eredmény egészen kellemes. Valamicskét fogytam, valamint átálltam az egészségesebb nassolni valókra. Ezalatt azt értem, hogy azóta két pofára falom a gyümölcsöket, magvakat és joghurtokat. Ami pedig a legjobb, nagyon ritkán gondolok a csokira.

Na jó, töredelmesen bevallom, picurka engedményt csak adtam magamnak a karácsonyi ünnepek alatt. A mézeskalácsból például majszolgattam, és egy tortát is készítettem, amiből szintén ettem, viszont az teljes egészében édesítőszerrel készült.

Pont félúton vagyok, ugyanis még hátravan 20 nap, de számomra már most bebizonyosodott az a közhelyes mondás, amit sokan talán el sem hisznek: minden fejben dől el!

Jelen, múlt, jövő

Neked mi jut eszedbe erről a három szóról? Milyen érzéseket váltanak ki belőled? Fejedet megadóan lehajtva várod az ismeretlen jövőd, vagy dacosan felszegve nézel farkasszemet vele? Sós könnyeket hullatva siránkozol jelenedből hiányzó dolgok miatt, vagy édesen kacagva adsz hálát meglévő kincseidnek? Bűntudat gyötör múltad ballépései miatt, vagy hálásan gondolsz a belőlük megtanult leckékre? Tanulod a múltat, éled a jelent, mered a jövőt? És megfogadod a következő tanácsot?

"Ne gyötörd magad a múlt miatt, azon már nem tudsz változtatni. Nézz szembe bátran a jövővel, ha figyelmes vagy, igazíthatsz rajta. A jelennek pedig minden pillanatát érezd, éld át, élvezd! Hiszen a múltat megérteni, a jelent elfogadni, a jövőt pedig megtervezni kell."

A szeretet ünnepe?

Szánjunk rá az életünkből egy-két percet, és gondoljunk bele, miről is szól igazából a karácsony. Az persze nem árt, ha – kivételesen – teljesen őszinték vagyunk magunkhoz.

Mindenekelőtt be kell szereznünk egy karácsonyfát, amit ugye előzőleg a favágó bácsi kegyetlenül elválasztott a gyökerétől, úgyszólván elvágva ezzel a fő ütőerét. A fácska bekerül egy jól befűtött szobába, a tövét agyonfarigcsáljuk egy éles eszközzel, majd teleaggatjuk az ágait mindenféle becses nehezékkel. Abba már részletesen nem is megyek bele, hogy onnantól a haldoklását nézzük, majd az ünnepek végeztével, mint egy megunt kacatot, kidobjuk a kukába, vagy a lustábbak megreptetik az ablakukból az utcára. Persze ez egy „szép” hagyomány.

De térjünk vissza az ünnepekre. Rohanunk bevásárolni, mert szent isten, 1 napig zárva lesznek az üzletek, és félő, hogy éhen halunk!! Annyi ételt veszünk és készítünk el, hogy sikeresen betegre tudjuk enni magunkat az ünnepek alatt. Tele hassal moccanni sem tudunk, de minek is moccannánk, a tv programigazgatója már úgyis eldöntötte helyettünk, hogy mivel töltjük az estét, így belesüppedhetünk a fotelba, és – természetesen egy kis nassolnivaló társaságában – órákig bambán bámuljuk a képernyőt. Persze ez „csak” az átlagra vonatkozik, akadnak olyan földlakók, akik nem viszik túlzásba a dolgot, nem zabálják magukat betegre, és kitalálnak olyan szórakoztató programokat, amit a családjukkal, barátaikkal töltenek. Ez alatt persze nem a szobában ücsörögve saját kütyük nyomkodását értem.

Az is nagyon dicséretes dolog, ha legalább egy évben egyszer, karácsonykor összejön a család, a rokonság, bár az talán kevésbé irigylésre méltó, ha ezek a családtagok az ünnepek alatt civakodnak, veszekednek, „marják egymást”. Sajnos nem egy ilyet ismerek…

Ohó, ne feledkezzünk meg a karácsony igazi lényegéről, az ajándékokról! Ilyenkor a pénz nem számít, van hitel, nyugodtan el lehet adósodni, a lényeg az, hogy hiába nem engedhetjük meg magunknak a legújabb, legdrágább, és teszem hozzá, leghaszontalanabb tárgyat, márpedig ha fene fenét falatozik is, megvesszük! Azért írom, hogy haszontalan, mert nem kezdünk el jó előre tervezgetni, hogy szerettünk, akit meg akarunk lepni, minek örülne, mire vágyik. Nem figyeljük minden szavát, hátha elkapjuk egy-egy rejtett óhaját, és az alapján beszerezhetjük, netán elkészíthetjük időben az ajándékot. Á, hogyisne, inkább az utolsó napon, a zárás előtti órákban kétségbeesve és ziláltan beesünk egy utunkba akadó üzletbe, és ott megvesszük az első tárgyat, ami még készleten van, és nem a dekoráció részét képezi. Aztán elvárjuk, hogy a másik fél szívből örüljön az ily módon beszerzett holminak, sőt, rákényszerítjük, hogy hazudtolja meg magát, és hiába nem tetszik neki, játssza el, hogy örül.

Egy kicsit kitérek még az ésszerűtlen költekezésre, mert van egy érdekes példám. Ahol dolgozom, egy ideje karácsony témakörben is kerülnek áruk a megrendelésekbe. Amikor először találkoztam egy kartonból készült, szaloncukor formájú, és úgy 20 cm hosszú, kb. 6 cm átmérőjű, nagyon szép díszítésű könnyű termékkel, nem is tudtam, hogy mi az. Könnyű is volt, ráztam, nem zörgött benne semmi, így hát megkérdeztem az egyik kolléganőmet, hogy mégis az mi a manó. Ő felvilágosított, hogy az angoloknál az a szokás karácsonykor, hogy vesznek többet is abból a dologból, és azzal szórakoznak, hogy két ember megfogja egy-egy végét, szétszakítják, és akié a nagyobbik fele, az kívánhat valamit, közben pedig hull belőle a konfettieső, hogy utána még legyen mit feltakarítani. No, egy ilyen kis karton figura 9 fontba kerül, ami jelenlegi árfolyam szerint 3690 Ft! Te jó ég, most meg is kellett állnom egy pillanatra, mert megállt az eszem. Ha nekem ilyen sok felesleges pénzem lenne, hogy az ilyesmit megengedhessem magamnak, akkor inkább odaadnám a rászorulóknak, akiknek még enni sincs mit…

Elnézést kérek, ha túl lehangolóra sikerült ez a bejegyzés, csak szerettem volna őszintén megosztani a gondolataimat ezzel a témával kapcsolatban. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon sok helyen a karácsony valóban a szeretet, békesség ünnepe.

