Leépítés

Második ügynökségemnél tehát elkezdődtek a bonyodalmak. Miután kijelentettem, hogy a kozmetikai termékek csomagolását lebonyolító raktárhelyiségbe nem vagyok hajlandó visszamenni, néhány nap munkanélküliség következett. Szerencsére ez nem tartott sokáig, kerítettek nekem másik munkát.

Ha a napi utazásom mennyiségét szeretném kifejezni, akkor azt is mondhatnám, hogy az új munkahelyemre történő bejárás magyarországi viszonylatban egy Nyíregyháza – Budapest közötti ingázást jelentett volna! Reggel kicsivel 6 óra előtt elindultam otthonról, elbuszoztam az ügynökség irodájáig, ott egy kocsi felvett engem és még pár lányt, utaztunk kereken egy óra hosszát, ledolgoztuk a napi adagunkat (ez 8 óra lett volna, de természetesen mindig aznap derült ki, hogy a főnök szeretné, ha ráhúznánk még kettőt vagy hármat), majd délután jött értünk az ügynökség járgánya, egy óra út az irodáig, és onnan nekem – a kedves és áldott londoni dugóknak köszönhetően – még körülbelül másfél óra buszozás volt hazáig. Általában fél 8 és 8 között otthon is voltam. Mondanom sem kell, kimerítőbb volt az utazás, mint maga a munka.

Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy ebben az időben még éjszakás volt Tibim, és ő este negyed 10-kor hagyta el a terepet teljes harci díszben. Reggel nem is láttuk egymást, mert mire hazaért, én már réges-rég úton voltam. Így napi egy, másfél órát voltunk csak együtt. Borzasztó időszak volt, de hál' Isten nem tartott sokáig, mivel Tibinek hamarosan sikerült átmennie nappalos műszakba, engem meg rövid időn belül, igazságtalan módon elküldtek arról a munkahelyről.

Aki kíváncsi rá, mi történt ott velem, olvasson csak tovább, aki pedig nem, ki is hagyhatja a blog további részét.

Szóval az irodától baromi messze, a világ végétől mindösszesen pár száz méternyire volt – minő meglepő – egy raktár. Itt Londonban nagyon sok raktárhelyiség van, amiknek a többségében egész kényelmes és komfortos munkaállomások vannak kialakítva. Az ügynökségek által kiközvetített munkák zöme raktárakban van, a maradék pedig valamilyen gyárban (csipsz-, csoki-, whiskey-gyár, vagy éppen pékség). No de kanyarodjunk vissza a raktárunkhoz, ahol mindenféle íróeszközt kellett csomagolni, átcímkézni, pakolászni, rendszerezni, stb.

Eleinte csupa kellemes meglepetés ért: a munkák nagy részét ülve végeztük; igazi angol volt a főnöknő, tehát nem visszafelé fejlődött az angolom, mint az előző helyen a boszorkánynak köszönhetően; fizetett egy órás ebédszünetünk volt; ha túlóráztunk, a főnökasszony hozott nekünk csokit/fánkot; és ami a legnagyobb meglepi volt, hogy néhány nap múlva megjelent pont az a lány, Csilla, aki mellettem dolgozott az előző helyen.

Ha jól emlékszem, két és fél hete dolgoztam ott, amikor beütött a krach. Egyik nap az volt a feladatunk, hogy dobozokba elcsomagolt tollakat kellett átcímkézni, és új helyre rakni. Csoportokban dolgoztunk, volt 3 db hármas csoport (mind lengyelek), és végül egy kettes csoport: Csilla és én. Egész álló nap ugyanazt csináltuk, ám a főnökasszonynak egy idő után feltűnt, hogy mi nem úgy haladunk, mint a többiek. Még jó, két pár kéz három pár kéz ellen. Akárhogy igyekeztünk, egyszerűen fizikai képtelenség volt, hogy ugyanannyit teljesítsünk ketten, mint a hármas csoportok!! Ezt azonban nem vette tudomásul a vezető, így annyit tett, hogy egyszer megüzente, ismétlem, megüzente az egyik lengyel nővel, hogy dolgozzunk gyorsabban, majd műszak végére már levegőnek nézett minket, és a fülünk hallatára hívott félre egy ügynökös lányt, akivel szintén megüzente az ügynökségnek, hogy mi oda többet nem kellünk... Engem még a büdös életben sehonnan sem rúgtak ki, így aznap, meg még a rá következő néhány napban is megtapasztalhattam a „can't stop crying”, azaz a „nem tudom abbahagyni a sírás” fogalmát. Hopp, azt el ne feledjem, hogy amikor azon a napon már hazafelé buszoztam, kaptam egy sms-t az ügynökségtől, hogy másnapra off-ra raknak.

A történet vége annyi, hogy azon a héten már nem kaptam munkát, és hiába mentem be az irodába személyesen, könnybe lábadt szemmel elmondani, hogy valójában mi történt, a (lengyel) ügynöknő csak alig láthatóan rántott egyet a vállán. Ki tudja, talán ha lengyel vagyok, több együttérzést mutat.

Legközelebb arról mesélek, hogy mindezek után hogyan kerültem vissza az első ügynökségemhez, és ott milyen véletleneknek, valamint emberi aljasságnak volt köszönhető, hogy a jelenlegi munkahelyemre kerültem.