Féktelenül

Ígértem, hogy írok a legújabb munkámról.

Nos, a Ted Baker nevezetű cég egyik hatalmas, 3 szintes raktárában egy vagyok a sok úgynevezett „picker” közül. Nem készítek külön lábjegyzetet, ezért itt jegyzem meg, hogy egyszer kíváncsiságból rákerestem, mit ad ki a szótár a munkakörömre. Többek között ezt találtam: begyűjtő, gyapotszedő gép! Szóval hivatalosan is robotmunkás vagyok. 😅

Viccet félretéve, az a dolgom, hogy miután az irodán kiadnak nekem egy szkennert (egyfajta kódleolvasó, mint a boltokban), összeszedem a beletáplált tételeket egy vagy több nagy kartondobozba. A polcok szépen fel vannak címkézve betűkkel és számokkal, és a szkennerbe ügyesen bele van programozva, merre haladva szedegessük össze a dolgokat. Ami pedig megvan, azt „lecsippantjuk”, és száguldozunk tovább. Persze nem kell ám cipelni a dobozokat. Műanyag vagy fém négykerekű járgányokkal korzózunk a sorok között. Általában 100 és 200 darab között kell árut összeszedegetni, bár vannak vadabb megrendelések is. A rekordom eddig 800 körüli megrendelés volt, de már hallottam olyan pickerről is, akinek a szkennerében több mint 1300 tétel volt! Azzal el is lehet molyolni egészen ebédszünetig. Na de mik azok a tételek? Táskák, cipők, pénztárcák, ruhaneműk, parfümök, esetleg övek, bizsuk. Amikor pedig végeztünk az adott rendeléssel, visszavisszük a szkennert, és kapunk egy másikat, újabb megrendelésekkel.

A „legjobb” az egészben az, hogy aki kiadja nekünk a szkennereket – egy rasztahajú, túlpörgött jamaikai fickó, mellesleg az egész raktár vezetője -, állandóan ostoroz minket, hogy gyorsabban dolgozzunk. Így hát néha csikorogva, két keréken veszem be a kanyarokat.

Eszembe jutott egy vicces eset. A legelső napomon, a betanulás fázisában az egyik kisebb manager-rel (nem a termetét, hanem a beosztását tekintve kicsi főnök) róttam a köröket, hogy minél többet gyakoroljak. Ő csak felügyelte, hogy jól végzem-e a munkám. Második nap már önállóan dolgozhattam, ám amikor megkaptam a szkennerem, az sehogyan sem akart működni. Jobb ötlet híján visszavittem megmutatni az irodára a nagyfőnöknek. Nézi-nézi, forgatja, majd megszólal, hogy több mint 15 éve dolgozik ott, de ilyet még nem látott. Akkor mutatta meg nekem is, hogy a leolvasó rész előtti kis vízszintes mélyedésbe egy toll kupakja volt beleszorulva.

Visszatérve a munkára: az egész napos rohangálás egyik legnagyobb előnye, hogy nem egy fél négyzetméternyi területen állok valami futószalaghoz láncolva, ez pedig egy fokkal egészségesebb a lábaknak és a keringésnek, mint a mozdulatlanság. Továbbá velem együtt az idő csak úgy rohan, olyannyira, hogy néha a többiek szólnak rám, el ne felejtsek szünetre menni. Ráadásul e mellett a munka mellett többé nem kell edzőterembe járnom, hiszen a rengeteg lépcsőzés a szintek között, valamint a dobozok emelgetése igen jól karban tart. Bár azt is meg kell vallanom, hogy eddig sem jártam edzőterembe…

Volt olyan nap, amikor egyik kolléganőm kíváncsiságból bekapcsolta a telefonján a lépésszámlálót. Érdekes eredmény jött ki: 22.888 lépés, vagy ha úgy tetszik, 18.3 km - egy átlagos napunkon. Hozzáteszem, nem csak sík terepen rójuk a kilométereket, nagyon sokat kell lépcsőznünk is. Így azt hiszem, nem túlzás azt állítanom, hogy néha annyira elfáradok, mint a kutya, amelyik tízet fialt.

Nagyon érdekes a pihenő helyiségünk is, azt hiszem, egy bekezdést megérdemel a bemutatása. Van egy hatalmas terem, amiben el vannak helyezve kényelmes kanapék, bárszékek, asztalkák, üdítő- és csoki-automata; darts, ping pong-, valamint biliárdasztal. Ha nem túl sűrű a napunk, és az átlagos egy órás szünetet kapjuk meg a fél órás helyett, akkor előfordul, hogy a férfi dolgozók játszanak egy-egy meccset. Az utóbbi időben én is gyakorolgatom a biliárdot, ugyanis januárban utazunk haza, és le akarom győzni unokanővéremet!

Azt hiszem, más érdekesség nincs ezzel a munkahellyel kapcsolatban. Legközelebb arról írok majd, hogyan szaladt rajtam keresztül egy mókus.