Ezúton szeretnék mindenkinek kellemes, örömökben teli, áldott karácsonyi ünnepeket kívánni!

Banános sztori

A szüleimmel történt az eset.

Szokásos bevásárlásukat intézték az egyik nagyáruházban. (A történet szempontjából igazán lényegtelen, melyikben, és ez különben sem a reklám helye.) Már fizetésre került a sor, szépen ki is rakosgatták az árukat a szalagra. Előttük egy kétgyerekes anyuka éppen fizetett (nagy nehezen egy csomag tésztát aprózott ki), két csemetéje, olyan 3-4 évesek lehettek, pedig nagy, kerek szemekkel nézték, amint anya egy fürt banánt a szalagra tesz. Érző lelkű anyám rögvest vette az adást, és szólt apámnak, hogy gyorsan tegyék előre a megcsodált gyümölcsöt. Miután a pénztáros lehúzta a banánt, anya adott egyet-egyet a gyerekeknek. Az anyuka nem győzte köszönni.

Mindezt nem azért írtam le, hogy az őseimet polírozzam. Csupán kíváncsi vagyok, megérint-e mást is rajtam kívül a történet. Úgy értem, elég szívszorító és vérlázító dolog is egyben, hogy miközben a nagykutyák vért izzadva arra törekednek, hogy rendeleteik hatására minél zsírosabbra dagadjon a zsebük meg a májuk, addig a kis emberektől – akiknek mellesleg eddig is be kellett osztani minden forintot – veszik el a kemény munkával megszerzett kis pénzüket.

Úgy öt éve - még az egyik magyarországi munkahelyemen - egy február havi bérpapíromat megpillantva tapasztalhattam e nemkívánatos negatív jelenséget (gazdagéknak még-még-még több ↔ csóróktól el), amikor is az amúgy is szánalmasan csúfondáros (és négy éve stagnáló) fizumból lecsíptek további közel 4000 Ft-ot. Még egy zárójelbe beletehetném, hogy az akkori fizetésem még így sem érte el egyes emberek munkanélküli segélyének összegét…

  

Szóval oda akarok kilyukadni, hogy amíg egy családanya a betevő vitamint sem tudja biztosítani a gyerekeinek, addig a hont szolgáló(?) atyafiak nyugodtan felvásárolhatnának egy egész banánerdőt majmostól, elefántostól együtt. Persze nem szabad csüggedni, mert a legtöbb „kis ember” még mindig el tudja dönteni, mire is költse egyre szerényebb fizetését: lakbérre, rezsiszámlákra VAGY élelemre…

Buszos kalandok (második rész)

Kicsit „elcsavarogtam”, de újra itt vagyok, hogy elmeséljem az ígért buszeltérítéses kalandomat.

Egyik reggel, munkába menet sikeresen megérkeztünk Tibimmel a Stonebridge Parki állomásra, ahol szokás szerint megvárjuk a minket a munkahelyünkig fuvarozó szép piros tömegközlekedési eszközt, amit nevezzünk egyszerűen busznak. Olyan már előfordult (nem is egyszer), hogy gondolt egyet a buszsofőr bácsi, és egyszerűen kihagyta az éppen aktuális menetrend szerinti járatot, gondolván, a következő majd úgyis felvesz minket, utazni vágyókat, addig meg hadd toporogjunk esőben-hóban-szélben.

Nem tudom, fontos-e megjegyeznem, hogy a szóban forgó megálló a busz első állomása.

Adott napon sikeresen begurult a busz, ám az út folytatása eléggé sikertelen lett...

Rögtön a megálló után egy kereszteződés terül el. Jobbra a munkahelyünk felé kell menni, balra kezdődnek az autópályára felvezető sávok, előtte egy lámpás kereszteződéssel.

Már az kezdett gyanússá válni, amikor a kereszteződéshez érve a busz megállt, és nem vett egy határozott jobbkanyart. A sofőr pár másodperc után elszánta magát, hogy telefonos segítséget kérjen az „irányítótoronytól”, és mivel elöl ültünk, hallhattam, ahogyan a diszpécser próbálja útba igazítani a sofőrt. A „lelkem” azonban – egyem meg a szívét – vagy nem tudott angolul, vagy abban nem volt biztos, melyik a jobbra és a balra, mert a beszélgetés végén egy határozott mozdulattal balra tekerte a kormányt.

Miközben a rossz irányba haladt a busz, az utasokon először a csendes döbbenet lett úrrá, majd egy, az első meglepetéséből felocsúdó bácsika odadöcögött a sofőrfülkéhez, bekopogott, és közölte, hogy nem lesz ez így jó! A vezető a lámpás kereszteződésnél igyekezett korrigálni a malőrt, ezért elfordult jobbra, majd haladt még egy darabig, végül az első felbukkanó buszöbölnél megállt.

Mivel mindeközben egyre csak távolodtunk célzónánktól, az idő meg egyre telt, így sebtiben le is szálltunk a buszról, hogy gyalog induljunk el visszafelé, hiszen nem tudhattuk, hogy ezek után mi lesz a járat sorsa.

Életem párjával szépen kézen fogtuk egymást, és dacolva a mellünknek feszülő hideg széllel, nekiiramodtunk. Természetesen alig haladtunk egy keveset, amikor az eltérített járat – immár a helyes irányt megcélozva – elsuhant mellettünk.

Rocky Balboa sem lehetett elszántabb a felkészülési időszakában, mint mi voltunk ekkor Tibivel, így a vége az lett ennek a történetnek is, hogy sikeresen beértünk a dolgozóba.

Tehetségkutató

Elvesztettem a fonalat. Manapság ki számít tehetségesnek? Miben mérik a tehetséget?

Egyik nap az interneten bóklászva belefutottam egy videóba. Azt hiszem a századik brit talentum-kereső műsor válogatásából láttam kis ízelítőt. Rögtön megcsömörlöttem tőle, éppen hogy hányingert nem kaptam!

Megpróbálom mogyoróhéjban összefoglalni a lényeget: egy Britney Spears hasonmás rövid köntösben érkezett a színpadra (már ekkor rosszat sejtettem...), majd miután elindult a zene, ledobta magáról „csodálatos fellépő ruháját”, és ekkor kaptam az első sokkot. Egy szál tangában volt, a testén itt-ott némi csillogó kövecskét helyezett el, de pont nem az eltakarandó helyeken...

Igazából nem tudom, ez a lány miben „indította magát”? Hangja egyáltalán nem volt, a tánctudása pedig kimerült abban, hogy levonaglott a zsűritagokhoz, az egyikhez odadörgölte a fenekét, a másik előtt megrázta a mellét, közben pedig nem felejtette el szájon puszilni a női bírát. Mindezek után felfeküdt az asztalukra, vonaglott egy sort, visszament a színpadra, amikor végre leállították a „műsorát”.

Nem tudom, másokat ez megbotránkoztat-e, vagy így 30 felett én vagyok prűd és maradi? Esetleg ott tartunk, hogy ebben tényleg nincs semmi különösen felháborító?

Sajnos nem igazán jut eszembe, hogyan is zárhatnám le elmélkedésemet, mert az emlékek felidézése miatt újra a sokk hatása alá kerültem...

az eredeti

és a másolat...

Hogyan?

ébredésedet mosolygó arccal
nappalaidat kőkemény harccal
reggeli kávédat hideg tejjel
döntéseid felét hideg fejjel
a semmittevést vígan dalolva
kapcsolatokat elhanyagolva
ebéded kihűlve s íztelen
szerelmes csókot csak úgy hirtelen
könnyeket elbújva, magányosan
véredet másoknak, halálosan
terveid készen egy üres polcon
lelked elcsúszva egy sötét folton
szívem előtted szélesre tárva
reménykedve, szeretetre várva... 

Buszos kalandok (első rész)

Ha az ember lánya vagy fia idegen országba kerül (főleg olyanba, ahol a járművekben még a kormány is az ellentétes oldalon van…), akkor bizony könnyen megesik, hogy ilyen-olyan tömegközlekedési kalandokba keveredik.

A most bemutatott történetben saját bambaságom miatt adódott kisebb bonyodalom a munkába jutásomban, az ezután következőben pedig egy buszsofőr általi buszeltérítésről fogok írni.

Elöljáróban pár tényt ismertetek, mert fontos lehet a későbbiek megértésében.

1. Tibim hétfőnként reggel 7 óra helyett 6-ra jár dolgozni.
2. A többi napon együtt megyünk munkába, mivel egymástól egy jó parasztköpésnyire van a munkahelyünk.
3. Vegyes tömegközlekedést használunk, vagyis Kenton-ból metróval elmegyünk Kőhíd Park állomásig, avagy hivatalos nevén „Stonebridge Park Station”-ig, onnan pedig busszal a végcélig, nevezetesen a rabiga-húzó helyünkig.
4. Imádok olvasni, igyekszem minden egyes szabad percemet kihasználni, éppen csak még arra nem vetemedtem, hogy jártomban-keltemben olvassak. Még…

Nos, mindezek fényében, történt egy hétfői kora reggelen, hogy Tibi elindult itthonról (én még készülődtem), ám kisvártatva felhívott telefonon, hogy közölje velem, nincs metróközlekedés. Oda se neki, gondoltam, hiszen Kenton-ból megy ám olyan busz, ami jó nekünk. A drágám pont el is kapott egyet, közben pedig kinézett nekem egy megfelelő buszt. Még szerencse, hogy megvan az a képességem, hogy vészhelyzetben sitty-sutty összekapjam magam, így nyargaltam is íziben a buszmegálló felé.

Befutottam, és rögvest informálódtam a telefonom segítségével, miszerint volt még 6 percem a busz érkezéséig. A kezem már indult is a táskám felé, hogy előkotorjam az elektronikus könyvolvasómat. Vesztemre, ugyanis olyannyira belemerültem az olvasásba, hogy két felpillantás között egyszerűen elszáguldott mellettem a busz! És itt ám az a szokás, hogy le kell inteni, különben nem áll meg csak úgy potyára. Mivel én elmulasztottam az integetést, már csak a hátsó lámpáit láthattam távolodni, azt is homályosan, mivel könny-fátyolos lett a szemem.

Éppenséggel volt annyi önuralmam, hogy ne verjem szét a saját fejemen az e-book olvasót, ám helyette elhagyta a számat néhány nem kifejezetten építő jellegű önkritika.

Mindezek után gyorsan lefuttattam az agyamban a lehetőségeimet arra vonatkozóan, hogyan tudok idejében a munkahelyemre érni. Abból persze nem sok volt. Elindultam hát a kentoni metróállomás irányába, ami úgy 12 perc séta az adott buszmegállóból. Odaérve meglepődve tapasztaltam, hogy mégiscsak van szolgáltatás. Gondolom, csak reggel 6-ig volt valamiféle fennakadás. Nos, még ilyen kalandok után is odaértem úgy, ahogy mindig is szoktam, vagyis a 6:15-ös szerelvényhez. Csakhogy az nem jött. Mondjuk nem volt meglepő, elő szokott fordulni, hogy fogja magát egy menetrend szerinti járat, és kimarad, amivel csak az a baj, hogy a következőre mindaz az embertömeg fel akar férni, ami már az előző szerelvényeket is megtöltötte volna. Szóval ilyenkor testközelből meg lehet tapasztalni, milyen érzés olajos vagy paradicsomos szardíniának lenni egy konzervdobozban. Ilyenkor vétek besodródni a kocsi belsejébe, ragaszkodni kell az ajtó közeli állóhelyhez. És így is előfordul, hogy amikor le akarunk szállni, könyörögni kell, hogy engedjenek már le!

Nos, mivel a történetet sikerült bő lére eresztenem, így rövidre vágom a végét: sikerült éppen időben beesnem a munkahelyemre.

Kétely

Esztelen elmédből esténként előtör:
Fegyverek füstölnek, félelmed felőröl.
Fáradtan futkosol félelmed falán.
Tétovázol. Töprengsz.
"Túléltem?"
"Talán..." 

Álomhajó süllyedőben

Mindenkinek van egy álma. (Nah, micsoda közhellyel indítok.)

Általában az emberek fogják az álmukat, becsomagolják, és felszállnak vele egy hajóra, ami elindul velük életük tengerén, hogy néhány viharos időszakon át hánykolódva megérkezzenek a céljukhoz. Vannak, akik utazásuk során kilöknek más utasokat a tengerbe, csomagjukkal együtt, vagy éppenséggel előtte elveszik tőlük az álmaikat. Sajnos ritkán fordul elő, amikor valaki békésen utazik, nem bántva más utasokat, míg el nem éri a célját.

A mai világban egyre veszélyesebbek ezek a hajóutak. Egyesek nem érik be azzal, hogy szimplán áthajítják a korláton egy-egy - nekik nem tetsző - utastársukat. Inkább arra vetemednek, hogy valamilyen módon meglékeljék az egész tákolmányt, azt sem bánva, hogy így ők is odavesznek.

Ezért azt tanácsolom, mielőtt elindulsz, vegyél fel mentőmellényt, és soha ne engedd el az álmaidat!

Kissssfiam

Az a helyzet, hogy itt Londonban sok szempontból, többek között a lakhatást tekintve is kompromisszumok megkötésére szorulunk életem párjával. Ez alatt azt értem, hogy mivel a bérleti díjak olyan borsosak, hogy az már csípi az ember szemét, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak mi ketten béreljünk egy egész házat.

Jelenlegi helyünkön 9 db honfitársunkkal osztozunk egy házon. Nem kell megijedni, nem egy putrijellegű életszínvonalat kell elképzelni. Ez a családi ház 3 szintes, van benne 6 szoba, 3 mellékhelyiség, 2 fürdőszoba, és egy akkora konyha, hogy amikor reggelihez az étkezőasztalra készítek mindent, akkor egy magamra erősített lépésszámláló kilométereket mutatna! Ja, és ne felejtsem el az udvarban lévő kis házban kialakított két single-szobát sem.

Klisé, de igaz, hogy lakva ismerni meg az embert. Az egyik srác anyukájának látogatása olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen azóta is ott motoszkál a fejemben, hogy ezzel kapcsolatos gondolataimat kiadjam magamból. Mindez még nyáron történt, és a nevezetes fiatalember azóta szerencsére másik helyre költözött a barátnőjével.

Nevezzük a szóban forgó volt lakótárs anyukáját Magdi anyusnak. Egyik héten eljött az anyuka Londonba meglátogatni egy szem fiát, akit - mint a későbbi beszélgetésünkből kiderült - egyedül nevelt fel. A landlord, azaz a főúr nem csinál abból gondot, ha egy-egy családtag vagy barát jön látogatóba, így arra a hétre Magdi anyus a fia szobájában lett elszállásolva. Egyik nap, amikor éppen a konyhában sertepertéltem, igen jól elbeszélgettünk, így azt gondoltam róla, hogy ő egy modern, józan felfogású, dolgozó nő, aki képes megállni a saját lábán, és örül, hogy a fia is igyekszik megtalálni a saját számításait. Még meg is nyugtatott, hogy nem azért van itt, hogy bármibe is beleszóljon, vagy netán arrébb tegyen akár egy konyharuhát is, mert tudja, hogy itt felnőtt emberek laknak, közös a konyha, igyekszik háttérben maradni. Huh, most mély levegőt kellett vennem, mert ami ezután jön, az nem lesz piskóta.

Tibimmel egyik este halacskát készítettünk be a sütőbe, egyenesen a fagyasztóból, így szokás szerint, rutinszerűen feltekertük a gázt majdnem a legnagyobb fokozatra, hogy jól odapörköljünk neki. Na de komolyra fordítva a szót, nem először sütöttünk így halat, ismertük a sütőt is, tudtuk, hogy az alacsonyabb fokozat nem lesz elég, és már azzal is pontosan tisztában voltunk, mennyi idő múlva kell előbújnunk a szobánkból, mire kész az eledel.

Letelt az idő, kellemesen megéhezve letrappoltunk a konyhába, ahol mit látok? Valaki levette a sütőt egy elég gyenge fokozatra. Az a valaki meg is szólalt a konyhát semmivel sem elválasztó étkezőből, hogy ő nyúlt a sütőhöz, mert félt, hogy megég a hal. Na ki akar tippelni, ki volt az? Hát persze, hogy Magdi anyus! Kivettem a tepsit, vizsgálgatom a halacskákat, ejnye, a közepük még hideg!! Minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy kulturáltan közöljem a minden lében kanál anyukával, hogy mi jól bejáratott rutin szerint hagytuk magára a sütőt, kár volt azon izgulnia, hogy esetleg miattunk felgyullad a ház. A továbbiakban nagyjából rám se hederített, mert azzal volt elfoglalva, hogy az ebédlőasztalnál éppen vacsorájukat fogyasztó házaspárnak ecsetelje, hogy milyen imádnivaló a kissssfia, mennyire jól nevelt, illemtudó stb. stb.… Persze a kissssfiú (húszas évei közepén járó felnőtt férfiember) is az asztalnál ült, és boldogan hallgatta a dicshimnuszt saját magáról…

Sajnos a vacsoránk körüli utolsó simítások megtétele közben fültanúja voltam a következő szavak röpködésének: „drága gyermekem, egyetlen kissssfiam, aranyom, jaj drága kisbabám”! Na itt sokalltam be, és lett hányingerem. Kisbabám?? Bocsánat a rosszmájúságomért, de akkor miért nem vonta ott helyben a keblére a kissssfiát, és szoptatta meg? Az ilyen anyáknak persze senki a világon nem jó a kisfiuk mellé, az a nő még nem született erre a világra, akit elfogadnának. És az ilyenek addig-meddig ügyeskednek, míg tönkreteszik a kisbabájuk kapcsolatát. Régi tapasztalatból tudom, meg ez amúgy is tény. Az ilyen anyukák csak maguknak akarják a gyermeküket, nem engedik el, nem hagyják, hogy felnőve megkeressék méltó társukat, és megtalálva őt, nyugodtan építgessék közös fészküket. Nem! Jön anyuka, és mosolyogva, lábbal széttiporja a fészket, miközben védelmezőn szárnyai alá vonja a kissssfiát. És felmerül bennem a kérdés: ez a nő nem akarja, hogy a fia boldog legyen? Nem akarja, hogy felnőttként kiteljesedjen az élete, hogy ha kell, elkövesse a maga hibáit, és küzdjön a boldogságáért a párjával? Élete végéig magának akarja? Érdekes…

Mellesleg Magdi anyusunk egyetlen szem kisbabája minden volt, csak nem illemtudó és jól nevelt. Nem csúszott ki a száján olyan mondat, amelyben ne hangzott volna el a nyomdafestéket, de még a billentyűlecsapást sem tűrő ocsmány szavak egymásutánja, és sajnos azt is hallottam, ahogyan a barátnőjével beszélt, már amikor éppen nem kibeszélte őt a háta mögött a többi lakótársunknak…

Hú, máris mennyivel jobban érzem magam, hogy ezeket a gondolatokat kiadhattam magamból! Gyakran hálát adok az égieknek, hogy nekem már nem kell ilyen sárkány-anyukával szembenéznem. Nem vagyok egy gyáva alak, de az ilyentől minél messzebb menekülnék.

Mókustámadás

Egy napsütéses vasárnap Tibivel elmentünk kirándulni. A Trafalgar Square-nél van egy hatalmas park, tele fákkal, mókusokkal; de van ott még vadkacsa, vadliba, vadhattyú, egyéb szárnyas jószágok, egy nagyobb tavacska jópofa híddal; szóval kellemesen el lehet ott bóklászni. No de jöjjön a történet.

Mindenáron meg akartam örökíteni, hogy mókust etetek a tenyeremből, ezért Tibi kezébe nyomtam a fényképezőgépet – kattintásra készen! Találtunk is egy mókust, amelyiknek felkeltettük az érdeklődését, ezért előkészítettem a csalimat, ami nem volt más, mint egy darabka diétás keksz. Kissé komótosan fogtam neki a dolognak: elővettem a táskámból a visszazárható tasakot, amiben a csemege volt, kinyitottam, előhúztam a kekszet, letörtem belőle egy kis darabkát, ám mire a műveletsor végére értem, a mókuska megunta a várakozást. Mint a villám, felugrott a köztünk lévő – mindössze térdig érő - kerítésről, felszaladt a jobb karomon egészen a vállamig, ott megfordult, visszaszaladt, lehuppant a kerítésről a fűbe, majd ott várakozott tovább. Én ezalatt kővé váltan attól rettegtem, hogy ha megharap, veszett leszek, vagy ha beleakaszkodik a hajamba, élő, izgő-mozgó hajdísszel fogok hazatérni.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy természetesen esélyünk sem volt elkapni a pillanatot. Hamarosan azonban elszállt a félelmem, így odadobtam (immár tisztes távolságból) a továbbra is várakozó jószágnak a kekszet. Az felkapta a fűből, és azon nyomban eltűnt vele az egyik közeli fán.

Mivel továbbra is nagyon akartam, hogy modellt álljon a gépemnek egy mókus, elsétáltunk keresni egy türelmesebb példányt. Csak sajnos hiába keresgéltünk abban a hatalmas parkban, nem találtunk egyet sem, vagy ha meg is pillantottunk egyet, az rögtön elbújt a lombok között.

Így hát visszamentünk a mi kis „idomított” mókusunkhoz, aki már várt minket!

Másodjára már szerencsénk volt, tehát sikerült közvetett módon mókust etetnem. Igaz, a vadállat nem a tenyeremből evett, de legalább egyéb testrészemből sem! Viszont elmondhatom magamról, hogy egyszer az életem folyamán felszaladt rám egy mókus!

(ennyit azért meg tudtunk örökíteni)

Féktelenül

Ígértem, hogy írok a legújabb munkámról.

Nos, a Ted Baker nevezetű cég egyik hatalmas, 3 szintes raktárában egy vagyok a sok úgynevezett „picker” közül. Nem készítek külön lábjegyzetet, ezért itt jegyzem meg, hogy egyszer kíváncsiságból rákerestem, mit ad ki a szótár a munkakörömre. Többek között ezt találtam: begyűjtő, gyapotszedő gép! Szóval hivatalosan is robotmunkás vagyok. 😅

Viccet félretéve, az a dolgom, hogy miután az irodán kiadnak nekem egy szkennert (egyfajta kódleolvasó, mint a boltokban), összeszedem a beletáplált tételeket egy vagy több nagy kartondobozba. A polcok szépen fel vannak címkézve betűkkel és számokkal, és a szkennerbe ügyesen bele van programozva, merre haladva szedegessük össze a dolgokat. Ami pedig megvan, azt „lecsippantjuk”, és száguldozunk tovább. Persze nem kell ám cipelni a dobozokat. Műanyag vagy fém négykerekű járgányokkal korzózunk a sorok között. Általában 100 és 200 darab között kell árut összeszedegetni, bár vannak vadabb megrendelések is. A rekordom eddig 800 körüli megrendelés volt, de már hallottam olyan pickerről is, akinek a szkennerében több mint 1300 tétel volt! Azzal el is lehet molyolni egészen ebédszünetig. Na de mik azok a tételek? Táskák, cipők, pénztárcák, ruhaneműk, parfümök, esetleg övek, bizsuk. Amikor pedig végeztünk az adott rendeléssel, visszavisszük a szkennert, és kapunk egy másikat, újabb megrendelésekkel.

A „legjobb” az egészben az, hogy aki kiadja nekünk a szkennereket – egy rasztahajú, túlpörgött jamaikai fickó, mellesleg az egész raktár vezetője -, állandóan ostoroz minket, hogy gyorsabban dolgozzunk. Így hát néha csikorogva, két keréken veszem be a kanyarokat.

Eszembe jutott egy vicces eset. A legelső napomon, a betanulás fázisában az egyik kisebb manager-rel (nem a termetét, hanem a beosztását tekintve kicsi főnök) róttam a köröket, hogy minél többet gyakoroljak. Ő csak felügyelte, hogy jól végzem-e a munkám. Második nap már önállóan dolgozhattam, ám amikor megkaptam a szkennerem, az sehogyan sem akart működni. Jobb ötlet híján visszavittem megmutatni az irodára a nagyfőnöknek. Nézi-nézi, forgatja, majd megszólal, hogy több mint 15 éve dolgozik ott, de ilyet még nem látott. Akkor mutatta meg nekem is, hogy a leolvasó rész előtti kis vízszintes mélyedésbe egy toll kupakja volt beleszorulva.

Visszatérve a munkára: az egész napos rohangálás egyik legnagyobb előnye, hogy nem egy fél négyzetméternyi területen állok valami futószalaghoz láncolva, ez pedig egy fokkal egészségesebb a lábaknak és a keringésnek, mint a mozdulatlanság. Továbbá velem együtt az idő csak úgy rohan, olyannyira, hogy néha a többiek szólnak rám, el ne felejtsek szünetre menni. Ráadásul e mellett a munka mellett többé nem kell edzőterembe járnom, hiszen a rengeteg lépcsőzés a szintek között, valamint a dobozok emelgetése igen jól karban tart. Bár azt is meg kell vallanom, hogy eddig sem jártam edzőterembe…

Volt olyan nap, amikor egyik kolléganőm kíváncsiságból bekapcsolta a telefonján a lépésszámlálót. Érdekes eredmény jött ki: 22.888 lépés, vagy ha úgy tetszik, 18.3 km - egy átlagos napunkon. Hozzáteszem, nem csak sík terepen rójuk a kilométereket, nagyon sokat kell lépcsőznünk is. Így azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy néha annyira elfáradok, mint a kutya, amelyik tízet fialt.

Nagyon érdekes a pihenő helyiségünk is, azt hiszem, egy bekezdést megérdemel a bemutatása. Van egy hatalmas terem, amiben el vannak helyezve kényelmes kanapék, bárszékek, asztalkák, üdítő- és csoki-automata; darts, ping pong-, valamint biliárdasztal. Ha nem túl sűrű a napunk, és az átlagos egy órás szünetet kapjuk meg a fél órás helyett, akkor előfordul, hogy a férfi dolgozók játszanak egy-egy meccset. Az utóbbi időben én is gyakorolgatom a biliárdot, ugyanis januárban utazunk haza, és le akarom győzni unokanővéremet!

Azt hiszem, más érdekesség nincs ezzel a munkahellyel kapcsolatban. Legközelebb arról írok majd, hogyan szaladt rajtam keresztül egy mókus.

Faji és fajközi megkülönböztetés

Életemnek ez a szakasza élmények gyűjtéséről szól. Természetesen vegyesen: jó és rossz élmények egyaránt megtalálnak, és hatnak rám.

Szerintem nem lehet általánosítani, vagyis "ráhúzni" ilyen-olyan tulajdonságokat egy-egy nemzetiségre. Azt azonban eddigi londoni munkáim során tapasztaltam, hogy megfigyelhetőek bizonyos alap tulajdonságok. A lengyelek például roppant összetartóak, segítik egymást, és nehezen fogadják be a nem fajtájukbeli embereket. Ezzel szemben a magyarok sajnos csak azt lesik, hogyan tudnak kitolni fajtársukkal, hogyan tudnak átgázolni rajtuk a saját előrehaladásuk érdekében, vagy csak azért, hogy megtartsák addigi pozíciójukat, és véletlenül se kerekedjen feléjük más.

Velem már az is előfordult, hogy lengyel "túrt ki" egy munkahelyről, bár az valahogy nem is esett annyira rosszul. Ám amikor a legutóbbi eset történt azzal a cudar magyar ügynökkel, akinek a kapzsisága miatt egy heti keresetem kiesett, na az már fájt!

Nem értem. Ahelyett, hogy összefognának az emberek, azt lesik, hogyan lehet a másikra oly módon rátaposni, hogy ők maguk egy fél méterrel feljebb kerüljenek. Onnan talán szebb a kilátás, a másik eltiport testén állva?

Mégsem fognak rossz irányba „tolni” ezek a dolgok. Lehet bármilyen csodálatos a panoráma egy másik emberen tiporva, én akkor sem vagyok rá kíváncsi. Inkább maradok két lábbal a földön, szépen lábujjhegyre állok, és igyekszem meglátni a szépet abban a látványban, ami onnan elém tárul.

És Te hol állsz?

Vissza az alapokhoz

Miután az előző bejegyzésben ismertetett igazságtalanság történt velem a legutolsó kiközvetítésemnél, várható volt, hogy nemigen kapok munkát attól az ügynökségtől. Nem is ültem sokáig a babérjaimon. Két nap alatt a környék összes egerét megitattam, majd hétfőn felkerekedtem, hogy új ügynökséget keressek magamnak (abból itt Londonban akad bőven). Arra nem is gondoltam, hogy az elsőhöz térjek vissza, mert a legtöbb munkahelyükről tudtam, hogy milyenek… Igaz ugyan, hogy nem csúnyán váltunk el (mint az általában más emberekkel történni szokott), hanem szépen kulturáltan megszüntettem ott a regisztrációmat; ám én valami újat akartam kipróbálni. Találtam is a neten egy ügynökséget, ami nem volt messze az elsőmtől, így legalább nagyjából tudtam, merre kell majd keresnem. Hja persze, én meg a tájékozódás! Annyira nem találtam azt az új helyet, hogy körülbelül egy óra bolyongás után feladtam, és mivel többször is elhaladtam az első ügynökségem irodája előtt, gondoltam ez talán egy égi jel, hogy térjek már be oda, mert az idő egyre csak telt-múlt.

(Zárójeles lábjegyzet következik: azóta persze kiderült, hogy a keresett ügynökség kb. 15 méternyire van az elsőtől.)

Szóval hétfő reggel úgy fél 8 körül estem be az irodába, ahol akkorra az előtérben regisztrációra vagy épp kiközvetítésre várakozó emberek száma közelített a vészeshez! No de csak nem hátráltam meg, nekem munka kellett, így odaálltam az egyik ügynök elé, és udvariasan előadtam, hogy én ugyan már voltam náluk, mégis szeretnék regisztrálni. Lehet, hogy emlékezett rám, és tudta, hogy a munkámmal soha nem volt baj, így rögtön adta is a regisztrációs lapot, valamint nekem szegezte a kérdést, hogy ráérek-e aznap, mert van munka. Dupla szerencsém volt, ugyanis ott az a szokás, hogy még a regisztrációhoz is időpontot kell kérni, ráadásul rögtön munkát ajánlottak!

Egy határozott igennel le is csaptam a lehetőségre, csupán abbéli aggodalmamat közöltem, hogy sem munkavédelmi cipő, sem élelem nincs nálam. Semmi probléma, vágta rá az ügynök, ott helyben próbálhattam cipőt magamnak, amit majd az első heti béremből vontak le, illetve megnyugtatott, hogy csak körülbelül másfél óra múlva visznek az adott helyre dolgozni, addig elmehetek ételt venni a közelben lévő szupermarketbe. Így hát minden akadály elgördült az utamból, mehettem dolgozni.

Egy hatalmas konyhába csöppentettek, ahol minden csak úgy ragyogott a rozsdamentes acélpultoktól. A munkám abból állt, hogy ici-pici party-falatkák összeállításánál kellett „kiskuktáskodnom”. Több tucatszámra kellett különböző sajtokat vagy zöldségeket teljesen egyformára szeletelni, vagy a már kész falatkákat díszíteni. Érdekes volt, ellestem pár jópofa ötletet.

Egy darabig jól ment minden, ám közbejött egy hétfői fizetett ünnepnap. Ez azért érdekes, mert az előtte lévő pénteken az ottani konyhavezető még nem tudta megmondani a beosztásomat, így azt tanácsolta, hívjam fel délután az ügynökséget. Ez meg is történt. Akkori pechemre, későbbi szerencsémre pont az akkor még ott dolgozó korrupt kis aljas ügynök vette fel a kagylót (azt csak arcpironkodva merem említeni, hogy magyar), és amikor érdeklődtem, kapásból rávágta, hogy offon vagyok hétfőn és kedden is. Meg is lepődtem, mert amúgy oda hetekig folyamatosan visszavártak, csak a heti egy-egy szabadnapom volt változó. Később esett le a tantusz, hogy már eleve az furcsa volt, amikor rögtön rám nyomta a szabadnapot, vagyis utána sem nézett a dolognak, nem volt klaviatúra püfölés a háttérben, vagy „tartsd egy kicsit, megnézem”. Honnan a manóból tudta a beosztásomat, ha utána sem nézett?? Főleg több száz regisztrált dolgozóból!

A kép csak a következő héten állt össze. Kedden korán reggel bementem az ügynökség irodájába, mert ott bevett szokás, hogy aki nagyon akar dolgozni, az reggeltől 11-ig ott ül teljes harci felszerelésben, hátha éppen kiválasztják, ha hirtelen embert kell valamelyik helyre keríteni. Pont azt az ügynököt kaptam el, akinél beregisztráltam, és aki egyébként az egész iroda vezetője is egyben, és amikor meglátott, kérdezte, miért nem mentem dolgozni? Kissé kikerekedett a szemem, de csak azt tudtam elmondani, hogyan is történt a dolog, hogy csak úgy simán offra rakott a magyar ügynök. Erre csak fogta a fejét az angol fickó, hogy pedig engem oda visszavártak, na de nyugodjak meg, üljek le, megpróbál keríteni valamit.

Alighogy leültem az előtérben, befutott egy másik magyar lány a party-falatos munkahelyről, és kiderült, hogy ő is ugyanúgy járt, mint én! Ő azt is elmondta, hogy az a semmirekellő magyar ügynök pénzt vár a zsebébe azért, hogy kiközvetítse az embereket. És sokuktól kap is!

Az elkövetkezendő napok arról szóltak, hogy kb. fél héttől háromnegyed 11-ig ültem ott rendületlenül, munkára várva, de sajnos nem jött be hívás egyik munkahelyről sem, hogy hirtelen embert kérnek. Időközben kialakult bennem egyfajta pavlovi reflex, ugyanis amikor megcsörrent a telefon, ültömben előrébb hajoltam, és erősen szuggeráltam az ügynököt.

Nem akarom, hogy kisregény kerekedjen ebből a sztoriból, ezért igyekszem egy kicsit velősebben előadni a továbbiakat.

Aznap, amikor már éppen feladtam a reményt, hogy valaha munkát kapok, délután felhívott az egyik ügynök, és végre munkát ajánlott, azt a bizonyosat, ahol jelenleg is hajtom a mókuskereket. Időközben az a kapzsi, gonosz ember is elnyerte méltó büntetését: néhány honfitársa, akik rendszeresen fizettek neki a munkaközvetítésért, bemószerolták az irodán, így őt elbocsátották, ráadásul eljárás is indul majd ellene. Olyan ez, mint a mesében, a jó is és a gonosz is elnyeri jutalmát.

Kis kitérő után a jelenlegi munkahelyem ismertetésével folytatom.

Leépítés

Második ügynökségemnél tehát elkezdődtek a bonyodalmak. Miután kijelentettem, hogy a kozmetikai termékek csomagolását lebonyolító raktárhelyiségbe nem vagyok hajlandó visszamenni, néhány nap munkanélküliség következett. Szerencsére ez nem tartott sokáig, kerítettek nekem másik munkát.

Ha a napi utazásom mennyiségét szeretném kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy az új munkahelyemre történő bejárás magyarországi viszonylatban egy Nyíregyháza – Budapest közötti ingázást jelentett volna! Reggel kicsivel 6 óra előtt elindultam otthonról, elbuszoztam az ügynökség irodájáig, ott egy kocsi felvett engem és még pár lányt, utaztunk kereken egy óra hosszát, ledolgoztuk a napi adagunkat (ez 8 óra lett volna, de természetesen mindig aznap derült ki, hogy a főnök szeretné, ha ráhúznánk még kettőt vagy hármat), majd délután jött értünk az ügynökség járgánya, egy óra út az irodáig, és onnan nekem – a kedves és áldott londoni dugóknak köszönhetően – még körülbelül másfél óra buszozás volt hazáig. Általában fél 8 és 8 között otthon is voltam. Mondanom sem kell, kimerítőbb volt az utazás, mint maga a munka.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ebben az időben még éjszakás volt Tibim, és ő este negyed 10-kor hagyta el a terepet teljes harci díszben. Reggel nem is láttuk egymást, mert mire hazaért, én már réges-rég úton voltam. Így napi egy, másfél órát voltunk csak együtt. Borzasztó időszak volt, de hál' Isten nem tartott sokáig, mivel Tibinek hamarosan sikerült átmennie nappalos műszakba, engem meg rövid időn belül, igazságtalan módon elküldtek arról a munkahelyről.

Aki kíváncsi rá, mi történt ott velem, olvasson csak tovább, aki pedig nem, ki is hagyhatja a blog további részét.

Szóval az irodától baromi messze, a világ végétől mindösszesen pár száz méternyire volt – minő meglepő – egy raktár. Itt Londonban nagyon sok raktárhelyiség van, amiknek a többségében egész kényelmes és komfortos munkaállomások vannak kialakítva. Az ügynökségek által kiközvetített munkák zöme raktárakban van, a maradék pedig valamilyen gyárban (csipsz-, csoki-, whiskey-gyár, vagy éppen pékség). No de kanyarodjunk vissza a raktárunkhoz, ahol mindenféle íróeszközt kellett csomagolni, átcímkézni, pakolászni, rendszerezni, stb.

Eleinte csupa kellemes meglepetés ért: a munkák nagy részét ülve végeztük; igazi angol volt a főnöknő, tehát nem visszafelé fejlődött az angolom, mint az előző helyen a boszorkánynak köszönhetően; fizetett egy órás ebédszünetünk volt; ha túlóráztunk, a főnökasszony hozott nekünk csokit/fánkot; és ami a legnagyobb meglepi volt, hogy néhány nap múlva megjelent pont az a lány, Csilla, aki mellettem dolgozott az előző helyen.

Ha jól emlékszem, két és fél hete dolgoztam ott, amikor beütött a krach. Egyik nap az volt a feladatunk, hogy dobozokba elcsomagolt tollakat kellett átcímkézni, és új helyre rakni. Csoportokban dolgoztunk, volt 3 db hármas csoport (mind lengyelek), és végül egy kettes csoport: Csilla és én. Egész álló nap ugyanazt csináltuk, ám a főnökasszonynak egy idő után feltűnt, hogy mi nem úgy haladunk, mint a többiek. Még jó, két pár kéz három pár kéz ellen. Akárhogy igyekeztünk, egyszerűen fizikai képtelenség volt, hogy ugyanannyit teljesítsünk ketten, mint a hármas csoportok!! Ezt azonban nem vette tudomásul a vezető, így annyit tett, hogy egyszer megüzente, ismétlem, megüzente az egyik lengyel nővel, hogy dolgozzunk gyorsabban, majd műszak végére már levegőnek nézett minket, és a fülünk hallatára hívott félre egy ügynökös lányt, akivel szintén megüzente az ügynökségnek, hogy mi oda többet nem kellünk... Engem még a büdös életben sehonnan sem rúgtak ki, így aznap, meg még a rá következő néhány napban is megtapasztalhattam a „can't stop crying”, azaz a „nem tudom abbahagyni a sírás” fogalmát. Hopp, azt el ne feledjem, hogy amikor azon a napon már hazafelé buszoztam, kaptam egy sms-t az ügynökségtől, hogy másnapra off-ra raknak.

A történet vége annyi, hogy azon a héten már nem kaptam munkát, és hiába mentem be az irodába személyesen, könnybe lábadt szemmel elmondani, hogy valójában mi történt, a (lengyel) ügynöknő csak alig láthatóan rántott egyet a vállán. Ki tudja, talán ha lengyel vagyok, több együttérzést mutat.

Legközelebb arról mesélek, hogy mindezek után hogyan kerültem vissza az első ügynökségemhez, és ott milyen véletleneknek, valamint emberi aljasságnak volt köszönhető, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem.

A boszorkány

Következzék hát a történetem arról, mivel telt be az a bizonyos pohár, és ki miatt döntöttem úgy, hogy ideje búcsút intenem munkahelyemnek, és továbblépnem.

Emlékszem az első napomra azon a helyen. Mielőtt betanítottak volna, az újoncokat összegyűjtötték, majd elénk állt egy velem egykorú, igen testes nőszemély, aki körbevezetett minket, és elmondta a szabályokat. Ez a nő volt a supervisor, ami magyarra lefordítva felügyelőt, figyelőt jelent. Engedtessék most meg, hogy eljátsszak egy kicsit a szavakkal. Az angolok ugyanúgy ejtik a wiser, azaz bölcsebb, okosabb szót, mint a super előtagjától megfosztott „visor” szót. Na de ez a nőszemély se nem szuper, sem egyáltalán bölcs nem volt!

„Angolul” tartotta nekünk a rövidke idegenvezetést. Azért tettem idézőjelbe a mondat elején azt a szót, mert az minden volt, csak nem angol! Inkább borzasztó helytelen „hunglish”, ami azt jelenti, hogy a valaha hallott legmagyarosabban kiejtett magyaros akcentussal beszélt, ráadásul szörnyen helytelenül! Már-már körbenéztem megkeresni, hová rejtették a kandikamerákat...

Mielőtt folytatnám történetemet, ki kell térnem ennek a boszorkánynak a nevére, elvégre nem emlegethetem végig ugyanúgy. Mivel nem akarom megadni a valódi nevét, gondoltam egyet, és beírtam a keresőbe a következőt: „gonosz történelmi személyek”, és mivel női névre volt szükségem, megnyitottam a következő találatot: „a történelem három leggonoszabb asszonya”. Így lesz főszereplőnk neve Ilse.

Nos, vissza a történethez. Teltek-múltak a dolgos hetek, időközben persze Ilse addig-meddig szekálta a sorvezetőket, hogy ötből kettő felmondott, pedig a munkájukat egyébként szerették, és tudták is. Mit értek szekálás alatt? Gúnynevet ragasztott rájuk, sokszor nem adta meg a munkájukhoz elengedhetetlen pontos utasításokat, és úgy üvöltött velük (meg úgy általában velünk is), mint egy fába szorult féregcsalád, akikre már rá is gyújtották a fát! Rossz volt hallgatni, a dolgozók közül sokan gyomorideggel jártak be, köztük én is...

Addig nem is lett volna baj, amíg úgymond általánosságban hallom az üvöltözését, én meg közben csendben végzem a munkámat. Na de a kihullott sorvezetőket pótolnia kellett ám! Így Ilse azt gondolta ki, hogy összegyűjt a dolgozókból egy maréknyi embert, és ránk bízza, hogy ki lesz a két új sorvezető. Természetesen senki nem akarta vállalni, mert mindenki tudta, mi várt volna rá. Mivel másnapra még mindig nem adtunk választ, újra összehívott minket munka után, és első körben rám mutatott, hogy márpedig én leszek az egyik. Pedig úgy lapítottam, mint a legjobban képzett kiskatona a legkeményebb álcázó gyakorlaton. Mivel kerek perec megmondtam, hogy márpedig én nem vállalom, úgy zavart el engem a rögtönzött „meetingről”, mint egy taknyos kölyköt, ráadásul következő héttől átrakott a legszemetebb sorvezetőhöz, gondolván, előbb-utóbb feladom, és eltűnök onnan. Nem jött be a terve, ugyanis a régi sorvezetőm csak három napig tudott engem nélkülözni, utána visszakönyörgött engem, mert szüksége volt rám.

Sajnos nem tartott sokáig az örömöm, ugyanis az akkori sorvezetőm már a felmondási idejét töltötte, és miután elment, egy fiatal lengyel fruska került a helyére, aki folyton engem csicskáztatott, mint a soron lévő egyetlen magyart...

A vége az lett a történetnek, hogy megelégeltem a dolgot, és egyik pénteken bementem munka után az akkori ügynökségemhez közölni velük, hogy többé nem vagyok hajlandó visszamenni abba a raktárba, legyenek szívesek másik munkát keresni nekem.

Egy utolsó bekezdés erejéig még kitérnék arra, hogyan ért ott véget Ilse karrierje. Egyszerűen úgy, hogy még ahhoz sem volt gerince, hogy rendesen felmondjon, hanem fogta magát, és egyszer csak nem ment be többé dolgozni, a főnöke meg csak lesett, hogy hová tűnt. Mellesleg nagyon jót tett nekem a váltás, ugyanis az utolsó napokban azt vettem észre, hogy mindenféle karcolásnyomok vannak a combomon. Némi töprengés után rájöttem, ez úgy történhetett, hogy valahányszor a boszorkány kiüvöltötte magából a rettenetesen helytelen angol mondatait, mindannyiszor kinyílt a bicska a zsebemben, így már nem is volt meglepő az a sok seb...

A folytatásban további londoni kalandjaim következnek.